Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 15-16. szám · / · Kallos Ede: A magasztosság az íróművészetben

Kallos Ede: A magasztosság az íróművészetben
- Mutatvány egy névtelen görög esztétikus munkájának fordításából -
III. (9-10. fejezet.)

Már más helyen megírtam egyszer, hogy a stílus fensége az író magasztos lelki világának a visszhangja. Innen van, hogy a fölényes lélek néha anélkül, hogy szavakban megnyilatkoznék, pusztán a maga néma, gondolati elmélyedésével is bámulatra késztet. Ezért oly hatásos és minden beszédnél fenségesebb az Odysseiában az alvilági lelkek között Aias hallgatása. [* ] Mindenekelőtt tehát az írói nagyságnak azt a lelki feltételét kell állandóan szemünk előtt tartanunk, hogy aki a stílus igazi művészévé akar válni, annak nem szabad kicsinyes, vagy aljas lelkületűnek lennie. Lehetetlen, hogy az olyan ember, kinek érzésvilágát egész életében apró, nemtelen ügyek foglalkoztatták, képes legyen valami rendkívülit, valami örök életre méltót alkotni. Csak az olyan embernek szavai lehetnek magasztosak, kinek lelkivilága súllyal, méltósággal bír. Ezért akár a túltengő önérzet szavaiban is mindig van valami fenséges elem.

[Itt a szöveg megszakad. A kimaradt részben a magasztosan ható önteltség példájaképpen Nagy Sándor egy mondására történt hivatkozás. Nagy Sándor egyszer barátjának Parmenionnak, mikor ez azt mondta, hogy az ő, Sándor helyén már megelégednék eddigi hódításaival, azt felelte: «Én is Parmenion helyén». A kimaradt rész végén Homeros Iliasából való idézet állt, mely a megszemélyesített Viszályt így jellemzi:]

Még eleinte kicsiny, hanem aztán annyira megnő,
Hogy noha földön jár, a fejével a mennyeket éri. [*]

Bátran mondhatjuk, hogy ez a földtől az égig mért távolság nemcsak a Viszálynak, hanem egyszersmind Homeros nagyságának is a mértéke. Mily más a Búbánat képe Hesiodosban (ha a Pajzsot, hol e kép előfordul, joggal tulajdonítják Hesiodosnak): «Csepegett az orra, vér folyt végig arcán s lehullott a földre.» Ez a kép nemcsakhogy nem megrendítő, de határozottan visszataszító. Homeros különbül ért ahhoz, hogy nagynak tüntessen fel mindent, ami isteni. Az istennő paripáiról így emlékszik meg:

Mert amint az ember egy magas fok élén
a biborló tenger özönét szemlélvén,
köröskörül ellát szép időben: annyi
tért csak egy szökkenés nékik átsuhanni. [*]

Fenségesen merész gondolat, hogy a költő a lovak iramát ily kozmikus távolsággal méri. Nem toldja-e meg az ember e képet önkéntelenül is avval, hogy ha a paripák kettőt szökkennének, akkor már nem is találnának helyet ég és föld között? Magasztos az istenek küzdelmének a képe is:

A föld rendülése, egek harsogása
közt nagy csattogással rontanak egymásra.
A poklok királya, Hades is megrémül,
Ijedten ugrik fel királyi székérül,
Netalán Poseidon úgy a földet rázza,
Napfényre kerüljön szörnyűséges háza:
iszonyú látványúl földi embereknek,
kitől az istenek maguk is rettegnek. [*]

«Mind a többi lelkek búsan körülálltak,
kérdezve éntőlem az övéik sorsát.
Ám a Telamoni Aiasnak a lelke
félreállt haragban».

(Vértes Jenő fordításából.)

Észreveszed-e, Barátom, hogy amint itt a föld mélye felszakad, s maga a Tartaros feltárul, amint felkavarodik a mindenség és tátong a világűr: ég és pokol, istenek és emberek egyaránt belésodródnak a vészes küzdelembe?

Persze megjegyzendő, hogy ez istenharcok képei félelmesen erőteljesek ugyan, de mégis istenkáromlóknak és ildomtalanoknak tűnhetnek fel, ha nem fogjuk fel allegorikus értelmüket. Ha azt olvasom az Iliasban, hogy az istenek egymással harcba szállnak, megsebesülnek, sírnak, büntetéseket szenvednek, bilincsbe kerülnek, mindenféle indulatok rabjaivá lesznek, akkor az az érzésem, hogy Homeros, ki a hősöket tőle telhetőleg valósággal istenekké magasztosította, az isteneket viszont közönséges emberekké fokozta le. Sőt mi több: az emberekre az élet gyötrelmeinek tengerén legalább ott vár a biztos rév, a halál, ellenben a homerosi isteneknek nem az életük, hanem tulajdonképpen a nyomorúságuk vég nélküli. Sokkal sikerültebbeknek fogjuk ezért mondani azokat a helyeket, melyek az istenséget igazán a maga tiszta, hamisítatlan nagyságában mutatják be. Ilyen pl. az a Poseidon útjáról szóló rész, melyet előttem már többen megbeszéltek:

Rengett a hegy és a nagy erdő,
megrendült a patakban dús Idé magas orma,
megremegett Ilion s az achivok karcsú hajói
vaskos lába alatt a világrázó Posidonnak.
S elhajtott a habon. Örömükben a tengeri szörnyek
Nagy-vígan ugráltak, tudván, hogy urok megyen arra,
Ketté vált a viz is vidoran s a lovak repülének. [*]

Ebben a tekintetben nem valami jelentéktelen író a zsidók törvényhozója sem, amennyiben elismerésreméltó módon beléhatolt az isteni hatalom lényegébe, s ezt ki is tudja fejezni, mikor mindjárt törvénykönyvének legelején így ír: «Szólt az Úr: «legyen világosság!» - és lőn világosság. «Legyen föld!» - és lőn föld. » [*]

Remélem, nem untatlak, Barátom, ha annak bizonyságául, hogy nagy epikusunk az emberi tulajdonságok feltüntetésében is miképpen tud a heroikus fenség légkörébe emelkedni, az Iliasnak még egy helyére utalok. Itt hirtelen ködös, éji homály száll le, s megakasztja a hellének csatáját, ekkor Aias kétségbeesésében imába kezd:

Oh Zeus, fejünkről a ködöt széleszd el,
vigasztalj meg minket derültebb egeddel,
hadd lássák legalább szemeink a napot,
vesszük fényes nappal, ha ez akaratod. [*]

Mily természetesen nyilatkozik meg Aias felindulása! Nem életéért könyörög - ez nem volna méltó a hérosz jelleméhez -, hanem az tölti el keserűséggel, hogy a sötétség tehetetlenné teszi, hogy vitéz karját pihentetni kényszerül és nem emelheti hősi tettre. Csak világosságot sürget tehát, hogy ha már Zeus is ellene fordult, mégis legalább hősi küzdelmeihez méltó halálhoz juthasson. Homeros ihlete ilyenkor úgy kap bele hősei háborgó lelkébe, akárcsak a hajót repítő szélroham, a költőt is elfogja az indulat, s ő maga is

úgy tombol, valamint dárdát-rázó dühös Ares
vagy lobogó tűzvész sürü erdők rengetegében.
Szája kitajtékzik, haragos szeme lángsugarat szór. [*]

De nagyon sokirányú tanulsággal jár annak a megfigyelése is, hogy idővel Homeros magasztos lelke is lehanyatlott és öreg korában már csak regélésben lelte kedvét. Erre a megfigyelésre az Odysseia ad alkalmat. Mert hogy ezt a költeményt Homeros később alkotta, mint az Iliast, az már csak abból is kiviláglik, hogy a trójai háborúnak mindazokat az epizódjait, melyeknek az Ilias cselekményében nem jutott hely, utólagosan az Odysseiába szőtte bele a költő. S ugyanez tűnik ki abból is, hogy az Iliasban szereplő hősök halálának a képe, mely az Ilias megírásakor még csak mint eljövendő valami foglalkoztatta a költőt, az Odysseiában már zokogó emlékként jelenik meg, s így az Odysseia nem is egyéb, mint utóhang az Iliashoz:

Sok daliás hősünk örök álmát ottan alussza,
ott nyugszik daliás Aias, ott fekszik Achilleus,
ott Patroklos, a hős, ki okos volt, mint csak egy isten... [*]

Ebből magyarázható azt hiszem, hogy az Ilias, melynek megírásakor költőnk ihlete még teljes pompájában virágzott, az előadás drámai közvetetlenségével és pezsgő élénkségével hat ránk, ellenben az Odysseia túlnyomó részben leíró és elbeszélő jellegű, mint ahogy ez az öregkor sajátsága. Az Odysseiában Homerost lenyugvó naphoz hasonlítanám, melynek bár nagyságából nem veszített semmit - nincs már meg a perzselő tüze. Az Odysseiában a költő már nem érezteti a léleknek azt a feszültségét, a hangulatnak azt az egyenletes, soha nem süllyedő emelkedettségét, az összecsapó indulatoknak azt a szüntelen áradatát, azt a rugalmasságot és alkalmazkodó hajlékonyságot, a valószerű képeknek azt a gazdagságát, mely az Iliast jellemzi. Akárcsak az óceán vize, mikor apály idején visszahúzódik és immár hiába keres a maga megcsappant terjedelme számára biztos partvonalat, úgy hánykolódik a költő tétován ide-oda a hihetetlen, furcsa históriák között. Mindez persze nem azt jelenti, hogy megfeledkezem a vihar-leírásokról, a Kyklops-jelenetről és az Odysseia egyéb remek részeiről. Hiszen ha az öregkor termékének mondom e költeményt, még mindig Homeros öregkoráról van szó. Csakhogy az Odysseiának még legkiválóbb részeiben is a regényes elem elnyomja a cselekmény frissességét. Általában, mint jeleztem, az Odysseiára való utalással meg akartam világítani, hogy ellankadhat még az igazi nagyság is és könnyen a hiú fecsegés tévútjára juthat. Gondolj például, Barátom, a széltömlőről szóló részre, vagy arra a jelenetre, melyben Kirke a hősöket disznókká, vagy mint Zoilos szokta mondani, «visító malacokká» változtatja [* ] , vagy arra a motívumra, hogy Zeusnak, akárcsak valami gyámoltalan fiókának, a galambok visznek eleséget, vagy arra, hogy Odysseus tört hajója roncsán tíz napig hánykódik étlen, vagy emlékezzél csak a kérők lemészárlásának valószínűtlen történetére. Nem úgy hatnak-e ezek a motívumok, mint valami lázálomnak kusza képei?

Ezenkívül azért is hasznos dolog az Odysseiának az Iliásszal szembeállító vizsgálata, mert általa megtudhatjuk, hogy az alkotó ihlet hanyatlása a költőket mindenkor az emberi élet bensőséges szemlélete felé téríti. Hiszen az Odysseiában az Odysseus házabeli élet rajza ugyanabból a lélektani és társadalmi érdeklődésből fakadt, melyből holmi úgynevezett «társadalmi vígjáték». [** ]

Vizsgáljuk most már tovább a stílus magasztosságának eszközeit!

Minden tárgy nemcsak a maga anyagi mivoltában adódik össze bizonyos alkatelemekből, hanem természetesen irodalmi motívumként is részekre tagolódik. Ebből szükségszerűen következik, hogy magasrendű művészet jelét adhatja az író, ha éppen a leglényegesebb elemeket tudja kiválasztani és egybekapcsolásukból szerves egészet tud alkotni. S mily vonzó látvány az írót hol az egyes vonások között való válogatásnak, hol pedig a kiválasztott vonások egybeállításának munkája közben megfigyelnünk. Sappho pl. a szerelmi vágyódással járó önkívület rajzához az önkívület érzéki nyilvánulásaiból szedi a motívumokat, s avval adja kiváló művészetének bizonyságát, hogy bámulatos érzékkel ki tudja szemelni és egybe tudja kapcsolni azokat a megnyilvánulásokat, melyek végletes feszültségüknél fogva a legjellemzőbbek:

Istennek látszik nékem az a férfi,
ki szemtől szembe ül veled,
ajkadnak mámoros lehét ki érzi
s hallgatja csevegésedet.

Hallgatja szádnak ingerlő kacaját...
Mig én ha látlak, fagy szivem,
úgy vélem, egyre torkom fojtogatják
és nem birok már szólni sem.

A nyelvem mintha mindjárt megmeredne
és testemen tűz folyna át,
valami tompán zúg és cseng fülembe,
szememre éj borít homályt.

Testemnek reszket minden porcikája
s mindenütt veríték gyöngyözik,
orcám mint hervadt fűszál, olyan sárga
s hogy már meghaltam, azt hiszik. [*] [

Nem csodálatos látvány-e, Barátom, amint Sappho az egymástól elkülönülő területeket átkutatja, amint lélek és test, fül és nyelv, szem és arcszín egyaránt motívumokat nyújt neki? Ellentétes állapotok folynak itt egymásba: a szerelmes hol fázik, hol lángban ég, hol önkívületben van, hol meg magára eszmél. Így érezhetővé válik, hogy nem egyetlen izgalomról van itt szó, hanem az izgalmak egész tömegéről, mely együttesen szokta megrohanni a szerelmes emberek szívét. S mint jeleztem, a költemény elragadó hatásának az a titka, hogy a szerelmi vágy e szövevényéből kiragadja a legelhatározóbb vonásokat és ezeket egységbe foglalja.

Ugyanily módon válogatja ki nagy epikusunk is a vihar motívumai közül a legnyomósabbakat. Nem úgy tesz, mint Arimaspeia* Elveszett eposz.* ] költője, ki azt hiszi, hogy megrendítő motívumokat ad, mikor így szól: «Képzeletnek is rémes! Ezeknek az embereknek távol a szárazföldtől, vízen a lakásuk, súlyos a munkájuk, a csillagokon a tekintetük, a hullámokon a gondjuk. Bizony gyakran emelkedik a karjuk az istenek felé, s vadul dobogó szívvel imádkoznak». Úgy hiszem, mindenki beláthatja, hogy itt több a szóvirág, mint a hajótöröttek megrendítő helyzetét érzékeltető vonás. Viszont Homeros idevágó eljárásának ismertetésére elég lesz, ha egyetlen példát választok ki a sok közül.

...hullám csap a karcsu hajóba
szélviharok szárnyán s tarajos tajték fedi végig.
Bömböl a bősz orkán s szaggatja a lenge vitorlát,
és a hajónépség reszket s fél minden izében,
mert a halálvésznek vannak révén unos-untig. [*]

Megjegyzem: hogy ezt a legutolsó motívumot Aratos [*] is megkísérelte alkalmazni: «Egy kisded deszkaszál tartotta tőlük távol a halált.» Csakhogy itt az eredetileg megrendítő homerosi kép lapossá, tartalmatlanná válik azáltal, hogy itt a deszka távoltartja a halált és így a halálos veszedelem korlátozottnak tűnik fel: a deszka határt szab neki. Homerosban azonban egyáltalán nincs szó a veszély határáról, amennyiben ő úgy festi a hajósok helyzetét, mint akik úgyszólván minden egyes hullám hátán újból és újból szembekerülnek a halállal. Sőt Homeros szokatlan viszonyszó halmozással és erőszakos szótömörítéssel azt is elérte, hogy maga a kifejezés szerkezete is érezteti a szenvedések mineműségét. A szavaknak egymásra csapása oly plasztikus képe a kínos helyzetnek, hogy úgyszólván maga a nyelvi forma is érezteti, miféle veszélyben forogtak azok, kik «a halálveszélynek révén» haladtak. Hasonlóan jár el Archilochos a hajótörés leírásában, valamint Demosthenes is abban az ismert követjelentésben, «Alkonyatkor történt stb. [*] » Archilochos is, Demosthenes is valósággal vizsgálatnak veti alá a motívumok értékét, a legkülönbeket kiszemelik és nem engedik, hogy akár csak egyetlen jelentéktelen, semmitmondó vonás, vagy iskolás közhely is belé jusson a válogatott sorba. Mert egyetlen ily vonás az egész hatást elrontja - akárcsak váratlanul hideg zuhany ömlene az emberre, vagy egy hatalmas fal szilárdan összetartó síkján hirtelen repedés szaladna végig.

 

[* ] * A következőkben a Homeros-idézeteket mindig abból a fordításból szedem, amelyik az illető helyet leghívebben adja. Azt a disszonanciát, melyet az idézeteknek egymástól eltérő hangneme okoz, nagyon kellemetlennek érzem, de ez talán mégis elviselhetőbb, mintha az idézet mást tartalmazna, mint aminek illusztrálása képpen szerzőnk rája utal. Már pedig sajnos nincs olyan Homeros-fordításunk, mely egymaga szolgálhatná valamennyi idézetet. «Egyáltalán lefordítható-e Homeros?» - kérdezte a nagy Homeros-kutató, Friedrich August Wolf.

[*] P. Thewrewk Emil fordításából.

[*] Baksay.

[*] Bakasay.

[*] Kempf fordításából.

[*] Az irat első olvasóját, Postumius Terentianust, bizonyára meglepte ez az idézet és büszke római arca lekicsinylő gúnyba fintorodhatott, mikor rajongó lelkű görögöcskéjének azt a furcsa kijelentését olvasta, hogy annak a különös fajta népnek abban a távoli provinciában van egy könyve, melyet Homeros műveivel egybe lehet vetni. De a magasztosság esztétikusa számára ez a könyv <<«a könyv»> nem volt olyan különös exotikum. Mestere Theodoros Szíriából magával hozhatta a biblia hírét, munkánk keletkezésének idejében Rómában tartózkodott a zsidó eredetű, görög műveltségű Philon, azt tanítva, hogy a biblia a platonikus eszmék foglalata és általában ekkor már javában folyt a zsidó propaganda Rómának platonikus-stoikus gondolkodású literatus köreiben, melyekhez való tartozásának kétségtelen jeleit adja a szerzőnk. Így ismerte meg írónk a bibliát, vagy legalább is a teremtésről szóló részt, melyet csak nagyjában, fejből idéz, mint ahogy egyáltalán ezen az egész párhuzamba-vonáson észrevehető, hogy gyorsan akar vele végezni, nehogy túlságosan bántsa előkelő urának - stílusérzékét.

[*] Baksay.

[*] Ilias <.

[*] Kempf.

[* ] * Zoilos Homeros költészetének hírhedt ócsárlója.

[** ] ** A magasztosság kutatójának nem volt érzéke a korabeli társadalmi vígjátéknak, a mimusnak realizmusa iránt.

[*] Ford. Radó Antal <.

[

Nem csodálatos látvány-e, Barátom, amint Sappho az egymástól elkülönülő területeket átkutatja, amint lélek és test, fül és nyelv, szem és arcszín egyaránt motívumokat nyújt neki? Ellentétes állapotok folynak itt egymásba: a szerelmes hol fázik, hol lángban ég, hol önkívületben van, hol meg magára eszmél. Így érezhetővé válik, hogy nem egyetlen izgalomról van itt szó, hanem az izgalmak egész tömegéről, mely együttesen szokta megrohanni a szerelmes emberek szívét. S mint jeleztem, a költemény elragadó hatásának az a titka, hogy a szerelmi vágy e szövevényéből kiragadja a legelhatározóbb vonásokat és ezeket egységbe foglalja.

Ugyanily módon válogatja ki nagy epikusunk is a vihar motívumai közül a legnyomósabbakat. Nem úgy tesz, mint Arimaspeia* Elveszett eposz.* ] *** Ford. Radó Antal <.

[*] Kempf.

[*] Tudóskodó költő a III. szd-ban.

[*] A Kr. e. VII. szd. nagy lírikusának fent említett helye nem maradt fenn, Demosthenes idézett helye a Koszoru-beszédben <<169. fej.> olvasható.