Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 23-24. szám

Lengyel Géza: Muther Richard

Több mint egy évtizede már Muther Richard, a kiváló és oly népszerű német művészettörténet-író, kritikus, breslaui egyetemi tanár halálának. Élete főműve («Geschichte der Malerei.» Leipzig, Grethlein, 1909.) megjelenését nem élte meg. A készen hátrahagyott kéziratot barátja, Hans Rosenhagen adta sajtó alá. Ennek a háromkötetes nagy festőművészet-történetnek lényegét, a korok, irányok, stílusok, kiemelkedő egyéniségek tekintetében döntő anyagát azonban már egy évtizeddel előbb, 1899-ben közrebocsátotta ugyanazon a címen a Göschen-gyűjteményben. (Geschichte der Malerei, Leipzig, Göschen, 1899.) E gyorsan népszerűvé vált, s újabb német kiadásban is teljesen elfogyott mű magyar fordításban fog legközelebb megjelenni «A festőművészet története» címen, a Révai testvérek kiadásában. A magyar művészeti irodalom összefoglaló, de mégis kimerítő történeti kézikönyvekben, ismert okoknál fogva, nagyon szegény, Pasteiner Gyula művészettörténete nagyon is szűk keretben próbál képet adni a képzőművészet minden koráról, s minden ágáról, s ez a harminc évvel ezelőtt megjelent könyv is elfogyott. Lyka Károly nagyobb munkája más, zenetörténeti műbe van egy kötetbe szorítva. A Beöthy-féle vállalkozás («A művészetek története») célja és konstrukciója egészen más jellegű, s három nagyterjedelmű kötettel eljutván az olasz renaissance virágzásáig, egyelőre abba is maradt. Egyes művészekről, sőt korokról jelentek meg jeles eredeti magyar monográfiák, de ezek nem pótolhatják az egész képzőművészetről, vagy legalább legfontosabb megnyilvánulási módjairól - mint a festőművészet - összefüggő, tájékoztató, nem túlságosan elaprózott, de nem is nagyon általánosító képet adó könyveket, amilyen Muternek most magyar nyelven megjelenő munkája.

Ez a könyv, s ez a szerző általában különösen alkalmas arra, hogy híveket toborozzon, elméket, s szíveket mozgasson meg, s nyerjen meg barátokul a képzőművészet számára. Bár nyoma sincs benne az oktató hangnak és modornak, mégis azt hisszük, azokra sem tévesztheti el hatását, akiknek talán első művészettörténeti olvasmányuk, vagy akik szétszórt ismereteiket óhajtják általa összefoglalni, s ébredező érdeklődésüket kielégíteni. Nem fognak csalódni.

Muther Richarddal szemben életében kissé megoszlott volt a kritikai közvélemény. Voltak lelkes hívei és voltak nagyon kemény ellenfelei. Ezek az ellenfelek többnyire a szigorúan tudományos művészettörténet-írás váraiból támadtak reá, viszont az ő tábora is igen jeles, alaposság és megbízható ítélet dolgában kifogástalan tudósokkal dicsekedhetett. Főleg mellette volt azonban az új utakon járó művésztársadalom, s a nemes, de megemészthető táplálékot, nobilis, de nem zárkózottan mogorva kalauzt kereső olvasóközönség. Muthernek rendkívüli sikere, s a művészet-történetírók vagy kritikusok olvasóinak megszokott körén messze túlmenő publikuma volt. Ezt a közönséget a bátor és jól fegyverzett művészet-politikai harcos, a tehetséges és tudós író, a stílusnak avatott mestere, tehát a maga metier-jének művésze verbuválta.

Ilyen művészekről író író-művész a németek között nincs sok. A művészettörténelem kétségen kívül tisztán tudomány, amíg személyes és a műalkotásokra vonatkozó adatok összegyűjtéséről, rendezéséről, kritikájáról, feldolgozásáról van szó. De ha magában a tulajdonképpeni történetírásban is olyan rendkívüli szerepet játszik az írónak a többé-kevésbé készen kapott anyagot alakító, megvilágító, hangsúlyozó, tehát absztraháló és stilizáló, tehát alapjában művészi jellegű tevékenysége: - mennyivel nagyobb szerep vár az ilyenfajta munkára, erre az önálló művész-egyéniségre a művészettörténelemben, amelynek az adatközlésen túlmenő, s ezzel egyenlően fontos feladatai nem oldhatók meg, s nem ellenőrizhetők és mérhetők szabályok szerint, mert szabályai nincsenek. A művészet-történetíró még inkább, mint a historikus, anyaga nagy részét készen kapja. Következik ennek kiválogatása, elrendezése, felépítése, megkonstruálása, a részletek beillesztése s értékelése. Az esztétika elméletének, a művészetbölcseleti rendszereknek - egyik sem matematika, mind ellentmondással és bizonytalansággal tele - még oly tökéletes ismerete sem képesít még a helyes értékelésre. Két dologról van szó. Az egyik, hogy maga az értékelés megbízható legyen, aminek mértéke talán a leginkább hozzáértőknek elismert emberek ítélete, a másik, hogy a művészettörténetíró előadásának erejével, színeivel, hitének formába öntésével - csaknem tisztán művészi eszközökkel - olvasói véleményét saját felfogása szerint tudja szuggerálni. A puszta történelmi adatokon kívül tehát az ítélkezés, az értékelés is készen vehető át, - hiszen a művészettörténelem tudományának mai fejlettsége mellett alig van valamely általános, összefoglaló könyvben szereplő egyéniség és irányzat, melynek jelentőségéről kialakult, egybehangzó ítéletek ne volnának találhatók - de egy egyetemes művészettörténeti munka értékét és sikerét végül mégsem ezek a kellő szorgalommal és kitartással bárki által összerakható alapelemek döntik el, hanem az, amit az író maga ád hozzá hitéből, tüzéből, kifinomodott ösztöneinek megnyilvánulásából, mindabból, ami az olvasót lekötni, meggyőzni, magával ragadni alkalmas.

Az egyik festő piedesztára kerül, mert tökéletes, megvesztegető hűséggel ábrázolja a holt s az élő természetnek előtte levő darabját; a másik a hírnek s az elismerésnek ugyanolyan fokán áll, holott megmásít, átgyúr, stilizál mindent, amit lát s vásznán új világot teremt új emberekből. Ennek a stabilizálásnak is hányféle fokozata van, a primitívek tudatlansággal kevert naivitásától kezdve, a naivitással kéjelgő túlkultúráltságig! A művészettörténet egyformán a nagyok közé könyveli el a naturalisztikus s a stilizáló hírességeket. Gyakran elismerő szavai, jelzői is ugyanazok számukra. Új művészi elemek, a megértésnek s a tolmácsolásnak tehetsége, olykor zsenialitása kell ahhoz, hogy az annyira különböző egyéniségek és művészek jelentősége, értéke, varázsa logikusan, szükségszerűen, plasztikusan emelkedjék ki a korok, adatok, irányok és a jelzők sokaságából.

Az írói kifejezés eszközeinek ez a megbecsülése természetesen nem jelenthet egyoldalú elfogultságot szép szavak s főként üres szavakkal szemben, vagy a történelmi s esztétikai, általában a tudományos fegyverzet hátrányaira. Egy-egy kép szépségének mégoly tökéletes formájú méltatása, egy-egy művész zsenije tiszteletére végzett, s mégoly elragadóan ünnepélyes áldozás - még nem teszi ki a művészettörténelem-írót. Az ő művészetéhez szervesen hozzátartozik az egész anyagnak meghódítása; ez által válik képessé arra, hogy szakadatlanul feltüntesse és éreztesse az összefüggéseket. Művészete nem a dekoratőré, ki kész vázra cifraságokat rak, hanem a konstruáló és egyúttal díszítő építészé; ha pedig a képek birodalmában akarunk maradni, akkor a művészettörténet íróját azzal a festőművésszel hasonlíthatjuk össze, aki ismeri a valőrök, a színértékek tudományos felhasználásának titkát, az egyes foltok egymásra gyakorolt hatását, erejük, tüzük, szomszédságuk megválogatását az egész kép célja, megjelenése, tónusa szerint. Ez a mesterségbeli titok elleshető, megtanulható; csak éppen hogy értékesíteni nem lehet ezt a tudományt mindazon egyéb nélkül, ami szükséges ahhoz, hogy valaki piktor legyen.

Muther Richardot az emeli kora művészi íróinak átlaga fölé, hogy oly bőven rendelkezett ezzel az egyébbel; pályájára nyilvánvalóan nemcsak elhatározás, kitartás, szorgalom vitte, hanem mélyebben rejtőző ösztön, a szép-szeretet elterjesztésének, másokba való átömlesztésének tehetsége, s gyakran, szinte viharosan megnyilvánuló érvényesítési vágya. Nem volt kisebb tudós, mint kortársai, nem volt kevésbé hozzáértő, körültekintő; nem volt tágabb lelkiismeretű, sem kevésbé kitartó, mint azok az ellenfelei, akik - főként pályája kezdetén - a tudomány nevében támadtak reá. Ő is el tudott mélyedni egy-egy részletbe, ő is írt vastag foliánst, a művészeti történetkutatás valamely szűkebb terén hosszasabban időzve. (Ebbe a körbe tartozik egyik első munkája: «Die deutsche Bücherillustration der Gothik und Frührenaissance», Leipzig, 1884.) Neki is volt katedrája. De sokkal kevésbé csábították az elvont tudomány javára részletfelfedezésekkel elérhető sikerek, mint annak az eleven kapcsolatnak fenntartása, amely a művészetet kedvelő, fejlődését, keresését, harcait, tévelygéseit is szeretettel kísérő közönséghez fűzte. Ezt a publikumot szóval és írással, könyvek és előadások, újságcikkek és felolvasások útján valóban megértővé vagy még megértőbbé tenni: ez volt egyik állandó törekvése. Muther számára a művészet nem jelentett pusztán hivatalt, katedrát, nem volt ünnepnapokra tartogatott templom, sem laboratórium, hanem eleven valóság, állandó szükséglet, egész élete stílusának éltető eleme. Ifjú korában vidáman diákoskodott Lipcsében és Heidelbergben; mint fiatal művészi író Münchenben, a német szellemi élet akkori központjában töltött munkával és elég viharos szórakozással teli éveket s Hevesi Lajos megírja róla, hogy mikor Breslauban egyetemi tanár lett, valóságos főúri életet élt. Hallatlan összeget, évi négyezer márkát fizetett fejedelmi lakásáért; már előszobája valóságos múzeum volt; berendezését Van de Velde, a legmodernebb iparművész tervezte, s kép- és metszetgyűjteménye megtöltötte a nagy termeket. Nagyon sokat dolgozott, s nagyon sokat költött; semmi nem állott tőle távolabb, mint a könyvtárába elvonuló csendes szobatudós típusa. Sokkal inkább a fényes, artisztikus és minden egyéb élvezetekkel teljes élet kedvelője: a jó boroktól s nehéz szivaroktól a tündöklő környezetig igyekszik kivenni részét mindenből, ami a testet és lelket vidítja. Bizonyára nem ment teljesedésbe minden vágya; kétségen kívül még nagyobb stílusú, még szebb élet volt az ideálja. De ha nem rendezkedhetett be egészen mecénás módjára: bőkezűen ontotta munkáit a művészetről, s a művészetért. Könnyen és bőven dolgozott; aránylag rövid idő alatt - még ötven éves se volt, mikor meghalt - egész kis könyvtárat hagyott hátra, s benne hatalmas köteteket, melyek kora modern művészetének elfogadtatása, érvényesítése érdekében vonultak fel az irodalmi harctérre.

Muther nem járt koturnuson és nem erőltette magára a magasban trónoló, elevenek és holtak, régiek és újak fölött megközelíthetetlenül ítélő bíró merev álarcát. Fiatalos, forrongó kedvvel nézte, élvezte, magyarázta, élte az élő művészek munkáját. Főként müncheni tartózkodása alatt, midőn közvetlenül körükhöz, társaságukhoz tartozott, részese volt vitáiknak, terveiknek, csatáiknak, reményeiknek. Halála alkalmával egyik tisztelője azt írta róla, hogy abban különbözött a többi művészettörténésztől, hogy számára akkor sem szűnt meg a művészet, ha megteremtője még az élők között volt. Ideáljait nem a múzeumok vezetői, s a letűnt korszakok részeinek többé-kevésbé eldugott területeinek feltárói között kereste, hanem sokkal inkább a XIX. század ama francia írói között, akik, - mint Zola - a közönség idegenkedésével, ellenséges hangulatával, a beérkezetteknek - s köztük a jóknak is - lenézésével, visszautasításával szemben az új utakra tért festők igazsága mellett írtak lobogó lelkesedéssel újságcikket és regényt, tárcát, röpiratot. Hitük, lelkesedésük gyakran több volt, mint hozzáértésük, sőt igazuk; agitátorok voltak, akik a túlzás fegyverét sem vetették meg. Muthert az különböztette meg tőlük, amit az előbb említett emlékmondat helyesen állapít meg: az ő szemében az élő művész is számított; a holt is. Igazságtalan - átmenetileg s a harc hevében - legföljebb ahhoz a nemzedékhez volt, amely kortársait közvetlenül megelőzte. Ez viszont abban leli talán magyarázatát, hogy a XIX. század elejének német mesterei - Cornelius, Kaulbach s még a későbbiek, Piloty, Makart - kultuszában a maga napjai, a nyolcvanas évek vége modern, fiatal, új művészete érvényesülésének akadályát látta.

Később, élete vége felé, visszatekintve ezekre a harcokra, nem találta már oly áthidalhatatlanoknak a nemzedékeket elválasztó szakadékokat, s nem oly nagynak a különbséget sem érték, sem forma tekintetében. A fejlődésnek állandó, bár hullámzó vonala a XIX. század elejét és közepét is összefűzi az elődökkel is, az utódokkal is. Ítéletei, nem mindig kíméletes ötletei tekintetében lehiggadt, megcsöndesedett; igyekezett tehát igazságot szolgáltatni azoknak, akiktől apostoli buzgalmában szinte a létjogosultságot is megtagadta; mert ez az apostoli buzgólkodás hozta számára a legnagyobb sikereket, de a legnehezebben múló fájdalmat is.

Müncheni ifjúsága alatt nemcsak mint a «Münchener Neueste Nachrichten» ötletes, lebilincselő stílusú ünnepelt kritikusa harcolt a kiállításokon első rohamra induló modern festőkkel egy sorban. Ekkor készült el nagy háromkötetes munkája is: «Geschichte der Malerei im XIX. Jahrhundert» (München, Hirth, 1893.). Agitatív harcos, kihívó, ellentmondásokat provokáló s ellentmondásoktól nem mentes munka. Óriási terjedelmű röpiratnak lehetne mondani. Stílusa a legjobb újságtárcáé: figyelmet lekötő, fordulatos, színes, sőt csillogó, nagyképűségtől, unalomtól mentes. Sikere egyenesen páratlan volt. Ismertetések, visszaemlékezések, kortársak egyaránt arról számolnak be, hogy a modern művészek, s irodalmi s amatőr köreik a legnagyobb lelkesedéssel olvasták és fogadták Muther könyvét. A kritika egy része azonban súlyos vádakat emelt ellene. A vádak fájdalmasabb, bár kisebb fajsúlyú csoportja plágiumról szólt. Muther erősen színező, hangulatkeltést célzó fejezeteiben néhány modern belletristától vett át részleteket. A forrás mindenütt idézte ugyan - óriási irodalmat sorol fel minden fejezethez - de szemére vetették, hogy nem tüntette fel pontosan az idézőjeleket. Ezek voltak a fájdalmasabb, de kevésbé lényeges vádak: csaknem kétezer oldalas munka néhány lapjáról volt szó, s nem a művészi értékelésre, az esztétikai állásfoglalásra vonatkozó idézetekről, hanem irodalmi jellegű, megvilágítási, hangulati elemekről. Lényegesebb kifogás volt az, hogy a vakmerően nagyméretű munka nem volt eléggé érett, egyenletes, helytálló, tévedésektől mentes.

Ilyen nagyigényű könyvvel szemben az objektív kritika kétségen kívül jogos. (Mondották és írták ugyan, hogy a kritika vádját nem kis mértékben élesítette a könyv páratlan sikere által keltett irigység.) Maga Muther sem zárkózott el előle, s ismételten kifejtette, hogy ezen első munkája megjelenése óta «ismeri már a szubjektivitás veszélyeit; ami aktuális, az még nem örök, nem a jelenben létező, az egyetlen igaz». A festőművészet - halála után megjelent - egyetemes történetének előszava is ismételten céloz első nagy munkájára, melynek metódusát nem tartja már kielégítőnek: «Akkor arról volt szó - írja -, hogy kievickéljünk a művészettörténeti kézikönyvek unalmas krónikatónusából. Fel kellett rázni a közönséget, lehetőleg frissiben kellett közvetíteni a művészi munka által keltett hangulatot. Kiderült azonban lassanként, hogy ennek az agitatív módszernek is megvannak a maga hátrányai. Az írnitudás köztulajdonná vált, a nyelv kezelésének könnyűsége olyanokat is képessé tesz arra, hogy művészetről írjanak, akiknek jól formált mondatai mögött gyakran csak nagyon fogyatékos tudás húzódik meg. Üres rajongás hatalmasodik el; a művész gondolatainak tolmácsolása helyett esztétikai és bölcseleti lével etetik az olvasót. Aki élete komoly munkája közben megismerkedett a dolgokkal, az szükségét fogja érezni annak, hogy válaszfalat emeljen, s ha kell, inkább száraznak lássék, semmint hogy a lényegtől eltérjen».

De amint Muther heves előretörése meghiggadt, s a szürkülő fejű professzor elnéző, bár megértő mosollyal tekintett vissza a hevesvérű docens munkájára: a rikítóan színezett támadásokat is más szemmel kell néznünk ma, s bizonyára más szemmel nézik szerzőik is. Muthernek az európai modern festőművészetről írt könyve a maga idejében hatalmas cselekedet volt, nem csak mint irigylendő tűzzel teli agitatív irat, hanem rendszerénél, konstrukciójánál fogva, sőt mint anyaggyűjtemény is. Egész generációk merítettek belőle, s nagyon sokan azok közül is, akik a tudós lenézésével emlegették a könyvet, s szerzőjét. Egyes fejezetei még nagyon soká nem fognak elévülni és mintaszerűek abban is, ahogyan a fejlődés vonalát, tendenciáját, s a még közelről látott, le nem szűrt, pezsgő és zajló életet összekapcsolják. S már ebben a céljához, tendenciájához viszonyítva túlságosan nagy, részletező könyvben is nyilvánvaló Muthernek egyedülálló tehetsége - amely talán a Göschen-gyűjtemény most magyarul is megjelenő művében bontakozik ki a legplasztikusabban -, kornak és művészetének összeszövése szerves egésszé, egyéniségek és csoportok valőrjeinek pompás elrendezése, a lényegesnek tudatos, ötletes és vonzó kiemelése, ha kell, erőteljes színezés, sőt túlzás révén. Vannak nála nagyobb tudósok. Ezek munkáit nagy tiszteletben tartják; Muther könyveit elolvassák.

A XIX. század festőművészetének oly viharos hatású históriájában már készen volt az az anyag, amelynek alapján aztán Muther külön könyvekben megírta a francia, az angol, a belga festőművészet történetét. Ítéleteiben óvatosabb, gondosabb, s valamivel hűvösebb is. Friss impressziói, harcos, ötletes, bátor értekezései, kiállításokról, művészekről, művészi napi kérdésekről, újságok és folyóiratok hasábjain jelentek meg szakadatlanul; ezekből két kötetet maga adott ki (Studien und Kritiken), egy három könyvet kitevő gyűjteményt (Aufsätze über bildende Kunst) halála után publikáltak. Szerkesztett egy népszerű és hasznos művészi monográfia-sorozatot, s ennek több kötetét írta meg. Könyvet írt spanyolországi útjáról, s ebben a spanyol képzőművészetnek a maga egészében még ismeretlen gazdag földje fölkutatására buzdította a német tudósokat.

Kritikusaival szemben joggal állapította meg Muther, hogy egyik oldalról túlságos személytelenséget vetnek szemére, mint aki egyformán lelkesedik a legkülönbözőbb irányú művészetért; más oldalról túlságosan impresszionábilis elfogultságot. S Muther jó kedéllyel mind a két vádnak igazat ad, de mégis főként annak a kritikusnak, aki az objektivitás hiányát kifogásolja, s akivel szemben megállapítja, hogy objektív művészettörténet-írás nincs is egyéb, mint az, amely múzeumok katalógusaiban nyilvánul meg.

Erre az objektivitásra - száraz unalma nagyon sok tudós történelmi műben feltalálható - Muther nem törekszik. Ha belátja is, hogy más dolog az agitáció, a harc, s más a történetírás, s elhibázottnak tartja a két cél egyazon műben való egyesítésének kísérletét; ha a tárgyilagosságnak igazságot szolgáltat is: ahhoz a bizonyos száraz krónikastílushoz sohasem tér vissza, írásművészete, - mely nem is vált olyan nagyon közkinccsé - állandóan kiemeli műveit az adathalmazok s könyvvé nyújtott értekezések tömegéből. S változatlanul kevesen érték utol azt a tulajdonságát, hogy művészeket, képeket, korszakokat, melyekről legtöbb társa csak sápadtan egyhangú lajstromokat adott, írás útján, tehát egészen más kifejezési eszközzel plasztikusan színezzen, közérthetően, gondolatokat keltően érzékeltessen.

Muther Richard nagyobb munkái egészen férfikora deléig csaknem mind az újabb művészettel foglalkoztak, s a régiekhez többnyire csak kisebb monográfiákban fordult. (Rembrandt, Lucas Cranach, Leonardo da Vinci, Velasquez, az arcképírás története és a többi.) Közben azonban már készült a festőművészetnek előbb említett egyetemes története. Nyilvánvalóan minden áron el akarta kerülni ifjúságának heves, harcos temperamentumából eredő hibáit. Erre vall sok cikkének, tanulmányának önvallomásszerű megjegyzése, s az is, hogy a festőművészet nagy történetét csaknem készen évekig hevertette fiókjában, folyton dolgozott, változtatott rajta. Érzelmei a régiek közül hol ehhez, hol ahhoz vonzották, hol az egyiknek, hol a másiknak alaposabb tanulmányozására csábították, mert - mint mondotta - az írónak a régi mesterekhez való viszonya valóban olyan, mint a «viszony»: - az újabb liaison elfeledteti a régit. Valójában a modern művészet áramlatainak változásai befolyásolták a régiekkel szemben való állásfoglalását, mely így idők folyamán lényeges változást mutatott fel. Muther a XIX. században fellépő, egymást felváltó különböző festői felfogások és kifejezésmódok gyökereit és eredetét kereste a múltban. Ha már az objektivitás a művészi munkával szemben általában nagyon problematikus és csak szűk körön belül őrizhető meg: különösen nehezen - talán éppen nem - teljesíthető feltétel, mikor a kritikus saját korának termékeivel áll szemben. Közös vagy eltérő művészi világszemlélet, a megjelenés mikéntje, az elért eredmények, az egyes művész haladásának vonala, a benyomások közvetlensége és frissessége, - mindez szükségképpen erősen befolyásolja az írót, s e befolyás alól csak az vonhatja ki magát, akiből hiányzik az az ösztönszerű együttérzés, szeretet, amely nélkül a művészethez közeledni fölösleges, s általában bármely tárgyhoz nyúlni, artisztikus írói feldolgozás gondolatával, lehetetlen. Ez a szeretet elfogultságot, impresszionizmust foglal magában. Az eleven művészetet sem lehet, legalábbis nem szabadna környezetéből, világából, társadalmából kiszakítottan szemlélni. De ez a világ túlságosan közel van hozzánk, semhogy a róla alkotott kép torzítás nélküli, s állandó lehetne. Egy ember élete is elegendő ahhoz, hogy művészi jelenségekről alkotott ítélete csupán a perspektíva változása, a távlat nagyobbodása következtében is átalakuljon. Ezért egészen természetes, hogy a maga kora művészéről író ember értékelése változásoknak van alávetve; kivévén azoknak nézeteit, akik igazi hit és hivatás nélkül, mesterségszerű közönnyel, kész lelki és kritikai patronokkal lépnek a múzeumba épp úgy, mint a kiállítási termekbe.

A művészet lezárt korszakaival szemben már sokkal inkább áll a történetírónak az a kötelezettsége, hogy mondanivalójának lényegét, főként ha új és a tradicionálistól eltérő, addig érlelje, míg legjobb meggyőződése szerint nem fenyegeti az a veszedelem, hogy később alapjában meg kell változtatnia. Az ellen a vád ellen, hogy kortársait felületesen értékelte, nem is kellett volna tehát védekeznie Muthernek. Amit a régi terekről mondott, inkább áll az újakra, kikkel az író valóban viszonyt köt és bont.

Muther azonban, mint mondottuk, szinte végig az újak előfutárait keresi. Ebben fáradhatatlanul fordulatos, ötletes; anélkül, hogy részletekbe veszne, teljesen beléhelyez a múlt hangulatába, érzésvilágába, s valami meghitt, bensőséggel teljes viszonyt létesít egy-egy olykor bizonyos triviális megjegyzéssel, hasonlattal, irodalmi példával a századok óta porladó művész, s az olvasó között. Rokonszenvét nem titkolja, nem tekinti szenteknek a régieket sem, de az az egyenetlenség, amely így érzelmi okokra vezethető vissza, szintén egyik forrása formai, megjelenésbeli, előadásbeli fölényének. Muther nagy művészettörténete vonzó és érdekes olvasmány, eleven, kalauz, kit el nem fáradunk követni három köteten át, holott kortársainak hasonló terjedelmű és tárgyú munkái rendszerint már a felütött lapok átfutásával elijesztenek és visszariasztanak.

Mindaz, ami szeretetreméltó, művészetet megkedveltető tulajdonság, s maradandó érték van a Muther halála után megjelent nagy festőművészet-történelemben: - talán még fokozottabb mértékben érvényesül most magyarra fordított művében. A nagy munka anyaga teljesen készen volt már, amikor Muther, kiadója kérésére, ezt a múlt festőművészetéről aránylag röviden tájékoztató könyvet közreadta. Részletes életrajzok nélkül, főként a festői alkotások stílusbeli fejlődését, a kor lelkével, s társadalmával való összefüggését akarta vázolni. Alapjában ugyanaz a cél vezette, mint nagyobb műve megírásánál.

- «A legelragadóbb megnyilatkozása ez a könyv Muther eredeti és művészi voltának - írja róla egyik kritikusa. - Éppen nem tudákoskodva, de annál meggyőzőbb képeket adott benne kultúrákról és egyéniségekről. Páratlan lélektani éleslátással fejtette ki műveik alapján a legkiválóbb festők jellemét és lényét. Kétségen kívül sok szabadságot vett közben igénybe, s gyakran tévedett; de olyan erejű és plasztikájú képeket és benyomásokat közvetít, amilyeneket senki őelőtte; amelyek alkalmasak arra, hogy a múlt nagy mesterei, s alkotásaik iránt a legmélyebb érdeklődést keltsék fel és tartsák ébren».

Maga Muther nagy művészettörténelme előszavában azt írta e kisebb munkájáról, hogy az egész anyagnak rezüméje ebben már benne foglaltatik, s ami még publikálatlanul maradt fiókjában, az szinte jelentéktelennek tetszett neki. A két azonos tárgyú és című festőművészet-történelem beosztása is meglehetősen egyező; lényegbeli különbség az, hogy a kisebb munka csak a tulajdonképpeni múlttal foglalkozik. (A XIX. századig.) Fiatalkori kísérleteinek páratlan sikere, majd viharos reakciója után Muther nem tartotta még elérkezettnek az időt ekkor, 1899-ben, arra, hogy történelmi könyv keretében visszatérjen a maga kortársaira, s közvetlen elődeikre, az egész az empire után következő XIX. századra.

Azt hisszük, magyar nyelven is meglesz az a hatása Muther művének, amelyet előbb idézett kritikusa állapított meg róla: érdeklődést fog kelteni, fokozni, ébrentartani; nem riaszt el senkit, nem tünteti föl a művészet csarnokait csukott ajtajú szentélyeknek, hová csak a felkenteknek szabad belépniök, hanem ellenkezőleg, minél nagyobb tömegeket invitál, s a festőművészet hajlékait csaknem minden jó korban százezrek lelki épülésére szolgáló hatalmas, tágas, tártkapujú dómnak mutatja. Azt hisszük ezenfelül, hogy a munka megjelenése jó szolgálatot tehet a magyar művészi irodalomnak is. Minél inkább lesz sikere, annál biztosabban fogják követni más, ugyancsak a művészettel foglalkozó könyvek; bizonytalan talaj előkészítésére és kipróbálására Muthernek ez a könyve, minden erényével és fogyatékosságával, kiválóan alkalmas.