Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 11-12. szám · / · Zsadányi Henrik: Sima életpályák

Zsadányi Henrik: Sima életpályák
II.

A magyar újságírói pályára bizonyos mértékig szintén ráillik a francia közmondás: le journalisme mčne tout, pourvu qu'on en sort. Több magyar újságíró otthagyta a szerkesztőséget, más pályára kanyarodott be és fényes eredményeket ért el. Ezek többnyire nem tagadták meg eredeti foglalkozásukat, ünnepi bankettek alkalmával a meghatottság pillanatában szívesen mondják el, «hiszen én is újságíró vagyok!», jól tudván, hogy a szerkesztőséghez vezető szálakat még akkor is érdemes ápolni, ha a legmagasabb csúcsra hágott fel az ember. Ezeket azonban aligha lehet újságíróknak tekinteni. Az igazi újságíró, az átlagos újságíró, a tipikus újságíró voltaképpen az, akinek nevét a közönség éppen úgy nem ismeri, mint ahogy a téglarakó kőműves, vagy a sacco-öltöny készítő szabó nevét nem ismeri.

Hallották-e például valaha Benes János nevét? Lehet, hogy valahol valaki olvasta talán, de csak éppen úgy, mint ahogy valamilyen alkalomból a kőműves, vagy a szabó neve is belekerül az újságba. Még az újságírók jó része sem tud róla semmit, holott Benes János valóban hírlapíró volt. Mint fiatal egészséges ember ült le először a régi Egyetértés szerkesztőségében. Volt valamilyen diplomája is, de ő szentül meg volt győződve, hogy igazi hivatása a zsurnalisztika. Hiába nógatták barátai, legyen «becsületes ember», ő délután öt órakor bement a szerkesztőségbe és a vacsoraidő megszakításával ottmaradt éjfél után kettőig. Ez alatt az idő alatt dolgozott, igen keményen dolgozott. Cikkeket írt, napihíreket firkantott, lexikonokban böngészett, könyveket ismertetett, az események minden mozzanatát glosszázta, egyszóval «az élet ütőerén tartotta kezét». Azok, akik vele együtt kapták meg diplomájukat, s már jó meleg kellemes fészket raktak maguknak a társadalom egy-egy terebélyes fáján, a lelkére akartak beszélni:

- Nézzed csak, János, hát érdemes újságírónak lenni? Hiszen csak agyondolgozod magad, a szemeid elromlottak, gyanúsan köhécselsz, a hajad már majdnem egészen ősz, és mindez miért? Azért a pár forintért? Hiszen jóravaló ruhát nem tudsz magadnak venni, a családod csak éppen hogy él napról-napra... Nézzél reánk, egykorúak vagyunk, de inkább a fiadnak látszunk. Sokkal kevesebb robotolással, sokkal többre vittük. Ez az örökös villamos világítás, ez az örökös füst és ez az örökös éjjelezés előbb-utóbb legyűr téged... Különösen az éjjelezés! Más ember akkor kezd el szórakozni és pihenni, mikor te az igába állsz...

Benes János mosolygott a bajusza alatt, amikor ilyen beszédeket hallott és dolgozott tovább. Dolgozott tovább, de minél tovább dolgozott, annál sűrűbben vette elő a hírlapírók nyugdíjintézetének évi jelentését, hogy nyomtatott betűből lássa, mikor fogják őt tulajdonképpen nyugdíjazni. Hány év múlva hagyhatja abba a munkát, mikor költözködhetik ki végleg a budai hegyekbe, a rózsák és a fenyőfák közé?! Minél hajlottabb lett a háta és minél többször kellett pápaszemét megigazítania, hogy az elmosódott kőnyomatot elolvashassa, annál intenzívebben iparkodott fel benne a kérdés, mikor-mikor?... S amikor már igazán nem volt messze ez az idő - meghalt. A nyugalmat nem érte meg. A hírlapírók nyugdíjintézete évi jelentésének abba a rubrikájába, amelynek homlokára ez van írva, «a halálozás éve», ismét belerajzoltak egy keresztet, s ezzel ismét erősebb lett az az igazság, hogy az újságíróknak csak igen elenyésző százaléka képes a nyugdíjba átlépni, a túlnyomó rész összeroskad, még mielőtt odaér.

A hírlapírók csapata, (noha hivatásuk az utóbbi esztendőkben kissé módosult, nem ülnek annyit az íróasztalnál, többet vannak kint és paroláznak az élettel,) - Benes Jánosokból van összetéve. Mily jóízűen - vagy keserűen? - kellett hát felkacagniuk, mikor meghallották, hogy az ő foglalkozásukat a sima és könnyű életpályák közé sorozták! Könnyű újságot írni? Könnyű azt a szikrázó, hánykolódó, eszeveszettül forgó valamit megfogni, amit életnek neveznek? Könnyű a nap legnagyobb részében kinyújtott idegekkel figyelni, tudomásul venni, írni, reagálni és lelkileg, meg fizikailag a hallottakat és látottakat feldolgozni? Könnyű a saját képességét minduntalan lelkiismeretesen ellenőrizni, az írni tudását minduntalan csiszolni és a mondanivalóját az éppen szükségesre lepallérozni? Könnyű ezután a napi munka után hazamenni és egy-egy könyvet elővenni, mert hiszen ugye az ember csak nem maradhat azon a ponton, ahova az iskola kitette?!

Persze, akik ezt a foglalkozást könnyűnek hiszik, az újságírót a képviselőház-folyosói tréfák, és az Otthon kártyaasztalainak élcei színes ködén keresztül tanulták megismerni. Ezek nem tudják, hogy az Otthon kártyaasztalainál sertéskereskedők sokkal sűrűbben fordulnak meg, mint újságírók, s hogy a parlament folyosóján az újságíróélceket ügyvédek és miniszteri tanácsosok faragják.

Az újságírók szerkesztőségekben, gyűléstermekben, a város és az ország különböző pontjain vannak, meggémberedett ujjaik között ceruza szalad, hogy a közönség néhány óra múlva az örökös «mi történt?» kérdésére feleletet kaphasson. Lehetséges, sőt valószínű is, hogy néhány újságírónak sikerült olyan pozíciót elfoglalnia, amely, mondjuk, elég kényelmesnek mondható. A túlnyomó többsége azonban - Benes János. S minél mélyebbre ül bele a sajtóba a kapitalisztikus irányzat, annál több a Benes János. Olyan Benes János, akinek piros-betűs napként marad meg életében az az este, amikor színházba mehet, vagy ha családjával kirándulhat a Hűvösvölgybe. Olyan, aki az elébe tett és éppen csak a fizikai megélhetésre kimért kenyeret mindig újabb és újabb munkával kénytelen megvédelmezni, mert abban a pillanatban, amikor munkateljesítménye csökken, vagy akár csak megfakul, a tőkés elvek szerint igazodó munkáltató nyomban az ajtó előtt leselkedő állásnélkülieken tart futó szemlét. Minél erősebb talajt kap ez az irányzat, annál többen vannak, akik - hogy a közönséget informálják és hogy a közönség benyomásait ismét magukba szedjék - reggeltől estig vagy estétől reggelig agyukat és idegrendszerüket oly mértéktelen bőkezűséggel áldozzák fel, hogy az újságírók átlagos életkora alighanem a nyomdászokéval, vagy a gyújtógyárakban dolgozó munkások életkorával van egy vonalban.

Az újságírói pályára - erre a rosszul fizetett, bizonytalan jövőjű, igával terhes, korai halálba űző pályára mégis vajon mi húzza az embereket? - erről sokat lehetne írni. Több ok szerepel vonzóerőként. De ezek között a könnyűség, a kényelem, a jó mód hintaszékében való ülés, egymásra rakott lábak, összefont karok, bizony mondom, nincsenek. Ha egy fiatalember újságíró akar lenni, szünet nélkül fülében cseng idősebb kartársainak figyelmeztető szava:

- Hát megbolondult maga? Miért nem lát valami jobb kenyérkereset után? Nézzen itt körül ebben a szerkesztőségben, ott ül egy Benes János, ott egy másik, én már félig az vagyok, amaz ott annak indul, hát maga is ilyen szürke, kehes, koravén állat akar lenni? Hát nem sajnálja az édes mamáját és a nővéreit? Menjen, menjen kérem innen! Takarodjék a fenébe, most még ráér, hozzáfoghat valamihez...

Legifjabb Benes csak mosolyog, azután a szolgához fordul, melyik íróasztalhoz szabad leülnie és kéziratpapirost, meg tollat kér.