Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 5. szám · / · Szini Gyula: Aranyfelhő

Szini Gyula: Aranyfelhő
2.

Bement egy kávéházba. Életében talán először érezte, hogy nem kell az erszénye fenekére néznie, ha rendelni akar. És ha kínai fecskefészkét lehetett volna kapni, bizonyára ilyesmit hozat. Valódi egyiptomi cigarettát kért a főpincértől. A "főúr" ilyet a háború óta nem is látott.

- Micsoda kávéház ez! - fortyant föl Döme. - Hiszen itt semmit sem lehet kapni!

Élvezte, hogy kiereszthette a hangját. Bezzeg azelőtt halkan beszélt volna a pincérrel és szinte a kegyét kereste volna. Kiválasztotta volna a legszerényebb helyet vagy esetleg a legsötétebbet, ahonnan feltűnés és fizetés nélkül is lehet távozni. Mindezideig nem értette meg, hogy bármelyik kávéházba is tért be, a legjobb asztaloknál vagy ültek már, vagy rajtuk tábla jelezte: "elfoglalva". Most már tudta, miben rejlik ennek a titka. Dohány a zsebben, önérzet a lélekben, bátorság az arcon. A főpincér pénzt kezelő ember és utolérhetetlen ösztönnel megérzi, kinek mennyi telik a zsebéből. És egész társadalmi berendezkedésünk ezekre a "foglalt" kávéházi asztalokra emlékeztet.

A Duna-parton ült. Hó a hegyeken. Napsugár táncolt a habokon és ahogy össze-vissza világította meg az alvó hajókat, olyan volt, mintha ünnepre lettek volna felzászlózva. Vagy talán a szívében lengtek ezek a színes lobogócskák?

A nóta vége az volt, hogy fizetnie kellett. Dollárjai még nem voltak átváltva. A szegénységéből megmaradt pénzét kellett elővennie. Ebből épp hogy futotta a számla kifizetésére. A borravalót már bélyegekből és kisebb váltópénzekből kellett összetákolnia. Ötven fillér borravalót adott. Kissé röstellte. De aztán elégedetten, mosolyogva állapította meg:

- Kezdek úr lenni. Piszkos lenni. Kezdek gazember lenni.

A belvárosi kirakatok csalogatták a szemét. Úgy nézett meg mindent, hogy holnap visszajön és megveszi ami megtetszett neki. Például azt a gyönyörű sárgaréz-tintatartót. Micsoda vezércikkeket fog írni ebből! Nemsokára képviselő lesz... államtitkár? ...Isten bocsá'! talán miniszter is!...

Két gyönyörű, kacéran bogárfényű szem villogott rá. Ez elterelte figyelmét a politikáról és ráirányította arra a mélyen rejlő ösztönre, ami némely divatos lélekbúvár szerint az egész emberi pszichének az alapja. A kacér kis nő, akivel versenyt bámulták a kirakatot, fiatal és kívánatos volt. Elég elegánsan és mutatósan volt öltözve.

A hölgy még egy újabb szemrebbenéssel vett tudomást Döme Istvánról, aztán sietve eliramodott. Döme utána. A nőcske visszafordította a fejét és megelégedéssel vette tudomásul, hogy Döme kissé a távolból kíséri. Megkezdődött köztük az a nagyvárosi kacér játék, amely naponta - csak a statisztikusok istene tudja hányszor - megismétlődik.

- Ó, ha az oldalbordám látná - gondolta magában Döme - hogy koslatok én az utcán ez után a kis barázdabillegető után!...

A hölgy mellékutcába fordult be és megállt egy kirakat előtt, Döme közvetlenül melléje surrant. A nő mosolygott. Döme szintén. És meglehetős zavart, halk hangon kezdte:

- M... megengedi, nagysád...?

- De hát még mindig nem ismer meg, Döme úr?

- Nem én, angyal!... Ugyan mondja meg, honnan ismeri a nevemet?

- Hogyne ismerném, hiszen én gépeltem a fizetési utalványát elsején.

- Ön a pénztárosnő? - kérdezte Döme.

- Nem, de ott vagyok a "Hit és Haza" kiadóhivatalában. A nevem: Lonci. Nem emlékszik?

- Lonci!... Hogyne ismerném!

És Dömének eszébe jutott hirtelen egy és más, amit Lonciról hallott. Ezeket a kis szerelmi ügyeket mindig elbocsátotta a füle mellett. Mint igazi szegényt a nők nem érdekelték. Szegény golyhó vízzel főz és a feleségével hál. Lonci mint lehetőség nem is jutott eszébe. Annyit hallott róla, hogy mozi-színésznő szeretne lenni. és a kiadóhivatali igazgató eh, sok rosszat beszélnek fiatal leányokról, akik rövid hajat viselnek és a főnökük jelenlétében is cigarettára mernek gyújtani.

Lap-ügyekről kezdtek beszélni, mialatt együtt mentek. Hány előfizetője van a "Hit és Hazá"-nak.

- Már nem sokáig leszek a kiadóban - csicseregte Lonci. - Mozi-iskolába járok. Esküszöm, mához egy évre autóm lesz... a többit tudja.

A többit tudta már Döme. A dollárok a zsebében megsúgták neki, hogy mi lehet az a "többi". És hirtelen egy életképes eszme csírája fogant meg benne:

- Lonci, nem akar velem ebédelni?

- Magával?

Döme mosolygott magában. Ez a kis nőcske most őt afféle szegény firkásznak nézi... Kezdő nő!... nem lát még bele a Döme zsebébe... naiv, aranyos csacska kis leány... Döme máris szerelmes beléje...

- Valami nagyon finom, előkelő helyre viszem... Evett már fácánnyelvet? Ma enni fog, Lonci.