Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 3. szám · / · Figyelő
A költő sohase beszélhet - vallomásszerűen - művészi eszközeiről, melyekkel a hatást eléri, azokról a kifejezésbeli finomságokról, melyek megkülönböztetik többi társaitól. Ez szomorú kényszerűség, melyet művészetének beszédes és igés volta ró rá és büszkesége. Vannak szerény költők, kik nyíltan dicsérik magukat. A büszkék és igazak azonban hallgatnak. Még a félreértéseket is szívesebben látják felburjánozni maguk körött, minthogy megszólaljanak. Flaubert egy írótársát, aki úgynevezett "önérzetes" előszót írt saját könyve elé, megrótta ezért, azt mondta, gőgösebb lehetett volna, mert a saját művészetéről való minvita megalázkodás. Valóban semmise teszi nevetségesebbé a költészet varázsát, melynek érzékien és közvetlenül kell hatnia. Aki odatolakszik mű és közönség közé, az veszedelmesen hasonlít a nőhöz, aki saját szépségéről értekezést ír és ebben pontról-pontra haladva ragyogó okfejtéssel és cáfolhatatlan érvekkel azt bizonyítja, mennyire tévednek azok, kik nem tartják őt szépnek. Az elemzésnek azonban mégis meg van a létjogosultsága. Minden igazi bírálat elemzés s tulajdonképpeni célja, hogy a költészet érzéki szépségét értelmivé tegye. Kerülve a külsőséges szempontokat, a költő alakjának regényes továbbfejlesztését, ami olcsó módszer, vagy tárgyain való elmefuttatást, ami kortesfogás, vagy politikai, társadalmi beállítását jobbra, vagy balra, ami a leggyűlöletesebb korlátoltság, egyszerűen magából a műből igyekezzünk megérteni, miért jó az s rámutatni azokra a szigorúan formai (külső és belső formai) eszközökre, melyekkel a bűvös, rejtélyesnek látszó eredményt előidézte.
Miben van eredetisége? Ha fel kell sorolnunk a tíz legnagyobb és legigazabb magyar költőt, neve ott van az elsők között. Meghatározni egy költő különvalóságát, jellemezni mivoltát, sohase könnyű feladat. Tilos nagy szavakat átfogó általánosságokat mondanunk (pl.: "szereti a félhomályt", vagy: "a lemondás éneklője"), különben azonnal elveszítjük őt s elsikkad az a kincs, melyet kergetünk. Legyünk tisztában azzal, hogy a művészi eredetiség, bármilyen egyéni és forradalmian új is, sohase több egy kifejezésbeli árnyalatnál, melyet a hozzá-nem-értő többnyire észre sem vesz, egy alig látható eltolódásnál, mely az alakokat, vagy a szavakat egyszerre magasba emeli. Megkísérlem tehát pár példán bemutatni a költészet igazi barátainak, mit tartok el-nem-múló értéknek művészetében. Valami andalító magyarság bujdosik e sorok közt, mely annál nemesebb és igazabb, mert alig megfogható. Nem a tárgy folytonos emlegetése, programos kiáltása teszi ezt, hanem éppen elhallgatása, nem a mi, hanem a hogyan. Egy helyütt ezt írja: "Ó érzem én, hogy mindörökre végem, Borom kifolyt, rózsám elhervadott És csillagom
Nincs költő - a ma élők között -, ki közvetlenül és közvetve ennyit beszélne magyar voltáról, mely minden körülmények között őszintén, az idegéig fájva, foglalkoztatja. Színeit is a magyar festéktálcáról veszi. Látja a falusi állomáson "a kréta-arcú vén postáskisasszonyt", Beniczkynéval a kezében. Egyhangú remeteéletét a távoli művészetért való rajongás - Giotto, Michael Angelo, Luini, Tiziano - színezi s erről néha ünnepi vallomást tesz, szép szegedi szavaival, azon az áldott, rokoni alföldi nyelven, mely közös fiatalságunkat hozza elém. Az elrabolt magyar városoknak egy-egy szonettet szentel, ötvösmunka, porcelánfestéssel, mely egy-egy mozzanatot örökít meg, abban a modorban, melyet e sorok írója kísérelt meg a "Négy fal között", magyar szonettjeiben s hősi hexameterekben énekli a szegedi negyvenhatosokat, a "Zalán futására" felelő újszerű keserűséggel: "Szörnyű dicsőségük fénye ragyog Szegeden." Másként esős, állandó, de gazdag szomorúság kísért itt, melyből nem tud és nem is akar menekülni. Korán elhunyt apjának visz nefelejcset, a távolinak és alig ismertnek, az emlékeztetőnek, kit jelképnek érez, a szenvedőnek, kivel sokszor azonosítja magát. Szerelme emlék, talán akkor is, mikor éli. "Köszönöm édes, hogy szerettél, Hogy holt szív hű özvegye lettél..." Ez az ő hangja, melyben - minden árnyalatával - benne remeg nemes költészete. Egy sóhaj, mely szavakba töredezik: "Ilyenkor sírnak gyantát fiatal fák, Ilyenkor fáj az elmúlt fiatalság!" Az olvasó sokszor meglepődik, mennyire nyelvkifogások és bűvészkedés nélkül idéz elő bonyolultan finom érzéseket. Egy szerelmes versében: "Szegény sorsom nagy diadémja Ő, imádandó és
Ezeket jegyeztem fel Juhász Gyula új verseskönyveinek olvasásakor s itt közlöm - változtatás nélkül - tárgyi jegyzeteimet. Azt hiszem, a költőt csak ilyen módon becsülhetjük meg. Legyen szeretetünk szólam nélkül való, mint az igazság.