Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 3. szám

Szerb Antal Kristóf: Hannibal esküvése

A hispán partok napja délidőt fűt,
már nincsen árnyék hulló napsugárban,
ott áll a tábor, a pún hadsereg.
Acélból fegyver, nehéz arany sisak
üzen egymásnak naptól-kölcsön fénnyel,
de hallgat mind a fegyverhordozó.
És ott az oltár, ünnepkoszoruzva
és a Molochnak torka tárva pirlik,
mint akit bentről éget szörnyű éhség

Hamilcar:

Már napfelé melegszik fel az oltár
s a nemző naptól hőterhes a föld -
szállj áldozatfüst, eljött, itt az óra,
napnál tüzebb, kinesküs áldozatra.
Egy vad bikának vérét hintem - tűznek,
fehér hóhér, hadnépem közepén,
én főpap, harcos, herceg és vezér.
Öltözve áldozathoz holtfehérre,
lépj most elő, fiam, kis Hannibal
élvén utolszor vagy mostan kicsiny,
ezótától feledjük gyermekvoltod,
leszel utódom, Hannibal, a Barcas.
Oltárkövön most nézz magad köré:
a fentfátyol nem pún, hispáni ég,
a lángarany tenéked idegen nap -
és melyen állsz, hódított földdarab.

Tenéked ezután nem lesz otthonod,
hívó háztűzhely, megpihentetőd
és meg nem állhatsz oldni sisakot,
csak győztesen tiporva holtakat.
Most nézd a had lándzsázó vonalát,
melyet homokba vasgerezddel írtam:
nekem népem, vezérelt seregem -
neked nem lesznek fegyvertársaid,
se néped, ünneplőn felédkiáltó,
csak lándzsa lesz kezedben emberélet,
csak csóvás nyíl, véreke, kínbarázdás
és döghalál a sós puszták felett,
tenéked már nem lesznek emberek.

S az oltárkőn, amelyen lábad áll most,
nem égetsz többé kicsiny áldozást
kicsiny kegyért a kicsiny isteneknek,
áldozatod a füstimádó átok.
Most csókolj meg utoljára, fiam,
ezótától nem vagy szép gyermekem
és én neked reménynemző apád,
csak megelőződ hadvezéri karddal,
aki tanít hadak járta róvását
bevésni gyűrött kérgébe a földnek
- és várod vágyva, amíg meghalok.

S ha meghalok s hódított föld a sírom,
terád hagyom, mint harci szekerem
szertezúzott, meghalt országokat,
a hadnépet, kezedbe törni dárdát,
a harcidák elátkolt kincseit
s az el nem ért országok éji hivtát,
a meg nem nyert kincsek igéretét
s a gyűlöletnek testámentomát.
Most, nézd, izzó Moloch istennek torka,
hogy búg a gyomra, éhséglángja táncol,
most áldozz neki égő áldozattal,
most áldozd fel csókolt gyermekkorod.

És akkor hozták vérköntösben szolgák
éhes Molochnak égő áldozatként
kis Hannibalnak nagy gyermekkorát.
Elsőbb hozták bábus játékait:
fából befestett katonák ezerjét,
színes kövét és arany ékszerét,
szépálmú ágyát, síma bő kepennyét,
halkinzó horgát, kis ezüst nyilát,
a lantot, melyen játszott gyermekujja
s az altatódalt fúvó fuvolát.
Könnyvisszarázó Hannibal előtt
vonult ekép bársonypárnán a játék.
A Moloch torka tárva, tűzzel éhes.

Aztán hozták kedvenc állatjait,
nyivó macskáit, szent jóslócsibéit,
kézcsókoló vidám fehér lovát -
s az egyiptusi bölcs vén páviánt.
Sírtak mind, menvén áldozó halálba.
A Moloch torka tárva tüzzel éhes.

Aztán hozták játszópajtásait:
mind édes, jókedvhúsú gyermekek,
kik voltak legszebbek hő Áfrikában
s kiket hoztak hódított nép melléről
szépségben társul játszó Hannibalnak.
Sírtak mind, menvén áldozó halálba.
A Moloch torka tárva, tűzzel éhes.
És nyögve rágja lángfogú dühével
s míg Hannibal keze könnyét takarja,
Moloch gyomrából sírván szál a napnak
(immár csak füst) Hannibal gyermekléte.

Hamilcar:

Barcides Hannibal, immár te vagy magad.
Most kis kezed, mit gyermek-könnyed áztat
- ezótától csak vér lesz nedvezője -
tedd az oltárnak főmárványkövére,
s másikat fehér melled fölé,
és esküdjél meg Molochnak nevére,
a magzatgyilkos istenrém torkára
és Astartére, hímpusztító szűzre
és Melkartra, kit Tyrusban imádnak,
a viziszörny Dágonra s Derketóra,
s a karthágói halálfátylas Tanitra,
hogy: míg tebenned fáklyatáncuk járják
vérből nőtt lenge életszellemek
s a vég nem fordít oltva fáklyát földnek, -
te gyűlölöd Rómát, a messze várost,
zöldten hét dombján, fehér templomát
és száz falvát kincses Itáliának,
a Tiberisnek tisztító vizét,
a földművesek csendes esti álmát,
az árvál-papok pajzsos énekét
és gyűlölsz minden embert, rómait,
falvára csóvát, új kútjába mérget,
nyájára farkast, búzájára jégárt,
kétélű kardot férfi gőgszívébe,
fojtó kart asszonyai fehér nyakára,
öregjét tűzből fojtó füst ködébe,
fojtó mély vízbe drága gyermekét
küldöd s az istenükre átkot.
Leszel mint Astarté fojtó hatalmas,
s nincs más imád, csak ez a gyűlölet.

Hannibal:

(a keze még fehér volt fojtogatni
és arca a Napisten gyermek arca,
kinek Egyiptus földjén áldozat száll)
Oltár előtt én, Hannibal, a Barcas,
állván most esküszöm Moloch nevére,
a magzatgyilkos istenrém torkára
és Astartéra, hímpusztító szűzre
és Melkartra, akit Tyrusban imádnak,
a víziszörny Dágonra s Derketóra -
s a karthágói halálfátylas Tanitra,
hogy elfelejtem égő áldozásom,
játékom, macskám, édes társaim,
könny többé nem marja én két kezem,
csak vérre lesz majd fojtogatva éhes,
az álmom harc, riadó ébredésem,
ezótától csak férfival beszélek
s dalon nevelt hangom parancsoló lesz.

És gyűlölöm Rómát, a messze várost,
nem kérdem, mért, s nem gondolok felőle, -
leszek, mint harcgalamb, fehér a szárnya,
de csőrében visz égő tűzkalászt
az ellenséges várost gyújtani.
És amint száll most gyermeklétem füstje,
úgy szálljon egykor Róma füstje búsan,
elébetárván kínjait a napnak, -
vagy ha nem úgy lesz, lángoljak magam
éhes Molochnak égő áldozatként.