Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 4. szám
-
(Második közlemény)
Idáig az öngyilkosnak jobbára csak ama feltevéseiről, hiedelmeiről beszéltünk, miket a saját állapotának, lelkének, öntudatának halála utáni minéműségéről vallott. Meg kell most emlékeznünk arról, hogy az öngyilkos tervekben erős szerepet játszanak azok az elképzelések is, melyek a külső világnak, az öngyilkos környezetének leendő helyzetére, magatartására vonatkoznak. Ilyen mindenekelőtt az a gondolat, hogy "úgy kell a világnak, minek bánt velem ilyen rosszul". Az öngyilkosjelöltben az elhatározást az a körülmény érleli meg, legalább segít megérlelni, hogy az ő tette valami igazságszolgáltatásféle, egy az emberi jólétre vonatkozólag megkötött, de az egyik féltől, a külső világtól, jogtalanul megsértett alkunak most már a másik fél részéről jogosan bekövetkezhető és érdemlett módon bekövetkező visszavetése. Nem akarunk itt előre kitérni arra, amit majd az öngyilkosság jogosságáról szóló fejezetben ez okoskodás erkölcsi oldaláról úgyis mondandók vagyunk, hanem szorosan csak a pszichológiai kerethez tartván magunkat, mindössze azt jegyezzük meg, hogy az öngyilkosságnak ilyen igazságszolgáltatásféle felfogása megint csak afféle pszichológiai káprázat, mint a többi. Az öngyilkos a tettével valami helyes, mint ő mondja "megérdemlett" cselekedetet kíván végrehajtani. Kérdjük, ki fogja e tettet az elkövetése után így helyeselni? A világ maga, melynek evvel éppen hadat üzen az öngyilkos, semmi esetre sem. Tehát kicsoda más, mint ő maga, az öngyilkos, túlélőnek és tettét szemlélőnek elképzelve, no vagy mondjuk, hogy már minden engedményt megtegyünk, egy magát az ő nézetével, lelkületével minden tekintetben azonosító személy, olyan aki ha létezik és az öngyilkosjelölttel összeköttetésbe lépett, úgy hogy ez az ő ítéletében támaszt talál, vele egyetért, voltaképp nem sokban különbözik a bűnsegédtől, az öngyilkosságra csábítótól, tehát mondhatjuk bátran olyantól, aki maga is öngyilkosságot tervez. Mi elfogadjuk, hogy nem egészen azonos dolog annak a
Nem minden célzat nélkül használtam az imént a színpadról vett "finálé" szót. Mert aki az öngyilkosságok statisztikáját ismeri, tudja azt, mennyire belejátszik ezeknek kitervezésébe a szereplőnek az a hiúsága, mellyel a maga tettét, mint bátor, nemes, lovagias eljárást s másrészt mint közrészvétre méltó tragikus hősét melengeti magában. Minthogy a színpadon meghaló öngyilkos egy tragikus hősnek képében mutatkozik a néző előtt, tehát az öngyilkos, aki ilyen okból is kezet emel magára, mit cselekszik? Voltaképp beáll nézőnek a saját halála elejébe, képzeletében gyönyörködik a, nota bene, megtörtént halálában. Mert hát mikor lesz belőle egy tragédia tárgya? Amikor ez a tragédia bevégződött, addig ő semmi egyéb, mint egy magában hánykolódó és, ha a golyót már a testébe lőtte, egy halállal vívódó szegény szenvedő. Berendezi a színpadot nagy szorgalommal egy nagy tragikus jelenet számára, de abban a percben, amikor már gyönyörködhetnék e jelenet csattanójában, a saját hősi dicsőségébe, elsüllyeszti magát a süllyesztőlyukon keresztül, le valami ismeretlen mélységbe, ahol nem lát semmit.
A halála után beálló külvilági következményekre gondol az a furcsa öngyilkos is, amilyen Westermarck (233-4) szerint bizonyos vad népeknél akad, aki t. i. bosszúból, vagyis azért öli meg magát, mert népe törvényei szerint az ő, mint sértett fél halála a sértőét, ennek kivégeztetését vagy esetleg öngyilkosságát vonja maga után. Olyan bosszúállás is akad, amikor valaki az ellensége házának kapujára akasztja fel magát azért, hogy hazajáró lelke amazt nyugtalanítsa. Vagy (245) amikor a hitelező megöli magát, abban a meggyőződésben, hogy késedelmes adósára szórt átka ezzel teljesedni fog.
Az öngyilkosság teremtette külső világi helyzetek, a hátramaradottaké közül itt, ahol még nem e kérdés jogi, erkölcsi oldaláról beszélek és egyszersmind átvezetőül a következő fejezethez csak azt az egyet említem meg, amikor az öngyilkosság a külső világnak hasznot hoz. Minden félreértés kikerülésére megjegyzem, hogy e nagyon tág értelmű kifejezést abban az egyetlen, legszűkebb értelmében kívánom itt használni, mely az öngyilkosságok
Ezek azok az esetek, miket Durkheim (223), megkülönböztetésül a
A fentebbiekben próbáltuk eldönteni Kant-nak (74) egyik, szintén válasz nélkül hagyott kérdését, t. i., hogy vajon az öngyilkosság oly esetekben is bűn-e vagy nem, amikor másoknak jóléte kedvéért és a többi között egy honsértő békekötésnek kikerülése végett történik.
A jelen kettéválasztásunk eleget tesz annak a már a régi görögségen belül, nevezetesen Epiktetos-nál, Marcus Aurelius-nál felmerülő elvnek, hogy
Magától értetődik, hogy helyeslő jóváhagyásunk az önfeláldozásnak csak valódi, vagyis azon eseteire vonatkozhatik, amelyben a tettet egyes-egyedül az elérendő közhaszon sugalmazta. Aki ilyen okból veti kockára az életét, az nagy ember, de aki - s az ilyen esetekkel számolni kell - ugyanabból a csüggeteg kislelkűségből határozza rá magát az öngyilkosságra, amely már annyi ezer más embert is hálójába kerített, s hátrahagyott levelében, hogy önmaga és utódai előtt palástolgassa indítékait, olyasmit hazudik, mintha tisztán az utódok, a közügy sat. jólétének előmozdítása nyomta volna kezébe a fegyvert, az nemcsak kis ember, hanem csaló.
Valamint az önfeláldozás tényeit, úgy mellőzzük másrészt és más okból az öngyilkosságnak az őrültség állapotában elkövetett igen gyakori eseteit, mellőzzük azért, mert ezek, mint egyszerű betegségi szimptómák ránk nézve, kiket kizárólag a normális embernek az öngyilkosságra vonatkozó gondolkozása érdekel, nem tanulságosak. Nem tárgyaljuk továbbá azokat a csak hozzávetőleges elnevezéssel öngyilkosságnak nevezhető eseteket, mikor valaki kicsapongó vagy az egészségtan szabályaiba bármi tekintetben beleütköző életmódjával idézi elő, illetőleg sietteti a halálát (Masaryk 2). Elmellőzzük végre mint tiszta félreértésen alapuló adomákat az állatoknak állítólagos öngyilkosságát s nevezetesen az annyiszor elmesélt skorpió-esetet. A természetrajz megállapította, hogy semmiféle állatnak a saját testében normális úton, nem betegség folytán képződő mérge nem ártalmas sem magára az illető állatra, sem pedig a legközelebbi rokonfajtáira. A mérgeskígyó a saját mérgével nem tudja sem önmagát, sem a rokonfajú kígyókat megölni. Így tehát a skorpió is, mikor a négy sarkán meggyújtott papíron körülszaladgálva, nem talál menekvést és a fején szúrja meg magát, először is ezt a szúrást, zoológusok valószínű nézete szerint, csak a fejében érzett fájdalma elhárítására valami ott képzelt ellenségnek szánta, s mikor erre pár pillanat múlva megdöglik, a halálát nem ez a szúrás, azaz öngyilkosság, hanem egyszerűen a lángok melege okozta. Egyéb állatokra vonatkozó öngyilkos hírek is merő meséknek bizonyultak. Az öngyilkosság ténye csakis ott foroghat fenn, ahol az elkövetőben megvan a saját tette halált hozó természetének az ismerete. Ilyen ismeretet még a legintelligensebb állatról sem lehet feltételezni.
Aki az öngyilkosságok pszichológiai oldaláról elmélkedik, annak nem szabad kifelejtenie e tettek okainak sorából mindenekelőtt azt a körülményt, hogy a mai köztudalom az öngyilkosságot valami magától értetődő
Érdekes itt a statisztikának (Durkheim /396/ közbeszól: "csak
A társadalom a maga tanácsával: "öld meg magadat, ha nem bírod tovább!" s a köztudalom, amely ezt megfogadta s az öngyilkosságot valami utolsó mentsvárnak, villámhárítónak tekinti, azt érte evvel, hogy immár nyugodt lélekkel,
Aki olyan kétségbeesett, pesszimista világnézetű, hogy a sors csapásait, különösen amiket őreá mért, végképp elviselhetetleneknek tartja, annak azt a tanácsot adjuk, legyen még egy fokkal pesszimistább és ismerje el, hogy nincs semmi eszköz a kezében, mellyel e csapás alól kibújhatna, mert nem igaz, hogy az öngyilkosság ilyen egérút volna, mert az inkább csak afféle cigányasszony-tanács: "ha fáj a fogad, üsd fejedet a falba". Nem igaz, amit valamikor Plinius hirdetett, hogy a jóságos természet adott az ember kezébe egy fogást, amelynek segítségével minden bajától megszabadulhat s hogy éppen az öngyilkosság volna az. Plinius-nak Hume (225-6) is tapsol, sőt Schopenhauer (III 507) is avval az állításával, hogy az ember az állatnál nagyobb számú, azaz a testieken kívül lelki fájdalmakra is képes lévén, "kárpótlásul" megkapta az öngyilkosság képességének állatoknál hiányzó jótéteményét. Nos hát, ez a jótétemény annyi, hogy az ember a meglévőkön kívül még más károkat, haláltusát hozhat magára. Örökké igaznak marad az a közhely, hogy ha van valami, ami a sors csapásait enyhíti, az nem egyéb, mint a gyógyításukra irányuló munka, a tevékeny okos erőkifejtés s a bajnak eltávolíthatatlan részével való türelmes, hozzá alkalmazkodó megalkuvás.
Egy érdekes oka az öngyilkosságnak még az utánzás, vagyis a látott, olvasott, hallott öngyilkosságok példáinak követése. Első tekintetre érthetetlennek látszik, hogy aki nem a saját sorsának alakulásából merítette az öngyilkosság tervét, ilyen tettet véghezvigyen csak azért, mert mástól látja. E sajátságos elhatározást érthetővé teszi az, ha meggondoljuk, hogy az utánzó öngyilkos mindenesetre valami habozó, az öngyilkosságra már előbb is hajlandó, feléje kacsingató lélek volt, olyan, akinek kétségeit azután a látott példa a "tekintély" hatásával eldöntötte. A statisztikusok azt tapasztalták, hogy különösen a feltűnő, keresett, romantikus módon véghezvitt öngyilkosságoknak van ilyen szuggesztív hatásuk. Amennyiben ide sorozzák az óriási magasságokból való leugrásokat is (mint pl. a párizsi Vendôme-oszlopról, melyet több utánzó számára így kikezdett az ifj. Baboeuf, eml. Legoyt 42) megjegyzendők, hogy e tettekben talán inkább része van annak a legelső elkövetőjükben is bizonyára meggyökeresedett reménynek, hogy ez a módja az öngyilkosságnak biztos sikerrel fog járni. A régibb budapesti lakosok velem együtt visszaemlékezhetnek arra, hogy a mai Duna-palota helyén állott Stein-háznak negyedik emeletét abban az időben, mikor még kevés négyemeletes ház volt Budapesten, többször is felkeresték az öngyilkosok, úgy hogy a tulajdonos végre két dróthálót vonatott emeletnyi magasságban az udvara fölé, csakhogy a látogatásaiktól megszabaduljon. Az utánzásra csábító öngyilkosságokra nézve valószínű, hogy ezek főleg a hozzájuk készülődésnek, az egész
Durkheim (115, 121) az öngyilkosságnak csak olyan eseteit származtatja utánzásból, amelyek egyéb ok nélkül, vagyis merő suggestióra állottak be, úgy miként az ásítás, ha ásítót látunk. Ennyire megszorítván az utánzás fogalmának körét s nevezetesen kirekesztvén belőle a tekintély példájának hatását, persze arra az eredményre kellett jutnia (135), hogy az utánzó öngyilkosság esetei felette ritkák.
Az utánzásra ingerlő példával rokon indítéka e tetteknek az is, mely (miként Masaryk /121/ és Legoyt /366-7/ helyesen megjegyzik) a fegyverek könnyű hozzáférhetőségéből s nevezetesen a revolver-hordásnak sokfelé elterjedt divatjából sarjadzik.
Itt akad helyünk a feltétlen hozzájárulásunkat kifejeznünk ahhoz a nézethez, mely a serdületlen korú öngyilkosoknak növekvő számát többi között annak a semleges, tisztán ténykonstatáló modornak is tulajdonítja, amellyel hírlapjaink, regényeink az öngyilkosságot tárgyalják és számos dráma a színpadra is viszi. Minthogy pedig bajos dolog úgy a megtörtént öngyilkosságokat, mint sokan kívánják, agyonhallgatni, mint mindenkit irodalmi művekben is valami erkölcsi paraenesis-sel kísérni, tehát kívánatosnak tartjuk az ifjúsági lapok szaporítását, melyekből aztán az ifjúság a napi eseményeket ama stílusban, magyarázatok, útbaigazító bírálatok kíséretében tudhatja meg, melyekre zsenge elméjének még feltétlen szüksége van. Teljesen igaza van Durkheim-nek (136), mikor azt mondja, nem az öngyilkosság híreinek közlése a veszélyes, hanem az a hang és modor, melyben ez a közlés történik.
Áttérvén az öngyilkosságok jogi és erkölcsi oldalára, röviden avval foglaljuk össze ez első fejezetünk eredményét, hogy érthető és menthető, ha az ember az élet csapásainak hatása alatt elveszíti a tárgyilagos gondolkodás, a hideg logika egyenes fonalát, de az öngyilkosság az okos és célszerű cselekmények között bitorolt helyét végképp elvesztette: minden öngyilkosság abszurdum.
(Befejező közlemény következik.)