Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 15-16. szám · / · Kosáryné Réz Lola: Álom

Kosáryné Réz Lola: Álom
(Két részlet egy új regényből)
III.

Mire a tél jött, Hilduska mintha mindig ott élt volna az erdei házban és mintha soha nem is bántak volna vele másképp, mint drága, féltőn óvott kis porcelán hercegkisasszonnyal. Eusébius bácsi gyöngéden és sajnálkozva bólogatott, ha vad viharok után reggelenként sápadtan, téveteg nézéssel jött ki magányos szobájából.

- Keressen valami asszonyt, - mondta Vendelnek, - aki itt maradjon legalább a télen át, míg a farkasüvöltés idehallatszik, s a szél a kéményekben fütyül.

Már aznap este ott volt egy leány. Karolinának hívták, kövér, lompos, lenhajú, sánta volt és örökösen fájt a foga, de a szeme kék, türkizkék, mint a legtisztább hegyi tó vize és sírvafakadt gyönyörűségében, hogy először meglátta Hilduskát a párnái között. Esténként, miután eloltotta a lámpást és vastag hüvelykujjával keresztet rajzolt Hilduska homlokára, elhelyezkedett a szalmazsákján, s beszélgetni kezdett. Különös történeteket tudott rablókról, korcs gyermekekről és a különböző bűnök büntetéseiről. Hilduska hallgatta, s lassan, csöndben aludt. Néha nem értette meg, máskor félreértette őt, mert ha valamiről azt hitte Karolina, hogy nem kell magyaráznia, arról Hilduska rendesen nem tudott semmit.

Ebben az időben kezdett Hilduska álmodozni. Estefelé nem gyújtott mindjárt lámpát, az ablakhoz ült és halkan várta, hogy az öregek kis csillagfényű mécsei kibukkanjanak a fehér prémes fekete fák közül a hóban. Homályos árnyékok meg-megmozdultak, az ablak alatt mintha fényes ércsisak csillant volna meg a kék holdfényben és messze tompa lódobogás hangzott néha. Ha úgy jönne egyszer valaki, míg a bácsik nincsenek itthon, a paripájára kapná és elragadná őt?... Mi lenne akkor?... Mi lenne akkor?... Nyargalnának a holdfényes erdőn keresztül, félve, nehogy valaki utolérje őket és hogy le ne essen, a lovag szorosan átölelve tartaná a derekát...

Tovább sohasem gondolta a regényt. Nem tudta tovább. Ennél a kábult, boldog nyargalásnál vége lett a könyveiben is minden történetnek. Csak tűnődött rajta, miért raboltak tulajdonképpen lányokat a lovagok, s miért jó néha erre gondolni, bár nagyon sírna a bácsik után.

A kék szalontól, amit számára rendeztettek át az öregek, nem messze volt a konyha. Tavasszal elküldték Karolinát és Hilduskát mindennap Vendel éneke költötte fel:

- Tudja minden okos ember,
Sok baj van a szerelemmel.
Nem is segít semmi más:
Egy hideg borogatás.

Hogy hol hallotta?... Hilduska sietett az öltözéssel, hogy vele énekelhesse és kacagott.

- Mert nem értjük, azért nevetünk! - mormogta Vendel és egymás mellé állította a sok kifényesített csizmát, külön a sárosaktól.

- De hideg borogatás, Vendel! Maga is tett priznicet a szívére? Mondja hát. Igazán?

- Bár tettem volna!

Legyintett az öreg ember és morgott valamit magában. Simahajú, hetyke lányokra gondolt, akik már mindent elfeledtek, a suton ülve nyámmognak fogatlan szájukkal, vagy kint pihennek a domboldali temetőben.

Nagy, barna bőrkötényébe szedte a csizmákat és indult befelé. Hilduska utána nézett. Most be fog menni a hálószobába, leteszi minden ágy mellé a pár csizmát és szalutál... Mint mindennap, tizenöt év óta, hogy a világosi fegyverletétel után szerencsésen összetalálkozott a hat Rytter a családi házban. A hetedik Kufsteinban halt meg és a nyolcadik, Hilduska anyja Késmárkon, férje utáni aggodalmában, aki a temetésére érkezett. Hilduska érezte lelkén a nehéz, fekete árnyékot, de mégis megborzadt a gondolatra, hogy az öregek ilyen soká itt tudtak élni és el se akarják hagyni az erdőt halálukig, mert sok szomorúság érte őket az életben. Vendel mesélte, hogy Eusébius úrnak tündérszép felesége volt és hogy a Gotthárd, meg Ambrus, meg ő soká haragudtak egymásra. De ez nem lehetett az igazi ok! Oh, Hilduska vágyott nagyon Pestre, ahol úgy képzelte, valami különösen szép és meghatározhatatlanul fenséges életet álmodnak végig a költők és a szép asszonyok. Mások talán nem is laknak arra... De mindhiába. Eusébius bácsi és mind a többiek is mondták, hogy amíg alkotmányos rend és uralkodó nincs, addig a főváros sem magyar főváros és addig oda nem lehet menni. Ez volt az igazi ok, s ezt megértette Hilduska és álmodott a költőkről és rablólovagokról tovább, reménytelenül...

Délutánonként felmentek az ebédlőből a faragott, barna lépcsőn a könyvtárszobába tanulni. Nagy könyveket szedtek le a polcokról és Hilduska áhítatos arccal hallgatott. Ám néha besütött a nap, a falon táncolt, vagy az öregek kopasz fején, jó kedve támadt és nevetnie kellett.

- Perikles hosszúfejű volt?

Eusébius akkor az egyszer megharagudott reá, mert Periklest tartotta az ókor legnagyobb emberének. Felállt, az ajka mozgott. De Ambrus szólt neki latinul:

- Hagyd. A kacagása nem teszi kisebbé Periklest, de boldoggá tesz egy pillanatra valamennyiünket.

És Eusébius visszaült. Hilduska ijedt szemekkel nézte és szintén tisztelni kezdte Periklest.

Máskor, magyarázat közben, Eusébius hirtelen megállt.

- Nem, ezt kihagyjuk. - Fordított a lapon és ráncos, kerek arca elpirult.

Hilduska később levette az érdekesnek ígérkező könyvet a polcról. De a lapok össze voltak ragasztva. Összeráncolt homlokkal, csalódottan szállt le Hilduska mindig a székről és nem tudta meg, miért ölte meg magát Lukrécia.

Csakhogy Hilduska mindenáron meg akarta ismerni az életet és mert a könyvek nem mondtak neki semmit, az öregeket kezdte figyelni, akik lassan kisebbek lettek nálánál és mosolygott, ha magán érezte a simogató pillantásukat.

Mikor reggelenként bejött az ebédlőbe, hogy kis, virágos csészékkel rakja körül az asztalt, odakiáltott a hálóterem felé:

- Aki leghamarább lesz készen, az kap egy csókot!

És Eusébius össze-vissza kezdte gombolni a mellényét. Abba is hagyta, bebújt hamar a kabátjába és nyitotta az ajtót diadalmasan:

- Én vagyok!

- Nem ér, nem ér! - kiáltotta utána valamelyik. A mellényed nincsen begombolva!

Ambrus jött ki és odament Hilduskához. Mutatta a mellényét:

- Az enyém be van gombolva, látod?

Eusébius ráncos, kerek arcán szégyenlős bűntudattal kezdte újra a mellénygombolást és hátralépett. De Hilduska hozzáfutott és átfogta a nyakát.

És összecsókolta drága, furcsa öreg arcát. Ambrus mellette állott.

- Hát én, Hilduska? Hát én?

Hilduska felnézett reá, fájdalmasan ráncos homlokára, szürkülő, de makacsul göndör hajára, fényes szemeibe, kicsit összehúzta a szemét, aztán odahajolt és megérintette ajkával a homlokát.

Ha Gotthárdnak kenyeret szelt, s az egy pillanatra a kezét is átfogta, Ambrust nézte, hogyan ér össze a szemöldöke. Ha Ambrus hívta, hogy segítsen neki bélyegeket ragasztani, titkon figyelte, hogyan kíséri őket Gotthárd tekintetével a hidegen csillogó üveg mögül.

Bohó játék volt ez, s nem tartott soká, mert egyszer Hilduska nagyon megijedt.

A születésnapjára zongorát kapott. Ökrösszekéren hozták nagy bajjal és hogy végre beállították, egy egész hétig nem volt szabad kinyitni. Végre letelt a hét, valamennyien ünnepélyesen ülték körül a titokzatosan hallgató hangszert és nézték, amint Ambrus leszedi róla a forgácsot és selyempapírt, s felhajtja fényes fedelét. Megtisztogatta, belefújt a húrok közé, aztán végigsimogatta az érintetlen billentyűket és szólt:

- Én fogom Hilduskát tanítani.

- Úgy beszéltük meg, hogy én!... Nézett vissza Gotthárd keményen az asztal mellől. Hilduska ijedten és kíváncsian hajolt feléjük. Mi lesz?... Egyszerre Ambrus átfogta a nyakát és szájon csókolta őt hirtelen.

- Te! Mit nézel így reám?...

Hirtelen visszadőlt aztán a székbe, zavartan nézett fel és összeráncolta a homlokát. Hilduska bíbor szájjal, halványan, ijedten állt a helyén.

- Ambrus, - mondta Gotthárd és a szeme fénylett. - Ő nem gyermek többé!

A többi hallgatagon szívta a pipáját. Gotthárd hátradőlt, elsimult az arca, behunyta a szemét.

- Gyere ide, Hilduska, hozzám. Én nem bántalak, nem foglak soha megcsókolni és egy nagyon szép dalra tanítalak meg téged.

De Hilduska Eusébius bácsihoz szaladt, átfogta a nyakát és sírni kezdett. Ambrus lassan felállt, Gotthárdhoz ment, vállára tette a kezét és mosolygott, mert győzni akart magán.

- Játsszunk együtt. Akarod?

Régi-régi kottákat kellett Vendelnek lehoznia a padlásról, sárgult, kézzel írott hangjegyfüzeteket viaszosvászon-fedéllel.

- Mit akarsz? Schubert?

- Mendelssohn.

Leült a két öreg ember a zongorához és játszani kezdett. Ezüstös köd terjengett, a zongorán lobogott a két gyertya. Hilduska szorosan Eusébius bácsihoz húzódott. A függöny mögött mintha halott asszony árnya lebegett volna és a két férfi válla megremegett... Talán a harmadiké is, a legöregebbé, akinek a szívében nem volt már egyéb nyugalmas emlékezésnél, szelíd bocsánatnál és boldog, gyermeki derűnél...

Hilduska soha-soha nem mosolygott Ambrusra többé.