Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 15-16. szám

Melléky Kornél: Vihar

Mint nagy fehér madár siklott a könnyű jacht a reggel ragyogó verőfényében, nagy ívben megkerülte a mólót, azután kecses fordulással elkanyarodott a parttól és kifutott a nagy, szabad vízre. Nyugati szél dagasztotta a vitorlák hatalmas felületét, egyenletes gyorsasággal repült a könnyűmozgású hajó. Összefutottak a távoli parton sorakozó platánfák, közelebb kerültek egymáshoz a zöld lombok közt meglapuló vörösfedelű nyaralók, a part pedig kinyúlott, egyre hosszabb és hosszabb lett. A fürdőház és a móló lassanként beleolvadtak a távolodó part szegélyébe, eltűntek a strand sétáló színes napernyői. A víz egyre szélesebbé, kiterjedtebbé válik, kibontott síkjai magukba ölelik a rengetegükbe könnyed bátorsággal suhanó hajót.

A szél egyenletes erővel duzzasztja a vásznat, a hajót kissé oldalt dönti. Lali a fedélzet kiemelkedő oldalán hever, sütkérezik a napsütésben, én a kormányt tartom. Karom jóleső feszüléssel húzza a nagyvitorla kötelét, játékos kedvvel néha kieresztem, - a hajó orra ilyenkor elfordul egy keveset, - szorosabbra vonom: a hajó ismét visszanyeri eredeti irányát.

Megyünk előre. A part, ahonnan elindultunk, lassan lesüllyed a mind jobban felmagasodó víz mögé. A strand fái már csak deréktól felfelé látszanak. Mindent betölt a mérhetetlen víztömeg.

A vitorlakötelet rácsavarom a kormány rúdjára. - Hanyattfekszem. Szikkadt kékszínben izzik az ég, sehol egy felhő. Pazar bőséggel ontja perzselő sugarait az arany nap, meztelen tagjaimat jóleső forrósággal bizsergetik a bársony sugarak. Kinyújtózom. - Mint végtelen test fekszik el a víz, ragyogó kék tömeg, mozdulatlan fenségességgel. Remekbe csiszolt lapját izzó arannyal futtatja be a tékozló nap. - Tekintetem küszködve furakodik át a sejtelmes homályon, mely a felszín tükrös hártyája mögött megbúvik, fényekkel átszűrt szürke tömeg, aranyporral keverve, ködlik fel a mélyből. - Csak távolról kék a víz, kékreedzett érctükrében megragyog az aranyküllős nap. - Még távolabb mélykék sávok sorakoznak fokozódó árnyalatokban, mögöttük halvány csík, - alig látszik a távol part elmosódott vonala.

Keblem duzzasztja a friss vízi pára, vérem gyorsabb lüktetésre hajtja a testem forró meleggel átitató napsugár, izmaimban zsibong az ifjú erő, az élet, új energiák feszítik öntudatom rugalmasságát. - Úgy érzem minden megszűnt, ottmaradt a távol parton, a zaj, az emberek, az élet, - a jelen van itt, a sohanemérzett pillanat, ragyogó valóság. Ifjúság, az élet legnagyszerűbb ünnepe, tündöklő szédületekkel repít a ragyogó és elzsibbasztó végtelenség felé. Fehér hajón, erősvállú szél szárnyán, repülünk - ujjongó érzés! - ki a világból, elérhetetlen magasságok mélységeibe. A véges guzsalyáról gombolyodó emlékezésszálat eltépve, szabadon, elszakadva mindentől, - nagyszerű perc! - ki a mindenségbe! Létünk horizontját kibontva lebegünk a térben, elragadtatott nekiébredéssel, mámoros reszketések közt, ujjongó öntudattal: - vagyunk s kívülünk nincs más, urai a mindenségnek, egyek az egész mindenséggel: a végtelen vízzel, mely körülcsókolja lecsüggő kezemet, az éggel, mely üde ragyogással ível fejünk felett, a nappal, mely részeg bőkezűséggel ontja dús aranyát, a sirállyal, mely könnyed eleganciával suhan a hab felett, - mindennel, mely él, örül, ujjong ebben a mámoros percben...

A hajó sebesen siklik a sima vízen. Lalit nézem. Nyugodt mozdulatlansággal nyújtja ki tagjait, formáit aranyba önti a türkiszégről ragyogó verőfény. Tekintetemmel végigsimítom jólfejlett, domború mellkasát, erős vállait, karját, melyen a tornász kidolgozott izmai csomósodnak, combjait, melyeken megfeszül a barnáraégett bőr. - Szép fiú Lali, róla mintáznám az Ifjúság szobrát, ha művész volnék. Szeretem őt nagyon, évek barátságának kiforrott állandóságával, ismerem őt, mint magamat: - mert egyek vagyunk, mi, két jó barát, elválhatatlan két testvér. Tudom, hogy ő is szeret, jobban, mint magát, - pedig mennyivel különb nálam. Szebb, lendületesebb, mélyebb nálam, emberebb, emberi gyarlóságok nélkül. - Észreveszi, hogy figyelem, felnéz mosolyos nézéssel. Kinyújtja karját, leopárd nyugodt mozgásának lomha kecsességével nyújtózik. Fehér fogain vakítva villan a napsütés. - Énekelni kezd, zengő hangja rácsapódik a végtelen vízre és messzire száll a kék síkság felett, - majd fellendül a magasba, a pompázó nap felé és cseng tőle a ragyogó űr öble. Az irigy szél egy-egy hangot elszakít, letép belőle s elsodorja, mint vonatkéményből buggyant fehér füstgomolyt, - hiába! a dal az úr és zengésétől ittasul a fénylő ég, vele kacag a hajót kísérő hullám, őt visszhangozza az ujjongó egész világ.

A hajó suhanása egyre könnyebbé, gyorsabbá lesz. Repülünk. - Órák vagy percek múlnak így jeltelen nagyszerűségben, nagyszerű öntudatok ragadják magukkal a lelket áthidalhatatlan szakadékokon keresztül mámoros magasságok felé. Az élet megáll, - egymásbasuhantan piheg a víz s az ég, nincs tér és idő, csak végtelen mozgás a végtelenben. Repülés mámoros szédületekkel. Repülünk és velünk repül minden, a futó hullám, a sikoltó sirály, a víz, az ég, minden! - csak a nap aranytányérja áll nyugodt ünnepi ragyogásában...

Beugrom a vízbe, összecsap fejem felett a hirtelennyílt örvény. Naponfelhevült testem selymesen simítják a hűs habok. Odébbfut mellőlem a hajó, s én könnyedén úszom az eltűnő vitorla után. Összeszűkül előttem a láthatár és mégis hihetetlen arányokat vesz fel. Körülölel a mérhetetlen víz félelmetes tömegével, s amint arcom színére fektetve végigfut szemem kékesen opalizáló síkján, melyet apró hullámok - mind egy-egy hegy a végtelen lapályon - tesznek egyetlenné: megdöbbent mozgékonysága, változatlan hígsága, megbízhatatlan állandótlansága. Mindenütt víz, gördülő, bizonytalan víz. - Erőt vesz rajtam az elhagyottság érzése. Borzaszt a rettenetes víztömeg, lábaim ösztönös kapkodással fenék után tapogatnak. Balgaság, - tíz méter alattam a mélység, tíz méter, ember előtt nem ismert titkos világ, halak és más állatok ezrei. - Félelem görcse zsibbasztja izmaimat, lábaim ellenállást nem érezve rúgják a vizet, kétségbeesett erőlködéssel küszködöm, anélkül, hogy előbbrejutnék. Vonz a mélység, láthatatlan erők tartanak lenyűgözve. Kísértetes döbbenet, - kiáltok, hangom elkapja a szél, magam is alig hallom. Kiemelkedem őrült akarással, derékig... Mintha láttam volna a vitorlát, visszazuhanok, felcsap körülöttem a zöld víz. Újra kiáltok, - újra megint. Szívem elszorul, lélegzetet kapkodva veszem, elnyom a mérhetetlen víztömeg, gyenge egyedülvalóságom elvész rengetegében, irtózom a víztől, a hullámtól, mely elől fejem félre kell kapnom és mégis szemembe loccsan aljas simaságával, kinn akarok lenni a biztos szárazon. - Hálisten jön a hajó, ívével kanyarodik felém. Az űzöttség kétségbeesésével küzdöm magam közelebb, - egy végtelen pillanat, s ujjaim ujjongva kapnak a párkány felé. A bűvöletnek vége, - kissé szédülök még, szívem erősebben lüktet, de már múlik, lefoszlik rólam a varázslat ereje, újra úr vagyok a híg elem felett.

A hajó könnyű biztossággal hasítja a vizet, megborzolva fényes simaságát, mély barázdát von rajta, mely ék alakban kiszélesedve óriási méretűvé terped. A nyugalmában megzavart víz fodrai, mint felcsapó apró lángnyelvek égnek a verőfényben. A part jóformán nem is látszik, - mindenütt csak víz és ég.

Lali elkomolyodva hajol át a párkányon, döbbenve figyelek, látom szemét, aggodalom felhőzi. Hosszú hullámok szántják az imbolygó vizet, melynek színe hirtelen fakóra szürkül. Az eget fürkészem, - sugárkévéit változatlan hévvel ontja a tüzes nap, sehol egyetlen felhő. - Hirtelen megáll a szél, lagymatagra süpped a dagadó vitorla, tétován libeg a sorvadt vászon erőtlen rúdjai között. Pár percig még tart a régi lendület, azután megáll a hajó. Nem mozdulunk. Rekkenővé fűlik a nap heve, nem mérsékli már a vízi pára, sem a mozgáshajtotta légáramlat. Tikkadt meleg üli meg az űrt. - Mellünk elszorul, fojt a forró levegő, mintha gőzkamrában lennénk. Lali hátán barázdákban csillog a lefutó veríték. Bár az imént fürödtem, érzem, fejem átizzik, tenyeremmel vizet locsolok nyakszirtemre és hajamra. - Mozdulatlanság. - Megsűrűsödik körülöttünk a levegő és ránkfekszik ólmos tunyasággal. A hullámverés egyre erősebb lesz. - Az ég peremén ott feketéllik már a felhő. A vihar közeledik. Jön, mint fekete keselyű, s pár perc alatt fejünk fölé teríti sötét szárnyait. - Eszeveszett gyorsasággal szereljük át a hajót, a köteleket megfeszítjük, a vitorlafelületet felére kisebbítjük, a fenékvasat a mélyre bocsátjuk. Lali előveszi a merőlapátot. Mindezt őrült gyorsasággal, egyetlen szó nélkül. - Elsötétül, az égből alig látszik tenyérnyi darab, komor felhők csüngnek fejünk felett. Feketén fekszik el a hatalmas víz, hullámok fehér taraja csíkozza át meg át. Rosszindulatú himbálással emelgeti a hajót. - Arcomba freccsen a tajték, undorodva törlöm le. - Távol mennydörög. - Még nem ért el a vihar, ostoros villámai még az ég alján villóznak, de a vágtató felhők szekerén feltartózhatatlan gyorsasággal közeledik. - Már jön a szélroham, látjuk, mint tolja maga előtt a vizet. Elfordítom a kormányt, hátbakap, hatalmasat lódít a hajón, recsegve nyögnek az eresztékek. Újabb szélcsend, - fekete felhők, mint súlyos sziklák függnek fejünk felett, sötét kupolájuk lassan ráereszkedik a vízre, mely forr és dagad, s közeledni látszik az égbolthoz. - Szélroham, azután újabb. - A hullám bevág a hajóba, Lali meri a vizet. - Vakító villanással vág a villám a vízbe, óriási csattanással hasad ez ketté, megmutatva fehér torkát. - Zuhogni kezd, sűrű nagy cseppekben, óriási tömegű víz, vastag, nehéz eső. Itt a vihar, bősz orkán rántja magával a hajót. Repedésig feszül a vitorla, rohanunk a széllel, mely félelmetes erővel rántja magával a hajót, tajtékos hullámörvényeken keresztül. Döng a bordázat, amint egy-egy gördülő hullám gyors futásunkban utolér, felemeli a hajó farát, alánkfut: a hajóorr a vízbe bukik, elhömpölyög alattunk, most a hátsó párkányon loccsan be a víz. - Kísértetes vonítással üvölt a szél, jajgatnak a kötelek, mint a hárfa, ha húrjain brutális kéz bottal vág végig. - Villámok viaskodnak egymással, - egymást keresztező gyilkos pengék, szemünk elvakul a metsző fénytől. Nem látunk mást, csak az égi lángok csatáját. Zeng az ég, hatalmas gongján titáni kéz ver tébolyult riadót. Lázad a víz, hullámait őrjöngve küldi rohamról-rohamra. Elemek törnek egymás ellen, ősi erejük féketnemismerő elszabadulásával, elvész közöttük a parány, az ember.

A vitorlát átitta az eső, a fenéken magosan áll a víz. A merőlapát egy percre sem pihen. Pillanatok, vagy órák múlnak el felettünk: - Isten! mi lesz velünk! - Tiszta a víz, csak a hullámok ádáz taraja fehérlik kísértetiesen. - Kétségbeesett erőlködéssel szorítom a kormányt, zsibbadt karom minden igyekezetével. - Rettenetes! Meztelen hátam korbácsként csapdossák az eső hideg fonalai, vacogok. Szinte jólesik, ha egy-egy hullám nekilódul, s végigloccsant testemen langyos melegével. - Táncol a hajó, amint az ökrendező örvénylés dobálja, alig bírok kapaszkodni, hogy ki ne vessen ez az őrült vonaglás. A vihar mind erősebben tombol. - Megvilágosodik az éjszaka, az eget mindenfelől villámok szegélyezik, egyetlen hatalmas láncot alkotva, kilobbanva, s újból felgyúlva. - Lalira pillantok, - borzalom! - zöld penész lepi a testét, magamat nézem, földszínű, fakó a bőröm. Szólni, kiáltani akarok, - torkomon fullad a hang. - Szakadatlan égzengés, bomlott zenekarok százféle disszonanciája, őrült kromatikák vonaglása, mind nagyobb mélységből és magasságokból egymásrazuhanó fúgák tébolyult hangörvénye, gigantikus gépek idegtépő zúgása, döngő pörölyök siketítő dübörgése, vérivó ágyúszörnyetegek bömbölő basszusa, pattogó rakéták egyre magasabbra skálázó hisztérikus sikolya, rettenetes orgonák félelmetes zengése, millió síp hangözöne egyre fokozottabb crescendókkal, egy halálrasebzett óriás iszonyatos felhördülése... - nincs menekvés, tudom. - Végünk van... Fogaimat összeszorítom, karomban fásultak az izmok, minden erőm megfeszítésével tartom a rudat. Hiába, - tudom, de mégis. Egy perc és kicsavarja kezemből a túlerő. De addig is! Nem adom meg magam!... Egy perc még, talán kettő... mindegy...

Lalira nézek, - megállt a keze, nem meri már a vizet. Négykézlábra ereszkedik, s így kúszik végig a fenéken, ide-oda zökken, amint a részeg víz a hajót dobálja. Kinyitja a fenékládát, miért? - A mentőövet veszi... a derekára akarja... - És én...?! Nekem mi marad?! Nekem is jogom van az élethez!... Lali! legjobb barátom, lelkem egy része...! Arcához torz grimaszt árnyékol a kísérteti fény. Lali! kiáltom, ordítom, - túlbőg az orkán, de meghallja, rámvicsorítja fogát, - veszett ordas - elhúzódik. Leugrom a kormánypadról a tántorgó fenékbe, nyúlok feléje, szemeimet marja az eső, a könny: a mentőövet, a mentőövet!! Izmaimban cselekvésre lendül a düh, dulakodunk. Isten! Lali! barátom, egyetlen barátom!... A vízbe akar dobni! Védem magam állati erővel, tajtékozva, - belemarok a nyakába, fogaimmal, - erősek, fehérek, piros vér csordul utánuk. A mentőövet!! Akarom!... Akarom!!

Billen a hajó, elvágódunk karmolva, tépve, marva egymást. A torkom szorítja kegyetlen ujjakkal. Megfojt!... megfulladok!...

Őrült csattanás. Az ég szakadt ketté, a végítélet rémülete zuhant ránk. Eltaszítjuk egymást menekülést keresve. - Feltápászkodom, eszmélek: az orrvitorlát tépte le a szél. Még látom, mint repül a fehér rongy, azután szárnyaszegett madár, félszegen hull az örvényes habokba. Arcomba csapódik egy elszakadt kötélvég, parázsként éget ütése, ez magamhoz térít. Megragadom a kormányt, utolsó pillanatban éppen a hajó már fordul, párkánya a vizet meríti, - egy erélyes rándítással visszazökkentem rendes állásába. Rádűlök a kormányrúdra, testem egész súlyával szorítom. Eltompul a vihar zúgása, összefolyik egy szédülésbe vonzó, mély duruzsolásba, nem érzem a hátamon lefolyó esővíz hidegét, a hajó imbolygó vergődését. - Egy pillanat az egész, azután újra látok már, fülem újra megtelik a hullámok ádáz lármájával. - Lali ismét meri a vizet, mint azelőtt. A villámok vakító körtánca még egyre tart, köröskörül fehér barázdák csíkozzák a fekete vizet, - de kelet felől mintha világosodnék. Új erők töltik meg testemet. Kitartás! a nehezén túl vagyunk. A part sem lehet messze, szédítő gyorsasággal suhantak velünk a távolságok. Most, hogy az orrvitorlát elvesztettük, lassúbb a futásunk, így is fáj, amint arcommal az éles esőbe csapódom. - Türelem, - utolsó mérgét adja ki a szélvész.

Világosodni kezd, elválik a felhő a víztől. Látszik már a part vonala. Felmérem szememmel a távolságot, pár perc alatt elérjük. Mindegy hova jutunk, csak part legyen.

Tajtékosan zuhog a víz, a partról visszaverődő hullámok megtörik a nyíltvízi hullámzás sodrát, örvényeket kavarnak. A hajó tébolyodott táncot jár. A part sebes iramban közeledik, - látom elhagyott homokját, amint az eső paskolja. - Elértük, zökkenve fúródik hajónk a fövenybe. Egy erősebb hullám utolér, nagyot lódítva kiemel, s beljebb dob a szárazra. - Kizuhanok, sáros, porhanyó földdel lesz tele arcom és szám. Tápászkodom. Keresem Lalit, a vitorla alá került, - előhúzom, rázom: élettelen. Dörzsölöm hideg testét, a szívét, karjait, erősen, hogy visszatérjen beléjük a vér, a meleg, belefújok a szájába, hogy átöntsem belé az életet, - hosszan, sokáig... míg meg nem nyílnak a lehunyt pillák, életre nem mozdul az alélt test. - Aztán felállok mellőle és kiköpöm a számban összefutott keserű nyálat az ázott homokra.