Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 5. szám · / · Szini Gyula: Aranyfelhő

Szini Gyula: Aranyfelhő
9.

Döme Istvánék lakásába az a néhány hét, amely az amerikai örökség átvétele óta eltelt, a jómód, sőt fényűzés díszeit vitte be: perzsaszőnyeg, zongora, díszes ajtó- és ablakfüggönyök, vitrinák, csecsebecsék, villanyvilágítás és mi egymás. Minden napra esett egy ilyen meglepetés, amit saját maguknak szereztek. A mesteremberek szinte reggeltől estig folyton fúrtak, faragtak, szögeltek, kopácsoltak, tataroztak. Döméék egy csomó szegény embernek adtak munkát.

Döme Istvánt például a lakásán mindennap felkereste egy borbély, régi ismerőse. Borbély után a manikűr kisasszony következett. Megszokta az újgazdag azt is, hogy napszállta után estélyi fekete ruhába öltözködjék. Mert hivatalos volt valamely úriházba, vagy színházba kellett mennie, satöbbi.

És egy napon, amely a boldogság és gazdagság napjai közül, azt hiszem, a huszonnegyedik volt, Döme István ott ült a lakásán a kisasszonnyal szemben, aki körmeit viasszal és festékkel előkelővé csiszolta.

- Milyen hideg a keze, nagyságos uram - mondta a csinos manikűr. - Ez forró szerelemre vall.

- Honnan tudja? - kérdezte Döme, aki megszokta a kisasszony bizalmaskodásait.

- Eltaláltam! A nagyságos úr szerelmes! - kiáltott fel halkan Viki kisasszony.

- Olyan szerelmes, olyan boldog vagyok, Viki! - mondta Döme ünnepiesen meghatott, sápadt arccal, amelyre a fehér, vakító ingmell és a fekete frakk az előkelőség fényét vetette. - Táncolni szeretnék jókedvemben, Viki! És alig tudom magam visszatartani, hogy el ne mondjak magának mindent.

Viki tapasztalásból tudta, hogy ilyenkor a legjobb hallgatni, mert a kiáradó szív magától félretolja útjából a titkolózás zsilipjét. És Döme halkan, remegő hangon, mint valami fiatal diák rebegte:

- Lonci szeret... csak engem szeret!... Vár rám a "Nirvána" bárban... egy főhadnagy barátom társaságában... Csak siessen, Viki, hogy el ne késsek... A Lonci valóságos lángész. Kitalálta, hogyan fogunk a legkönnyebben megszabadulni a főhadnagytól, hogy négyszemközt maradhassunk. A főhadnagy ugyanis "pista" belé (ezek a szavak a bár-ban ragadtak Dömére)... szegény fiúnak az eszét egészen megzavarta Lonci. Boldogtalanul, kiállhatatlanul szerelmes. Lonci le akarja rázni a nyakáról, mert csak engem szeret... és velem akar maradni egyedül...

- Csak maradjon nyugodtan, nagyságos úr - szólt közbe Viki - mert megszúrhatom az ollóval!

- Tudja, mit vettem Loncinak? - folytatta halk hangon Döme. - Egy kis házat. És ma, Viki, ma lesz a nagy nap! ma vonulunk be az új paradicsomba!... A főhadnagyot faképnél hagyjuk... Már most előre remegek a boldogságtól... Az enyém lesz végre Lonci!... Az enyém lesz!... Mondja, Viki, mit érzett maga, mikor először ölelte meg egy férfi?...

- Ó, engem még nem! - tiltakozott gyorsan Viki. - Hozzám még nem nyúlt senki.

- Rosszul tette, Viki. Nincs szebb dolog a szerelemnél. Legyen mennél hamarább szerelmes, Viki!

Aztán hirtelen halkan, csaknem könyörögve szólt:

- Az Istenért! meg ne mondja a feleségemnek!...

- Ó, kérem!