Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 15-16. szám

Turcsányi Elek: A rém

Kissé ködös... Az eleje legalább is, ahogy a dolog kezdődött, már nem egészen világos. Két lány, igen, két fekete lány, de hogy kik?... igen, arra, hogy kicsodák?... Nem! Egészen bizonyos, hogy erre már nem tudok visszaemlékezni. A képek zavaros és nagyrészt nem ide tartozó tömegéből ráismerek az apa magas alakjára, torzonborz bajuszát felismerem, s látom kétoldalra fésült haragos-vörös császárszakállát. Igen, ez az ő apjuk volt, az ő szúrós, átható tekintetével... De sajátságos: arra már például megint nem emlékszem, hogy hol laktak. Nagy bérház volt, igen, egy nagy bérház volt a negyedik emeleten... a gangon cselédek nevetgéltek... a lift sohasem működött, s én mindig lihegve és teljesen kifulladva érkeztem fel a negyedik emeletre... Az ebédlő ablakai le voltak függönyözve... A szomszéd ajtón ragályos betegséget jelző vöröscédulát láttam heteken keresztül... Ezeket a jelentéktelenségeket sajátságos módon egészen jól megjegyeztem, csak éppen a legfontosabbat felejtettem el: az utcát.

Azt se tudom például, hogy miképpen jutottam e különös család barátságába és kegyeibe... Bizonyos azonban, hogy hárman voltak csak, az anya már nem élt, s ez a körülmény erősen éreztette hatását a család háztartási ügyeiben. Az apa festő volt, csataképeket festett, kosztümtanulmányokkal foglalkozott, s egyéb, már régen divatjamúlt festészeti ágazatokat kultivált, a fiatalabb lány, aki úgy körülbelül tizennyolc éves lehetett, s akit Heddának hívtak, rövid szoknyában és kislányosan fésülködve, de érett és hibátlan művészettel hegedült, a huszonkét éves Mária pedig, aki szebb és alacsonyabb volt Heddánál, énekelt. Engem a két lány közül Hedda érdekelt jobban. Ez a különös alkotású lélek meglepő gondolatokat juttatott kifejezésre, s ha hegedült, átszellemült játékának olyan pokoli hatása volt rám, hogy sohase fogom elfelejteni.

Rendesen este mentem föl látogatóba e kedves családhoz, s ilyenkor mindig együtt találtam őket, hármukat. Ha becsöngettem, a két lány közül, mint utóbb megállapítottam, rendesen az nyitott ajtót, aki akkor, abban a pillanatban élénkebben kívánta jöttömet. Mindhárman vártak: az apa is. Neki mindig volt valami előre elkészített bonmot-ja számomra, s voltak jól átgondolt történetei, amelyekkel ott töltendő estéimet önző módon fűszerezni törekedett. Nem lennék őszinte, ha nem hangsúlyoznám, mennyire élveztem e történetek mindegyikét, mialatt - nem egyszer! - kedvesen koccintottuk össze mind a négyen a poharainkat, s nagy élvezettel adtuk át magunkat annak a kellemes és felelőtlen hangulatnak, mely a szesz, az éledő szerelem, s a már-már megfakuló emlék vékony szálaiból szövődött.

Kellemes esték voltak ezek, minek tagadjam. Már az is barbárság tőlem, hogy ennyire elhagytam röppeni ezeknek a kedves emlékeknek egy-egy részletét. De hát, Istenem, annyi minden történt azóta velem és mi emberek tulajdonképpen igen hálátlanok vagyunk.

Különösen a szesz volt jó hatással rám ilyenkor. De a szebb, a nemesebb érzés mégis csak az volt, ami ezután következett. Lassan elkezdtem nem figyelni azokra a végtelen hosszú történetekre, melyekkel az apa szórakoztatni akart, s bátorságom és merészségem mindinkább a lányok felé fordult, akik megértettek engem. Az apa fölöslegessé vált ilyenkor, el is álmosodott csakhamar, s köszönés nélkül tért nyugalomra. Én pedig egyedül maradtam e rajongó kedélyű lányokkal, s a nyári esték nyitott-ablakos hangulatát azzal fűszereztük ilyenkor, hogy a villanylámpákat rendre eloltva, szabadon hagytuk beözönleni a nyájas holdfényt, s elterültünk a puha szőnyegeken, hallgatva és figyelve egymás beszédét. Valóságos költészet volt az, ami mindhármunk részéről szavakba szökkent ezeken a különös éjszakákon. Bármiről beszéltünk is, költői fényt kapott az érzelmek melegétől, mely a látszólag közömbös szavakat értelmük titokzatos gyökeréig áthatotta.

Látogatásaim gyakran nyúltak a késő éjszakába, s rendesen azzal végződtek, hogy egy véletlenül hangosabban kiejtett szóra az apa hálószobájában zörgés keletkezett, s csakhamar megjelent közöttünk haragos tekintetével a császárszakál.

Így volt akkor is, mikor utoljára voltam e szeretett lelkek körében. Kijött közénk vérvörös hálóruhában - támolygó hóhér a sötét bútorok között - s türelmetlenül kezdte sürgetni távozásomat. A lányok jelentékeny ellenállást fejtettek ki, s én magam sem siettem túlságosan. Még megbeszéltük a legközelebbi jövőre vonatkozó terveinket, többször megfogtuk egymás kezét, s ezalatt bőséges ideje lehetett az öreg úrnak arra, hogy minden türelmét elveszítve a pokolba kívánjon bennünket.

- «Nehogy újra kezdjétek az előszobában!» - mondta megenyhülten, mikor hatalmas kezét megmarkolva csakugyan búcsút vettem tőle. És nagyon sokáig tarthatott a búcsúzásnak ez a második - előszobai - kiadása, mert egyszerre csak megint közöttünk termett, s szeme talán még félelmesebben villogott, mint a szakálla.

Mikor sietve kiléptem az előszoba hatalmas ajtaján, - olyan súlyos és nehéz volt az ajtó, mint egy várkapu, s azóta se láttam ilyenfélét - ő maga fogta a kilincset, s türelmetlen mozdulatán láttam, hogy alig várja a pillanatot, amikor becsaphatja utánam. Egyik lábam már kívül volt az ajtón, mikor megfordultam, hogy még mondjak valamit, de tekintetem félelmes alakjára tévedt, s ösztönszerűen áthúztam magam a küszöbön.

Az ajtó csak éppen annyira volt nyitva, amennyi elég ahhoz, hogy az ember kiférjen rajta. És ez a rés is azonnal szűkebb lett, amint én kibújtam a két ajtószárny között.

Fülledt éjszaka volt. A szobák fojtott levegője után jólesett az emeleti folyosó hűvös légárama. De fájt kiszakadnom e kedves környezetből, melyre csak az őrködő apa jelenléte hatott zavarólag, s remegve gondoltam a sötét lépcsőház alattomos lépcsőtömegére, mely gonoszan ásította elém a négyemeletes ház fekete mélységét, s vigyorogva szabadította rám kongó gyászának macskaszem-fénylésű lidérceit.

És még abban a fényözönben álltam, arccal a már bezáródni készülő ajtó felé fordulva, mely gazdagon áradt ki a dúsan világított előszobából, s reményt látszott küldeni a fénytelen éjszakának, mikor a keskeny ajtórésen át még egyszer - utoljára! - kihajolt utánam a Hedda mosolygó szépségű feje, mint kerítésen áthajló napraforgó, vagy...

- Brrrr! - szaladt ki a számon a borzalom:

...mint egy sápadt arc a guillotin alatt.

A nyaka ott volt a két ajtó között, s egy türelmetlen óriás tartotta a kilincset.

Még láttam a vörös kabátot, mely az óriás testét befödte, még láttam a hatalmas ajtószárnyakat élesre gyalult széleikkel, még hallottam édesen felnevetni Heddát, ki valószínűleg komikusnak találta arcomon a hirtelen rémület grimaszát, mikor egyszerre csak dörgő szitkok és irtózatos csattanás között a nehéz ajtó becsapódott. Hirtelen sötét lett, s a vak sötétben valami odagurult a lábaim elé.

Mit éreztem abban a pillanatban, bajosan tudnám elmondani. Csak arra emlékszem, hogy félájultan rohantam a lépcsők felé. Menekülni! ez volt minden gondolatom. Kiszabadulni a rettenetes házból, mindent örökre elfelejtve, még azt is, ami szép és jóban csak részem volt itt valaha. Elfelejteni a rettenetes apát, a koromfekete hajú, gyönyörű lányokat, az utcát, a házat, a nevüket, mindent elfelejteni, csak futni, futni, futni a borzalom elől, mely egész életemen át üldözni fog, ha nem sikerül örökre elfelejtenem.

Az irtózatos csattanás után, mely egyszeribe véget vetett Hedda nevetésének, egy pillanatig csak rohanó lépteim zaját hallottam, mikor egyszerre váratlanul újból felcsattant - de már egészen másképp - a Hedda fájdalmas kacagása, s a sötét lépcsőkön üldözni kezdett. Ijedtemben három-négy lépcsőt ugrottam át egyszerre, de a fej fürgén gurult utánam, állandóan a sarkamban volt és nevetve, egyre nevetve üldözött a lépcsők aljáig. A földszinten nagy kosarak álltak, telve szeméttel s a nyitott kapuból visszafordulva még láttam, mikor a fej - a Hedda szépséges feje - belezuhan az egyik kosárba, a förtelmesszagú szemét közé, holtan, élettelenül.

A kapu becsukódott, mint valami kriptaajtó és a fej - a Hedda gyönyörű feje - nem nevetett többé.

És nem is fog nevetni többé soha!