Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 15-16. szám

Gyergyai Albert: Riedl Frigyes

Amikor, ötévi bolygás után hazatérve, fontoskodón és kissé szorongva vettük sorra fiatalságunknak immár emlékké hűlt élményeit: egy palotás és csöndes házat, e nagy lapis refugii-t, Budán, a Gellért tövén, aztán a vén Dunát és a Lágymányost, a temetőt és a képtárakat és főképpen és legtöbbször a Múzeum körúti egyetemet, egyízben, nem egészen véletlenül, Riedl Frigyes termébe tévedtünk. Haboztunk, ámulva és elfogódva, bennmaradjunk-e, avagy nem, féltünk a csalódás megalázásától és mint üterét tapogató beteg, egyiránt figyeltünk reá, s magunkra: friss-e még bennünk az egykori kép, s rendül-e visszhang a szavára, amely esztendőkön által, ünnepi harang volt a számunkra? Minden-minden fakónak tetszett: az álmos és lerongyolt előadóterem, a diákoknak ezer okból megritkult sora, és egy kissé jómagunk is, e fiatal és ismeretlen generáció közé ékelődve. De Riedl Frigyes a régi volt, mivelhogy annak akartuk látni, s bár megtépázták őt is az évek, a szeme fiatalosan tüzelt és borongott, s a régi kedvvel és aprólékossággal beszélt Petőfi napjairól...

Valaha e «Riedl-órák» életadó kenyeret jelentettek a számunkra, s hisszük, hogy az előttünk járt és a nyomainkba lépő diákságból sokan, igen sokan vallják ezt mivelünk. Kábultan és mintegy elszontyolodva az egyetemi élet labirintusában, ahol tizennyolcéves gyönge vállunkat iromba esztétikával terhelték és lelketlen nomenklatúrákkal altatták irodalmas éhségünket, mint hívők a misére, úgy jártunk Riedl Frigyes előadásaira, s volt valami csakugyan ez esti órák tiszta emelkedettségében, ami e meleg előadásokat istentiszteletekké avatta, s ez istenség maga az irodalom volt, a Riedl Frigyes mindig nemes patetikus és elegáns, a köznap mocskától távol álló, bár az emberibe kapcsolódó, és mindig és mindenkire egyformán sugárzó irodalma. E telített atmoszférában, ahol a katedra körül, az ifjúság és az irodalom ölelkeztek, egy-egy kecses fordulat, egy frappáns ötlet, egy név, vagy csak egy verstöredék friss lótuszként nyílt, s terült széjjel, a diákos rajongásnak tiszta és derűs taván, s egy-egy ily elkapott mondást hetekig emlegettünk egymás között. Emlékszünk, egy ősszel, a temetőben, minden másoknak szánt virágunkat Riedl Szende sírjára szórtuk, csak azért, mert apja volt Riedl Frigyesnek, és Mária éveit olvasván, köszönőlevelet akartunk írni Kaffka Margitnak, mert Máriával, mikor elhagyja Pestet, Riedl-jegyzeteket rakat a ládájába, legkedvesebb emlékei közé...

Akik írásaiból ismerik Riedl Frigyest, kétkedve és tájékozatlanul szemlélik a Riedl-kultuszt, s zavarukon érzett bosszúságokban hajlandók ilyképpen okoskodni: «Ismerjük ez írónak minden számottevő művét, s nem értjük az elragadtatást, amelyet írói egyénisége kelt, immár évtizedek óta... Nem szólunk Arany Jánosáról: szép könyv, jó munka, tartalmas olvasmány, de ez-e az a bizonyos életrajz, amely megillet minden nagy írót? S e könyv első és negyedik kiadása óta kerek harminchárom év telt el, s mi egyebet írt azonközben?... Csinos és formás elmefuttatásokat apróbb esztétikai problémákról, amiért is mindjárt Taine-nel vetették össze, de ez magyar betegség, s magyarázatnak kevés, azután elmés bírálatokat új könyvekről és színművekről és főképpen nekrológokat elhunyt barátokról és kartársakról... Mindez kedves és szeretetreméltó, s éppoly kitűnő ízlésre, mint alapos műveltségre valló, de mikor felcsigázott várakozással, tágas perspektívákat kérünk, csak újjánemesített közhelyeket kapunk, s termékenyítő eszmesorok helyett érzelmi finomságokkal kell beérnünk. Úgy látszik, tartózkodó érzőke-lélek, aki kissé lenézi közönségét, s egyúttal kíméli önnönmagát, s elméjének java kincsét legszűkebb körének tartogatja?...»

Ez érvelés csak látszólag logikus és inkább vaskos, mint meggyőző. Kérdezzük: oly csekélység, nálunk, mindez, a stílus és a téma megbecsülése, az elemzésben való kedvtelés, a mérséklettel párosult elmeél, s az a fél tucat irodalmi arckép, amelyekben a tárgyi hűség gyöngéd és mégis férfias gráciában olvad föl? Gondoljunk csak megemlékezéseire Péterfyről és Torma Károlyról, Gregussról és Katonáról, Gyulairól és Lederer Béláról. És gondoljunk Arany Jánosára [* ] , amelynek áhítatos kezdőakkordjaiban szintén sok az emlékszerűség, de micsoda teljes odaadás e könyv és milyen alázatos elmerülés a költőnek sajátos világába! s micsoda buggyanásig gazdag adatkincstára Arany János egész költészetének! Hol van, Gyulai beszéde óta, csak egyetlen Arany-tanulmány is, amely e zsúfolt könyvvel vetekszik? És aztán, ha ír, ugyan kinek írjon? Hol van az a közönség, pár diákot, pár tanárt, s egy-két tiszta irodalomkedvelőt leszámítva, amely a Riedl vagy a hozzá hasonlók szellemi termékei iránt érdeklődnék? Csoda-e, ha írásai térfogatban és jelentőségben, mintegy önkéntelenül is összeszűkülnek, hogy ily módon, úgy ahogy alkalmazkodjanak a műveltnek nevezett közönség igényeihez? A közhelyeknek érzett részletek, a szertelennek tetsző részletezések, a pedantériát sejtető igénytelenségek főképpen ebben lelik magyarázatukat. S tán abban még, hogy írójuk tanár is, s olykor mintha összetévesztené a katedrát az akadémiai székkel, s fiatalos készültségű diákjait a Nyelvtudományi Osztály komoly tagjaival?...

És végül nem vallana-e kirívó korlátoltságra, ha mondjuk az elragadó Sylvestre Bonnard-t kizárólag aszerint ítélnők meg, hogy mit, mennyit és hogyan írt a Saint-Germain-des-Prés-ről címzett apátságról? S a mi magyar Sylvestre Bonnard-unk ezerszer vonzóbb és, főképp elevenebb a franciánál. Sok lényeges és finom vonása emlékeztet a szajnaparti akadémikusra: kissé ernyedt és kacér - óh! csak egy pirinkót kacér - naivitása, agglegényes gráciája, szigorúan tudományos, s szinte már fanatikusan részletező kutatásai (amire klasszikus példa a Kuruc Balladákról írt tanulmánya, e tudományos hadjárat egy irodalmi babona ellen) és érzelmes barátság-kultusza, amelynek sok mindent kell pótolnia életében... A századvég írója ő, aki irtózik minden nagyképűségtől, s nagyképűségnek tart többek közt minden ordítón új eszmét, minden fáradságosan ácsolt szisztémát, minden izzadmányosan kitervelt kompozíciót. Abból a századvégből való, amelynek pillangózó elmésségét, iróniába burkolt érzelmességét, millenniumi derűjét, s humorral enyhült magyar pátoszát ma már kissé idegenkedve, bár bizonyos melankóliával szemléljük, s amelynek nyomai még fellelhetők itt-ott, Ambrus Zoltán írásaiban, Heltai Jenő verseiben, és ha szabad hozzátennünk, Riedl Frigyes irodalomtörténeti előadásaiban. E fáradt kor kissé fáradt fiainak ösztönző, meleg és megértő körre van szükségük, ahol fesztelenül cseveghetnek mindenről, kecses semmiségekről és játékos mélységekről, fájó problémákról és törékeny szépségekről, s szemükben a régi szalonok nosztalgiájával, európai levegőt, s átlényegült eleganciát árasztanak szét maguk körül.

Riedl Frigyes, Istennek hála, megtalálta e megértő kört, s diákjai közt kell őt látnunk életnagyságban és teljes fegyverzetében, hogy igazi jelentőségét megítélhessük. A katedra az ő legigazibb talaja, itt minden szava él, itt minden gesztusa világít, itt minden új előadássorozatával valóságos kincsásó munkát végez. Szinte mindegy, miről beszél: a középkor legendáiról-e, avagy Vörösmarty lírájáról, egyformán érdekli minden jelenség, beleveti korába, föld alól is kikaparja minden egy rejtett gyökérszálát, rázúdítja mindenfelől a körötte hullámzó életáramot, s e szinte módszertelennek látszó módszerrel életessé tesz minden papirost. Nincsenek gőgös és tudománykodó teóriái, de van pár csalhatatlan axiómája, amelyekkel messzebbre, s mélyebbre jut akárhány Prokrustes-ágyas irodalomtudománynál. Ez axiómák szinte úgy hatnak, mint megannyi Kolumbusz-tojása: kerüljük, úgymond az üres kifejezéseket, mindig az eredeti forráshoz térjünk vissza, sose hanyagoljuk el az irodalmi jelenségek összefüggését, ne megítélni, hanem megérteni, ne megbírálni, hanem jellemezni törekedjünk, s ítéleteinkben legyünk eklektikusok... Mindez így leírva szelíd igénytelenségnek látszik, de hogy mit jelent ugyanez akár a múlt, akár a közelmúlt irodalmára való alkalmazásában, mennyi tiszta elfogulatlanságot, mennyi mélységes tárgyszeretetet, s egy puritán élet egész kincsét: azt csak Riedl Frigyes leghűbb hallgatói tudják. Amihez csak hozzányúl, életet kap és ható erőt, mert mindenütt, mint maga mondja, az embert akarja kikutatni, aki ott rejtőzik a középkor mondái mögött éppúgy, mint mondjuk Széchenyi politikai írásaiban. Nagy problémái nincsenek, az irodalom és az élet fájó dualizmusát apró és formás hidakkal ácsolja egybe, s a mélységek mellett szelíd reflexiókkal halad tovább. Viszont a kisebb kérdéseknek mindig bátran nekiront, s az öregedő machai lovagnak kissé öngúnyos pátoszával harcol az irodalmi szélmalmok ellen. Magyarázatai aprólékosak, szinte szájbarágók, gondolatmenete tiszta szillogizmus, huncutul kitervelt «véletlen» kitérésekkel, s hallgatóinak lankadó figyelmét ezer fogással tudja felfrissíteni. Előadása csupa elevenség, s tárgyi fejtegetéseit meglepő hasonlatokkal és megállapításokkal tarkítja. Olykor, kikerülhetetlenül közhelyes vágányra siklik, de már a következő percben el is hagyja, egy-egy személyes élmény vagy megfigyelés révén, a közhely nála csak ugródeszka, ahonnan egyre magasabbra lendül, vigyázva mindig, követik-e útján... Egy-egy meghatározása elragadóan egyszerű, s örökre emlékünkbe vésődik: az irodalom tanára szerinte olyan ember, aki tud olvasni és aki másokat is megtanít arra, hogy olvassanak. Olykor egy hirtelen fordulata valósággal ablakot tép fel bennünk: a magyar ősköltészetről szólván rátér a vogul nép énekeire, jellemzi a sajátos, távoli kört, ahol e furcsa medve-énekek termettek, s a gázfényes, fülledt előadótermet szinte fokozatosan tágítja, hogy megértsük, s megérezzük minden távolság ellenére, bús északi rokonainknak monoton, jeges líráját. Filológusba ojtott lírikus ő, bár minden vehemencia nélkül, lágy lírája szelíden a felszín alatt marad, s békésen terül széjjel az irodalomtörténet gátjai közt. Tán ennek a vonásának tulajdoníthatjuk az ő mély varázsát. Hisz nem súlyzózik mázsás elméletekkel, nem kápráztatja fülünket sose hallott módszerekkel, s a különködő s feltűnést kereső eredetiskedés sose volt az ő kenyere. Riedl Frigyes nem tesz egyebet, mint hogy kézen fogja hallgatóit és megdönget velük minden szerzett ítéletet, új s könnyen szédítő problémák helyett a régieket tisztázza sorra, pepecselő gonddal és beleéléssel, ami már valóságos újjáteremtés. S az eredmény, tömérdek új ismeret mellett a régi és bágyadt benyomásoknak friss és erős felszínre tolulása.

Igazi elemében tán akkor van, amikor egy-egy híres költeményt taglal, ilyenkor összehord minden részletet, amit a vers megértéséhez szükségesnek ítél, belevilágít az alkotás munkájába, soronként vesz minden strófát és szavanként minden verssort, elemez minden rejtett célzást, kikutat minden élményes vonatkozást, vázolja a kort, megfesti a miliőt, s mikor már megelégelte e vakító tornát, puha, kissé rekedtes hangján lassan tagolva, sűrű pihenőkkel elolvassa az egész költeményt, amelynek immár minden szava: lélek s a ritmusa sűrített élettel terhes. Emlékszünk, egyszer így olvasta a Szeptember végén-t, s hallgatói, a nyelvészek éppúgy, mint a matematikusok, erdélyi románok és alföldi magyarok, vidékről felszakadt parasztfiúk és pesti neveltségű irodalmárok, egyformán kipirult homlokkal és tágranyílt, lelkes szemmel fordultak katedrája felé. S a magas, kopár emelvényen, halomra rakott könyvei s rengeteg színes cédulái között, álmatag, kék, gyermekszemével a távolba tekintve, gyér fürtjeit igazgatva s kissé előrehajló derékkal, Assisi-nek szelíd szentjét juttatta sokunknak eszébe, Assisiét, akiről oly melegen beszélt egyszer, s pillanatnyi elrévedése mintha csak azt mondta volna: «Testvéreim, ti könyvek és ti költők, bátyáim, a múlt írói, s atyámfiai a jelenkorból, kávéházak és akadémiák, szép Poézis és szigorú Irodalomtörténet és ti itt mind, kíváncsi és melegszemű diákok, jertek körém, hisz testvérek vagyunk...»

 

[* ] * IV. kiadás, Pallas, 1920: egynéhány bővítéssel Arany lelki életéről, balladáiról etc. s itt-ott egy-egy, manapság könnyen félreérthető észrevételnek tökéletes lelki kultúrára valló elhagyásával.