Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 15-16. szám · / · Kosáryné Réz Lola: Álom

Kosáryné Réz Lola: Álom
(Két részlet egy új regényből)
I.

Wirhofer Pali mesélte (régesrégen, fiatalkorában), hogy egy tavaszi délutánon, mikor hosszabb távollét után először ment fel a Benedictus-házba, egy szőke hajú leányt látott a lépcsőkorláton ülve lecsúszni az emeletről. Ijedten fogózkodott meg, amint észrevette a látogatót. Wirhofer Pali leemelte a bársonykalapját s felnézett reá mosolygó csodálkozással.

- Hilduska! Maga az, igazán?

- Hát! - felelte Hilduska és megrázta aranyfelhős fejét, hogy a fekete selyemszalag megreszketett rajta. - Már három hete, hogy hazajöttem.

Pali megcsóválta a fejét és tovább akart beszélni, de Hilduska elfordult tőle, lassan tovább csúszott a korláton, mind gyorsabban siklott, s hirtelen eltűnt odalent a lépcső végén.

Sóhajtott egyet Wirhofer, a Hilduska gyámja, megsimogatta magasodó homlokát. Elfelejtette akkor mind a gyámi gondjait, csak arra gondolt: miért nem lehet egészen fiatal többé.

Odabent a szép asszony felhőszínű lágy selyemköntösben várta, s a díványra ültette maga mellé. De Wirhofer szórakozottan nézte a messzi felhőket az ablakon át, s mikor Piroska asszony rászólt, ügyetlenül fordult vissza.

- Semmi, semmi... Csak... Csak a lépcsőházban Hilduskát láttam. Hogy megnőtt, minő szép lett tavaly óta! A haja aranyfelhő, a teste karcsú, mint a fiatal nyír, a szeme mély és ragyogóan tiszta...

A szép asszony, Hilduska mostohaanyja, kiegyenesedett. Sóhajtott kicsit, mosolygott, de a szája keskeny lett és kemény.

- Csak ne lenne olyan rakoncátlan! Higgye el, túlságos nagy gond nekem ez a nagy leány... S félek, hogy nem szeret engem. Én pedig tiszta szívvel a javát akarom. Szeretném, ha elmenne egy-két évre Guszti nénihez, megtanulna jól varrni, főzni, aztán hazajön bálozni, megveszem neki mind a regényeket és keresünk egy csinos, gazdag férjet... Nem akarja! Szomorít.

Kicsit elfordította a fejét szenvedő arccal, pilláit a szemére eresztve. Wirhofernek ez elég volt, hogy mindent felejtsen a szép asszonyon kívül. Piroska visszanézett reá mosolyogva, újra elhelyezkedett és mondta lágy, zsongó hangján:

- Mármost jöjjön, mesélje el, merre járt, mit látott. Igaz-e, hogy Pesten az asszonyok aranyszállal átszőtt cipőt viselnek és hogy Ljubomira hercegné gyémántos csatokat tétetett reá? Én is szeretnék olyat. És igaz, hogy valami új szépítőszert használnak most, amit az ember csak a zsebkendőjére csöppent és végigtörüli vele az arcát?

Wirhofer Pali felelni akart mosolyogva, halkan, de egyszerre sírás hallatszott egy távoli szobából, csöndes, ezüsthangú zokogás, hogy szegénynek belefájdult a szíve. Mondta is:

- Ki sír ilyen keservesen valahol?

S most egyre közelebbről hallatszott a sírás, de egyre jobban visszafojtva és hogy Hilduska a küszöbre ért, már csak a szemén látszott egy-egy fényes könnycsepp.

- Mi bajod Hilduska? - kérdezte a szép asszony, s gyöngéden, kedvesen átölelte a vállát. Mi bajod, kicsikém?

- Azt mondta... Mila.... hogy.... hogy csomagolni fog nekem! Nem akarok Guszti néniékhez menni, nem akarok! Ott mindig olyan sötét van a szobában, nincs kert, az utcákon tüzes kövek feküsznek és mindig mindenki haragos! Oh, megmondom Eusébius bácsinak! Vagy megírom neki! Majd.... majd kigondolok valamit!

- Hilduska, - mondta Wirhofer, mintha apró gyermekhez beszélne, - legyen jó kisleány, ne sírjon. Pénteken utazom megint Pestre, egyúttal elviszem Guszti nénihez és egy egész kosár narancsot veszek útközben magának.

- Mm! - mondta Hilduska sírás közben, aztán eltakart arccal kiment a szobából.