Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 17-18. szám · / · Kosztolányi Dezső: A rossz orvos

Kosztolányi Dezső: A rossz orvos
(Elbeszélés)
VII.

Másnap - először elválásuk óta - meglátogatta volt feleségét.

Szomorú ferencvárosi bérházban laktak, a második emeleten, az udvaron, két kis szobában. A kámfor szaga érzett, melyet a zongorába tettek a molyok ellen, mintha ennek a rozoga szerszámnak még árthatna valami. István nézte a bútorokat, kicsinyek és barátságtalanok voltak, törpe, nyiszlett, beteg bútorok. Az egész lakáson a meddő házasságok csöndje lebegett.

Gyula nyitott ajtót, aki a köztük lévő korkülönbségnél fogva - majdnem fia lehetett volna - túlzott udvariassággal, a fiatalember szerénységével fogadta. Kezet fogtak és ő egy kicsit meg is hajolt. Házikabátot viselt. Rajztollat tartott kezében, a szoba közepén lévő asztaltól kelt fel, melyen tervrajzok hevertek, tusos csészék között kartonpapírok, hosszú, hajszálvékony vonalakkal. István megtekintette a rajzokat.

- Milyen szép hosszú, egyenes vonalak - szólt, hogy mondjon valamit és arra gondolt, hogy ennek a fiúnak az élete is ily egyenes. Igénytelenségében irigyelte őt.

Különben az utóbbi két év alatt megemberesedett, komoly férfi vált belőle, aki inkább hallgatott, a kérdésekre megfontoltan válaszolt. Finom ujjaival gyakran végigsimította dús haját.

István egy számlára hivatkozott, melyet részletesen meg kell vitatnia Vilmával, mert utóbb már olyan számlák kifizetését is követelték, melyeket régen elintéztek. Ezért minden tételt együttesen fontolóra vettek. Gyula a tárgyalások alatt tétlenül lógatta kezét, az ablakdeszkára ült. Aztán engedelmet kért és tapintatból pár pillanatra egyedül hagyta őket.

- Ó - szólt István, mert csak most vette észre, hogy felesége lesoványodott - csak nem beteg? - és arcába nézett, hosszan.

Magában pedig ezt gondolta: Ő is?

- Dehogy! Csak ideges vagyok.

- Különben nincs baj? - kérdezte.

- Semmi - suttogott az asszony, őszintén - semmi.

- Vigyázzon az egészségére. Sok jó levegő és sok alvás. Ma úgy látszik, kissé sápadt.

- Tudom, - mondta - ma a fejem fáj.

- Ez nem betegség - folytatta István - de azért nem szabad elhanyagolni. Meg kell tudni az okát, akkor egykettőre rendbe hozza egy jó orvos. Vérszegény? Vagy csak az idegeivel van baja? De ez már igazán az ő dolga. Ismétlem, jó orvoshoz forduljon. Nem akárkihez. Hiszen tudja...

Menni készült, de előbb elkérte a kisfiától itt maradt emlékeket, melyeket a hurcolkodáskor nem vitt magával.

- Nekem elég lesz egy fénykép - mondta.

Válogattak a fényképes dobozból, mely tele volt arcképeivel. Mindenféle fotografiák álltak itt, melyek pólyás korában ábrázolták, porcogós testtel, kötött fehér cipőben, majd szánkón, kis télikabátban, mackóval és bábuval, s egy pillanatra újra érezték gyászukat. Gyula, aki bejött, háttérben állt, nem akarta bolygatni bánatukban, mely csak az övék volt.

- Az kellene - folytatta István -, amelyiken matrózruhában van, hajadonfőtt, úgy, hogy a szép, domború homloka is látsszék.

- Ez?

- Ez - szólt és kezébe vette képét. Milyen kedves. Szegényke.

- Szegényke - és az asszony is felsóhajtott. - Itt már látszik rajta, hogy nem sokáig él.

- Én nem úgy találom.

- A nyakacskája olyan vékony - és Vilma ujjával rámutatott a nyakára.

- Nem, - szólt István. - Itt egészen erős és nagyszerű gyerek. Micsoda válla van és micsoda homloka.

- Miért mondja ezt? Hiszen tudja, hogy folyton betegeskedett.

- Mindössze kétszer volt beteg. Egyéves korában és akkor. Utoljára - s itt István felhúzta szemöldökét.

- Mégse lehetett megmenteni - tette hozzá az asszony.

- Nem - mondta István maga elé, természetellenesen, mint ahogy színészek szokták a színpadon - csakugyan nem lehetett megmenteni.

Két nap múlva, kora délután, mikor István nyitott szemmel hevert a kereveten, kopogtak ajtaján.

A felesége volt:

- Bocsásson meg, hogy zavarom.

- Ah.

- El kellett jönnöm egy pár dolog miatt. Az a számla... és egyéb is... Mióta nálunk járt, nincs nyugtom...

- Nem értem.

- Ne tettesse magát. Maga újra kezdi a régi játékot és boldog, hogyha gyötörhet. Kérem, hagyja abba.

- Sajnálom, ha megbántottam.

- Azt hiszi, múltkor nem értettem, amit mondott. Hogy a gyerek egészséges volt és még élhetett volna. Mindennek természetesen én vagyok az oka.

- Nem így gondoltam.

- Akkor miért beszélt kérem össze-vissza? Úgy látszik, nem volt elég négy évig. Folytatni akarja. Kegyetlen, igazán kegyetlen tréfa - mondta az asszony és reszketett a gyűlölettől.

- Megfogadom, hogy többet...

- Nem ezt akarom - szólt a nő szárazon - csak azt, hogy becsületesen mondja el, mit gondol. Hisz én is sokat tépelődtem.

- Ha kívánja...

- Hát nem tettünk meg mindent - fakadt ki Vilma - ami tőlünk telt? Nem ápoltuk, nem rohantunk orvosért, nem sírtuk véresre a szemünket?

- De igen - szólt István.

- Akkor éjjel azonnal felkeltettem. Kértem, rimánkodtam, hogy segítsen. Maga ott ült a díványon - mintha most is látnám - hálóingben és ásítozott, pedig nekem úgy dobogott a szívem, rosszat sejtettem. De azt mondta, hogy várjuk meg a reggelt.

- Mit lehetett akkor tudni? - jegyezte meg István és kétségbeesett mozdulatot tett.

- Én másnap mindjárt intézkedtem - felelt az asszony.

István most rámeredt, felhúzta szemöldökét, úgy, mint tegnapelőtt.

- Mért bámul? - kiáltott Vilma keményen.

- Azért, hogy oly jól emlékszik mindenre. Ez feltűnő, hogy úgy mondjam, mulatságos. De remélem arra is emlékszik, hogy Gaspareket hívatta el.

- Hát kit hívathattam volna?

- Gasparek nem volt háziorvosunk.

- Háziorvosunk a világ másik végén lakott, a maga bölcsességéből. Borogatnom kellett szegénykét, folyton nyöszörgött. Azt se tudtam, hol a fejem. Hát elküldtem a szomszédba... hozzá...

- Tudja, kicsoda ez az ember? - mondta István.

- Hogyne, a táblája kint van, mint a többi orvosnak.

- De én már régen elmondtam magának, hogy mit beszélnek a háta mögött. Szeme láttára írtam meg a felmondólevelet, miután rájöttünk, már évekkel ezelőtt, hogy semmit sem tud és egy éves korában a kisfiút kanyaró helyett nátháról kezelte. Tudja, hogy hívtuk? Gyógykovácsnak hívtuk és nevettünk rajta.

- Mit vádaskodik? - szólt az asszony. - Magával közöltem a dolgot és rám hagyta, helyeselte.

- Nem, én még csodálkoztam is, hogy hozzá fordult.

- De senki mást nem hívatott.

- Nevetséges - és Vilma itt nevetni is próbált - hát ez egyszerűen nevetséges. Ilyen ötletek csak a maga fejében születhetnek. Ezek szerint... legalábbis maga úgy látja... valakinek az érdeke volt... De kinek lett volna érdeke? Hiszen én mindjárt készségesen elvállaltam aznap este, mikor megbeszéltük, magunkhoz vettük volna és ez az ügy... ez a dolog... nem akadályozott volna meg semmit... Akár nálunk... akár magánál. De mit beszélek róla komolyan... hiszen valóságos őrület.

- Akkor hagyjuk - mondta István.

Itt egyszerre megbénultak. Nyelvük nem tudott forogni, csak nézték egymást. Kövér dongó röpdösött a szobában és egyenletes zúgásával még nagyobbá tette a csöndet. Aztán közönyös dolgokról beszéltek.

Az asszony felhevült arccal, égő szemmel jött ki a szobából, mint valami vad szerelmi találkáról. Haja szemébe lógott, kalapja félrebillent. Útközben nyelte a keserűséget, fuldoklott és hányni szeretett volna az undortól. A fájdalmat akarta kiokádni, mint valami csömörletes ebédet.

Feltette, hogy többé nem keresi fel volt urát. Nincs semmi célja ezeknek a beszédeknek, csak jobban felizgatják.

Egyszerre azonban, hogy az utcán ment, egy fordulónál, anélkül, hogy észrevette volna, nesztelenül mellette termett István. Nem is köszönt. Úgy kezdett beszélni, mintha vitájukat folytatták volna.

Halkan fülébe súgta:

- Ma kifizettem.

- Kit?

- Gaspareket.

Vilma megállt az aszfalton, mintha kígyó marta volna meg. Ha nincs annyi ember körötte, biztosan felsikolt.

- Igen - beszélt István - elküldte számláját. Volt benne annyi tapintat, hogy csak most.

- Hagyja, az Istenre kérem.

- Csak beszámolok. Végre megállapodásunk érdekében ez magát is érdekelheti. A számla 560 korona.

Az asszony elfordította fejét, de ő mindig közelebb hajolt füléhez, úgy beszélt.

- Talán sokallja? Nem, őt ez megilleti. Ha nem fizetem ki, a bíróság hivatalosan is megítéli. Végre is dolgozott, a szó szoros értelmében, szorgalmasan eljárt és az orvosi fáradtságot is csakúgy díjazni illik, mint a lakatos, vagy más iparos munkáját. 600 koronát nyújtottam át, mire ő visszaadott 40 koronát.

Botjával kopogott az aszfalton, idegesen, aztán folytatta:

- Gasparek úr nagyszerűen érzi magát. Olyan piros és kövér, mint az élet, hasa kétszer akkora, mint azelőtt. Még mindig ott fityeg rajta az arany iróntartó. Emlékszik rá?

István gyorsabban beszélt:

- Ha elgondolom, hogy azóta folyton működik, csöng a telefonja, házakhoz hívják, tisztelettel övezve él és szabadon jár, akkor ordítani szeretnék. A vadász... a híres vadász... Puffadt, hájas szörny - mondta többször egymás után - gonosztevő. A gonosztevők nem olyanok, mint a színdarabokban látjuk, hanem ilyen nyugodtak és egyszerűek. Bácsiknak nevezik őket.

Az asszony itt rászólt. Egy kávéház előtt álltak, ahol sokan jártak ki-be és figyelni kezdtek a vitatkozó párra. Erre tovább osontak, hogy feltűnést ne keltsenek.

Találkozásaik határozatlan időközökben, szeszélyesen megismétlődtek. Izgatottan keresték fel egymást. Sötét esőben, csatakosan vánszorogtak kis mellékutcákon. Néha véletlenül találkoztak, néha valami ürüggyel, egymás lakásán. Gyulának kis irodácskája volt, mely minden idejét elfoglalta, többnyire nem tartózkodott otthon és vagy nem tudott semmit ezekről az összejövetelekről, vagy nem tulajdonított nekik különösebb fontosságot.

Az asszony különben betegeskedett.

Fejfájásai mindig gyakrabban visszatértek. Makacs, féloldali fejfájás gyötörte, mely napokig eltartott és hányással végződött. Utána ágyban kellett maradnia, hogy magához térjen. Az idegorvos, aki kezelte, hetente kétszer villanyozta fejét és feltétlen nyugalmat ajánlott, amiért ismét megpróbált lemondani a találkákról. Akkor azonban azt tapasztalta, hogy még jobban szenved. Úgy látta, jobb, ha kiéli izgalmát.

Hosszú idő múltán ő írt levelet Istvánnak, melyben reggel korán találkát adott neki, valami elhagyott kis kávéházban.

István pontosan megjelent. Ő is várta az alkalmat. Gyűlölködő öröm csillogott szemükben, mikor találkoztak.

- Beteg vagyok - mondta az asszony - kíméljen engem.

Pár perc múlva azonban ismét a régi, rettenetes fegyverekkel harcoltak mind a ketten. Vilma kezdte. Nyugodtan, minden szenvedély nélkül mesélte az első napok izgalmát, a gyerek lázát, a panaszát, aztán amint szokta, hozzátette:

- Az Isten vette el szegénykét.

- Minek mond ilyeneket? - szólt István. - Hiszen maga se hiszi.

- Maga nem hisz Istenben - támadott az asszony - sohase is hitt. Mindig istentelen volt.

- Az Isten - mondta István - az Isten nem öl meg ártatlan gyereket.

- Hát ki ölte meg?

- Mi - felelte nyugodtan és határozottan.

- Én? - suttogott az asszony, az önkívület fakó hangján, magából kikelve.

- Nem mondtam, hogy maga, hanem azt mondtam, hogy mi. Mi ketten. Én és maga, akik nem szerettük egymást eléggé. Összebeszélés nélkül, de nagyon ravaszul.

- Ostobaság - vágott közbe Vilma és határtalan gyűlölettel nézett volt urára. Én imádtam őt és most is tíz körmömmel ásnám ki a kis sírjából.

Egymásután itták a konyakot és gyújtogatták a cigarettákat. Az asszony új cigarettát kért.

- Tegnap virágot vittem oda - szólt, mikor már nem tudta elviselni a csöndet.

- Igen? - és vállat vont István. - Én nem járok soha temetőbe. Csak egyszer voltam ott, egyetlen egyszer, de akkor is megbántam. Mi célja ennek, az Isten szent szerelmére? Se neki nem használ, de nekünk sem. Hogy kint voltam, néztem az embereket, akik a sírokat látogatják. Szegények, mintha valami elveszett tárgyat keresnének és vissza-visszatérnének arra a helyre, ahol sejtik, nézelődnek, kutakodnak, mint akiknek valami rögeszméjük van és aztán csalódottan mennek el. Amit itt keresnek, nem találják. Aztán a modern műveltség pokoli ötlete, hogy a gyerekek is itt külön pásztát kapnak, afféle gyerekszobát. A zöld dombok olyan kicsinyek, mint a játékok. Alattuk két-hároméves kisfiúk és kislányok, akik csak rövid látogatásra jöttek erre a világra és miután megismerték a lázat meg a fejfájást, eltűntek. Kis bolondok, még a cseresznye ízét sem tudták, de azért igazi halált haltak. A kőkeresztjeiken, vagy a fejfájukon ott van az élettörténetük. Péterke, élt két évet... Jánoska, Piroska, Erzsike... Részletesebben alig lehetne elmesélni. Egy dolog azonban megrázó: a hallgatás. Az a nagy-nagy hallgatás, mely szinte felordít az égre. Miért volt mindez? Én a játszóterekre gondoltam, melyen a gyerekek labdáznak és visongnak. De itt ők is éppúgy hallgatnak, mint a felnőttek.

Kicsit megállapodott, aztán tovább beszélt.

- Általában azonban nem törődöm ilyesmikkel. Mással foglalkozom. Látja, például sokat gondolok a papra. Arra az egyszerű papra, aki összeesketett bennünket és kért, hogy szeressük egymást. Szegény öreg, talán maga se tudta, milyen nagy szót ejtett ki. Azt mondta, hogy a szeretet az élet. És azt gondolhatta, hogy a szeretetlenség a halál. Aki nem szeret, az öl. Az mindig öl.

Az asszony szemében a remény fénye villant meg. Ellenvetést kockáztatott.

- Ha végiggondolom az egészet, mégis nyilvánvaló, hogy maga a hibás. Hiszen maga a férfi, mindig csak maga parancsolt otthon. Akkor rögtön cselekednie kellett volna. De nem tette meg. Emlékszik, mikor egyéves korában megbetegedett, éjnek idején szaladt orvosért, úgy, hogy a hálóingére kapta télikabátját és félóráig ácsorgott a gyógyszertár előtt a hóban. Mégis hazahozta az orvosságot. Istvánka pedig meggyógyult.

- Tudom. De maga akkor szeretett engem.

Még sokáig maradtak együtt, hírlapokat olvastak.

Egy idő múltán aztán megszólalt István:

- Nézze - mondta halott hangon és az asszony feltekintett.

Tudta, hogy ilyenkor mi következik. Újra kínozni fogja, könyörtelen módszere szerint feltépi a sebet, mely évek óta nem tudott behegedni. Nem tiltakozott ellene. A nagy fájdalmat jobban szerette, mint a sajgató bizsergést. Figyelmesen hallgatta.

- Nekünk volt egy cselédünk. Verának hívták. Annak született egy gyereke, törvénytelen gyerek, szegény kis cselédfattyú. Két hónapig szoptatta. Egy este aztán, mikor nem volt senki a szobában, lefektette az ágyra, betakarta a paplannal, dunyhával, rátett egy párnát kis szájacskájára, úgy, hogy nyöszörgését se lehetett hallani és teste egész terhével ráfeküdt.

Az asszony halántékához kapott és szerette volna befogni fülét. De nem tette.

- Vera vagy tíz percig várt. Aztán a gyereke holttestét ott hagyta és kiment a szobából. Még aznap letartóztatta a csendőrség. Mindennapos eset, gyakran olvasni ilyet. Tegnap jutott eszembe, mikor nem tudtam aludni és gondolkoztam mindenféléről.

István hamuszürke arccal az asszony arcába meredt:

- Ártatlannak tartja Verát? - kérdezte.

Vilma nem felelt.

- Mert én nem tartom annak - folytatta. - A törvény se. Tíz évet kapott. Azóta biztosan leülte Márianosztrán. Már régen megszabadulhatott és ha él, akkor boldog is lehet. Mert aki levezekelte a bűnét, az legalábbis nyugodt. Talán már férjhez is ment.

Kényszeredetten fizettek és azután elváltak.

Otthon pedig mindig valami megoldáson gondolkoztak. Néha úgy rémlett, egész közel van. De mikor meg akarták fogni, amit zaklatott agyvelejük láza tükrözött eléjük, látták, hogy csak képzelődtek.