Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 4. szám

Posch Jenő: Az öngyilkosság lélek- és erkölcstani szempontból

- Akadémiai székfoglaló -

(Második közlemény)

Idáig az öngyilkosnak jobbára csak ama feltevéseiről, hiedelmeiről beszéltünk, miket a saját állapotának, lelkének, öntudatának halála utáni minéműségéről vallott. Meg kell most emlékeznünk arról, hogy az öngyilkos tervekben erős szerepet játszanak azok az elképzelések is, melyek a külső világnak, az öngyilkos környezetének leendő helyzetére, magatartására vonatkoznak. Ilyen mindenekelőtt az a gondolat, hogy "úgy kell a világnak, minek bánt velem ilyen rosszul". Az öngyilkosjelöltben az elhatározást az a körülmény érleli meg, legalább segít megérlelni, hogy az ő tette valami igazságszolgáltatásféle, egy az emberi jólétre vonatkozólag megkötött, de az egyik féltől, a külső világtól, jogtalanul megsértett alkunak most már a másik fél részéről jogosan bekövetkezhető és érdemlett módon bekövetkező visszavetése. Nem akarunk itt előre kitérni arra, amit majd az öngyilkosság jogosságáról szóló fejezetben ez okoskodás erkölcsi oldaláról úgyis mondandók vagyunk, hanem szorosan csak a pszichológiai kerethez tartván magunkat, mindössze azt jegyezzük meg, hogy az öngyilkosságnak ilyen igazságszolgáltatásféle felfogása megint csak afféle pszichológiai káprázat, mint a többi. Az öngyilkos a tettével valami helyes, mint ő mondja "megérdemlett" cselekedetet kíván végrehajtani. Kérdjük, ki fogja e tettet az elkövetése után így helyeselni? A világ maga, melynek evvel éppen hadat üzen az öngyilkos, semmi esetre sem. Tehát kicsoda más, mint ő maga, az öngyilkos, túlélőnek és tettét szemlélőnek elképzelve, no vagy mondjuk, hogy már minden engedményt megtegyünk, egy magát az ő nézetével, lelkületével minden tekintetben azonosító személy, olyan aki ha létezik és az öngyilkosjelölttel összeköttetésbe lépett, úgy hogy ez az ő ítéletében támaszt talál, vele egyetért, voltaképp nem sokban különbözik a bűnsegédtől, az öngyilkosságra csábítótól, tehát mondhatjuk bátran olyantól, aki maga is öngyilkosságot tervez. Mi elfogadjuk, hogy nem egészen azonos dolog annak a B embernek eljárása, aki A-t rábeszéli olyan terve, mely A-nak eszébe se jutott volna, nem azonos mondom B eljárása azé a C-éval, aki csak jóváhagyja azt a tervet, melyet A mint saját elhatározása szülöttét vele közöl. De ha igaz is, mondom, hogy ebben különbség van, mégis egészen nyilvánvaló, hogy ott a hasonlóság B és C között, hogy mind a kettő előmozdítja a még habozó A-ban a maga tervének megszilárdulását, mert nagy szó az autoritás (a logikában az ab auctoritate való bizonyítás), az a lelki megpihenés a tépelődés útmeredekjén kínosan fel-felkapaszkodó elmének, melyet egy rokon érzésű jó barát helyeslő szava nyújt. Mi ránk ezúttal csak az tartozik, hogy ilyen, tettét helyeslő bajtárs nélkül is kialakulhat az öngyilkosjelöltben az a gondolat, hogy az eljárásával egy helyes, igazságos, megnyugvást keltő finálét idézett elő. Mi már tudjuk, hogy előidézett mindössze annyit, hogy magát haláltusába keverte.

Nem minden célzat nélkül használtam az imént a színpadról vett "finálé" szót. Mert aki az öngyilkosságok statisztikáját ismeri, tudja azt, mennyire belejátszik ezeknek kitervezésébe a szereplőnek az a hiúsága, mellyel a maga tettét, mint bátor, nemes, lovagias eljárást s másrészt mint közrészvétre méltó tragikus hősét melengeti magában. Minthogy a színpadon meghaló öngyilkos egy tragikus hősnek képében mutatkozik a néző előtt, tehát az öngyilkos, aki ilyen okból is kezet emel magára, mit cselekszik? Voltaképp beáll nézőnek a saját halála elejébe, képzeletében gyönyörködik a, nota bene, megtörtént halálában. Mert hát mikor lesz belőle egy tragédia tárgya? Amikor ez a tragédia bevégződött, addig ő semmi egyéb, mint egy magában hánykolódó és, ha a golyót már a testébe lőtte, egy halállal vívódó szegény szenvedő. Berendezi a színpadot nagy szorgalommal egy nagy tragikus jelenet számára, de abban a percben, amikor már gyönyörködhetnék e jelenet csattanójában, a saját hősi dicsőségébe, elsüllyeszti magát a süllyesztőlyukon keresztül, le valami ismeretlen mélységbe, ahol nem lát semmit.

A halála után beálló külvilági következményekre gondol az a furcsa öngyilkos is, amilyen Westermarck (233-4) szerint bizonyos vad népeknél akad, aki t. i. bosszúból, vagyis azért öli meg magát, mert népe törvényei szerint az ő, mint sértett fél halála a sértőét, ennek kivégeztetését vagy esetleg öngyilkosságát vonja maga után. Olyan bosszúállás is akad, amikor valaki az ellensége házának kapujára akasztja fel magát azért, hogy hazajáró lelke amazt nyugtalanítsa. Vagy (245) amikor a hitelező megöli magát, abban a meggyőződésben, hogy késedelmes adósára szórt átka ezzel teljesedni fog.

Az öngyilkosság teremtette külső világi helyzetek, a hátramaradottaké közül itt, ahol még nem e kérdés jogi, erkölcsi oldaláról beszélek és egyszersmind átvezetőül a következő fejezethez csak azt az egyet említem meg, amikor az öngyilkosság a külső világnak hasznot hoz. Minden félreértés kikerülésére megjegyzem, hogy e nagyon tág értelmű kifejezést abban az egyetlen, legszűkebb értelmében kívánom itt használni, mely az öngyilkosságok önfeláldozásból véghezvitt eseteinek felölelésére alkalmas. Ha öngyilkos az, aki ha nem döfi is saját kezűleg a szívébe a kardot, de Brutusként a szolgája-fogta kardba dől bele, akkor kétségen kívül öngyilkos mindenki, aki egy biztosra vehető halálos veszedelmet felkeres, az is, aki a vonat kerekei elé veti magát s az a japán katona is, aki a kővel megrakott hajóját az ellenséges híd alá kormányozza, hogy ott felrobbantsa. Az öngyilkosságnak e nem egészen saját kezű formái velejükben semmiben sem különböznek a tisztán saját kezűektől. De mármost kérdjük, ha egy nagy hazafias vagy akár általános emberi célért való önfeláldozásnak szándéka sugallja e tetteket, vagyis az a nem egyszer valóra vált meggyőződés, hogy a saját halála a hátramaradottaknak azt a jobblétet fogja meghozni, amelynek kedvéért a hős feláldozza magát - kérdjük, vajon ilyen esetben is abszurdum-e az a saját életét odavető cselekmény? Azt feleljük: nem, nem soha! Mi azt mondtuk, az öngyilkosságban az absurditás ott rejlik, hogy végrehajtója a saját tette eredményét élvezni kívánja. Most meg azt kérjük: csak azok a tettek-e a kifogástalanok, melyeknek eredményét a cselekvő megélvezi? Hisz akkor elítélnők azt a nagyapát, aki fát ültet, hogy az unokái majdan az árnyékában gyönyörködhessenek, elítélnénk általában minden tisztára altruistikus okból véghezvitt cselekményt s egy haszonleső, garasos, szatócskodó világnézetnek színvonalára süllyednénk alá. Egy Dugovics Titusz, egy Zrínyi Miklós a hazai történetünknek annyi más nagy alakja (szerencsére nem kell példákért a külföldre fáradnunk) odavetették életüket, de nem azért, hogy az élet fáradalmaitól megmeneküljenek, hanem abban a tudatban s talán nem is tudatban, de mint megteremtői annak a fordulatnak, hogy tettük a hazának hasznára vált, legalább is abban, hogy a bátor ellenállásra kész harci készséget megóvta az elernyedéstől. Abszurdum az, ha valaki olyan cselekménytől várja a maga hasznát, amely cselekménynek önmagára csak káros oldala lehet. De nem abszurdum, hanem igenis az emberi lelkület legmagasabb fokú etikai emelkedettségének jele az a cselekmény, amely tisztára idegen célok előmozdítására, sőt annak a tudatában történik, hogy neki, a nagylelkű vértanúnak, az előidézett jobb helyzetnek szemléletében már nem lesz semmi része. A büntetőjog különbséget tesz gyilkosság és emberölés közt. Az önkéntes halálnemek közt is éppen a mondottakra való tekintettel kell ilyen különbséget tenni, mert egyrészt ugyan tagadhatatlan, hogy az önmagát feláldozó hazafi, tettének csupán a külső lefolyását tekintve, a halált keresők, tehát végtére is az öngyilkosok közé kerül, de másrészt éppen a tettének indítékai miatt érdemli meg, hogy az öngyilkosnak mindig bizonyos erkölcsi szeplővel megbélyegzett nevétől megkíméljük. Nyelvünk nem alkalmas e különbség keresztülvitelére (Masaryk /3/ a németben a Selbstmord-tól elválasztja a Selbsttödtung-ot és Douay szerint /eml. Legoyt, 82/ suicide csak az assassinat de soi-męme, nem pedig a meurtre de soi-męme) s ezért leghelyesebb, ha az önfeláldozásnak eseteit az öngyilkosságok sorából egyszerűen kivonjuk, aminthogy e tárgyalásunkból már kezdettől fogva is kirekesztettük. Összes eddigi fejtegetéseink, ezt ezennel kijelentjük, az öngyilkosságnak valódi, vagyis azon eseteire vonatkoztak, miket a köztudalom is egyes-egyedül szokott szem előtt tartani, mikor e szót hallja.

Ezek azok az esetek, miket Durkheim (223), megkülönböztetésül a suicide altruiste-tól, egoistikus öngyilkosságoknak nevez. Az ő felosztásához egyébként, aki az altruista öngyilkosságot igen tág értelemben veszi - van nála suicide altruiste obligatoire, facultativ és mystique (238, 240, 245), továbbá a szégyen kikerülésére elkövetett öngyilkosságokat és az összes katonaiakat (!) is ide foglalja (254) - nem járulunk hozzá, valamint ahhoz a megállapításhoz sem, hogy e kétfajta öngyilkosság mellé harmadik külön osztályul felveszi a suicide anomique-ot (264) vagyis azokat az eseteket, mikor valamely társadalmi, kedvező vagy kedvezőtlen fordulat nagy vagyoni és egyéb eltolódásokat s ezzel öngyilkosságot hoz magával. Szerintünk minden igazi öngyilkosság egoisztikus, s valóban altruistikus okból csak az önfeláldozásnak fennvázolt esetei történnek.

A fentebbiekben próbáltuk eldönteni Kant-nak (74) egyik, szintén válasz nélkül hagyott kérdését, t. i., hogy vajon az öngyilkosság oly esetekben is bűn-e vagy nem, amikor másoknak jóléte kedvéért és a többi között egy honsértő békekötésnek kikerülése végett történik.

A jelen kettéválasztásunk eleget tesz annak a már a régi görögségen belül, nevezetesen Epiktetos-nál, Marcus Aurelius-nál felmerülő elvnek, hogy eo ipso-gonosz tett nincs, épp úgy, mint eo ipso-jó tett sincs, mert minden jóság vagy gonoszság, sőt hozzátehetjük, helyesség és helytelenség is a tetteinkre a hozzájuk fűződő szándék, a célba vett következményeik felől háramlik rá. Az a mélységbe való ugrás, melynek nem volt más rendeltetése, mint hogy egy hosszadalmas betegséget rövidítsen meg, elítélni való cselekedet volt, de a Dugovics Titusz ugrása, ki evvel Belgrádnál megakadályozta a török zászló győzedelmét, nemes, hazafias felbuzdulás.

Magától értetődik, hogy helyeslő jóváhagyásunk az önfeláldozásnak csak valódi, vagyis azon eseteire vonatkozhatik, amelyben a tettet egyes-egyedül az elérendő közhaszon sugalmazta. Aki ilyen okból veti kockára az életét, az nagy ember, de aki - s az ilyen esetekkel számolni kell - ugyanabból a csüggeteg kislelkűségből határozza rá magát az öngyilkosságra, amely már annyi ezer más embert is hálójába kerített, s hátrahagyott levelében, hogy önmaga és utódai előtt palástolgassa indítékait, olyasmit hazudik, mintha tisztán az utódok, a közügy sat. jólétének előmozdítása nyomta volna kezébe a fegyvert, az nemcsak kis ember, hanem csaló.

Valamint az önfeláldozás tényeit, úgy mellőzzük másrészt és más okból az öngyilkosságnak az őrültség állapotában elkövetett igen gyakori eseteit, mellőzzük azért, mert ezek, mint egyszerű betegségi szimptómák ránk nézve, kiket kizárólag a normális embernek az öngyilkosságra vonatkozó gondolkozása érdekel, nem tanulságosak. Nem tárgyaljuk továbbá azokat a csak hozzávetőleges elnevezéssel öngyilkosságnak nevezhető eseteket, mikor valaki kicsapongó vagy az egészségtan szabályaiba bármi tekintetben beleütköző életmódjával idézi elő, illetőleg sietteti a halálát (Masaryk 2). Elmellőzzük végre mint tiszta félreértésen alapuló adomákat az állatoknak állítólagos öngyilkosságát s nevezetesen az annyiszor elmesélt skorpió-esetet. A természetrajz megállapította, hogy semmiféle állatnak a saját testében normális úton, nem betegség folytán képződő mérge nem ártalmas sem magára az illető állatra, sem pedig a legközelebbi rokonfajtáira. A mérgeskígyó a saját mérgével nem tudja sem önmagát, sem a rokonfajú kígyókat megölni. Így tehát a skorpió is, mikor a négy sarkán meggyújtott papíron körülszaladgálva, nem talál menekvést és a fején szúrja meg magát, először is ezt a szúrást, zoológusok valószínű nézete szerint, csak a fejében érzett fájdalma elhárítására valami ott képzelt ellenségnek szánta, s mikor erre pár pillanat múlva megdöglik, a halálát nem ez a szúrás, azaz öngyilkosság, hanem egyszerűen a lángok melege okozta. Egyéb állatokra vonatkozó öngyilkos hírek is merő meséknek bizonyultak. Az öngyilkosság ténye csakis ott foroghat fenn, ahol az elkövetőben megvan a saját tette halált hozó természetének az ismerete. Ilyen ismeretet még a legintelligensebb állatról sem lehet feltételezni.

Aki az öngyilkosságok pszichológiai oldaláról elmélkedik, annak nem szabad kifelejtenie e tettek okainak sorából mindenekelőtt azt a körülményt, hogy a mai köztudalom az öngyilkosságot valami magától értetődő ultima ratio-nak, mindig készen tartandó háziszernek tekinti az élet katasztrofális bajaira. A közfelfogás, mondhatjuk minden túlzás nélkül, ma az, hogy a bajokat ugyan bizonyos fokig tűrni kell, de ha túlságosak, nem marad más hátra, mint végét vetni annak az életnek, mely ilyen bajokat hozott. Az öngyilkosság egy bár radikális, de még mindig számba veendő megoldásmódnak a színében él a mai ember szemében s a közember egyáltalán nem veszi észre, sőt nem akarja elismerni, hogy különbség van e két ajánlat között: "vágasd le a karodat, ha megüszkösödött, fáj és hasznavehetetlen" és "mesd el az életed fonalát, ha terhedre van". Miért? Mert örökké valami kívülünk, velünk szemben álló objektív adatnak fogjuk fel az életet, olyasminek, amilyen a karunk, lábunk vagy bármely testrészünk. Mi mint pszichológusok nagyon rosszul választanók meg a cáfolatot e közfelfogásra, ha valami édeskés optimizmusnak mezébe öltözve az élet szépségét és bajainak tűrhető, ideiglenes mivoltát rajzolgatnók ki előtte. Örökké azt felelhetné: "könnyű nektek beszélnetek, akik nem érzitek azt, amit én, könnyű a révpartról tanácsot adni a fuldoklónak!" Mi igenis elismerjük, hogy vannak a sorsnak csapásai, melyek oly fokú tűrhetetlenség színében tűnnek fel az áldozatuk lelkületében, hogy ezt szinte ösztönszerűleg valami radikális, hatalmas erőkifejtésre izgatják, éppen úgy, miként a vérig bosszantott emberben megszűnik minden logika és csak üt, vág, rúg maga körül. De itt van már most a különbség: a felbőszített ember vagy vadállat kifelé, a támadás elhárítására értékesíti az erejét, és az öngyilkos? Maga magát üti, bünteti azért, amit a világ vele szemben elkövetett! Nem mondhatjuk-e épp ezért teljes joggal, hogy az öngyilkos nem is ilyen maga körül vagdalkozó dühöngőhöz hasonlít, hanem sokkal inkább ahhoz, aki haragjában földhöz csapja saját poharát vagy beveri az ablakait, no vagy ahhoz a parasztgazdához, aki a jégverésen való elkeseredésében a cséphadaróval áll neki a megmaradt, lábon álló búzájának, hogy "no lássuk, mire megyünk ketten!" És utóbbitól az öngyilkos csak annyiban különbözik, hogy ő hidegvérrel teszi meg azt, amire az ilyen maga-magát károsító dühöngőt csak az elvakult indulat bírta rávenni.

Érdekes itt a statisztikának (Durkheim /396/ közbeszól: "csak némely statisztikának!") az az eredménye, hogy öngyilkosság aránylag kevesebb történik oly népeknél, ahol sok a gyilkosság, vagyis ahol kifelé, a sértő oknak eltávolítására veti latba az ember erejét. Ha Masaryk (45, 143) ezt régibb adatok alapján Magyarországon is kimondja, akkor hozzátehetjük, hogy újabb idők ezt a tételt bizonyára megcáfolták.

A társadalom a maga tanácsával: "öld meg magadat, ha nem bírod tovább!" s a köztudalom, amely ezt megfogadta s az öngyilkosságot valami utolsó mentsvárnak, villámhárítónak tekinti, azt érte evvel, hogy immár nyugodt lélekkel, sine ira et studio történik egy olyan cselekmény, az önkárosítás, mely ugyan egy esetben sem okos dolog, de ott, ahol a magával tehetetlen düh okozta, e haragnak levezető, ártatlan holmijainkra levezető zsilipjeként még valahogy menthető. Mit szólnánk az olyan tanácshoz: "ha bántalmadat nem bírod elhárítani, rombold le a házadat!" s erre a baj nagyságától megriadt ember csakugyan nekiállana és higgadt egykedvűséggel, bízva az ajánlat hasznában, felgyújtaná a házát. Ilyen furcsa helyzetet, ilyen fonák cselekvésmódokat teremtett a mai társadalom avval, hogy az öngyilkosságot meghonosította, szinte azt mondanám: kodifikálta. Avagy nem kész fonákság-e a végső düh- és haragnak érthető mozdulatait, a magából kikelt embernek egész magatartását, ordítozását, káromkodását végigjátszania egy nem ingerült embernek és végigjátszania pláne azért, mert "azt tartják", hogy az ő helyzetében ez jól van. Vannak, elismerjük, iszonyatos sorscsapások az emberi életben, de örökké azt fogjuk hajtogatni, hogy az öngyilkosság nem megoldás, nem ultima ratio, mindenekelőtt mert nincs is benne ratio.

Aki olyan kétségbeesett, pesszimista világnézetű, hogy a sors csapásait, különösen amiket őreá mért, végképp elviselhetetleneknek tartja, annak azt a tanácsot adjuk, legyen még egy fokkal pesszimistább és ismerje el, hogy nincs semmi eszköz a kezében, mellyel e csapás alól kibújhatna, mert nem igaz, hogy az öngyilkosság ilyen egérút volna, mert az inkább csak afféle cigányasszony-tanács: "ha fáj a fogad, üsd fejedet a falba". Nem igaz, amit valamikor Plinius hirdetett, hogy a jóságos természet adott az ember kezébe egy fogást, amelynek segítségével minden bajától megszabadulhat s hogy éppen az öngyilkosság volna az. Plinius-nak Hume (225-6) is tapsol, sőt Schopenhauer (III 507) is avval az állításával, hogy az ember az állatnál nagyobb számú, azaz a testieken kívül lelki fájdalmakra is képes lévén, "kárpótlásul" megkapta az öngyilkosság képességének állatoknál hiányzó jótéteményét. Nos hát, ez a jótétemény annyi, hogy az ember a meglévőkön kívül még más károkat, haláltusát hozhat magára. Örökké igaznak marad az a közhely, hogy ha van valami, ami a sors csapásait enyhíti, az nem egyéb, mint a gyógyításukra irányuló munka, a tevékeny okos erőkifejtés s a bajnak eltávolíthatatlan részével való türelmes, hozzá alkalmazkodó megalkuvás.

Egy érdekes oka az öngyilkosságnak még az utánzás, vagyis a látott, olvasott, hallott öngyilkosságok példáinak követése. Első tekintetre érthetetlennek látszik, hogy aki nem a saját sorsának alakulásából merítette az öngyilkosság tervét, ilyen tettet véghezvigyen csak azért, mert mástól látja. E sajátságos elhatározást érthetővé teszi az, ha meggondoljuk, hogy az utánzó öngyilkos mindenesetre valami habozó, az öngyilkosságra már előbb is hajlandó, feléje kacsingató lélek volt, olyan, akinek kétségeit azután a látott példa a "tekintély" hatásával eldöntötte. A statisztikusok azt tapasztalták, hogy különösen a feltűnő, keresett, romantikus módon véghezvitt öngyilkosságoknak van ilyen szuggesztív hatásuk. Amennyiben ide sorozzák az óriási magasságokból való leugrásokat is (mint pl. a párizsi Vendôme-oszlopról, melyet több utánzó számára így kikezdett az ifj. Baboeuf, eml. Legoyt 42) megjegyzendők, hogy e tettekben talán inkább része van annak a legelső elkövetőjükben is bizonyára meggyökeresedett reménynek, hogy ez a módja az öngyilkosságnak biztos sikerrel fog járni. A régibb budapesti lakosok velem együtt visszaemlékezhetnek arra, hogy a mai Duna-palota helyén állott Stein-háznak negyedik emeletét abban az időben, mikor még kevés négyemeletes ház volt Budapesten, többször is felkeresték az öngyilkosok, úgy hogy a tulajdonos végre két dróthálót vonatott emeletnyi magasságban az udvara fölé, csakhogy a látogatásaiktól megszabaduljon. Az utánzásra csábító öngyilkosságokra nézve valószínű, hogy ezek főleg a hozzájuk készülődésnek, az egész mise-en-scčne-nek, s vagy nem is annyira végeredményüknek, mint eszközeiknek, a helynek, körülményeiknek kápráztató erejével vonzzák magukhoz az utánzót. Egy nagy mélység valami borzadályos, de tagadhatatlan szépség, egy zúgó vízesés szintén ilyen, a Vesuv-kráter ugyancsak az. Nem csoda, ha az, aki már megunta az életet, inkább ilyen impozáns környezetet választ, mint a prózai, parasztos kötelet vagy egyéb módot, főleg ha hiúságra, regényes indulatokra hajlik.

Durkheim (115, 121) az öngyilkosságnak csak olyan eseteit származtatja utánzásból, amelyek egyéb ok nélkül, vagyis merő suggestióra állottak be, úgy miként az ásítás, ha ásítót látunk. Ennyire megszorítván az utánzás fogalmának körét s nevezetesen kirekesztvén belőle a tekintély példájának hatását, persze arra az eredményre kellett jutnia (135), hogy az utánzó öngyilkosság esetei felette ritkák.

Az utánzásra ingerlő példával rokon indítéka e tetteknek az is, mely (miként Masaryk /121/ és Legoyt /366-7/ helyesen megjegyzik) a fegyverek könnyű hozzáférhetőségéből s nevezetesen a revolver-hordásnak sokfelé elterjedt divatjából sarjadzik.

Itt akad helyünk a feltétlen hozzájárulásunkat kifejeznünk ahhoz a nézethez, mely a serdületlen korú öngyilkosoknak növekvő számát többi között annak a semleges, tisztán ténykonstatáló modornak is tulajdonítja, amellyel hírlapjaink, regényeink az öngyilkosságot tárgyalják és számos dráma a színpadra is viszi. Minthogy pedig bajos dolog úgy a megtörtént öngyilkosságokat, mint sokan kívánják, agyonhallgatni, mint mindenkit irodalmi művekben is valami erkölcsi paraenesis-sel kísérni, tehát kívánatosnak tartjuk az ifjúsági lapok szaporítását, melyekből aztán az ifjúság a napi eseményeket ama stílusban, magyarázatok, útbaigazító bírálatok kíséretében tudhatja meg, melyekre zsenge elméjének még feltétlen szüksége van. Teljesen igaza van Durkheim-nek (136), mikor azt mondja, nem az öngyilkosság híreinek közlése a veszélyes, hanem az a hang és modor, melyben ez a közlés történik.

Áttérvén az öngyilkosságok jogi és erkölcsi oldalára, röviden avval foglaljuk össze ez első fejezetünk eredményét, hogy érthető és menthető, ha az ember az élet csapásainak hatása alatt elveszíti a tárgyilagos gondolkodás, a hideg logika egyenes fonalát, de az öngyilkosság az okos és célszerű cselekmények között bitorolt helyét végképp elvesztette: minden öngyilkosság abszurdum.

(Befejező közlemény következik.)