Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 15-16. szám

Kallos Ede: A magasztosság az íróművészetben
- Mutatvány egy névtelen görög esztétikus munkájának fordításából -

Az első század közepe táján egy Postumius Terentianus nevű fiatal római főúr, kinek udvara hemzsegett a kegyes bőkezűséggel eltartott görög írók, művészek, tudósok rajától, magához hívatta e pártfogoltjainak (ahogy ő nevezte: «görögöcskéinek») egyikét, s vele felolvastatta magának a római könyvpiac legújabb szenzációját, egy Caecilius nevű divatos esztétikusnak értekezését. A mű, melynek papírtekercse Postumius Terentianus asztalán felbontásra várt, azt a kérdést tárgyalta, mi a szerepe az irodalomban a «magasztos»-nak, ahogy az ókori esztétikusok a legmagasabb művészi értéket nevezték. A görögöcske szívesen állt rendelkezésére urának. Hogyisne! A szegény pária, kit a gőgös nagyúr udvarában sorsának lealjasító hatása hízelgő udvaronccá, léha tányérnyalóvá süllyesztett, most egy pár órára a maga igazi elemébe juthatott. Az irodalmi, esztétikai kérdések abba a világba ragadták lelkét, hol nincs rang, csak szépség, nincs hatalom, csak igazság, nincs vagyon, csak érték. Felolvasta tehát gazdájának Caecilius munkáját, közben meg-megállt, magyarázott - s mialatt fajának veleszületett szellemességével, déli vérének élénkségével, finom ízléssel és széleskörű irodalmi ismerettel tárgyalta a dolgozatban felvetett kérdéseket, Caecilius felületes tételei sorra dőltek és csakhamar a felolvasónak új, eredeti elmélete kezdett kibontakozni. Ekkorra már Postumius Terentianus is észrevette, hogy a görögöcske - göröggé nőtt. Elragadtatva a tanulságos előadástól, azt mondta tehát neki, hogy szívesen venné, ha e magyarázatokat rendszeres összefoglalásban, írásban is élvezhetné.

És a patrónus a vagyon és hatalom adta örömöknek élvezése közben bizonyára már rég elfeledte Caeciliust, a magasztosságot és a görögöcskét, mikor ez utóbbi még mindig lelkes hévvel dolgozott a megrendelt munkán, gazdája ötletszerűen odavetett kívánságának teljesítésén. Az anyag nőttön-nőtt keze között és már messze túl volt eredeti rendeltetése határán. Mindamellett az igazi önérzet tragikus szerénysége, vagy a reklámrikoltástól undorodó szemérmesség dacos gőgje (s talán kissé az értékes munka okvetetlen érvényesülésébe vetett hit vakmerő optimizmusa) mégis arra bírta az ismeretlen nevű művész-tudóst, hogy tanulmányát meghagyja annak, aminek eredetileg tervezte. Hosszas kutatásainak, elmélyedéseinek eredményét nem vitte a nyilvánosság elé, nem a nagyvilágnak írt, csupán gazdájának - no és mellesleg magának. Evvel a formával még jobban tompította amúgy is halk hangját, a rettenetes rangkülönbségre való tekintettel az oktatásnak még a látszatát is óvatosan kerülte, az egészet egyszerű csevegésnek, eszmecserének tüntette fel és legfeljebb annyi leereszkedő fölényességet engedett meg magának, amennyire az idősebb ember a fiatalabbal szemben mindig jogot formálhat. Így készült el a görög irodalomnak legmélyebben szántó stílkritikai munkája, az irodalmi esztétika örök időkre szóló remekműve.

Szomorú dolog, de mint minden, ami szomorú, könnyen érthető, hogy miután írója az értekezést fiatal pártfogójának hódolatteljesen átnyújtotta és Postumius Terentianus (ezt talán feltételezhetjük) elolvasta az iratot, ez kerek ezer évig ismeretlenül lappangott. A nagyhangú Caecilius sekélyes műveit még nagyon sokáig olvasták, bőven idézték, ellenben semmiféle nyoma nincs annak, hogy szerény, de annál súlyosabb szavú bírálójának művét az antik írók közül bárki is ismerte volna. Pedig a szegény rajongónak sejtelme annyiban bevált, hogy az irat nem maradt a római nagyúr palotájában eldugva. Valahogy kikerült onnan, s nyilván néhány másolat is készült róla. Mert csak így érthető, hogy a tizedik század valamelyik csendes olasz kolostorában egy jámbor szerzetes kezébe jutott a dolgozat egy példánya. Isten hű szolgája bizonyára nem végezhetett volna Urának tetszőbb munkát, mint azt, hogy a magasztosságról szóló fejtegetést gondosan, pontosan lemásolta, s a pusztulástól megmentette. A következő századok számára ez a kolostori példány az egyetlen szál, mely az utókor felé viszi a nagy görögöcske művét. Pedig e szál nagyon szakadozott, gyenge fonál volt ám. A kézirat pergamen-lapjai nem lévén egybefűzve, nemcsak a végén, hanem ezenkívül is több helyen elvesztek belőle lapok. («A kimondott szó elrepül, de a leírott szó fennmarad» - mondja hazugul a latin közmondás.)

Annál is súlyosabb romlásnak volt a kézirat kitéve, mert a jámbor szerzetes fáradságos kezemunkája nem maradt sokáig a kolostor nyugodt rejtekében. Egy hatalmas szélforgatag kirepítette a foliólapokat a szerzetesi szűk cellából a nagyvilágba: a reneszánsz szele kapta szárnyaira Postomius Terentianus névtelen görögjének művét. A középkor keltegetni kezdte hosszú álmából a tetszhalott ókort, mert nem tudott, nem akart nélküle élni - vagy a weimari udvar nagy szimbolistájának nyelvén: Faust nem lehetett meg Helena nélkül. E vágy sarkallja azt a lázas hajszát, mely most az ókori művek másolataiért megindul. A magasztosságról szóló művet, hol az egyik, hol a másik olasz nagyúr másoltatja le a hiányos kolostori példányból, de a legnagyobb becse természetesen ennek a legrégibb kéziratnak van. A legkényesebb irodalmi ínyencek törik magukat érte. A XVI. század elején a kézirat Ridolfo firenzei bíboros birtokába kerül, ennek halálakor a Strozzi-palotába jut, de csakhamar a Medici-házban talál otthont. Mikor Lorenzonak, az urbinoi hercegnek leánya, Medici Katalin a franciák királynéjává lesz, megkezdődik a firenzei patríciusi ház könyveinek Párizs felé való vándorlása, úgy, hogy a század utolsó évében a kézirat már a párizsi királyi könyvtárnak egyik kincseként szerepel. A könyvtárban már nem névtelen szerző műveként lajstromozzák a munkát. Már azon a példányon, melyről a munkát megmentő szerzetes a maga másolatát készítette, fel volt jegyezve, hogy az irat vagy Dionysios vagy Longinos műve, vagyis az alatt a hosszú idő alatt, míg a kézirat Postumius Terentianus házából a kolostorba jutott, valamelyik olvasója találgatni próbálta, hogy ki lehet a mű szerzője és csak e két híres görög esztétikus egyikét tartotta képesnek a kitűnő munka megírására. A «Dionysios Longinos»-féle jelzésből némely későbbi másolaton a «vagy» szó kiesett, s így ettől kezdve «Dionysios vagy Longinos» név szerepel a szerző neveként. A mű igazi szerzője, ki gazdája használatára írta a munkát és így természetesen nem is gondolt arra, hogy megnevezze magát, ott lenn Hades országában megértő és megbocsátó mosollyal vett tudomást az incselkedő véletlen e szeszélyes névadó ténykedéséről.

Közben már elindult diadalmas útjára az a «titkos és csodálatos művészet», melynek megtanítására Gensfleisch zum Gutenberg mainzi patrícius szerződésileg kötelezte magát társaival szemben. A «titkos művészet» nyilvánossági jogot szerzett, s csakhamar mindenfelől nyomdák várták az eddig kézzel másolt műveket. Francesco Robortello 1554-ben a Medici-féle kéziratról készült egyik másolatot Baselben kinyomtatja és a könyv ajánlásában büszkén hirdeti, hogy «Dionysios Longinos ókori rétornak eddig lappangó művét feltámasztja és szorgos munkálkodással a homályból kihámozva a napfényre viszi». Evvel a munka az irodalmi érdeklődésű közönségnek közkincsévé válik, s egymást érik az új kiadásai és fordításai. Franciára nem kisebb ember, mint Boileau fordítja (1674.) és fordítása még a XVII. század folyamán hét kiadást ér meg. Eddig egyetlen magyar fordítása a derék Kis Jánosnak a Széptani Remekírókban 1846-ban megjelent próbálkozása.

Még pár szót a magam fordításáról.

Az ókori görög művek megértésének legnagyobb akadálya nem magának a nyelvnek, hanem azoknak a tudatelemeknek a halott volta, melyek az ókori ember lelkében a nyelvi megnyilatkozásokhoz kapcsolódtak. Hiszen beszédünk általában nem azáltal válik a közlésnek, lelkitartalmunk megismertetésének az eszközévé, ami a szavakban objektíve bennfoglaltatik, hanem azok által a képzettársulások által, melyeket a nyelvi kifejezés annak a lelkében felidéz, kinek a közlés szól. Az a lelki tartalom mármost, melyből e képzelettársulások anyaga kikerül és iránya kialakul, a mai művelt emberben egész másnemű tapasztalatokból, élményekből, másnemű öröklött lelki készségekből összegeződik, mint az ókori emberben. Ez a másféle lelki beállítottságunk okozza, hogy a görög irodalom alkotásai oly nehezen férkőznek közel lelkünkhöz, ha pusztán a nyelvi tudással felszerelve vesszük őket kezünkbe. Itt vajmi keveset használ a szótár a maga megkövült «jelentés»-eivel, melyek csak úgy aránylanak az eredetihez, mint a természetrajzi kézikönyv sematikus képei a természet élő, húsból-vérből formált valóságaihoz. Pusztán a szavak szótári jelentésének, s a szó- és mondatfűzés tisztára nyelvtani meghatározásának ismerete egyáltalán nem jelenti a több mint kétezer éves nyelvi megnyilatkozások fogadására azt a szíves vendéglátó készséget, mely nélkül ezek hidegen fogadott vendégként tétován tesznek-vesznek a lélekben, de meleg hangulat, benső kapcsolat teremtésére nem képesek. Azokon persze nem lehet segíteni, kik csak akkor beszélnek «ódon» patináról, mikor ezt az idegenszerűséget, azaz érthetetlenséget tapasztalják, s azok meg is érdemlik az olyan fordításokat, melyek tisztára külső nyelvi alapon készülnek. Akik ellenben a duzzadó élet friss zamatját szeretnék élvezni a görög elmealkotásokban, s akiknek történeti érzékét nem a patinának tévesen felfogott képzete foglalkoztatja, hanem a kétezer évig frissen maradó életnek az idő korlátait repesztő perspektívája, azok megérdemlik, hogy kitöltsük számukra azt az űrt, mely a görögök közléseit és a modern olvasó tudomásvevési készsége között tátong. S ha van létjogosultsága annak a tudománynak, mely a görögség élményeinek, a görög lélekben felgyülemlett tartalomnak felkutatásával foglalkozik, akkor képesnek kell lennie arra, hogy a maga történeti megállapításai alapján felismerje a görög szóanyag mélyén rejlő lelki tartalmat, s egyszersmind felfedje azokat a foszforeszkáló csillámokat is, melyek a görög tudatban az odajutó nyelvi megnyilatkozást körülrajzották. Ennek az elgondolásnak az értelmében fordításomban arra törekedtem, hogy a görög író nyelvalakításában kifejeződő minden egyes képet, gondolati, hangulati árnyalatot oly módon adjam vissza, ahogy az legjobb tudásom szerint az író lelkében a közlés folyamatát megindította és ahogy a közlés az egykori olvasó lelkében rezonált. Más alkalomra tartogatom követett fordítói eljárásomnak részletes megvilágítását, itt egyenlőre annak a leszögezésére szorítkozom, hogy tartózkodva Wilamowitz-Möllendorfnak hangulat-áttételi törekvésétől, melyet Babits joggal hibáztatott, teljesen hű fordítást igyekeztem adni - annak az igazi szívbeli hűségnek az értelmében, mely a maga szent áhítatában sokkal többet követel magától, mint amennyit a betűszerinti felfogás tőle követelni tud, s mely nagyon gyakran épp olyankor tanúsítja a legodaadóbb ragaszkodást, mikor látszólag a hűtlenség útjára téved.

 

I. (1-3. fejezet.)

II. (7. fejezet.)

III. (9-10. fejezet.)

IV. (16-22. fejezet.)