Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 1. szám

Fenyő Miksa: Az elmúlt hetekből

A külpolitika kérdéseiben intéztek nemrég interpellációt a külügyminiszterhez. Egy kissé olyan tónusban s hétmérföldes csizmákban úgy lovagolva végig az összes külügyi problémákon, a francia orientációtól az örmény mészárlásokig, mintha még mindig a Bankgasseban, "a közös ügyek tárgyalására kiküldött bizottság" ülésein szólnánk bele a világ sorsának intézésébe s Goluchowskik, Aerenthalok és Berchtoldok remegve hallgatnák azokat a pengeélességű fejtegetéseket, melyek hajh ki tudja milyen intrikákba, milyen bonyodalmakba vonhatják bele a kettős monarchiát. (Ma már így nevezhetjük.) A felszólaló többek között azt is kérdezte a külügyminisztertől: "vajon helytálló-e az a hír, hogy Wrangel legyőzetéséhez sokban hozzájárult két olyan nagyhatalom, amely még a legutóbbi időben igen ellenséges lábon állott egymással s ha igaz ez, vajon nem szolgál-e ez ránk nézve útmutatóul, nem lesz-e befolyással egész külpolitikánkra stb.?" A külügyminiszter azt válaszolta: "a mi az interpelláló képviselő úr beszédjének utolsó részét, vagyis az oroszországi eseményeket illeti, erre vonatkozólag legyen szabad megjegyeznem, hogy ma itt igazán nem nyilatkozhatom arról, vajon azok a hírek, melyek arra vonatkoznak, hogy Wrangel hadseregének katasztrófája milyen okokra és milyen külföldi faktorokra vezethető vissza, helyesek-e?" Így a külügyminiszter, aki egyébként képzett és rokonszenves egyéniség. Holott azt kellett volna válaszolnia: "engem ne kérdezzen az úr a Wrangel hadsereg katasztrófájának okairól, én nem ismerem ezeket az okokat, engem sem Wrangel nem informált, sem a két nagyhatalom nem avatott bele szándékaiba, aminthogy régen volt az, mikor mi követek, katonai attasék, kémek révén az effajta intrikákról értesültünk vagy pláne részesei voltunk. Tehát nem tudom mi történt a krími félszigeten s nem restellem, hogy nem tudom, mert ma a mi nyomorunkban, letörtségünkben nem is ez a fontos. Ma az a fontos, hogy megéljünk, hogy összeszedjük magunkat, hogy a szomszéd államokkal valamelyes viszonyba, a nyugati nemzetekkel valamelyes közösségbe jöjjünk. Oroszország egyszer majd bizonyára döntő befolyással lesz a mi sorsunk kialakulására is, de hogy Oroszország sorsa hogy alakul, merre dől el, azt rábízzuk azokra, kik ebbe befolyni akarnak, mi ebbe bele nem szólhatunk, mert hol a mi akarásunk és erőnk, mely beleszólásunkat komoly jelentőségűvé izmosíthatná. Tehát béke velünk és béke az egész világgal, Wrangelről pedig érjük be azzal az információval, melyet a Timesből és a Frankfurterből kapunk." Ha Csáky gróf ezt feleli, még rokonszenvesebb és magyarabb lett volna.

*

Egy képzeletbeli újság - persze tökéletes újság - vezércikkeiből. December elsején: Luzatti leveléről, melyet a nemzetközi kereskedelmi konferencia elnökségéhez intézett, keményen bírálván mindazokat az intézményeket, melyeket a békeszerződések az emberi haladás szolgálatában kreáltak. "Trop d'institutions destinées préparer le bonheur de l'humanité s'entre-croisent, et par excčs de bon vouloir, se paralysent les unes les autres dans leur action. Et il n'est pas improbable (cela s'est dej vu) que ne se reproduise le męme phénomęne, illustré par nos professeurs de physique, celui de deux rayons de lumičre s rencontrant sur un point commun et produisant l'obscurité." December másodikán arról a vitáról, mely a francia kamarában a diplomáciai relációknak a Vatikánnal való újrafelvételéről folyt, Aristide Briand pompás beszédéről. December harmadikán: Claude Debussy francia zeneszerző emlékére albumot adtak ki művészetének követői, megértői, becsülői, akiknek internacionális társaságában ott találjuk Bartók Bélát is. Ebből az alkalomból a Le Temps cikket ír Bartókról, teli elismeréssel és elragadtatással és amiben eddig itthon sem igen volt része, megértő barátsággal. December harmadiki vezércikkünk Bartók Béláról szólna. December negyedikén Barnes angol delegátus, volt miniszter beszédéről, mellyel a népek szövetségének genfi tanácskozásán Németország felvételét a népek szövetségébe követelte, az argentínai delegáció kiválásáról. December ötödikén: Charles Danielouról, a trianoni béke referenséről a francia kamarában, aki magyarországi útja óta nem szűnik meg meleg rokonszenvvel, hozzáértéssel írni, beszélni a mi vesztett ügyünkről. A magyar kormányválságnak is jutna egy vezércikk, mely mottóját a nagyidai cigányokból venné, s pedig abból a jelenetből, mikor Csori vajdatétele miatt nagy a kavarodás a cigánysoron:

Ki legyen a vajda: én-e, vagy pedig én?
A győzelem után szóba jöhet megén':
Most készüljünk harcra - s hogy erősek legyünk!
Addig is - itt a kulcs! nosza igyunk, együnk!

Egyébként az egész nagyidai cigányokat le lehetne közölni a vezércikkben.

*

Andrássy Gyula brosúrát írt "Gondolatok néhány belügyi kérdésről" címen, melyben a zsidókérdést és a munkáskérdést teszi vizsgálódás tárgyává. Andrássy megállapítja a következőket: a liberális politika alapgondolata és reménye az volt, hogy az igazság szerint való elbánás a zsidóságot beolvasztja a magyarságba. Ez a remény nem vált be. Nem vált be, mert egyrészt a törvényhozás megelőzte korát, a törvény befogadta a zsidót, a társadalom azonban nem, másrészt mert túl nagy maradt a galíciai bevándorlás. Ennek a kérdésnek belső nehézségeivel a liberális éra nem tudott megbirkózni és ezen bukott meg. A bevándorolt, magyarkodó, de sohasem magyar zsidó hatalmába kerítette az ipart és kereskedelmet, a gyárakat és bankokat, a háború számukra a vagyonszerzés további lehetőségeit fejlesztette ki, elkeseredést váltván ki azokban az osztályokban, melyeket a háború megkínzott, tönkretett, deracinált. Végleg elmérgesítették a kérdést a forradalmak, a két forradalmi párt, a radikális és szociáldemokrata párt túlnyomóan zsidó befolyás alatt állott s a kommunizmus még jobban kidomborította az új rezsim zsidó jellegét. De a kommunizmus bukása óta is a nagyközönségnek azt kellett tapasztalnia, hogy az új rezsim sem hozott semmit, mely őt megvédené a zsidó veszedelem ellen. A gazdasági élet továbbra is éppoly zsidó maradt, mint a liberális kurzus idején. A keresztény középosztály gazdasági helyzete naponként nyomasztóbb lett, a zsidó konkurencia súlyosabb és fenyegetőbb, úgy hogy a zsidókérdés ma egyúttal a szegényebb középosztály kenyérkérdése is.

Tehát mit lehet, mit kell tenni, kérdi Andrássy Gyula e megállapítások után? A régi liberális politikát - szerinte - nem lehet folytatni, mert ellentétben van a közhangulattal s mert ártana az ilyen politika még magának a zsidóságnak is. A tett tapasztalatok után azt sem lehet tűrni, hogy a zsidóság a gazdasági élet bizonyos ágaiban azt a pozíciót tartsa meg, melyet eddig zavartalanul élvezett. A zsidóságnak is azon kell lennie, hogy levonja fajtájabeliek által elkövetett hibák következményeit és ne zsidópolitikát, hanem magyar nemzeti politikát folytasson. A zsidó befolyás új megszilárdítása kifelé is árt pozíciónknak, mert már közel voltunk ahhoz, hogy a magyart és zsidót összetévesszék a külföldön stb., stb. Tehát mi történjen? Alapítsunk szövetkezeteket, erősítsük meg a keresztények összetartozó érzetét, a keresztények üzleteikben adjanak egymásnak előnyt, hozzuk be az egyetemen a numerus clausust, büntessük szigorúan az uzsorát, árdrágítást, csalást, áruhamisítást, ne fejlesszünk mesterséges eszközökkel nagyipart és amikor a földbirtokreform révén nagyobb számú birtokos osztályt teremtünk, vigyázzunk, hogy a föld ne kerüljön gyönge kezekbe.

Tárgyilagosan és lehető pontossággal adtam vissza Andrássy okfejtését, s nem tudom eltitkolni, hogy régóta hatott rám írás olyan mélységesen elszomorítóan, mint amellyel Andrássy Gyula nemcsak hogy analizálja a mai kurzus genezisét és szellemét, de abban aktívan egész tekintélyével, tudásával és erudíciójával bele is helyezkedik. Hiszen ha mindaz helytálló volna is, amit a zsidóságról megállapít - holott egyetlen vádja meg nem állhat sem a tudományos kritika, sem a keresztény erkölcs világításában - de ha mindez helytálló volna is, akkor is azt kellene kérdeznünk, hogy amikor a gyűlölet a maga pusztító árjával rávetette magát a zsidóságra, s mikor ezt a gyűlöletet a lelkiismeretlen agitátorok egész tömege a maga egyéni céljaira igyekszik kihasználni, éppen akkor kell Andrássy Gyulának odaszegődni a gyűlölet politikája mellé s komoly fejtegetésekkel alátámasztott, tudományos tárgyilagosságra törekvő érveit, s ami a legfontosabb: személyének súlyát állítania annak az iránynak szolgálatába, melyet Magyarországon Friedrich István nem egészen dicstelenül kezdett és egyéb hatalmak teljes dicsőséggel folytattak. Hiszen ha voltak Magyarországon emberek - már pedig voltak nem is kis számmal, kiknek kétségük volt az iránt, hogy vajon a keresztény erkölcs magyarra fordítva éppen azt jelenti-e, amit a Wenckheim-palota vagy a Sörház utca e fogalom alatt ért, azoknak Andrássy fejtegetései után nem lehetett kétségük, hogy most már nyíltan azokhoz kell csatlakozniuk, akik a zsidókérdést gumibotokkal - jó ha gumibotokkal - oldják meg. Mert hiába írja Andrássy Gyula, hogy az általa is kitűzött cél pogromszerű fellépéssel nem közelíthető meg, ezt a mérsékletre intést az előző fejtegetések elfogadása után ki szívelhetné meg. Ha igaz az, amit Andrássy a zsidóság szerepéről Magyarország katasztrófájában s a magyar középosztály szociális pusztulásában mond, ha igaz az ő megállapítása arról, hogy a zsidóság nem vált magyarérzésű hazafivá, akkor nem segítenek a "szövetkezetek", nem segít a numerus clausus, nem segít az sem, hogy minden üzletet az Áruforgalminak juttatnak, akkor csakis a programszerű akciók segítenek, mert csakis ezekkel lehet leszoktatni közel egy milliónyi, magát makacsul magyarnak valló zsidót, hogy vagy a gazdasági pályán, vagy a tudományos pályán keressék a maguk érvényesülését. Tehát ha Andrássy nem akarta ezt, aminthogy kétségtelen, hogy nem akarta, akkor kár volt neki odakölcsönöznie érvei fegyvertárát azoknak, kik a kérdést a fegyverek boldogabb végével akarják megoldani.

De hát erre Andrássy a tudós gőgjével azt felelheti, hogy amicus Plato sed magis amica veritas, ami magyarul azt jelenti: "Az igasság igasság, és én kimondom, ha mindjárt beverik is érte a zsidók fejét." De vajon igazság-e, vajon valóban megállanak-e e vádak, melyekkel Andrássy Gyula a zsidóságot magyartalanságban, hálátlanságban, a magyarság kizsákmányolásában, a magyarságot gyöngítő akciók kedvezményezésében marasztalja! Eszem ágában sincs, hogy pszichológiai képet írjak a zsidóról és így próbáljam bizonyítani annak a számos írásnak hamisságát vagy tévességét, vagy felületességét, melyeket az utolsó esztendőkben a magyar zsidóról kaptunk: százszor megcsináltam a próbáját annak, hogy a vonásokat, melyekkel a zsidót jellemzik, mozaikszerűen összeállítottam és mindannyiszor mint eredmény az ember jött ki. De nem is kell mélységes pszichológiai tudás ahhoz, hogy Andrássy Gyula gróf tévedéseit megállapítsuk, csak éppen történeti megvilágításban és a napi politika szuggesztióitól mentesen kell néznünk a dolgokat. Andrássynak a dolog lényegére nem tartozó kevésbé pontos megállapításaival nem foglalkozunk, jelesül felesleges, hogy azzal az állításával vitába szálljunk, hogy a zsidók "kevés országban rendelkeztek annyi joggal mint nálunk", mert hiszen tudvalevő, hogy Franciaországban, Olaszországban, Angliában, az Egyesült Államokban a zsidóság szintén a polgári jogok teljességét élvezi és senkinek sem jutott eszébe - néhány professzionista antiszemitától eltekintve - hogy ezt komolyan kifogásolja. De hát igaz, a magyarság idején megértette a kor szellemét, megszívlelte azokat a nemes tradíciókat, melyek a negyvennyolcas forradalom katasztrófája után a magyarságban a lelket - nemes és érző lelket - tartották és a zsidóságnak, nagyobb számú zsidóságnak, mint másutt, polgárjogot adott. Abban is igaza van Andrássy Gyulának, hogy ezzel a cselekedettel a törvényhozás megelőzte korát, mert előbb fogadta be a zsidót mintsem a társadalom, ez azonban azt bizonyítja, hogy az akkori idők nagy emberei Eötvöstől-Szilágyi Dezsőig nem alkalmazkodni akartak a társadalom gyakorta ferde és felületes megállapításaihoz, elfogultságaihoz, hanem vezetni, irányítani akarták a maguk társadalmát, szuggerálni akarták a maguk meggyőződésének mélységével, ráütni akarták a maguk egyéniségének előkelő bélyegét. Andrássy más véleményen van: szerinte már akkor meg kellett volna várnia a törvényhozásnak, míg a társadalom befogadja a zsidóságot (amit a társadalom a törvény által be nem fogadott, erkölcsi gettóba szorított zsidósággal soha meg nem tett volna) és ma pedig, amikor a magyar társadalom egy része újból tiltakozik a zsidóság befogadása ellen, nem az a feladata az államférfiúnak, humanistának, hogy a tömeget felvilágosítsa, hogy rákényszerítse a maga jobb meggyőződését, hanem, hogy elfogadja a tömegszenvedélyek megnyilvánulását és levonja annak minden konzekvenciáit.

Hogy a liberális éra abba bukott volna bele, hogy nem tudta a zsidókérdést megoldani, ezt a feltevését Andrássy semmivel sem tudja bizonyítani. A liberalizmus abba bukott bele, s ezt brosúrájának a munkakérdésről szóló második részében Andrássy is konstatálja, hogy nem tudott elég rugalmassággal a korszellemhez alkalmazkodni és kaput tárni azoknak az eszméknek befogadására, melyeknek a háború folyamán Andrássy Gyula is harcosa volt. De még csak nem is ebbe bukott bele, hanem abba, amibe a történeti Magyarország: a háború elvesztésbe. Hát vajon a dinasztia mibe bukott bele - az is a zsidókérdésbe, vagy pedig abba hogy a háborút elvesztettük s mibe bukott bele az az egész nagyszerű szervezet, melyet hatvanhét óta ebben az országban - például az egész világnak - megcsinálni szerencsénk és tehetségünk volt. A háború elvesztésébe bele kellett buknia a liberális érának zsidókkal vagy anélkül, aminthogy belebukott sajnos nálunk minden ami a konszolidációt jelenthette volna, olyannyira, hogy egyelőre nem igen tudjuk megállapítani, hogy mi is az a hatalom, ami helyébe került.

Nem áll az, hogy a zsidóság hálátlannak mutatkozott az iránt a nemes gesztus iránt, mellyel Magyarország őt polgárai közé emelte, a zsidóság elfoglalta azt a pályát, melyet a magyarság neki kijelölt: túlnyomó részében az ipari, kereskedelmi és pénzügyi pályán, kisebb részében a tudományos pályán kereste boldogulását. És találta is, abból az egyszerű okból, mert abban a Magyarországban, mely 1867-től 1914-ig - tehát aránylag rövid félszázad alatt - kiteljesedett, mindenki megtalálta a maga boldogságát, (legfeljebb, ha a földbirtok eloszlásának aránytalansága a parasztság bizonyos rétegei boldogulásának útjában állt s őket a tengerentúlra kényszerítette). Megtalálta boldogulását a mezőgazda, akit az annyiszor megcsúfolt liberalizmus agrárpolitikája szép eredményekhez segített, megtalálta az ipar és kereskedelem, melyek dacára Ausztria féltékenységének és intrikáinak olyan értékeket teremtettek itt, melyeket csak most, mikor java részüket szétrabolták ellenségeink, tudunk igazán értékelni és ez az ipar, ez a pénzügyi szervezet, ez a kereskedelem olyan intelligenciát, jelesül olyan köztisztviselői kart tartott el, ezeknek olyan becsületes életmódot biztosított, hogy révükön az ország igazán jogot formálhatott a "nyugat-európai" jelzőre. Az a zsidóság, mely ennek a jelentős és a "liberális" jelzővel agyon nem üthető kultúrmunkának a részese volt, magyar volt nemcsak a "lármás sovinizmusában", hanem lelkében is és ennek színén nem változtathatott a galíciai bevándorlás, melynek jelentősége a statisztika adataival mérve túl nem becsülhető. Ha valóban úgy volt, hogy Andrássy a visszafelé néző próféta szemeivel látja, hogy a zsidóság olyan szörnyű veszedelmet jelentett a magyar hazára, hogy van az, hogy az utolsó évtizedben nem akadt egyetlen magyar államférfi sem, aki Cassandra jóslásaival telejajgatta volna a magyar közéletet s figyelmeztette volna az országot a közeledő sárga veszedelemre, óvóintézkedéseket javasolt volna elhárítására. Soha Tisza Istvántól vagy Andrássy Gyulától vagy akár Apponyi Alberttől, aki bizonyos vonatkozásokban amazoknál konzervatívabb volt, de még a néppárt embereitől sem, kik pedig nem igen fukarkodtak antiszemita nyilatkozatokkal, nem hallottuk azt, hogy a zsidóság veszedelem erre az országra, állam az államban, robbantásra készen, a magyar középosztály nyomorba taszítója s egyebeket, melyekből Andrássy most sárga hímet varr ruhájukra. Nem mondták, mert nem is volt igaz, mert hiszen, ha igaz lett volna, ha e gonosz szándékuknak csak egy kis csücske is látszott volna, akkor liberalizmus ide, liberalizmus oda, Szilágyi Dezső is, Bánffy Dezső is, Tisza István is, Andrássy Gyula is meg mindazok, akik függetlenül minden zsidó kapitalista befolyástól a maguk hazafias érzésük és legjobb belátásuk szerint irányították az ország dolgát, bizony kemény ököllel szálltak volna szembe a zsidóság minden ilyenfajta kísérletével. Lehettek s bizonyára voltak is kifogásolni valók annak a korszaknak az erkölcsi felfogásában (elvégre erkölcsökben olyan tökéletes kort, mint amilyet most sikerült megcsinálnunk, nem minden évszázad termel), talán az is lehet, hogy az erkölcsi defektusok egyike-másika nem általános emberi, hanem speciálisan zsidó defektus volt, de egészben véve morális és materiális szempontból egyaránt olyan korszak volt az, melyet a magyar történelem büszkeséggel fog feljegyezni, aminthogy biztos vagyok abban, ha egy titkos szezám szóval vissza lehetne állítani annak a korszaknak erkölcsi nívóját, materiális feltételeit, szociális tagozottságát, nemcsak Andrássy Gyula mondaná ki a bűvös igét, hanem még a legfelébredtebb ébredő is.

A forradalom szükségszerű történeti fejlődés volt, nálamnál hivatottabb, gazdagabb tudású történetírók kétségkívül ezt fogják bizonyítani, de hányszor hallottam magától Andrássy Gyulától azokban a parlamenti küzdelmekben, melyek a háború tragikus befejezését megelőzték, hogy ebben az országban forradalom lesz. Nem azt mondotta, hogy itt azért lesz forradalom, mert a zsidóság "a gettók emlékének nyomasztó hatása alatt elrontott idegrendszerrel hajlandó a túlzásra", hanem mert a nemzetet alkotó egyik jelentős osztálynak a munkásságnak nem adtuk meg azt a szerepet, melyet az állam életében, sorsának intézésében betölteni volt hivatva. Ezt a körülményt vetette egybe Andrássy a hosszú háború okozta nyomorúsággal, elkeseredéssel, a katasztrofális befejezés előrevetődő sötét árnyékával és ezekből a jelekből konstruálta meg forradalmi próféciáját. Ki gondolt volna arra, hogy a forradalomért a zsidóságot tegye felelőssé, mikor a zsidóságnak éppen az a része, mely azzal mutatta meg a magyar nemzet iránt rút hálátlanságát, hogy a gazdasági pozíciókban foglalt helyet, minden felforgatásnak természettől fogva ellensége volt. A Károlyi forradalomban a vezető szerep Károlyi Mihályé és a körötte csoportosult parlamenti párté volt, a felelősség - ha már e történetietlen kifejezéssel kell élnem - keresztényeké és zsidóké, tehát a magyarok egy csoportjáé, de semmi esetre sem a magyar zsidóságé. Hogy Andrássy egy alkalommal Kunfinak és Garaminak bejósolta az antiszemitizmust, az éppen nem szól az antiszemitizmus jogossága mellett, én is bejósoltam, mert ismerem a tömegeket s tudtam hogy a két forradalom legnagyobb átka éppen az volt, hogy felszabadított, merésszé tett minden jelentéktelenséget, minden gonoszságot s ezek most már a tömegek felizgatására legalkalmasabb jelszavakkal fognak dolgozni a maguk legegyénibb érdekükben, aminthogy a középkorban sem kellett a zsidók gazdasági terjeszkedése, forradalmi hajlandóságuk túltengése ahhoz, hogy lelkiismeretlen vagy hiszékeny emberek zsidóüldözéseket rendezzenek.

Andrássy Gyula azt követeli a zsidóságtól, hogy "vonja le a fajtájabeliek által elkövetett hibák következményeit és folytasson magyar nemzeti politikát". De hát hogy képzeli ezt Andrássy Gyula? Ha ő a "magyar nemzeti politika" törekvéséül azt állítja föl, hogy a zsidóságot a gazdasági téren vissza kell szorítani, a numerus clausus révén a tudományos pályáról kizárni, hogyan várhatja azt, hogy a zsidóság nemzeti politikát csináljon. Általában mit gondolnak azok, és milyen egzisztenciális lehetőséget szántak a zsidóságnak, akik azt mondják: a gazdasági téren hátrább fogunk szorítani - intézményesen és kényszereszközökkel is -, de viszont azt sem fogjuk megtűrni, hogy köztisztviselő, tanító, tanár, bíró, orvos, ügyvéd, mérnök váljon belőled. Ezt a problémát igazán csak Heródes tudná megoldani.

S végül még egyet: Andrássy Gyula szerint a régi állapot visszaállítása, tehát a zsidók teljes egyenjogúságának fenntartása ártana kifelé is pozíciónknak. Hát hiszen igaz: kifelé a mi pozíciónk sohasem volt valami erős, némi elismerést szerzett a magyarságnak a magyar tudomány, a magyar művészet, a magyar ipar, a magyar kereskedelem, de hogy a világnak különösen kényeztetett nemzete lett volna a magyarság, azzal nem dicsekedhetünk. Én nem tudom ellenőrizni, hogy mennyiben van Andrássy Gyulának igaza, vagyis hogy mennyivel erősödött meg pozíciónk, amióta a zsidókkal szemben való politikánkban szakítottunk a liberalizmus átkos tradícióival. Ha igaza van, ha e réven valóban emelkedtünk a külföld becsülésében (a külföld alatt nem Romániát értve), akkor a zsidóságnak az ország érdekében még azt is el kell szenvednie, hogy igazságtalanul üldözzék.

*

Egy beszélgetésből, melyet egy fiatal, tehetséges magyar gróf folytatott Charles Danielou francia képviselővel, a trianoni béke referensével, Danielou megérkezése utáni harmadik napon, amikor a francia képviselő még senki mással nem beszélt, mint Csáky Imre gróffal, Apponyi Albert gróffal és gondolom Andrássy Gyula gróffal, a fiatal gróf azt kérdezte a francia képviselőtől: hogy van az, hogy Franciaország, mely az emberi jogok védelmében mindig elöl járt, nem reagál azokra a panaszokra, melyekkel az erdélyi magyarság a román atrocitásokat panaszolja a világnak, nem reagál ezekre és nem enyhíti ezt a súlyos igazságtalanságot. Danielou azt válaszolta: "őszintén fogok válaszolni erre a kérdésre, Franciaország tartózkodó, mert nem hisz e panaszok őszinteségében, nem hiszi el, hogy egy ország jogosan panaszkodhat, mely a saját polgáraival, de nevezzük nevén a dolgot: zsidóival szemben ugyanezeket az atrocitásokat követi el. Nem hiszi el, hogy itt egy magasabb kultúra értékeinek védelméről van szó egy alacsonyabb kultúra brutalitásaival szemben, amikor Magyarország maga fosztja meg magát attól a lehetőségtől, hogy magasabb kultúrája számára hitelt szerezzen a világon." A magyar gróf, akinek egyébként a legnagyobb része van abban, hogy Danielou barátságát számunkra megnyerte, azt válaszolta: önnek igaza van, képviselő úr.