Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 15-16. szám · / · Kosáryné Réz Lola: Álom

Kosáryné Réz Lola: Álom
(Két részlet egy új regényből)
IV.

Akkor kezdett kijárni a stefultói doktor.

Bezárkózott Ambrussal a hálószobába. A többi úr messze járt, Hilduska ijedt szemekkel ült egyedül a magányos ebédlőben a nyitott zongora mellett és nem merte a billentyűket leütni és nem merte elénekelni a dalt, amit odatett maga elé. Legtöbbnyire Schubert-dalok voltak. De talált azután kettőt, - női, apró, szelíd betűkkel volt írva a szöveg a gondosan rajzolt hangjegyek alá és Hilduska azóta mindig ezt szerette volna énekelni. Az egyik Bach volt: Ich hatte viel Bekümmernis, - a másik Beethoven és a szövege így kezdődött: Csak kit a vágy hevít, tudja, hogy mit érzek...

- Nos? Mit szólt? Mit szólt a doktor? - kérdezték a többiek, hogy hazajöttek és mind körülvették Ambrust. Az legyintett és vonogatta a vállát. Vendel szép virágos kis skatulyákat és fehér golyókkal telt üvegecskéket hozott a városból. Ambrus eltette mind, egyikből a levesébe tett, másikból este a poharába és türelmesen mosolygott hozzá.

Mikor a bátyjai elmentek, utánuk nézett az ablakból és keserű gondolatok égették. Gondolkozott, gondolkozott, s közben érezte, hogy mögötte ül Hilduska, félő szemmel hallgat és régi, gyermekes kis ruhája hozzásimul, mintha ölelné. Hiszen igaza lehet az orvosnak... Valószínű... De viszont nem bír agg ember módjára élni. Azelőtt lejárt a bányatelepre. Volt ott egy asszony, Marinka... erős, csontos, barna, alázatosan mosolygó. Három hónap óta nem látta és nem is akarta többé látni.

És Hilduska most megmozdult kicsit, a székét tovább tolta, a térdecskéje az asztallábhoz ér... És ő itt van vele egyedül, akár meg is csókolhatná, mint a múltkor, hogy Gotthárd olyan dühbe jött és a kicsi sírni kezdett.

Visszafordult. Hilduska csakugyan féloldalt ült a széken, térdeit az asztallábhoz szorítva és rajzolt. Hegyes ceruzával szeretett rajzolni kemény kártyalapra gyengeszirmú virágokat, vagy kis fenyőt, amint gyönge ágain nehéz hó fekszik. Soká tartott, míg egy-egy ilyen kis képpel elkészült, míg minden apró levélkét beárnyalt... Ambrus nézte a meghajlott karcsú nyakat, aztán hirtelen kiment a szobából. Néha egész nap le se jött Hilduskához ha egyedül voltak, a könyvei közé zárkózott és felhozatta Vendellel az ebédjét.

Júniusban háromszínű zászlót húztak fel a házra, régi bort hoztak fel a pincéből és Hilduska boldog volt, mert mehetett már fel Pestre magyar ember is... Ambrus elutazott megnézni a koronázást, s az orvos valami fürdőre küldte.

Olyan könnyű volt az ember lelke! Aznap a vacsoránál Gotthárd mosolyogva nézett reá:

- Milyen piros az arcod! Mondd őszintén, minek örülsz?

De Eusébius komolyan szólt:

- Hilduska, mostohaanyád írt. Vissza akarsz menni hozzá? Bált akar rendezni, vagy majálist és mindenféle ünnepségekre akar elvinni téged.

Hilduskának már könnyes volt a szeme.

- Ha kicsit szeretsz, ne beszélj így.

- Olyan szomorú és kedvetlen voltál mostanában, Hilduska. Azt hittük, hogy...

- Nem, nem! Én nem megyek el tőletek!

Gotthárd megint mosolygott.

- Majd egyszerre csak jön valami királyfiarcú vándorlólegény, aztán úgy elrepülsz vele, vissza se intesz nekünk.

Hilduska elfordította a fejét, s úgy kérdezte:

- Miért kellene tulajdonképpen visszamennem?

Az öregek összenéztek, elmosolyodtak. Rajmond Dánielnek súgott valamit, Ottó a szakállát simogatta. De Eusébius megint csak komolyan szólt:

- Majd holnap beszélek veled az örökségi jogviszonyokról.

Hilduska végighallgatta, aztán leült levelet írni. Az öregek a háta mögött be-benéztek az írásba.

- Mit ír? - kérdezte a legrövidlátóbb suttogva.

A másik legyintett oldalt.

- Hogy csináljon amit akar.

- El fog úszni az egész, Wirhoferben nem lehet bízni.

- Majd mi gondoskodunk róla.

S a gavallér Rytterek mosolyogva hagyták, hogy néhány gyerekes szóval, egy rövid levélben elintézze a kérdést. Csakhogy Hilduska az övék maradjon...