Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 15-16. szám · / · Kosáryné Réz Lola: Álom

Kosáryné Réz Lola: Álom
(Két részlet egy új regényből)
XIV.

Ha Hilduska végigment az utcán, egész nyáron és még ősszel is forró pillantásokkal találkozott. Néha megismerte a fiúkat, akik órákig gyalogoltak, hogy láthassák őt a Rytterék kertjében és virágcsokrokat dobjanak be az ablakán. De mióta tudta, hogy gyermeke lesz, nem akarta elfogadni a nézésüket sem és alig jött a városba.

Szemben a nyáron zöld mohával borított háztető egyre vörösebb, majd egyre szürkébb lett, aztán egy reggel szokatlan világosságra ébredt. A kémények körül fekete foltok voltak, s olyan volt a lompos, vastag, friss hóréteg a tetőn, mint valami elterült jegesmedve. Hilduska szerette nézni, régi gyermekmesék jártak az eszében. Azon tűnődött már, miket fog mesélni a gyermekének.

Csak olyan keservesen kicsinyes gondokkal teli ne lett volna az élet. Vagy, ha soha elseje ne lett volna a világon...

Csöndes vasárnap délután volt, egyedül járta a fagyos utcákat, s egy úr többször visszafordult utána. Hilduska gondolta: ha most nem kellene a gyermekre gondolni, jönne egy ilyen úr, s mondaná: Ah, szép asszonyom, ha velem jön, adok tízezer forintot! (Úgy képzelte, így beszélnek a rossz asszonyokhoz az urak). És ő menne, igen, igen, menne! Aztán odatenné egy borítékban Ádám íróasztalára a pénzt és szívenlőné magát...

Előtte két prémesbundás asszony ment, mögötte két szürkekendős. Egyszerre hátranézett az egyik úriasszony, köszöntötte őt és mondta a másiknak:

- Nézd, olyan még mindig, mint egy kisleány.

És a másik felelt:

- Miért ne lenne? Semmi dolga, semmi gondja.

Ádám mindennap látta a kis fehér arcát, látta főzni és látta sírni, mégis csak azt gondolta róla ő is...

A szürkekendősök hangosan beszéltek és Hilduska figyelni kezdett. Érdekes volt nagyon. Szólt az egyik nagykendős:

- Odavittem mind, amit horgoltam. Jobban megfizeti, mint a Rosentag és nem gorombáskodik az emberrel.

- Megpróbálom én is - felelte a másik. - Mióta a férjem beteg volt, alig tudunk megélni valahogy. Paprikás krumplit eszik a kis négyhónapos Ilusom is.

- Paprikát nem muszáj ám rátenni. Akkor olcsóbb.

- Hát csak úgy egye, mint a malacok? Hol lakik az az asszony?

- Lukasicsnénak hívják, el ne felejtse. Lukasicsné. Fent a Vöröskút felé, a lépcső tetején, abban a házban, ahol a bábaasszony is van. Mindent megvesz. Pesten elkél.

- Az ám, a nagyságáknak, csipkés alsószoknyára.

Siettek, elhagyták Hilduskát, s irigy gyűlölettel néztek rajta végig, a kemény munka gőgjével. De Hilduska nem is látta őket. Ment haza.

Amikor csak tehette, horgolt. Az ujjaiba bevágódott a fonál, a háta fájt, nem törődött vele. Minden este megmérte a csipkét, jókedvű és könnyű szívű volt. Nem érezte tehetetlennek magát többé.

Aztán egy nap, mikor elfogyott a gombolyag megint, nem bírta tovább a várakozást. Ádám rosszkedvűen, gondtelten ment el ebéd után, Hilduska várt, míg befordul a sarkon, s mindjárt indult ő is. Kapaszkodott végig az utcán apró, hegybeépített kunyhók, meredek kertecskék és útszéli keresztek között, azután fel egy végtelennek látszó sziklaszegélyes lépcsőn, míg a ferdefalú sárga házhoz nem ért, ahol ki volt akasztva a bábaasszony Máriaképes táblácskája.

Egész úton reményekkel és bohó tervekkel bátorította magát. Most félt. Soká álldogált a ferdére kopott küszöb előtt, míg végre benyitott egy sötétes, alacsony szobába, ahol a sarokból csontos, magas asszony kelt fel.

- Itt vagyok. Mi tetszik?

- Ezt a kis csipkét hoztam... Ha megvenné...

- Hát a nagysága is csipkét árul?

Hilduska szótlanul bontotta ki és nyújtotta oda könnyes szemmel. Az megnézte, megdörzsölte, aztán szólt:

- Hozd a szantimétert!

Kis, szelídarcú, világoshajú leányka jött elő. Lukasicsné gyors mozdulatokkal mérte végig a csipkét, aztán összehúzott szemmel még egyszer megvizsgálta.

- Hát, - mondta, - hát, mondjuk, három forint.

- Igen, - lehelte Hilduska. Nem tudta most, mennyi ez a pénz, nem, nem tudott semmi mást, csak azt, hogy most pénzt fog kapni, amiért dolgozott. Lukasicsné az asztal szélére leszámolta sorra a három forintot, ő felvette egyenkint, jónapot kívánt és sietett haza. Ádám kedvenc ételét készítette el ma, a pénzt a bronz hamutartóra tette. Úgy várt.

Ádám jött rosszkedvűen és gondtelten, Hilduska nem szólt, behozta az ebédet és várt. Várt türelemmel, sokáig. Ádám a szivarját is elszívta a könyökére dőlve és kabalisztikus jeleket rajzolt valami régi levélborítékra. Végre mégis felállt, odament az íróasztalhoz...

- Mit keres ez a pénz itt? Miért hagyod kint?

- Én... én neked hoztam... neked tettem oda... hebegte Hilduska. Ádám nagy szemekkel nézett rá.

- Nekem? Ezt a két forintot?

- Három forintot...

- Három forintot... Minek, fiam?

- Hát mert... szeretném, ha volna neked... sok...

Ádám hozzájött és megsimogatta a haját.

- Csacsikám! Megtakarítottad nekem? Ezt a három forintot?

Sóhajtott.

- Csak legalább ezerszer ennyi volna! Az tudna segíteni rajtam...

Letette a pénzt és indulni akart. De Hilduska felemelte könnyes arcát.

- Kérlek... kérlek, fogadd el tőlem! Látod, nekem nincs... Nincs több...

Nem tudott tovább beszélni. Túlságosan tele volt a szíve. Nem tudta már elmondani, hogy mennyit horgolt két hétig, hogy ezért feküdt le későbben és kelt korán, s ezért felejtette el felvarrni az inggombokat... Csak sírt bohó, csalódott gyermek módjára, keservesen.

Ádám nem értette, de meg akarta vigasztalni az asszonyt. Kivett egy új ötforintost.

- Te is adtál nekem pénzt, - mondta kedvesen, - én is adok. Nézd, itt van. Végy valamit magadnak rajta, kis síró babám.

Még egyszer megsimogatta és kiment a szobából.

Hilduska ezentúl csak kis fejkötőket és kabátkákat horgolt. S egy délutánon, karácsony előtt, valami boltosinas nagy csomagot hozott, s letette a sarokban.

Egy pillanatra meleg szívvel elmosolyodott Hilduska. Arra gondolt, hogy neki vett valamit Ádám, s hazahozta az inas. De nem! Hogyan is nem látta meg rögtön? Ez egy hintaló. S a nyakán lóg a cédula: Tuba Dánielnek.

Hilduska megállott a hintaló mellett. A parasztruhás kisfiúra gondolt és arra, aki jönni fog... Most már értette, mi az: törvénytelen gyermeke van, - vagy érezte inkább. Kivette a fiókból az ötforintost, hozatott rajta szaloncukrot, s a dobozt óvatosan tette be a ló feje alá. Újból le is pecsételte a zsineget.

Mire Ádám jött, csöndesen ült már újra az ablaknál, a félig kész kis fejkötővel a kezében és némán bólogatott, hogy Ádám valami unokaöccséről beszélt neki és szidta az ügyetlen inast.

Nem tudott asszonyához őszinte lenni Saly Ádám. Valamikor úgy érezte, hogy mind, ami régi időktől fogva nehezíti a szívét, megmutatja a tündérnek. De ez régen volt, a szép napok elmúltak - és hogyan is értené meg?... Piroska mondta egyszer és lehetetlen volt reá nem gondolni újra és újra:

- Gyermek még... játék neki minden.