Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 4. szám · / · HENRY BATAILLE: Emlék

HENRY BATAILLE: Emlék
Színpadi költemény
NEGYEDIK JELENÉS

A férfi. A nő. Az árnyék.

A nő: (becsukja maga mögött az ajtót)

Nem ment el? Annál jobb... Pedig már attól féltem...

(lelkendezve, lihegve hozzásiet)

Hallgasson meg... két szó csak... az ügy komolyra vált

Barátom mindent tud - vagy mindent kitalált...

És mostan ez a helyzet... hogy akár ma... vagy holnap

Most minden megjavulhat... vagy minden megromolhat...

Rémes jelenet volt... vége a komédiának

S ha akarja... most rögtön... itt maradhat magának

Holnap... vagy akár ma... csodás... mint egy mese...

Magáé lehetek... babája, kedvese...

Vagy felesége, minden... de milyen furcsa, részeg

Történet ez, igaz?... mit bánom az egészet!

Én hallgatok a szóra, ide hív - az örömre

Erős vagyok, nyugodt - az is leszek, örökre

Határoztam. Elmentem onnan - és ide jöttem

S ma este, ha kinyítja az ajtaját előttem:

Én ott leszek!

(kifogy a szuszból. Aggódva figyel. Csönd)

Az árnyék: Végezzünk. Majd döntök én feletted.

Ezt mondod: "Én magát nem szeretem." Értetted?!

A nő: (fojtott hangon)

Tehát... megértett engem?

Az árnyék: Gyerünk! Parancsolok.

A férfi: A véletlen öröm... én...

Az árnyék: Ej, bolond dolog!

Három szót mondasz, ennyit: Nem szeretem magát.

A férfi: (szavakat keres)

Igazán nem tudom... nem volna semmi gát...

Margit hallgasson meg... most olyan gyáva, bamba

Lettem... nem magamért... nem bizom meg magamba.

Az árnyék: (nagy erővel, fölénnyel)

Mond!

A férfi: (kínlódva, rettentő erőfeszítéssel próbál mást mondani)

Félek...

Az árnyék: (egyenesen, iszonyúan áll)

Mond!

A férfi: Hogy én nem szeretem magát.

Eléggé...

(az utolsó szót alig hallhatóan lehelte, mintegy enyhítve a többit)

A nő: (megtántorodik)

Hogy... hogy mondta?

A férfi: (szelíden ismétli)

Nem eléggé... tehát...

Az árnyék: Túlestünk rajta öcskös!

A férfi: Most persze azt kell hinnem,

Haragszik rám...

A nő: (sikoltva) Menjen! menjen el innen!

Jaj, borzasztó!

(eltakarja az arcát, székbe rogy)

A férfi: Ó, bocsánat... Bocsánatot kérek...

Boldogtalan vagyok... meghajszolt, gyenge féreg...

Szegény, bús, tébolyult... ki hangot hall a csendben

Kegyed szólt... szót fogadtam. bocsánatért esengem...

Ha alkalmatlan voltam... de én rám ne vessen...

Tudnia kellett...

A nő: Kérem, menjen már el, siessen.

Elhiszem Önnek inkább, hogy én voltam hibás...

Csak menjen már!...

(dühében és zavarában toporzékol)

Az árnyék: (rejtelmes mosollyal)

Fiam, ez formális kidobás.

A férfi: (közeledik a nőhöz, átérzett frázist szeretne mondani)

Az élet...

Az árnyék: (legyint)

Ugyan hadd el! Ebből nem jön ki semmi!

Gyerünk a balfenéken - kalap, kabát - és menni.

(A férfi feléje fordul. Az árnyék megvilágítva áll, készülődik, felveszi a csokrot)

Hadd itt könyörtelen a megtört szívű nőt:

Holnapra az a másik, majd kibékíti őt!

A férfi: Jó éjt. Feledjen el.

A nő: Jó éjt.

Az árnyék: (szelíden húzza magával a férfit az ajtó felé, kinyújtott karral támogatja, vezeti)

Én megmaradtam -

Számíthatsz rám, tudod, ha bandukolsz magadban,

Mit neked testi kéj - olcsó unalmak atyja?

Az el nem csókolt csóknak édesebb a zamatja!

Jöjj már... te jó, hatalmas! Az egész mit jelent?

Megmondtam én - megint egy estéd kárba ment!

Mit bánod ezt a nőt? Gyerünk ki a szabadba!

Ma gyönyörűt mesélek a mámorról, szavamra,

Ha keblemen fejed nehéz álomra hajtod...

Így kéz... a kézbe... halkan... nem recsegnek az ajtók?

Pszt... erre jöjj... szerelmem... édes... majd én előre.

Vigyázz, szivem, két lépcső... meg ne botolj a kőbe...

Így... erre... erre édes...

(felmennek a lépcsőn, az Árnyék felemeli a függönyt, kitámogatja a férfit. A nő ott ül a lámpa alatt, meg se fordul, keservesen sír).

Fordította: Karinthy Frigyes