Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 2. szám · / · Figyelő

Hajdu Henrik: Sugár Károly

(Calibanja alkalmából)

A tragédia elemzése során Péterfy arra a következtetésre jut, hogy Shakespeare kezében egy olyan kis féreg, aminő Gogol Akakievics Akakija, okvetlenül torzzá vált volna. E következtetést (ha ugyan nem meddő találgatás az ilyesmi) nyilván Caliban alakja kényszerítette kis Péterfyből. Mert Caliban valóban torz, de csak a részvétlen szem tükrében az. S ha Shakespeare viviszekciós művészete legősibb ösztöneire is mezteleníti ezt az ember-barmot, aki végső soron csak azért lázadozik, hogy egy boros kulacson gazdát cseréljen, mi nem feledhetjük, micsoda erők áldozata ez a szerencsétlen. Persze, Shakespearet, a renaissance-költőt, nem érdeklik ezek az erők, neki elég, ha Caliban hóna alá nyúlhat s igazi környezetéből kiszakítva a színpadra állíthatja.

Ezt az alakot ábrázolja a Viharban Sugár Károly.

Mostani alakítása - tíz éve, növendék korában játszotta már Calibant - a legmagasabb művészet megnyilatkozása. Gondoljuk csak el, micsoda drága véletlenek sodorták e nagyszerű színészt, aki évekig ismeretlenül ripacskodik s amikor sikerekhez jut, művészetétől elszakadva, zsákhordónak megy s lebujokon, kórházakon és harctereken keresztül Szibéria szénbányáiba zuhan - gondoljuk el, micsoda drága véletlenek sodorták mai alakjaihoz? S mennyire tágították művészi skáláját, amelynek egyik végét Don Quixote, a fantaszta, a másikat Shakesperare fél-állata jelzi? Természetes, e két véglet közt bőven szerepelnek a hétköznap figurái is, főképp azok a modern "hősök", akiknek nevetése is csupa keserűség s akiknek nappala is csupa kísértetjárás.

Micsoda eszközökkel hat tehát ez az aktor, aki kínlódásain és nyomorúságain át fokozza életté íróinak álmait? Micsoda eszközökkel hat, hogy szinte észre sem vesszük eszközeit? (Hisz hogy arcjátékát a merev festéklárva ne gátolja, maszkot is alig használ.)

Nézzék meg, mikor Caliban szerepében barlangjának szájából földre görbedve kimászik, milyen idétlen dühvel támad Prosperora. Egy egész állatsereglet vonít a hangjában, egy roppant vinnyogás, amelynek vezérszólama mégis egy vak lélek vigasztalan kétségbeesését hörgi. Ez már maga Sugár, a tragikus bohóc és az orosz hadifogoly víziója. S amikor ráijed, hogy szót kell fogadnia Prosperonak... látták, hogyan oldalog el? Megfigyelték azt a majomszerű járást, amely még a négykézlábmászás emléke ebben a szegény Calibanban? Emlékeznek még rá, hogyan nyalta Stephano kezét, hogy egy kis bort szophasson? S amikor berúg! Valamikor, gyerekkoromban, egy láncra vert medvét láttam oly magafeledkezetten táncolni, ahogy Sugár járta. A feje ide-oda csuklott, karjai, e fabáb-karok, élettelenül lógtak a levegőben s szeméből a legotrombább kéj zsíros fénye csurgott. Borzasztó volt! S íme, egy pillanat se telt bele s fölhangzik Ariel zenéje. S e pillanatban belátunk Calibán szőrös condrája mögé és átsajog rajtunk, hogy: mégiscsak, ha pária is, azért ember ez. Ekkor Caliban ösztövér alakja (érdekes, mily finoman hangsúlyozza itt Sugár e jellem sokszínűségét) lassan fölegyenesedik s míg hangja lágyan és megbékélten zengi:
 

...álmomba megnyíl
A felhő, látom kincsek záporát
Leesni készen: és ébredve sírok
S megint álmodni vágyom -

érezzük, hogy ez az állat egyenrangú részvevőjévé vált Shakespeare álomdrámájának, amely csak királyok bűneire ismer bocsánatot.

*

Nos, micsoda eszközökkel hat ez az aktor, aki, bár mindig magát játssza, mindig a költő intencióit szolgálja? Mi van a mimikájában, a gesztusaiban s elsősorban a hangjában, hogy néhány szavával egész korokat tud a színpadra varázsolni? Kétségtelen, hogy Sugár, ha burkoltan és leegyszerűsítve is, bőven él mestersége fogásaival. (Akinek van füle az ilyesmire, észrevehette, hogy Calibanjának jajveszékelésében is volt valami, amit pontosabb meghatározás híján, ritmusnak kell neveznem.) De mindez csak felszín. A mélye: lélek és élet.

*

Ezzel az elementáris művészettel szemben minden dicséret hiú és színtelen. Éppen ezért kérdezem: mért nem játszatják Sugárt több Shakespeare-darabban?