Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 15-16. szám · / · Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig

Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig
Regény
VIII. fejezet,

amelyből kitűnik, hogy Misi olyan gyerek, aki nem szereti, ha vele foglalkoznak, kivált, mikor valami kellemetlenség áll a háta mögött: hagyják békén: jó ilyenkor haza és nagy gondokra gondolni, jó elfelejteni a nagy mellett a kis bajt.

Ebéd után leült a helyére, s tanulni akart. A szoba üres volt, csak Nagy úr feküdt az ágyán, s olvasott. Ő kihúzta a fiókját, s eszébe jutott a megkezdett levél, amit a szüleinek kezdett írni, de már egy hete csak ott volt a fiókban, ezt hamar elővette, s kikészített tintát, tollat:

«Édes jó szüleim!
Ne tessék haragudni édes jó szüleim, hogy olyan régen nem írtam édes jó szüleimnek, de

Ennyi volt a levél. Darabig nézte, nézte, csak ott ne volna az a de, akkor tudná folytatni, de mit írjon, hogy mért nem írt eddig? Hazudni nem mert, mert folyton ott világolt mögötte, a nyakát sütötte az édesanyja szava: fiam, mindig úgy viseld magad, mintha látnálak... Gondold azt, hogy az én szemem lát, s akkor soha nem teszel semmit, ami nem helyes.

Érezte azt a jó szemet, szinte csiklandozta a félelem a torkát, s csüggedten nézte a levelet. Nagy úr az ágyon megmozdult, erre ő hamar bemártotta a tollat a tintába, s írni kezdett:

...nem volt időm, mert minden délután öttől hatig felolvasok egy öreg úrnak, aki vak, s tíz krajcárt fizet egy órai olvasásért, csakhogy már egy félórával előbb kell elindulni, mert elkésni nem lehet, mikor pedig hazajövök, akkor van a vacsora a konviktusban, este pedig tanulni kell szerdán szombaton délután sem írhatok, mert akkor egy osztálytársamat kell tanítani latinra és számtanra, ezért nem írhattam idáig édes jó szüleimnek.

Itt megállott, s pihent, ebből elég jól kivágta magát, mosolygott is egy kicsit örömében. Erre még édesanyja se szólhatna ugye semmit.

Kint fújt a szél, s havas lucskot vert az ablakhoz. Szegény édesanyját látta most, ahogy meztelen karral viszi a moslékot a disznónak. Lekönyökölt az asztalra, s nézte, nézte vakulásig a saját betűit, közben eszébe jutott tavaly, mikor ő otthon volt. Megérkezett egyszer hozzájuk az András bátyám, az édesanyjának a testvére, a gépész-kovács, nagyon derék jó ember, okos ember, szépen tud beszélni, mindig mintha prédikálna, mert pap szeretett volna lenni, de nem taníttatták ki, szép kongó hangja van, mindenkit túlkiált, s mindig csak szépeket és jókat mond, mintha a katedráról mondaná a híveknek, s ott volt egész télen náluk, mert nem volt állása, csak rakta a fát a tűzre, s ott ült a kis széken, csak olvasott egész télen, regényeket olvasott, meg újságot és gépészeti könyveket, s miatta mindig jobban kellett főzni, mert ő bizony nem ette meg a hitvány ételeket, bort is ivott néha, féllitert hozatott ővele a kocsmából, s megitta, mondta néha: Bertalan, gyere igyál egy pohár bort! De az édesapja azt kiáltotta rá: Dehogy iszok, akkor nem tudok dógozni!... Mert ő egész télen szántalpat faragott, s egyszer is egy ilyen rút zimankós időben kinn kínlódik egy nagy tőkével, amit el kellett ékkel hasítani, s ahogy ott birkózik, kimelegedve, megy kifelé az édesanyja, s látja az urát, hogy a rút időben hogy veszkődik szegény, hamar bemegy, s azt mondja Andrásnak: «Ugyan te!... Van neked lelked!... El tudod nézni, hogy az a szegény ember úgy kínlódik avval a nagy fával!... Ereggy segíteni neki!»... Arra az András bátyám megmozdul nehézkesen, s kinéz a könyvből, s azt mondja felduzmaszkodva: «Dehogy megyek! Eszem ágába sincs!»... Avval visszafeküdt a könyvbe, s tovább olvasott. Kis idő múlva mérgesen felállt, s elment hazulról.

Édesanyja hangot se lelt, csak kifordult a szobából, s odakint sírt, ő ott pisszegett körülötte, bezzeg szívesen segített volna! ki is ment, legalább nézni! ott fagyoskodott darabig az édesapja mellett, s kékre fagyva didergett, mikor észrevette az apa, s rákiáltott: Mit vacogsz itt! takarodj be! De ő csak ott állt. Igazat megvallva, szívesen szaladt volna be, mert kint rettenetes hideg volt, s neki valósággal fájt a hideg. Senki sem tudta az ő önfeláldozását, sem apja, sem anyja, sem más, s ez még jobban fájt, mindjárt veszekedett is kis öccseivel, akik a szobában lármáztak: csend legyen! s meg is rázta a kis Ferikét!

Könny csordul ki a szeméből, itt ülve a kollégium meleg cétusában, s lekönyököl, hogy a két öklével eltakarja könnyeit, most vajon hogy vannak odahaza, van-e tűzifájuk, s van-e kenyerük és a nagyanyja most is vesz-e mindig egy kiló kávét, mert nem issza meg a tejet magában és keménymagos levest a világért sem, neki mindig külön kávéja van, amiből senki más nem kap, ő maga pörköli és darálja a régi kávédarálón, s olyankor tele van a szagával az egész ház, s azt a szagot ki nem állhatja egyikük sem, mert abból ők úgysem részesülnek. És húst is mindig hozat a nagyanya, mert gyomorbajos, s nem tud azon a hitvány ételen megélni, amit a gyerekek esznek, s nem mer neki senki sem szólani, mert nagyon tisztelik a nagyanyát, mert az ő apja döntötte nyomorúságba, mikor elárverezték miatta otthon a birtokot egy rossz spekuláció miatt, azért hallgatni kell, isten őrizzen, hogy megsértődjék... Ők ketten nem is szenvednek, sem ő, sem az apja, mert a nagymama gondoskodik magáról, az édesapa pedig agyondolgozza magát, s vagy jókedvű, vagy mérges, de a mérge se tart soká, mert egy-kettőre kikáromkodja magából kedvére, senki más nem szenved, csak az édesanyja, akinek dolgozni kell az egész családra, pedig vékony, gyenge, szomorú kis teste nem dologra való, csak a nyomorúság kényszeríti rá, hogy dolgozzon, mert ő is olvasni szeretne és tanulni, s szórakozni, de folyton mosnia kell és főzni, takarítani, varrni a sok gyerekre, s még a parasztlányoknak is varr, az egész ház tele van a friss kartonok szagával... S enni is szeretne szegény jókat, s pihenni, de mindig csak az övé a legrosszabb falat, akkor eszik, ha az ura bevágja az ajtót: moslék, edd meg magad, amit főztél!... Akkor ők megeszik, kis éhes, sovány gyerekecskék, a sovány kiapadt anyjukkal...

Soká ült itt a levél fölött, s egészen elbágyadt, nem bírt ülni, szeretett volna lefeküdni, de nem mert, nem volt megengedve. Pedig ma már annyit szenvedett, úgy ki volt merülve, hogy nem bírt a széken ülni. Letette a fejét a karjára egy kicsit az asztalon, nem akart elaludni, de egy perc múlva már le volt ragadva a szeme, még azt gondolta, hogy csak egy kicsit gondolkozik a levélen, s már aludt.

Az álmodta, hogy az édesapja mondta: No add csak azt a reskontót, megyek a pénzért.

Ennek örült, mert nem tudott volna elmenni a pénzért, hanem azért iszonyúan megrémült, mert tudta, hogy elveszett a reskontó. Hamar úgy tett hát, hogy keresi, s ugrált, minden fiókot kihúzott, a sifon fiókját, a ládafiókot, a gépfiókot, csak úgy ugrált a kis házban, minden pillanatban egy másik fiókban babrált, az édesapja meg csak nézte, nézte ingerülten:

- Tán elhattad te bitang!

Nem mondott egyebet, de ő rettegett, hogy most mindjárt káromkodni fog, mert iszonyúan tudott káromkodni, ha megharagudott, s annál jobban ugrált, úgy röpködött a kis házban, mint egy veréb, érezte a szárnyát, ahogy ide-oda csapódott, semmi súlya nem volt a testének, csak úgy verdesett, minden bútorhoz hozzácsapódott, s nem lelte a reskontót.

- Mit ugrálsz itt! Nem harapom le az orrod!... Na, hova tetted!

Erre ő megállott végre, reszketve állott az édesapja előtt, aki piros barna arcával, nagy bölcs homlokával komolyan nézett rá, s alig volt nála magasabb, s csak nézett szép kék szemével erősen és komolyan:

Akkor ő lesütötte a fejét s azt mondta:

- Nincs meg.

- Hova lett? Ki lopta el?

Ő alig hallhatóan kimondta:

- Böszörményi.

- Böszörményi?

- Bosszúból, hogy rám fogta, hogy én elloptam az ő kését és bedobtam a nagy szemétláda mögé, hát ő most hogy bajt csináljon, ellopta a reskontót és széttépte és én láttam is mikor széttépte, de nem tudtam, hogy azt tépi, s azért nevet rajtam.

Az apja lassan gondolkodva elfordította a szemét, s azt mondta:

- Jó, most megyek, kiköszörülöm a fejszét, gyere hajtani a köszörűkövet.

S már akkor hajtotta is a köszörűkövet szélsebesen, s hallotta a fejsze sivítását, ahogy a köszörű fogta.

És iszonyúan félt, hogy most az édesapja kettéhasítja Böszörményit, mert tudta, hogy arra kell a köszörülés, s iszonyúan rázta a hideg, s már látta, hogy Böszörményi jön az utcán Debrecenben a nagy piacon, s nevetve jön és nem tudja, hogy most ketté fogják vágni, s prémes sapka van a fején, s akkor az édesapja emeli a fejszét, s emeli olyan magasra, mint a nagytemplom gombja, hogy lecsapjon Böszörményire, s akkor ő belekapaszkodik a karjába, s torkaszakadtából kiáltja, hogy: Édesapááááám!...

Az iszonyú rémületre felijedt, mert megiszonyodott, hogy Nagy úr az ágyon észrevegyen valamit.

De Nagy úr olvasott, s ő ködös, lázas szemmel bámult rá egy darabig. Megértette, hogy álom volt az egész, pedig olyan eleven volt, azt hitte, ez mind megtörtént.

Addig bámult Nagy úrra, míg ez megmozdult, észrevette, erre ő megijedt, félt attól, hogy valaki most szót szóljon hozzá, hamar lesütötte a szemét, a levélre nézett, de az is bántotta, félelmes volt most újra olvasni a betűit, nyugtalan és hajszolt életének e jeleit.

Nagy úr felült az ágyon, s így szólt:

- Látja kis Nyilas, ez borzasztó... Tudja mit olvasok?... A magyar nemzet legősibb történetét, azokat az utazásokat, amiket a magyarság őshazája felé végeztek eddig magyar emberek.

Erre Misi mohón nézett fel, ez az egy téma, talán az egyetlen, ami most meg tudja őt ragadni, egyszerre mohó láz és éhes vágy támadt benne, s kívánta hallani, amit Nagy úr mondani akart.

- Úgy élünk mi itt Európa közepén, mint egy zabi gyerek... Persze, maga nem tudja mi az, - mondta Nagy úr - és én nem is fogom megmagyarázni: szóval tudja egy olyan gyerek, aki szégyelli a születését, nem ismeri a szüleit, s nem is mer utána járni, csak emészti a kíváncsiság, hogy bár mindent megtudna róla...

Misi találva érezte magát, soha senkinek nem merte elmondani a szüleit, sem a szegénységüket, sem a bajaikat, sem azt, hogy az apja paraszt volt, sem azt, hogy az anyja kicsit púpos, sem azt, hogy a nagybátyjai milyenek, sem azt, hogy tönkrementek, egy szót sem, mert nem volt egy szónyi sem otthon az életükben, amivel dicsekedni lehetne...

- Most látja, itt élünk Európa kellős közepén, olyan ez a kis Magyarország, mint egy szív, még a szívnek a két kamrája is meg van benne rajzolva.

Ezt Misi nagyon szépnek és nagyon igaznak találta, nem igen ismerte ugyan még a szív belsejét, de a szív a legszebb szó, amit a nyelv mondhat, s boldog volt, hogy a magyar föld a szívhez hasonlít, s a saját életére is azt gondolta, hogy az minden baj és nyomorúság mellett is a szív nevét érdemli, mert a szívük él nekik, mintha egy nagy beteg szív volna az egész életük.

- Hát nem borzasztó az, hogy itt vagyunk Európa közepén, élünk, dolgozunk, kínlódunk, dalolunk, vigadunk: s nincs az egész világon sehol még nép, amelyik megértené a mi nyelvünket... Sem a nyelvünket, sem az érzéseinket, sem az életünket. Magunkban kell itt lennünk, senkire se lehet számítani, csak ellenségünk van a világon, barátunk, rokonunk sehol.

Misinek könny szökött a szemébe, mert a maga élete, a saját sorsa ez. Itt kell neki Debrecenben, ebben az idegen nagy városban, ebben a nagy kollégiumban élnie, s nincs senkije, semerre, aki segítene rajta, akármi történhetik itt vele, nem fogja védeni senki soha...

- Nem volt ez mindig így, folytatta Nagy úr, volt valaha messze az Uralban, a Volga mellett egy Magna Ungaria, Nagy Magyarország, abban az időben, mikor ideköltöztünk erre a mostani hazánkba, akkor folytonosan összeköttetésben voltunk az őshazával. Bíborban született Konstantinos görög császár még írja, hogy az ő korában, Krisztus születése után a X. században, követeket szoktak küldözni a magyarok keleten maradt rokonokhoz, meglátogatták őket, tudakozódtak felőlük, s gyakran kaptak hírt tőlük.

Misi megerőltette az agyát, ő még a gimnáziumban nem tanult történelmet, azt csak majd a következő osztályban fog tanulni, de már az elemi iskolában is tanult valamit a magyarok históriájáról: annyit már tanult, amennyinél többet sohasem fog otthon tanulni egy parasztgyerek sem. Azok otthon a faluban felnőnek, emberek lesznek, s nem fogják többet hírét hallani a történelemnek, annyival élnek, amit ő tavaly kileckéztetett tőlük... De az nem volt kép az ő lelkében, amit ott tanult, csak szavak voltak, amik semmi különöset nem jelentettek. Arra emlékezett, hogy «őseink Ázsiából költöztek be ebbe a szép hazába, Árpád vezérlete alatt». Most azonban egy pillanat alatt valósággá, emberi történetté lett előtte a magyar nemzet élete. Délelőtt az öreg Názótól megkapta az ősember érzését, s most egyszerre látta az ősmagyarokat olyan ruhában, ahogy tavaly Törökéknél az ágya fölött volt a képen az Árpád pajzsra emeltetése.

- De még azután is kellett, hogy érintkezzenek egymással, mert tudtak egymásról. Nem hallott még maga Julián szerzetesről? Nem?... Hát IV. Béla király idejében ez a Julián szerzetes négy társával elindult, hogy megtérítse keresztyén vallásra a régi magyarokat, akik persze még pogányok voltak. El is jutott oda, sok viszontagság után Konstatinápolyon mentek keresztül, gyalog, borzasztó út... Onnan a Kaukázusba... Vegye elő a térképet, megmutatom.

Misi gyorsan előkereste a Kozma-atlaszt, s kikeresték belőle Oroszország térképét.

- Így ment le, talán Székesfehérvárról, a Duna mellett, talán csónakkal Belgrádig, onnan gyalog Konstantinápolyig. Ott hajóra ült, s 33 nap alatt áthajóztak a Krimi félszigetre, keresztül a Fekete-tengeren, onnan megint gyalog a Volgáig. De a Krímből kettő visszafordult, mert már nem bírták a nyomorúságot, a koplalást és az üldözést, ők ketten tovább mentek. Valahol a Volgánál utolérte őket valami ragályos betegség, s abban elpusztult az utolsó társa is, Gellértnek hívták, de nem ez volt Szent Gellért. (Szent Gellért nem volt magyar, hanem olasz, ez épp ilyen hittérítő volt nálunk Julián előtt 200 évvel.) Szóval Julián szerzetes gyalog vándorolt felfelé a tatárok földjén, egészen Kazánig. Ezen a tájon volt akkor Bolgárország. Csupa pusztaság volt ez az egész vidék, csak bőrsátrakban laktak a pusztai népek, marhát őriztek, mint itt a Hortobágyon, itt még most is úgy élnek a gulyások, mint ott éltek... Hát mondom, itt véletlenül egy magyar asszonnyal találkozott, akivel beszélni tudott, s az megmagyarázta neki, merre menjen Nagy Magyarországba... El is ment az úton, s másfél nap múlva szerencsésen megérkezett a magyarokhoz... Nahát itt megörültek neki, házról-házra híjták, etették, itatták, kérdezősködtek, mint otthon, a messze elvándorolt testvérekről. Kérdezték, hun vagytok, hun szenvedtek? tudjuk mink, hogy megszereztétek az Attilla örökségét, csak becsüljétek is meg... és efféléket... De nem sokáig maradhatott itt, mert a nagy magyarok fejedelme azt mondta neki: Térj vissza vérem az országotokba, s mondd meg a királynak, az én testvéremnek, hogy én, a régi magyarok fejedelme köszöntöm és ölelem és csókolom őtet, s azt üzenem, hogy hamar készüljön a nagy veszedelemre! Jönnek napkeletről a tatárok, s azok az egész világot el fogják pusztítani. Már én is megkaptam a parancsot, hogy minden fegyveresemmel hozzájuk kell csatlakozni, de ennek a parancsnak ellentmondani nem lehet. Ő legalább gyűjtse össze fegyvereit s szövetségeseit, hogy illendően tudjon ellentállni a tatárnak... Így szegény Juliánus már június 21-én megindult visszafelé, de nem azon az úton amerre jött, hanem egy rövidebb úton, amit a nagymagyarországiak tanácsoltak neki. A Volgán jött felfelé hajóval, azután az Okán tizenöt napig, azután az oroszok és a mordvinok országa között jött el a ruténeken át, s a vereckei szoroson haza. Karácsony harmadnapján érkezett meg betegen a királyhoz, IV. Bélához, s mindent elmondott neki... És úgy is lett, négy esztendő múlva a tatárok itt voltak, s mindent kipusztítottak... Azért mégis annyit elért Magyarország akkor is, hogy a tatárok nem mentek tovább Európába... Mindig ez volt a mi sorsunk: nekünk kellett feltartani a keleti vad népeket, mindig Magyarország volt a szélső harctér, ahol igazi bástya fogadta a keleti hordákat... Nem bámulatos? hogy a magyarság azért jött keletről ide, hogy ezer éven át folyton ő akadályozza meg, hogy Európát baj ne érje a keletiektől?... Abba fogyott el a vérünk, hogy a keleti atyafiakkal verekedtünk s védelmeztük a nyugati idegeneket, akik ezer éven át folyton idegenek és gyűlölködők maradtak hozzánk.

Darabig szótlanul nézték a térképet. Most Nagy úr kinyitotta Ázsia térképét.

- Nézze, valószínűleg itt volt az az ősi bölcső, ahol a történelmi kor elején éltek még a magyarok. (S meghúzta az ujjával Szibéria dél-nyugati részét délen az Aral-tó-ig, nyugaton az Uralig, északon az Obig, keleten az Altái-hegyekig.) Itt élt együtt a finn-ugor-osztyák-magyar, hun-avar népség... Abban az időben nagy nyugalom volt az egész világon, nagy fejedelmek voltak, nagy birodalmak, akkor csinálták az ősi eposzokat és a meséket. Az ősi hősénekek elmondták a mesés őskort, a világ teremtését és a nép kialakulását, a mesék pedig mulattatták a nagy fejedelmek udvarát. Egy pár ezer évnek kellett eltelnie az utolsó népvándorlás óta, mert ne gondolja, hogy ez a népvándorlás volt az egyetlen, mikor a római birodalom felbomlásakor az ázsiai hordák elözönlötték az egész Európát. Volt már azelőtt is, mikor a turáni népek egész Franciaországig feldúlták azt az ősi világot, amelyről még nincsen is írott emlék. Úgyhogy a németek, angolok vére szintén tele van turáni keveredéssel, az tette őket erőssé... És ki tudja, még régebben hány ilyen népvándorlás volt már, hiszen valaha itt nem volt tenger, ahol most ez a töméntelen sziget van Ázsia és Ausztrália között: ez mind egy összefüggő szárazföld volt, s szabadlábbal, meg lóháton mehettek át Amerikából Ausztráliába, s Ázsiába és olyan földrészekre, amelyek ma lent vannak a víz fenekén... Mert azt tudja ugye, hogy a föld az belül tűz, ma is, csak egy vékony kéreg van a tetején, ami föld. Most már mint mikor a szénégetők égetik a szenet, ha a szén összébb hull, mikor kiég, akkor a tetejére hányt föld, - látott már maga szénégetést?

- Igen, a nagybátyám kovács és akkor láttam, egyszer voltunk kint vele a beregi erdőn.

- Nahát akkor tudja mit beszélek: egyszer csak behorpad a föld, a szénkúpon. Hát így horpad be néha a földkéreg. Akkor persze a víz mind megmozdul és befut az új süllyedésekbe. Hát így történt az, hogy ez a déli világ egyszer csak víz alá került. Mert nem itt volt ám a műveltség ősi helye Európában, hanem ott délen, a mai malájoknál. Tudja. Ezek a legősibb mesterei a kultúrának. Most csupa vadember, de valaha ők fedezték fel a csillagászatot is... Ez volt az özönvíz. Ami a legmagasabb hegyeket is ellepte. És minden ember elveszett... No de ez nagyon régen volt, csak a vallásos könyvek tartották fel az emlékét: Az, amit a magyarokról beszélek, hogy valaha itt laktak a mai «Kirgiz steppén», együtt a többi rokon népekkel, ez sokkal későbbi dolog, ez már itt volt a görögök korában... Megérti maga, amit én beszélek?

- Igen.

- Hát nézze, abban az időben, mikor a görög világ is a végét járta, már túl voltak a nagy kultúrán, jött a barbár Nagy Sándor, aki elfoglalta az egész Görögországot, akkor itt is mindenütt mintha csak megérett volna az egész világ a rothadásra: itt volt Kisázsiában messze keletig a perzsa birodalom, aztán az indiai birodalom, aztán itt fent a tatárok birodalma, aztán a finn-ugor népeké, aztán Európában évszázadok, sőt évezredek óta egy helyen lakó népek, a folyók mentén terjedtek a szláv fajok, keresztül-kasul harcoltak rajtuk a germán fajták: hát akkor ez a Nagy Sándor egy csapat macedón katonával nekivág a világnak, s összetöri az egész keleti uralmakat: megveri Dáriust, elmegy egész végig az Iráni fennsíkon az Indusig, mint mikor a villám belevág az erdőbe, s mindent felforgat és feldúl. Az egész nem tartott csak egynéhány évig, akkor meghalt: de iszonyú híre lett. Itt fent a turáni népek megtudták, hogy az irániak ilyen gyengék. Felfordult az egész békés világrend. Megindultak a Góbi sivatag tatár népei, s hozzáfogtak dúlni dél felé a gazdag Kínát, meg a turáni népek a gazdag Perzsiát. Ettől megjött az étvágyuk, s most már ezek a komisz pásztornépek nem akartak egyebet, csak rabolni. Kínának volt esze, épített ellenük egy olyan kőfalat, hogy azon nem ment át a lovas tatár! Tizenkétméter magas kőfallal vették körül az egész ország északi határát, ez borzasztó munka volt, százötven évig építették, ez csak attól a hangya kínai fajtól telt ki... De akkor már a tatárok nem akartak ráfanyalodni a kancatejre, hogy megkóstolták a vért, hát elindultak nyugatra, Európa felé, mert annak is olyan híre volt, mint a kínai gazdagságnak, egyik nyomta a másikat előre. Ebbe az időbe már a finnek kiszakadtak a magyar-ugor népek közül, s előre mentek északra, a lappok még jobban északra, ezek szegények fel is szorultak máig a jeges tenger partjára... de alighanem a magyarok is kószáltak ott valahol, mert tudja, Kézai Simon, aki az utolsó Árpádházi király idejében írta le a magyarok történetét, azt írja egy helyen, hogy a magyarok valaha olyan vidéken laktak, ahol örökös köd van, s nyár nincsen csak három hónapig, akkor is csak három óráig látni a napot, hat órától kilencig: hát ez az északi sarköv leírása, az északi fény az az örökös köd és csakugyan, ott három hónap az egész nyár... Honnan tudták volna ezt ezelőtt hatszáz esztendővel, ha nem emlékezett volna a szájról-szájra szálló hagyomány a személyes tapasztalatra... Na, de becsülöm az eszüket, hogy ha ott jártak is, nem sok időt töltöttek ott, nem tetszett a magyarnak ott a világ... Jobb lesz nekik a Duna-Tisza közén... gondolták magukban, s szépen lelegeltettek az Ural túlsó partján, le egész a Volga mellett... Itt szakadhattak el valahol. A konzervatív öregek azt mondták: hogy jó lesz mán nekünk ez a feőd, de a hetyke fiatalok addig hepciáskodtak, míg tovább nem mentek, átúsztattak a Volgán, elmentek a Don mellett, azon is átúsztak a tömlőiken, s úgy akadtak a Meotisi ingoványokba, ez az itt e: a Krím félsziget. Mikor aztán itt nem fértek, mert ezek sose fértek a bőrükbe, hát kijöttek a Dnyeperhez: itt kötöttek szövetséget a görög császárral, itt verték meg őket a besenyők, s tovább szorították a Dnyeszteren át, az lett az Etelköz. Hát osztán mán innen csak egy lépés volt, hogy bejöjjenek a Kárpátokon. Be is jöttek, s itt vónánk maig... Szép hely, jó hely, csak dógozni ne kéne benne...

Misi egészen elfelejtette minden búját-baját, s hangosan felnevetett.

- Igaz is - mondta Nagy úr mosolyogva - nem eleget verekedtünk annyi ezer esztendő óta? Csak menjen végig az Aral-tótól fel az Ural mellett az Északi jegestengerig, le az Ural mellett a Kaspi-tóig, keresztül a Fekete tengernél, Lebédia, Etelköz, itt Pannóniáig: és itt ezer esztendőn keresztül tíz esztendő nem volt háború nélkül: még ennyi békességünk se volt tán, mint most negyvennyolc óta... Már negyvennégy éve béke van!... fel kell írni a históriába, vagy ahogy Debrecenben mondják: a kéménybe korommal!...

- És erre, nyugatra nincs rokonunk? - kérdezte Misi.

- Nyugat-Európában? - kiáltott fel Nagy úr. - Hogy volna!... Itt laknak a román népek, a germán népek, a szláv népek: teljesen idegenek... A franciák, spanyolok, olaszok? Mi közünk van hozzájuk? Vagy a németek, angolok, svédek, norvégek, dánok, hollandok: teljesen idegenek. Vagy az oroszok, tótok, horvátok, szerbek: pláne ezek, akik közel vannak, mind megölő ellenségünk!... Úgy be vagyunk fogva, mint egy kalitkába. Kivel kössünk mi szövetséget. Francia, spanyol, olasz: ezek harcolnak, míg az érdek úgy hozza magával, aztán ünneplik egymást, mint rokonok. Német és az angol? Nincs köztük egyéb ellentét, csak az, hogy melyik legyen az első a világon... Ezért készek volnának az egész emberiséget lángba borítani, de különben nagyon jól értik egymást, két testvérnyelv és testvér észjárás... Az orosz, az pedig mint egy nagy kotlós, mind maga alá akarja gyűjteni a szláv népecskéket... De hova csatlakozzék a magyar? A nyelvünkben nincs egy szó, egy íz, ami ezekhez hasonlítson, s éppen úgy nincs a vérünkben sem. Csak annyi rokonság van a nyelvünk, s a körülfekvő nyelvek közt, amit felszedtünk tőlük, amivel gazdagodtunk, készen átvettünk az ő műveltségükből, így jött be a temérdek szláv szó, megtanultuk s beolvasztottuk, germán szó, latin s román szó, amit megvettünk, megszereztünk tőlük, de ezt is úgy átformáltuk, hogy az édesanyja se ismerne rá... A magyar ember meg tud tanulni a világ bármely nyelvén tökéletesen, de a magyart még soha idegen születésű meg nem tanulta, hogy épkézláb módon tudjon rajta beszélni.

- De hát ez borzasztó, - bámészkodott Misi a térképen, - semmi rokon.

- A rokonok?... Azokból pedig mi hasznunk... Rokon volna a bolgár: de az elvesztette az ősi nyelvét és szláv lett... Rokon volna a török: de az mohamedán, s neki semmi egyéb rokonsága nincs, csak a vallásbeli. Ezért nemcsak hogy nem voltunk velük atyafiak, de a legtöbbet tőlük szenvedtük a világ teremtése óta. Rokonok a finnek: de szegények messze vannak, s ők is rabságban, még százszorta jobban, mint mi. Rokonok az észtek, zürjének, szamojédek, mordvinok, cseremiszek, votjákok, osztyákok, de hát ez má csak olyan rokonság, hogy az Ádámról, Éváról, meg a diófáról.

Misi a foga közül tréfásan szólt:

- Édesapám azt úgy szokta mondani, hogy: persze hogy rokonok vagyunk, a te anyád, meg az ő anyja: két asszony.

- Így valahogy... - mondta Nagy úr. - A Magna Ungaria, amit még most is Jugriának írnak sok térképen, megszűnt a tatárjáráskor. Az egész népet elsodorta, szétszórta, minden önállóságtól megfosztotta a mongol áradat. Még Mátyás király idejében tudtak valamit felőlük, mert Mátyás követeket küldött, hogy nyomozzanak utánuk: neki volt velük célja, az országban úgyis kevés a magyarság, betelepíti őket ide. De már akkor az Orosz birodalom egységes volt és görögkeleti vallású volt a cár, s nem engedte még azt sem, hogy találkozzanak, hogy hírt vigyenek egymásról. Aztán jött a mohácsi vész, a török rabság, akkor már senki sem gondolt többet rájuk. Még Bethlen Gábornak sem jutott eszébe, hogy a törökökhöz küldött követeivel próbáljon utána nyomoztatni a Kaukázusban, s a Volgánál a magyar ősrokonoknak... Nem is érezték ők ennek a szükségét, mert akkor nem nemzeti szövetségben, hanem vallásiban éltek az emberek, s az országok. Bethlen Gábornak nem a pogány ősmagyarok voltak a rokonai, hanem a protestáns svédek: Gusztáv Adolf volt az ő lelki testvére, nem Karakum... meg a sabartoiasfaloi...: (Így is hívták egy időben valami ok miatt, írja Konstantinos Porphyrogenetos, a magyarokat).

Sokáig nézték a térképet. Misire kezdett rátelepedni ismét magányosságának érzése. Ahogy a térképet nézte, amelynek változatos színeibe, a szép kis debreceni cipó formájú Magyarország pirossal volt belefestve, elszédült attól a rengeteg néptömegektől, amelyek körüskörül zöld, sárga, lila falánksággal rajzanak, mintha mind szájat tátana, s arccal fordulna felé titokzatos, és kísérteties lények módjára:

- Fenyegetik... - mondta rebegve.

Nagy úr is soká hallgatott:

- Hát bizony nem az a kérdés, hogy honnan szerzünk rokonokat, hanem az, hogy meddig van haszna Európának belőlünk. Eddig is nagyon szép volt Magyarország, de eddig szívesen lemondtak arról az élvezetről, hogy örök csatatéren lakjanak... Mert mintha azért volna veresre festve ez a megye, mert ez örök vértenger volt: jöttek a besenyők, jöttek a kunok, jöttek a tatárok, a török, ezeket a magyar vagy beolvasztotta s megmentette tőlük Európát, vagy megverte s vérével védelmezte meg a Nyugatot. Hát istenem, Németországnak, Franciaországnak, Angliának sem volt fenékig tejfel az élet, de hát ők veszekedhettek egymással, s dolgozhattak a belső harcok közben, s azok segítségével az emberi általános kultúra építésén. De Magyarország? Nekünk nem lehetett soha elvi vitákkal szórakozni, mi nem akaszthattuk fel egymást tudományos problémák miatt: nekünk egyszerűen meg kellett dögleni a török, tatár, német háborúk alatt... Igaz, a balkáni népeknek még rosszabb volt a sorsuk... mert ezek állandó hódoltságban éltek, s voltaképpen kiegészítő területek voltak a török korban a török államhatalom számára. A szerb, bolgár, dalmát, román népek adták a jancsárságot, öt évenként sorozták a gyerekeiket jancsároknak, valódi töröknek nem is volt szabad az lenni, s az állami tisztviselők is mind a balkán fajokból kerültek ki, még nagyvezér is alig volt igazi török eredetű. Tehát ebben a korban voltaképpen a Balkán élte ki magát mint török uralom, s Európa ostora. De a magyarság az mindig csak jégtörő és védőgát volt... De mi lesz a jövőben?... Az az egy bizonyos, hogy a múlt érdemeiért nem fogják fenntartani az országunkat... sem a fajtánkat... Kell, hogy valami hasznuk legyen belőlünk. Hogy mi lesz ez, azt nem tudom: persze az volna a legjobb s legszebb, ha minden magyar ember olyan kiváló volna, s olyan dolgokat tudna produkálni, amiből az egész emberiségnek haszna lenne...

Ez a beszéd mélyen megrendítette a kis Nyilast: eddig nem is gondolt volna arra, hogy az országok és a népek együtt számítanak, s egy életet jelentenek, de most úgy nézett a térképre, mintha tíz-tizenkét ember állana előtte kidagadó izmokkal ökölre, s bajvívásra készen.

- Hát akkor mért vagyunk szövetségben Ausztriával?

- Szövetségben vagyunk? - kérdezte gúnyosan Nagy úr. - Nem vagyunk szövetségben, csak felfalt bennünket Ausztria. De az a baj, hogy túlságos nagy falat vagyunk neki. Nézze csak, Európa térképén, Ausztria, mint egy nagy száj vesz körül bennünket: csak nem bír lenyelni. Nincs teste, nincs zacskója, ahova beolvasszon, csak egy száj az egész, egy fertelmes kitátott száj.

- Ez is! - mondta Misi, - tessék nézni ez is itt lent! - s Románia félkörére mutatott Erdély mögött.

- Igen, - mosolygott gúnyosan a nagydiák, - az is harapós, az is mar... Nagyon tátog ott, nagyon be akarja falni Erdélyt, de az is nagyobba fogott, mint amennyit nyelhet... Hanem az biztos, hogy... kutyamód körül vagyunk fogva... az ember csak azé nem bosszankszik, mert eszibe se jut... Milyen jó volna most, ha az északi harapást érezzük, szövetséget köthetnénk a hátuk megett, példának okáért a németekkel, hiszen azokban is van egy kis turáni vér: az első népvándorlásból, (van a másodikból is elég). Ha meg a déli sarkon kezd csaholni ez a badár kuvasz, akkor meg a jó bolgár néppel, meg a törökkel szövetkezhetnénk, csakhogy a bolgár, mondom, szláv lett, a török meg tetszhalott (és az is csúnyán el van szlávosodva, nagyon sokat felszedett az is a sok győzelme alatt).

Így politizált a két gyerek a kollégium második emeletén egy rideg fehérre meszelt cétusban egy iskolai térkép felett, 1891-ben.

Tűnődve nézték mind a ketten a térképet, s keresték a szabadulás útját.

- Nincs más hátra, - mondta a nagydiák, - muszáj elvárni a sorsot, aztán lesz, ahogy lesz. Ha Ausztria eddig fel nem habzsolt, ezután már nem fog, mert több baja van neki, mint nekünk: Abba a percbe, csak meg kell mozdítani, szétrobban, s lesz belőle egy-kettő-három, vagy négy ország... Magyarország mindig megmarad, jó zajda ez a Kárpát ponyvája itt körül, amibe bele van kerítve, s jó kötél a Duna-Tisza: hiszen csak kibírjuk addig, míg eljön az a jövő idő, hogy a földrajz parancsa szerint Magyarország lesz Európa igazi központja és fővárosa: Mert nézze, ez a geometriai központ: keletről, nyugatról, északról, délről mind idetart. Ez itt középen olyan mint a szív, vagy a gyomor, (az sem alább való a szívnél): ennek az országnak van a legnagyobb jövője a következő ezredévekben. Hiszen most már elvesznek a természetrajzi akadályok, a földrajzi távolságokat megszünteti a vonat, a hegyeket lenézi az ichor (tudja Jókai megjövendölte, hogy a jövő század regénye már a repülőgép jegyében fog lefolyni: már a levegőben fogja a csatákat megvívni az ember). Egyszóval csak a központiság jelent még valamit. Itt ez az áldott Nagyalföld: ha ezen gazdálkodó emberek fognak dolgozni, Európa belső kertje lesz, olyan mint a kiskert a parasztház körül, kint a nagy mezők, az orosz síkság, balra a gyár- és bányavidékek: a német, francia kultúra: itt lesz középen a Duna-Tisza kertjében a kormányzó hatalom belső vára... Ebben segíthet a magyar a jövő nemzedékeknek: meg kell építeni itt az egyenlőség, szabadság, testvériség igazi hazáját, akkor nem lesz ellenségünk sehol: mert az ellenség csak a rablás, a hatalom alapján támad: az egyenlőség, a testvériség alapján nincs ellenség: ezért lehet bízni csak a jövőben, mert sehol a világon még nem volt olyan forradalom, mint a mienk 48-ban, hogy a főurak, s a köznemesség önként ajánlotta fel a parasztságnak a nemesi jogokat: ha ezt keresztül tudja csinálni az egész nemzet testében: akkor a magyarság egy olyan erős vár lesz, amelyhez nem hasonlítható a legnagyobb birodalom sem... De hát ezt maga nem érti öcskös...

A kis Nyilas megfeszített aggyal hallgatott, a nagyobb deáknak valóban már szavaiból kiáradó belső tüze hatott rá, mint gondolatainak meggyőző fonala.

Azért nem hagyhatta abba a nagydeák a beszédét anélkül, hogy a következőben össze ne foglalja:

- Ha a nemzetiségünk a külföldön, sehol a világon nincs hasznunkra, érti, akkor a magyarságunk nem segít ahhoz, hogy ezzel hódítsuk magunkhoz az idegen népeket! A magyarságunk csak arra való, amire a szegény embernek a családi érzése, hogy idehaza összetartsunk, mert mindnyájan egyformán nyögünk alatta: egyikünk sem bújhat ki a felelősség és a súly alól, hogy ő is magyar: no hát! akkor valami egyebet kell ebből az erőből erősödve produkálnunk, amire büszkén nézzen a külföld... Érti?... Hogy a külföldinek az, hogy magyar: ne azt jelentse, hogy: ez is egy kis rabló a nagy rablók közt!... Hanem azt, hogy: ez is egy komoly és jó munkás a többi munkás mellett! Hogy erre lehet számítani! Hogy ennél jó helyen vannak a talentomok! Hogy erre büszkén nézzenek: hogy nézd, a kis magyarság mit csinált a maga földjéből! Hogy mennyit szenvedett török-tatár alatt: mégis, ahogy lehetett, rögtön munkába állott: rögtön teremtett!... Tanult és dolgozott... szeretett és boldogan munkálkodott!... Nincsen itt semmi más, csak szeretni kell dolgozni, tanulni, vidámnak lenni s építeni!... Amit más meg tud tanulni, azt a magyar is tudja!... A magyar jobban tudja! Mert ennél nincsen serényebb, munkásabb és hasznavehetőbb nép a világon!... Nincs itten semmi baj ebben az országban: csak a politika...

Akkor csengettek odakint az udvaron, s a nagy diák feltette a kalapját és kiment!

Misi még szerette volna megkérdezni tőle, mi az a politika, de már elment.

Darabig még ott könyökölt a térkép fölött: a térkép kezdett barátjává lenni, a színes foltok elevenséget kaptak, szinte megmozdultak a szeme előtt, mint egy élő boly, s ezentúl hosszú töprengéseiben Magyarország drága, szép, kerek pajzsa egyre szebb és dicsőbb színben kezdett fényleni a szeme előtt.

Aztán megerősödve és felüdülve a levelét írta tovább.

Leírta benne az életét, az osztálytársait, akiket szeret, a tanárait, s valamennyit dicsőítve és magasztalva és nem emlékezett most semmire, csak arra ami szép és jó volt az életében: úgy érezte, ma egészen újjá született, s szentül elhatározta, hogy úgy fog dolgozni, tanulni, felelni, hogy az egész iskola bámulja: saját magát ennek a mindenfelől tátogó ellenséggel körülvett magyarságnak érezte, s szinte büszke volt szülei szegénységére s alacsony sorsára, mert érezte, hogy abból erőt fog meríteni minden baj, s minden nyomorúság elviselésére: neki az volt a példaképe már, hogy ha ő: egymaga keresztül bír verekedni a bajokon: akkor az egész magyarság győzni fog...

Mikor a levelét megírta, borítékba tette, volt neki még otthonról két kis levélborítékja, azt még az édesanyja tette a ládájába. Egyik zsírpecsétet kapott a csomag idejében, ezt nagyon szégyellte, habozott is, hogy ne tépje el, de elröstellte magát: úgy érezte, nem szabad a hibáit sem eltakarni, legyen ez intőjel, hogy ezentúl jobban vigyázzon a holmijára.

Összeszorította a fogait, s a szemöldökét összehúzta, úgy nézett a távol jövőbe, s a latin szintakszissal hóna alatt kiment a cétusból.

A kulcsot felakasztotta az ajtófélre, ahogy szokták, s elment tanulni a füvészkertbe.

Szorgalmasan s buzgón tanult, s csak akkor eszmélt fel, mikor kettőt ütött az óra: félöt volt, sötét is volt már, fázni is kezdett: csak akkor jutott eszébe, hogy mennie kell az öreg úrhoz: ez a mai délutánja olyan furcsa volt, mintha kiesett volna a világból, egészen magában volt, magára maradva, mintha nem is tartozna sehova és senkihez.

Ma kivételesen nem is örült a felolvasásnak sem. Bántotta ez az értelmetlen olvasás, hogy neki darálni s darálni kell a szavakat, csupa olyan dolgot, amiből semmit sem ért. Hiába próbált figyelni, a második s harmadik sorban már egészen ismeretlen s idegen volt minden. Hogy megértette Nagy urat ma délután, pedig még nem tanult sem földrajzot, sem történelmet, sem a nemzet szót nem hallotta idáig és mégis mindennel tele van a lelke, s ezeket az újságcikkeket nem érti, s nem, hiába, nem.

Egyszer csak azt kérdi az öreg úr:

- Még most se húzták ki a számokat?

Egyszerre meghűlt benne a vér. Érezte, hogy megáll a nyelve, megmered, s sápadt lesz... Pár pillanatig nesze sem volt, akkor megerősödött abban, hogy szerencséjére az öreg úr nem lát, aztán egyet nyelt s így szólt:

- Még nem vót az újságba...

Ez igaz is, mert az újságba benne szokott lenni a húzás, de ő még eddig nem látta.

- Nem vót?

- Nem!

- Énnye a tyúk kaparja meg... Mámma sincs benne?

Misi forgatta az újságot, nézte.

- Nincs - mondta megkönnyebbülve.

- Másikba sincs?

Azt is végignézte.

- Nincs.

- No gyerünk tovább.

Tovább olvasott, de bent tele volt aggodalommal, nagyon érdeklődik az öreg úr: mástól is kérdezősködni fog, s akkor mi lesz.

Mikor eljött az öreg úrtól, kedvetlen volt s szomorú. Rosszul érezte magát, már ma délután kezdett elfeledkezni erről az egész kellemetlen dologról: szerette azt hinni, hogy elmúlt az egész... Hát istenem, elveszett az a cédula... honnan lehet azt többet előkeríteni... de mit törődik vele más... az csak az ő baja... meg az öreg úré...

Lógó fejjel, lassan ment haza, mindjárt a konviktusba ment, ahol Sándor Mihály azt kiáltotta felé, amint meglátta:

- Nyilas! Fent voltak Orczy, meg Gimesi a cétusba.

- Fent? - szólt ijedten Misi.

- Igen, téged kerestek.

Leült a helyére, s a villáját kezdte törülgetni, mert azt szokás volt a szervétába szúrva kitörülni a fogai közt, a konyhában nem mosogatták el valami rendesen.

Mit kerestek nála Orczy meg Gimesi, ezen nagyon megijedt, mert biztosan a lutri miatt.

- Mér nem voltál délután órára? - kérdezte később Sándor Mihály, aki átnyúlt az asztalon, hogy a só- és paprikatartót elvegye.

A brugóját jól megsózta s paprikázta, diákszokás volt, evés előtt ezzel csináltak étvágyat.

- Délután? - mondta Misi s bambán nézett maga elé.

- Igen, kérdezett a tanár úr is.

- Hát máma nem szombat van? - mondta Misi, s lángvörös lett, egészen elfeledkezett arról, hogy iskola van, de hogy esett ki az eszéből?

Még csak ez volt hátra, hogy így el tudjon felejteni valamit s épp az iskolát.

Nem tudta megmagyarázni a szobafőnöknek sem, hogy miért nem volt órán. Végre is kisütötték, hogy beteg volt. Lisznyai úr nagyon mérges volt, s azt mondta, hogy ő nem lesz dedósoknak a szobájában, ilyet még nem hallott, mióta «kétágú», hogy valaki csak úgy elfeledkezzék az iskoláról. A fiúk nevettek, különösen Böszörményi, akinek a nevetésében valami egészen különös volt:

- Csuda, hogy a fejét el nem hagyja valaki - mondta gúnyosan -, szerencse, hogy a nyakánál fogva oda van varrva, mert azt is elhagyná.

Misi úgy érezte, hogy ennek van valami nagy fontossága, hogy Böszörményi ilyen hetykén beszél, mert még a cétusban senki se beszélt a reskontóról, de már Böszörményi biztosan számítja, hogy egyszer csak ki fog sülni: egészen bizonyos volt benne, hogy ez lopta el a cédulát...

Este megírta a magyar írásbeli dolgozatot:

- Mit írjak, micsoda betegsége volt? - kérdezte Lisznyai úr másnap reggel.

- Én nem tudom, Nagy úr se ment órára.

- Nyolcadikba nem volt első óra - mondta Lisznyai úr - szóval nem kell igazolvány.

- De kérek szépen - motyogta az orra alatt Misi.

Az osztályban, azt hitte, mindenki rajta fog nevetni, de bizony senki se vette észre.

Csak mikor Orczy megjött, ez intett neki, már az ajtóból:

- Megbeszéltem a szakácsnénkkal a dolgot, az a kérdés, hogy a budapesti, a wieni, vagy a brünni, vagy a prágai, vagy a linzi lutrin volt-e kihúzva. Melyikre tettél?

Misi hallgatott.

- Azt se tudod?

Nem tudta azt sem.

- Mert legalább ezer vagy kétezer forintot kellett nyerni. Ha brünni, akkor biztos legalább kétezer forint.

Misinek a szája is nyitva maradt: kétezer forint!... az valami egészen új volt!... Kétezer forint!... Ezt ő el se tudta képzelni, mi az... Otthon a kis házat a szülei háromszáz forintért vették kerttel együtt... Kétezer forint... Úgy hallgatta, mint az Ezeregyéjszaka meséit...

Megjött Gimesi is, mindjárt idebújt hozzá, egy cseppet se látszott rajta, hogy haragszik a tegnapi dolgok miatt, mindjárt közéjük dugta a fejét:

- Azt mondja a szakácsnénk, hogy kétezer forintot nyert, isten bizony, szólt Orczy. Ennek fele az öregé, akkor is ezer pengő marad neki...

Gimesi nagyot csapott az asztalra:

- Baráték, - mondta - e mán döfi.

Orczy azt mondta:

- De azt tanácsolom, nem kell senkinek megmondani, maradjon ez hármunk közt, mert ha megneszeli a tolvaj, akkor mindennek vége.

Misi rábámult: Ez már azt is tudja, hogy tolvaj van?

Összebújtak hárman, s egészen suttogva beszéltek.

Orczy mondta:

- Minekünk most szerződést kell kötni, hogy mindent megbeszélünk egymással, óra után kimegyünk a hátulsó udvarba és megbeszéljük rendesen.

- Igen, mondta Gimesi, én azt indítványozom, vegyük be Tannenbaumot is.

- Nem kell senkit, - mondta Orczy, - egyelőre csak maradjunk hárman.

- Helyes a bőgés, - mondta Gimesi, - nekem az is mindegy.

- Csak vigyázni kell, szólt Orczy, - hogy senki meg ne sejtsen semmit.

Ahogy elmúlt az óra, rögtön elfutottak mindhárman a hátulsó udvarba.

Ott hátul volt a barna rossz-szagú deszkavár, annak a sarkánál, a kerítésnél összedugták a fejüket s hozzáfogtak tanácskozni.

- Legelőször is biztosítani kell, - mondta Orczy, - a titoktartást. - Választunk magunk közt egy elnököt.

- Helyes, én rád szavazok, - mondta Gimesi.

- Én is, szólott Misi, bár nem értette, miért kell három közt egy elnök.

- Na jó, ha ti akarjátok, nem bánom, - mondta Orczy, - de csak akkor fogadom el, ha becsületúristenetekre megesküsztök, hogy mindenben szót fogadtok. De vakon engedelmeskedve.

- Helyes.

- Helyes.

- Nem szabad sokat együtt lenni, - mondta Orczy, mert az gyanút kelt: hanem most nekem úgyis ablakórám lesz, majd én kigondolom a tervet és megcsinálom az alapszabályokat.

Ezzel kezet fogtak.

Misi nagyon furcsán érezte magát, láza volt, s dobogott a szíve, hogy az ő ügyéből ilyen titokzatos dolog lett.

A következő óra énekóra volt, s most aztán igazán hiába beszélt és finomkodott Csoknyay tanár úr, egész órán keresztül lázban és önkívületben ült Misi, csak azon csodálkozott, hogy Gimesi épp olyan fesztelen és természetes, mint máskor volt, babrált a füzeteivel, ceruzát faragott, a könyveit kiszedte, meg berakta, szóval éppúgy piszmogott és moszatolt, mint más énekórán. Misi viszont lázban, elrévülve ült s egész testén forró érzés folydogált le s fel.

Mikor vége volt az órának, Orczy mindjárt jött:

- Tudjátok mi történt? - kérdezte nevetve, - az udvaron járkáltam a kút körül, akkor odajön egy akadémista, vagy teológus, leveszi a sapkát, s így tesz vele: megcsapta a fejem: azt mondja: te mért nem mégy órára? Mondom neki, most nincs órám, mert énekóra van. ...Igen! azt mondja zsidó vagy! és meg akarja nyomni a fejem!...

Ezen nagyon kacagtak, idegesen nevettek mind a ketten.

- Én nem vagyok zsidó, hanem katolikus, - mondtam neki, de az meg azt mondta rá: ismerlek! avval elment!

Gimesi görcsösen nevetett:

- Jaj de jó vicc, mondta, s a szemét egészen behunyta, úgy nevetett, s az egész arca vörös lett a nevetéstől.

Orczy folytatta:

- Akkor jön egy tanár, az az öreg, olyan fehérhajú, akit Imre bácsinak híjnak, azt mondja: na ha nincsen órád, ne ácsorogj itt kint, hanem gyere fel a könyvtárba. Hát felvitt a kollégiumi nagykönyvtárba és ott adott nekem egy jó könyvet és ott olvastam, s ezután mindig odamegyek, ha lyukas órám lesz.

Misi csodálkozva, s irigykedve nézett Orczyra, oda szeretett volna ő bejutni: istenem, egy olyan szoba, ahol csak könyv van, ennél tündériebbet elképzelni sem tudott.

- Hát én osztán ott mindent kigondoltam és megcsináltam az alapszabályokat, itt van, leírtam három példányban, hogy mindenikünknél legyen egy.

Alapszabály! Misinek ez is nagyon varázslatos volt. De honnan tud Orczy ilyeneket kitalálni. Tisztelettel nézett rá, mint valami felsőbbrendű lényre.

Az alapszabályok így hangzottak:

«Alapszabály: 1. A név: lutristák. 2. A tagok vérszövetségben vannak, mint testvérek. 3. Semmi titok nem létezik. 4. Elnök, titkár, jegyző. 5. Idegeneknek elárulni tilos.» Ez az egész.

- Én jegyző szeretnék lenni, - mondta Misi Gimesinek csendesen.

- Te meg indítványozzál engem titkárnak, mert én meg titkár.

- Gimesi titkár, - súgta Misi Orczynak.

- Hát te vagy a titkár, - mondta Orczy - a te titkod az egész.

Ez ellen nem lehetett szólani.

- Nem igaz? - mondta Gimesinek Orczy: az ő titka, hát akkor ő a titkár.

Gimesi elkedvetlenedett.

- A titkárnak titkot kell tartani, ez meg már mindent elárult, én még jobban tudom, mint ő.

- Az igaz, - mondta Orczy, s nevetett. Ha jó titkára volna maga magának, akkor most nem tudnánk semmit, ez igaz.

- Ez csak jegyzőnek való, hogy feljegyezze, amit más csinál.

Misi nem érezte magát sértve, nevetett, s már boldog volt, hogy a Csittvári krónikába végre lesz mit beírni.

(Folyt. köv.)