Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 5. szám · / · Tersánszky J. Jenő: Rosz szomszédok

Tersánszky J. Jenő: Rosz szomszédok
Regény
MÁSODIK RÉSZ

Hajh! később is sokszor felidéződött Feladlak úrban, sajnos, már nem idegein, csupán emlékében, valahányszor éjjel robogott be a gyorssal Budapestre, az a bódult s repeső riadalom, mi akkor fogta el őt, mikor ez első ízben történt.

Mikor a kietlen s pisla állomásocskák mellett elrohanva, először pillantotta meg a távol éjben Budapest ezernyi ívlámpáját, óriás fényvirágokként.

Mikor úgy tetszett, maga a vonat is tántorogva botorkál be a váltók közt, mint a részeg, ki a sötétből váratlan tündökletesen világított terembe lép.

Bizony, káprázatos éji ünnep volt az, a későbbi közönséges utasforgatag helyett.

De hisz ami változott, nyilván nem Budapest pályaudvara, hanem a szemek, melyek akkor révetegül bámulták s valami belül, mely jobban tudott szorongani, csodálkozni, vágyni. Talán csak fájni kevésbé. Vagy legalább is nem kietlen s csikorgón, hanem mintha örökös belső zene kísérné.

Tévedés azonban hinni, hogy az a fiatalember feltétlen rokonszenves a későbbi férfi Feladlak úrnak. Inkább irigyelte aztán, ama éretlenségnek is minősíthető tulajdonáért, hogy nagyobb izgalmat tudott okozni benne egy látvány, egy sikerecske, egy képzelődés. Hogy nagyobb izgalmak közt vitt el olykor magában egy női pillantást, mint később magát a nőt, mindent ígérően s adóan.

Ám az az ifjú sohasem adta át magát semmi hevületnek s az erre való egyetlen, drága képességét lassan felemésztette a száraz latolgatóval, ki mindig mögötte állt. Ezért nem rokonszenvezett vele túlságosan a későbbi Feladlak úr.

Igaz, hogy mások viszont pont az ellenkezőn találnak később kárhoztatandót s szánni-bánni valót. De van-e más hang is az ifjúságon, később, mint a sóhajé?

*

Feladlak úr, több mint egy évig volt távol hazulról.

Ugyanaz a hallgató lett az egyetemen, aki a középiskolákban. Ugyanaz a zárkózott, óvatos, léhaságokra nem kapható ifjú, ki társaival szemben is megmarad a mérsékelt barátkozásnál.

Egy volt némileg kivétel közülük.

Egyed Ferkónak hívták. Izgékony, vézna fiú volt, szabálytalan, de nem visszataszító vonásokkal, élénk, értelmes, sárga szemekkel s hosszúra eresztett hajzattal. Míg meg nem mozdult, vagy meg nem szólalt, Feladlak úr valóságos férfiszépségnek hatott hozzá képest.

Feladlak urat eme barátjával sem valami kölcsönös vonzalom hozta össze. Hanem, hamarosan közismertté válva kivételes szorgalmáról s tudásáról, Egyed Ferkó apjának őt ajánlotta egy segédtanár ismerőse, fia oktatójául. Feladlak úr pedig ha ki is jött volna a havi pénzeiből, miket nagybátyja küldött, alkalma lévén szereznie hozzá, nem mulasztotta el.

Egyed Ferkó apjának óhajára aztán a két ifjú együtt is lakott.

Nem is látott Egyed Ferkó eleinte egyebet Feladlak úrban, afféle utált koloncnál s fizetett besúgónál, ki rendesen beszámol majd szüleinek viselt dolgairól. Igaz, hogy aztán hamarabb avatta teljes bizalmasává Feladlak urat, mintsem meggyőződött volna hiedelme alaptalanságáról s igaztalanságáról.

Egyed Ferkó vagyonos szülők csemetéje volt. Már amennyiben apja, mint a vármegyéjükbeli jobb családok egyik pénztelen sarja, egy gazdag s félparaszt sváb malmos s birtokos lányát vette el s dicséretesen s kivételesen bevált jó gazdának.

Egyed Ferkó minden mozdulatán megtetszett a szeretettől környezett s elkényeztetett elsőszülött. Jólelkű, gyöngelelkű s hallatlanul könnyelmű fickó volt. Nem tudni rá esetet, hogy pénzzel a zsebében nyugton lefeküdt volna. Dacára, hogy háromannyit kapott hazulról, mint Feladlak úr s amellett közeli s távoli rokonait minden lehető s lehetetlen ürügyekkel szüntelen zsarolta, mégis mindig ő tartozott Feladlak úrnak kisebb-nagyobb összegekkel.

Természetesen utolsó tanuló volt. Nem a tökkelütöttek közül. Sőt. Leszámítva a rettentő szaktanulmányokat, elég nagy műveltséggel, ismeretekkel s eszességgel bírt. Úgy, hogy bátran mondhatni, több ragadt róla oktatójára, mint fordítva, kivált modorbeli ügyekben is.

Valami épületesebbre azonban Egyed Ferkó csak a teljes anyagi s erkölcsi letörések időszakaiban fanyalodott. S minthogy ilyenek elég sűrűn következtek, mondani a szerencsétlenségekkel volt egyetlen szerencséje.

Hanem szinte bosszantó volt, ahogy őt a nála jóval faragatlanabb s tehetségtelenebb Feladlak úr kezelni tudta.

Vegyük, hajnalban jött haza.

Halkan, vigyázva nyitott be, hogy fel ne költse Feladlak urat. De aztán úgy járt-kelt, vetkőzött, mit akinek kínzó az egyedüllét bántó gondolataival s szükségét érzi, hogy legalább néhány szót váltson valakivel. Levette kabátját s egy székre lökte. De mielőtt a nadrágra s cipőre került volna sor, rágyújtott még egy cigarettára s leült ingben az ágya szélére. Arca sápadt volt s gyűrött, haja összekuszált s ingmellén gyanús foltok. Lopva pillantgatott át a másik ágyra.

Feladlak úr már kialudta magát s ébren volt. Már az ajtónyitás fölébresztette. De nem nyitotta ki szemeit. Holott kíváncsi volt, mit fog mesélni a másik az éjjelről. Most egyszerre megmozdult, ásított, nyújtózott s fölpillantott. De megint lecsukta szemeit.

- Szervusz! Fönn vagy? - kérdezte hirtelen Egyed s kis szünet múlva hozzátette. - Barátom! most már én is azt mondom, ez így nem megy tovább!

Feladlak úr hallgatott.

- Nem, ez már nem mehet így tovább, magam is belátom - ismételte meg két szünet közt Egyed Ferkó.

Feladlak úr szótlan kikelt ágyából, vizet ivott, visszafeküdt s a mennyezetre nézett.

Ekkor Egyed elkezdte mesélni az éjjel történteket. Legelőször, hogy pénzét elverte az utolsó vasig. Aztán az italokat s csatangolást egyik mulatóból a másikba. A nőügyeket, mik előfordultak, részletesen, tudva, hogy legtöbb érdeklődést ezekkel kelt. Már fel-felkacagott közben s egyre vidámabban beszélt s élénkebben. Majd újra elkomorodott s újra kijelentette, hogy így nem mehet tovább.

Feladlak úr még mindig nem szólt egy szót sem.

Akkor sült ki végül a vidám esetek bibije. Az éjjeli kóborlás közben némi összetűzés és eszmecsere volt a rendőrséggel s végül felírták a társaságot, csendzavarókként.

Egyed Ferkó ugyan hetykén s csak úgy mellesleg adta elő ezt, de kiérzett szavaiból, hogy kimerült agya beteges rémekké dolgozza föl az eset jelentőségét s következményeit.

- Mi történhet? Mit szólsz? Fütyülök rá! Mit mondasz? Vajon értesítik az egyetemet? Átteszik az ilyen iratokat? Mit gondolsz? Vagy apámhoz is megy? Fene bánja. Ezért csak nem távolítanak el, mi? Levertünk egy cégtáblát. Éppen én húztam. Na! Mi?

Feladlak úr még mindig részvétlen s konokul hallgatott. Legfeljebb váll- és szemmoccanással jelezve: honnan tudja ő ezt?! Pedig nagyon is jól sejthette, mennyire szükségelné a másik, még ha komoly aggodalmakra is volna ok, hogy így szóljon: ugyan! semmiség! ne légy gyerek!

Ám Feladlak úr nem kukkantott, vagy ha tette, inkább történt úgy, hogy elősegítse, mintsem enyhítse a másik kétségeit. Mint ahogy vízben kapálózón nyomnak egyet, hogy még jobban alámerítsék.

De talán Feladlak úr dicséretére is lehet ezt beállítani. Hisz tisztában lehetett, mily könnyen behízeleghette volna magát társánál, más esetekben is, néhány legyezgető szóval, ahelyett, hogy fölényét óvja, mint valami mogorva erődöt. Hanem Feladlak úr, ha tudta, hogy helyzetében, rokoni kegyeken, önmagával szemben semmi gyöngeséget nem engedhet meg, akkor mással szemben sem érezte szükségét gyöngédségnek. Kemény fickó volt Feladlak úr.

És Egyed Ferkó mégis szerette Feladlak urat. Mint ahogy az indát vonzza ösztöne a fához. Mert simulékony s határozatlan volt, míg amaz szilárd s erélyes. Aztán föltétlen becsületesnek s megbízhatónak tartotta Feladlak urat. Vehette észre, hogy nem siet más, kellemeskedőbb cimboráiként élősködni s szórakozni pénzén. Mi több, Egyed Ferkó valóságos hadjáratokat folytatott Feladlak úr akaratereje ellen s boldoggá tették apró diadalmai. Így, ha hébe-korba magával csalhatta mulatozásaira s együtt mulasztottak el valami tennivalót. Hamar megszimatolta Feladlak úr gyöngéjét a szépnem iránt s leginkább ennél fogva kecsegtette s kapatta, mint valami csökönyös öszvért.

Feladlak úr soha sem bocsátotta meg Egyed Ferkónak azt a hahotát, mibe akkor tört ki többek jelenlétében, mikor Feladlak úr nyugodtan bevallotta, hogy még nem érintkezett nővel. - Szűz vagy! Hahahaha!

Nos, Egyed Ferkó szülei meghívták Feladlak urat magukhoz a karácsonyi s húsvéti szünetekre is, azon a címen, hogy majd előkészítő tanulmányokat végez Ferkóval. De ezekből a tanulmányokból maguk a szülők hallgatólagos szándékaiként mi sem lett s Feladlak úr pazarul kedvére szórakozott barátjával.

Különben is Egyed Ferkó magában már számot vetett a műegyetem bonyodalmas rajzaival, borzalmas számaival s főleg kellemetlen névsorolvasásaival s rájött, hogy a jogtudományok sokkal megfelelőbbek természetének. Ugyane véleménynek hamarosan megnyerte születi is s a következő évben már joghallgatónak iratkozott.

Feladlak úr ellenben ösztöndíjat szerzett s a nyári szünidőt ingyenes, külföldi tanulmányúton töltötte. Így volt több mint egy évig távol hazulról.

*

Mindent összegezve, az ifjú, aki annak idején felszállt a kis városban a helyiérdekűre, hasonlíthatatlan bárdolatlanabb volt külső s belsőben egyaránt annál, aki aztán újra leszállt onnan a kisvárosban.

Emennek tagjait már jobban szabott ruhák födték, divatosabb kalap fejét, nagyrészt a tanítási- s ösztöndíjakból, orrán pápaüveg helyett csíptető ékeskedett, fesztelenebb volt fellépése, bátrabban pillantott a nőkre, immár keresztül esvén néhány kalandon. Hogy milyeneken keresztül? Hiszen úgy van, később már kevésbé tetszettek bűvölőknek. De hogy annyira lesajnálandók volnának-e? Ej, vajon nem olyasvalami változik meg később, mi fájlaltabb s irigyeltebb, mintsem lesajnálható volna.

Nem számít! Az számít, hogy Feladlak úr alaposan meghűlt hazautaztában s alig hogy megérkezett, forrólázba esett. Így egész otthonlétét ágyban kellett töltenie, övéi szerető s gondos ápolása mellett, kik egymással vetélkedtek abban.

Kinn süvöltve járt a zimankó, rázva s hópelyhekkel csapkodva az ablakokat. Benn a szobában kedvesen duruzsolt a kályha s Feladlak úr anyja ott kézimunkált s foltozgatott fia ágya mellett, minden öt percben megfogva fejét, forró-e? Nagybátyja szintén órákat töltött ottan s odáig ment gyöngédségben, hogy a városka legcsiklandósabb pletykáit is leadta öccsének, mintegy kellemesen akarva éreztetni vele, hogy immár férfiszámba jön. Nagyanyó pedig elkövette azt az erőszakot a házirenden, hogy a barackízt üvegestől állította oda az éjjeli szekrényre, nem maga szedett ki unokája tányérjára, mint azelőtt, Zsuzsáról nem is szólva, ki minden szabad idejét ott őrködte, virrasztotta s karattyolta, karattyolta, karattyolta el, kedvence ágyánál.

Ilyetén értesült aztán Feladlak úr, anélkül, hogy egy tapodtat tett volna ki a városba, az abba távolléte alatt történtekről s többek közt a szomszédház lakóinak áldatlan sorsáról is. Ámbár annak további s jelenlegi helyzetéről Zsuzsa már így nyilatkozott.

- Azt hiszi, meglátszik rajtuk, hogy tönkrejutottak? Na, akkor téved. Olyanok ezek, mint a pattanbogár. Hogy nézett ki ez az Angyalossiné, akár az árnyék! És, már egészen magához jött, mióta az ura nem püföli. Pedig azt meg kell hagyni, hogy dolgozik. Már megint három varrólányt tart és Pestről hozza maga a divatot, evvel bódítja meg az itteni úrinépet. És látná, hogy járatja azt a kényes kis békát, lányát, mint egy királykisasszonyt. Az bizony nem görnyed ottan a gép mellett, csak olvas, meg zongoraleckékre jár. És minden este színházba mennek, mióta a társulat itt van. Lám, nekünk gondolni sem lehet ilyenre. Mostanában pedig már nem csak diákok, meg ficakok kísérgetik őket, hanem jött egy új káplán, az jár hozzájuk s vendégeskednek. Azt mondják, a lánynak szép hangja van és a pap énekeltetni akarja a templomban, a legúribb kisasszonyokkal. Tudja-e, a bába fattyút! Persze, hogy csak a hangjáért látogatja őket, hiszi aki akarja.

Így lepetelt Zsuzsa szünet nélkül s Feladlak úr, hanyatt fekve az ágyon, hallgatta, hogy meg ne sértse. De hol jártak Feladlak úr gondolatai! Hol is járnak valamely reményteljes, húszéves főben? Bizonnyal kevéssé holmi kis emberek kis sorsán, kik elbuknak s újra talpra állnak, csalódnak, bíznak, örülnek s szenvednek, vagy kárörvendnek s irigykednek s áskálnak s gúnyolódnak, hogy egy hitvány varrónő fruskájának olyan piros betétekkel készült a fölső kabátja, milyenre még az erdőtanácsos lányainak sem futja apjuk fizetéséből, mivelhogy heten vannak.

*

Na, a következő ünnep szünetje, már jóval mozgalmasabb s érdekesebb volt Feladlak úrra nézve. Mondani a társaságba lépés húsvétja.

E húsvét későre esett a tavaszban és e tavasz gyönyörű volt. Teli verőfénnyel, halovány kékkel, fehér felhő bohollyal, ifjú zöldekkel s oktalan elragadtatással, mely önmagaként a jövendőt éli s nem tekintget maga mögé savanyú példák, tanácsok s megbánásokra.

Vagy ebben sem a kikelet határoz szünetlen megújhodásával, hanem a szemek, mik bámulják s nem is látják talán, meg a szív?... Nonono, nem kell mindjárt érzelegni!

Feladlak úr, még érkezése délelőttjén megpillantotta a két szomszédnőt, amint kiöltözködve indultak valahova hazulról.

Két nőt, mert bizonyos, hogy Angyalossi Terikét, már nem lehetett gyermeknek tartani, sem öltöztetni, semmi rövidszoknyával, babafodorrral, csokorral s szalaggal. Aminthogy Angyalossi Terikére körülbelül minden is ráillett, mit költők szoktak üdeségről, bájosságról, ártatlanságról, sötétkék szemekről, vörösesszőke hajtincsekről, virágsziromszerű kezecskékről s mosolyról, költeményekbe szedni.

Továbbá az sem kétséges, hogy ha véletlen nem az istentelen s iszákos kötélverő s a hírhedt bába unokája, egyik Tatár lány s a züllött Kuvik magzata, Angyalossi Terike e lányka, hát akkor az az érzület, mely megpillantására Feladlak úrban jelentkezett, nyilván bonyolultabb járulékaiba burkolódzik s szerelem, érzelem, imádat s ehhez hasonlókra változtatja nevét. Így azonban, az az érzület, a maga ősi, fésületlen, erdői mivoltában jött Feladlak úrba s vágynak hívták, hogy tüstént a kis csinos szomszéd fruska hozzáférhetőségét mérlegelje s színezgesse, holmi élvezetes játék s felelőtlen kis csábítás felől.

Felkapcsolni újból az ismeretséget. Talán Angyalossiné nincs mindig otthon. A többi egyszerű. Körülbelül ehhez hasonlót festett Feladlak úr maga elé vázlatosan. Ellenállhatatlanságáról, neki, a reménydús, pesti, műegyetemi jelesnek, egy ily vadvirágocskánál, mi kételye támadhatott?

Így tervezgetett Feladlak úr délelőtt. Délután sétálni indult Feladlak úr.

Nos, alig tesz néhány lépést az utcán, kivel találkozik szemközt, pont Angyalossi Terikével.

Csakhogy Angyalossi Terike, fájdalom, nem volt egyedül. Két, sőt mint kisült, három kísérője is volt. Egyik a bal, másik a jobb oldalán, a harmadik jobbról is, balról is, hátul is, mintegy tartalékként.

Kinézésük után ítélve, e kísérők középiskolai tanulók lehettek. Hangos viselkedésük s vígságuk sem vallott másra a csekély távolból.

Egyikük, nyilván a társaság szokott szórakoztatója, éppen nagyban magyarázott valamit. Többek közt erősen hadarászott karjaival is, majd egyszerre kiugorva a menetből, maga elé tartott tenyerekkel neki szaladt a falnak.

Előadását hangos kacaj jutalmazta, ám azalatt a tartalék, orvul elfoglalta helyét az Angyalossi Terike oldalán. Úgy, hogy aztán a további fejtegetéseket kénytelen volt, vagy a járda szélén botorkálva, vagy még veszélyesebben, háttal az útiránynak a társaság előtt ugrándozva megtartania.

Feladlak úr magában valósággal megbántódott. Nem számított Angyalossi Terike körül vetélytársakra. Nem számította, hogy másnak is van szeme hasonló szépecske számára.

Feladlak úr kissé ügyetlen tért ki a járdán, miközben tekintete egy pillanatra összekapcsolódott Angyalossi Terike barátságosan mosolygó szemeivel, amint nyilván Feladlak úr üdvözlését várta.

Mi ütött azonban Feladlak úrhoz, hogy nem köszönt, mintha nem ismerné meg a kislányt!

Ez bosszantotta még aztán igazában Feladlak urat, nyilvánvaló hülyeség lévén. Angyalossi Terike, nagylány létére, akit kísérgetnek, csak elvárhatja, hogy előre köszöntsék s joggal megsértődhet modortalanságon Azt hinnie, hogy Feladlak úr nem ismerte meg? Ugyan! butaság! Vagy csak annál dühítőbb; ha az ügy a csíptetővel jönne kapcsolatba. Rövidlátni, fényes nappal, három aranyira! Nagy méreg volt mindenképp Feladlak úrnak.

Könnyelmű, kacér kis béka! Így ejtette el magában Feladlak úr fölénnyel a délelőtti élvezetes szándékokat s ábrándokat. Nem érdemes! De a további séta alatt, mintha csappant volna színekben a tavasz az utcák, házak, az egész város szürkébbé vált volna Feladlak úr előtt.

Hanem, mikor már hazatartott sétájából Feladlak úr, háta mögött egyszer csak nagybátyja hangját hallotta, aki magához szólítja. Egy ismeretlen egyén volt kíséretében.

- Öcsém! - mutatta be Darabonth Károly, Feladlak urat az idegennek, mire az valami nevet motyogva, mindjárt így szólt:

- Rég várjuk már kartárs urat. Nagy szükségünk van Önre. Remélhetőleg nem kapunk kosarat.

Ez illetőt Mike Pálnak hívták s nemrég helyezték a városkába, mint erdészgyakornokot.

Különös ember volt. Dudoros homlokán erős szemöldei nagyobbnak hatottak nyírott bajszánál s alattuk mélyen ülő, szürke s merő szemei. Finom, vékony orra, melynek cimpái folyton mozogtak s vaskos, kissé előreugró álla. Egészében volt énjében valami torz. Kivált koponyájában s tekintetében. A jóságosnak, szenvedőnek s megátalkodottnak valami keveréke. Életkora szinte megállapíthatatlan, minthogy haja, láthatólag korán őszes volt. Csodálkozni kellett, megtudva, hogy távol van a harminctól. Legsajnálatosabbak azonban ez emberből kézmozdulatai voltak, melyek elkapkodott s tétova szavait kísérték, mintegy kiegészítve azokat s külön hatást kölcsönözve nekik. Mintha a kevés szót, mit kiejt, előbb megtapintgatná értékelésül, hosszú, hajlékony ujjaival.

Egyszóval különös ember benyomását tette, mint ahogy az is volt s különbnek is tartották, bár különféle elnevezések alatt, miként rögtön kitűnik.

Főnökének, az erdőtanácsosnak, hét lánya volt. Nem tévedés, a Choretkó lányok valóban heten voltak.

Maga Choretkó potrohos, alacsony, kedélyes bácsi. Bárkinek, minden képzelet híján is eszébe juthatott róla a hordó hasonlata. Felesége ellenben magasabb, sovány úrnő, valahogy ijedt tekintettel s régies hajcsigákkal, legalább egy hegedűhöz hasonlított. Hangja lehangolt húrokéhoz.

A lányok virulók s csinosak voltak. Csúnya nem is volt köztük. Hét nővérnél különben sem szabad ilyesmit hánytorgatni. Legfeljebb, hogy hármuk hosszú, négyük rövid szoknyában járt. A legifjabb tizenkettő, a legidősebb huszonhatodik éve körül tartott. De ki néz ennyi adat után az anyakönyvvezetőnél?

Egyszerűen volt a Choretkó lányok között szőke, volt barna, fekete, kese, vöröses, szóval mindenféle színű. Volt sovány, volt gömbölyded, alacsony és termetes, nyúlánk és pöttöm, vagyis minden termetű és alakzatú. Volt virgonc, volt mélázó, nyelves és szótlan, volt szemérmes és kacér, azaz minden vérmérsékletű, kedélyű s tulajdonságú. Volt házias, volt tékozló, volt kapzsi, indulatos is, béketűrő is, volt hiszékeny, meg érzelgő, irigy is, önzetlen is, félénk és gunyoros, illetve minden természet és jellemű. Volt köztük hajlammal zenére, énekre, irodalomra, képzőművészetre, háziiparra, konyhakertészetre, volt szorgos s kevésbé szorgos, tehát minden tehetség képviselve. Volt igen sok véleménykülönbség köztük. Egyben egyeztek meg mindnyájan. Ha feleennyien volnának, kétannyi remény jutna mindegyikükre, akár öltözések, akár férj tekintetében.

Gyakori volt a Choretkó-lányok körében e felkiáltás: az Istenért, ne induljatok el annyian egyszerre! Bejáratosak azt is tudták, hogy az erdőtanácsos azon a helyen kezdett kopaszodni, ahol fejét vakarta: mitévő lesz ennyi lánnyal? Bejáratosabbak persze még többet tudtak.

Itt elég, hogy a Choretkó-család bejáratosai közül egy megszokott s állandó volt, úgyszólván hivatalból volt az s ez a személyében esetleg váltakozó erdész-gyakornok volt.

Hát épp előző évben helyezték el azt, amelyiknek Mike Pál jött helyébe.

Mike Pál kétségtelen, hogy már első megjelenésével bizonyos csalódást okozott.

- Valami züllött, eladósodott alak - szóltak savanyún s egyetértőleg a Choretkó-lányok.

De csakhamar arról értesültek, hogy az új gyakornoknak saját bútorai, értékes szőnyegei, dísztárgyai, képei s zongorája érkeznek utána. Hogy egész lakást bérel a szokott szoba helyett s gazdasszonyt fogad a vendéglői ellátás helyett. Hogy vagyonos s egyetlen fiú. Hogy lófő-székely. Otthon-kedvelő.

Nosza, kedvező kilátás a házias Choretkó-lányok egyikének.

De csakhamar kisült, hogy az újonjöttnek azért éppenséggel semmi érzéke a háziasság iránt. Nem ínyenc. Nem érdeklik a saját kezűleg készült étkek, uzsonna-csemegék s a családias vacsorákra való meghívás alól udvariasan, de szilárdan kimenti magát. Ellenben bemegy borozni az egyletbe s az egyletből kocsmákba tovább borozni, majd kimondhatatlan helyek után reggel téregél haza.

- Korhely! - szóltak megvetőleg a Choretkó-lányok. - Egyike, kiket a főiskola megrontott! - tették hozzá. - Ó, azért nem javíthatatlan! - vitatta a legidősebb.

Ámde csakhamar kitűnt, hogy a gyakornok kimaradozásai egy csúnya dorbézolás után maguktól abbamaradtak. Azontúl begubózott szobájába s hivatalán kívül nem járt sehova. Pedig legfőbb ideje lett volna már itt-ott megtenni a kötelező látogatásokat. De nem tett sehol.

- Műveletlen és modortalan fajankó! - ítélkeztek fitymálón a Choretkó-lányok.

Ha csakhamar ki nem derült volna, hogy a gyakornok dolgozója tele könyvekkel, minden szakú s tárgyúakkal, miket folyton hozat, minden nyelvű folyóiratok s újságokkal együtt.

- Emberkerülő, száraz könyvmoly! - állapították meg a Choretkó-lányok. Legfeljebb az irodalomkedvelő nem osztotta a nézetet.

Viszont csakhamar köztudomásúvá vált, hogy a gyakornok szobájában könyveihez hasonlóan sorakoznak minden fajú s alakzatú pálinkás üvegek is.

- Zugivó! - szörnyedtek el a Choretkó-lányok. Kivéve talán a merengő s regényes hajlamút, aki azt gondolta: hátha valami végzetes csalódás érhette őt?

Hátra voltak még a zene- s énekkedvelő Choretkó-nővérek, akik tudták, hogy a gyakornok olykor zongorázni szokott, bárha ezt letagadja. Gazdasszonya erről következően nyilatkozott. - Csak veri, veri, kérem alássan azokat a billentyűket, nincs se füle, se farka az egésznek, nem olyan szép magyarokat, amiket a kisasszonyok tetszenek játszani.

Mégis ezzel kapcsolatban ment híre valahogy annak, hogy Mike Pál tökéletesen s művészien kezeli a gordonkát. Mit aztán nem cáfoltak többé meg.

Hisz meg is lehet, hogy ebben a furcsa emberben a vérbeli művészek minden sajátsága s képessége benne lakott, ám sajna, azok becsvágya, szemérmetlensége s majomtermészete nélkül. Szerény is volt, nem is. Gőgös és érzékeny mindenesetre, vagy hát beteg idegzetű. Irtózott kicsi s selejtes nyilvánosságban szerepelni, mert magát nagyobb szabásúnak érezte, de nagyobbra nem volt elég magabízása. Aztán mindennemű kicsapongásaitól fáradt is volt kissé, keserűség nélkül s talán az anyagiakban való szükség, vagy nagyobb igények sem ösztökélték. Így aztán keveseknek sikerült rávenniük, hogy még kisebb társaságban is játsszék.

Hát ha ilyes valaki nem találkozott a városkában, megjött oda egyebünnen. Körülbelül Mike Pállal egyidejűleg neveztek ki a plébániára egy új káplánt. Egy apró, lányos képű, mozgékony emberkét. Első tekintetre olyan benyomást tett, mintha valaha kirakat-bábú lett volna, divatos kézelőivel, kitűnően szabott reverendájában s félcipőivel, sőt uram bocsá' közelében valami finom illatszer érzett.

Ám ez az emberke maga volt a tetterő s fáradhatatlanság, amibe egyszer belefogott. Már pedig mindenbe belekotnyeleskedett. Újjá szervezett, vagy újon alakított szent és világi egyesületeket, szent és nem szent összejöveteleket rendezett, háromhelyt volt egyszerre, mintha megsokszorozta volna magát. Mert vitázni, zsidó üzérekkel tárgyalt a főtéren a terményárakról, karonfogva mutatkozott kálvinista kartársával, nők körül legyeskedett, mit mondhatni még? Ha olykor gyarló, viszont bátor és buzgó kis szolgája volt Ura dicsőségének. Szemet szúrt s port vert. Ócsároltatta s magasztaltatta magát. Bizalmasabb körben egérkeszerűsége miatt Finci káplánnak nevezték.

Nos, Finci káplán fejébe vette, hogy egy művészi zene- s énekkart hoz össze s összehozta. Titka marad, mint nyerte meg eszméjének Mike Pált is gordonkájával, sőt, hogy egyenesen belehevítette a részvételbe.

Eme férfi és női énekesek, vonós és fúvó hangszerekből álló karnak most kellett először bemutatkoznia, a húsvéti nagymisén.

Tehát ide szükségeltetett Feladlak úr hegedűjével s erre vonatkoztak Mike Pál hozzá intézett szavai. Estére már megkapta a hangjegyeket is.

(Folyt. köv.)