Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 6. szám · / · Gyergyai Albert: Bérczy Károly
Újabban, nem is oly régóta, Anyegin s már-már csak névben élő fordítója, népszerűbbek és talán olvasottabbak is, mint valaha. Mintha másodvirágzásukat élnék: Anyeginnek egyszerre három kiadása is pompázik a könyvesboltokban, Bérczyt is egyre sűrűbben emlegetik, hol föltétlen elragadtatással, hol némi vállveregető leereszkedéssel s maholnap bizonnyal ő lesz a magyar fordítók patrónusa. Anyegin "sikerének" titka, jobban mondva, könyvkiadói kedveltsége egyrészt a borzalmas biedermeier-hóborttal, másrészt az új olvasóknak sietős és sokfelé kapkodó exotikumvágyával magyarázható: ennek a türelmetlen tábornak tetszetős, könnyed, sokajtójú s amellett a "régiek" csodálatáról patinás remekművek kellenek és mint a gitár a kezdő muzsikusnak, micsoda csemege lehet a számukra ez az édesbús és andalító, olvadékony és rímben gazdag és még exotikumában is annyira kézenfekvő szerelmi regény! Így okoskodhatnak a kiadók, bizonnyal nem egészen helytelenül, bár nagy kérdés - s erről még lesz szó - hogy vajon ez és csak ez van-e Anyeginben s hogy ezért és csak ezért olvassa-e ezt a könyvet a mostani magyar fiatalság? Bérczy emlegetése pedig egy szép mű nemes fordítójának kijáró kétes és kissé felszínes hála, amelyben nem mindig van köszönet. De hát ma nálunk s talán a kontinensen is, a fordítások fénykorát éljük, e fénykornak ősök és hagyományok kellenek s az analógiák homályos ösztöne a 48-at követő s 67-et megelőző irodalomra mutatott, amely, pár nagy nevet leszámítva, szintén fordításokból táplálkozott. Igaz viszont, hogy ez a kor nemcsak a fordítót látta Bérczyben, hanem, az akkori nyelvben szólva, az elegáns beszélyírót, a finom ízlésű műítészt és talán, mindenekelőtt az irodalmi gentlemannek egyik legtökéletesebb típusát is. Manapság már, azt mondják nincsenek irodalmi gavallérok, egy okkal több, hogy közelebbről nézzük Bérczynek teljes arcképét, amelyet a hű kegyelet és a közönyös feledség mintegy vállvetve borítottak homályba.
A feladat nem könnyű s megvallom, hogy a Bérczyvel foglalkozó irodalom hitetlen gyanakvással töltött el Bérczynek irodalmi munkássága s egy kissé személye iránt is. Ez az egész irodalom a szépítő, szeretetteljes, érzelmes és elégikus kegyelet jegyében született [*] s inkább csak Bérczy "szeplőtlen jellemét", "fennkölt gondolkodását" és "zajtalan munkásságát" magasztalja, viszont művei felett szinte tartózkodás siklik el. Igaz, hogy Arany László és Zichy Antal műfajuknál fogva sem szólhattak másképp barátjukról, mint a szeretet és az elismerés hangján. De kérdés, nem lepleztek-e valamit ezzel a mindent egyformán elárasztó megindultsággal? Nem erkölcsi fogyatkozást, hanem mondjuk, a tehetség hiányát? Mert - és itt a dolog fonákja - nincs az a kis literátora a forradalmat követő kornak, akit az egykori emlékbeszédek és emlékezések egyformán bele ne öltöztetnének az elnéző vagy lenéző kegyelet köntösébe. Talán mert - legyünk jóhiszeműek - az akkori írókban, ha más nem, a szív és a jellem pótolták a rátermettséget? Vagy hogy azok, akik életük másik felén, e korról, mint fiatalságuk koráról írtak, megannyi laudator temporis acti, csak a fényt voltak hajlandók meglátni s egyszerűen szemet hunytak az árnyék előtt? Bizonyos, hogy az akkori írók zöme - az, amely száma és közepessége révén olvasókhoz és kiadókhoz, hivatottakhoz és műkedvelőkhöz minden korban egyformán utat talál - a közösen érzett idegen elnyomás, a közös származás és a közös múlt miatt többé-kevésbé zárt testületet formált, amelyhez számítódni tisztesség volt, mert erkölcsi alapot és feladatot is nyújtott s ami viszont akkoriban nem járt minden kockázat s némi lemondás nélkül. Egy néhány nagy névnek árnyékában, amelyeket múltjuk és képességeik épp úgy, mint függetlenségük és társadalmi tekintélyük határozott, bár olykor hallgatag vezetésre rendelt, ez a testület alkotta a tulajdonképpeni irodalmat s ennek teljes tudatában s bizonnyal nem jogtalanul azonosította érdekeit a nemzeti műveltség és irodalom érdekeivel. Az emlékiratok kedélyeskedő melegében, a parentálások koporsói kenetességében s még Jókai romantikus korképeiben [*] is úgyszólván egy családi kúria az irodalom, ahol a nevelés, a vér ugyanaz, a műveltség alapos s még mindig inkább deákos, mint európai, a nyugati eszméket mérsékelten, lassanként kanalanként, tartózkodva ízlelik, a pátriárkák szavára figyelve hallgatnak a Benjáminok és az egész háztájon bizonyos monoton egyszerűség s bizonyos lomha nyugalom ömlik el, amely nincs híján a derűnek, bár ez inkább öblösen nyers, mintsem könnyedén vonzó. A józan, kemény és olykor sugárzó középszernek kora ez, egyezményes, de nem gerinctelen, egyöntetű s így kissé színtelen, fegyelmezett, önérzetes, de képzeletében sokszor fakó s pátoszában gyakran sekélyes. Még a legnagyobbakon is érzik néha a családi divatlapoknak lanyha negédeskedése, hervasztó levegőtlensége s merev és kilátástalan zárkózottsága. Viszont a kisebbeknek is jutott valami a nagyok tudatos méltóságából, természetes úriasságából s felelősséggel járó tekintélyéből. Részesei voltak, majdnem mindnyájan, a forradalom előtti föllendülésnek, rájuk is átragadt volt az a mámor, amely a forradalmat táplálta s a férfikor nyugodt övébe kijózanultan, kissé kiégve, nem ritkán bánkódva és fáradtan értek el. Az ily nemzedék irodalma korlátozza a vágyakat, hallgatást parancsol a romantikának, kevésbé hisz bizonyos jelszavaknak, bizonyos tirádáknak, bizonyos műfajoknak, igyekszik világosan látni és tanulni s alapjában nem tesz mást, minthogy kissé kiábrándultan s némileg kerülő úton, visszatér, ahonnan egykor elindult s folytatja ott, ahol apái abbahagyták. Az ilyen kor nem beszédes, nem szereti a vallomásokat, sem a pongyola naplót, levelezése feltűnően sivár. Írói, míg életben vannak, egymásról tartózkodó tárgyilagossággal szólnak s ha egyikük kidől a sorból, legközelebbi barátja hónapok, olykor évek múlva, bizonnyal a távlat kedvéért, amely a halott emlékét jótékony érzelempárába burkolja - ünnepélyes, szép szavakban magasztalja érdemeit, műveit és főképp jellemét s mindezt híres antik és ragyogó századeleji magyar minták után, szélesen, epikusan, részletezőn, műfajjá magasítva mintegy a baráti fájdalomnak szelíd panaszát. Csakugyan, mintha az emlékbeszéd volna e kor uralkodó műfaja. Igaz, hogy a rokonszenves középszerűségeket e gyászpátosz se dagaszthatta naggyá. Néhány kivételesen nagy nevet leszámítva, a kisebbek sokszor még koruk mértékét sem ütötték meg. S e nagy nevek egyike, akinek kritikai elmélete, teremtőkedve és rendezőszenvedélye fél-Európának is elég lett volna, úgy látszott, mintha letarolt vagy ugaron hagyott földeken sáfárkodna...
[*]
[*]