Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 11-12. szám · / · Csató Sándor: Vaszil

Csató Sándor: Vaszil
4.

Az ajtó előtt, amelyik a tornácra vezető utat elzárta, megállt. Kifújta az orrát, egy-kettőt krákogott, aztán lassan, félve megnyomta a kilincset. Az ajtó kéjesen nyikorgott, mint a boszorkány gégéje, mikor a tőrbe csalt gyerekek belépnek a házba. Vaszil előredugta a fejét, széjjel nézett s átlépte a küszöböt. Valami eltévedt hűvös szellő az arcába csapott, talán a meleg elől jól elfüggönyözött szobákból szökött meg, máskor jól esett volna, de most ebben is valami idegenszerűt, barátságtalant talált s fázósan megborzongott a meleg nyárban.

Alig tett egy-két lépést, valahonnét a bokrok közül megközelítette, egy kutya, s csak akkor ugatott fel kutya-ravaszsággal, mikor lógó nyelvével csaknem Vaszilra lehelt.

Vaszil ijedten kapta el lábát, megfordult s szemébe nézett a nagy kerekfejű lompos pudlinak.

- Bozse moj - ijedezett, hasa a hirtelen rémülettől felszaladt a mellébe.

- A szeme... az éjjeli kutya,... mint a pópáé - hebegett nyekegve az ijedelme. - Nem takarodsz - hangzott fel a háta mögött egy parancsoló mérges hang, amelyik azonban nem Vaszilnak, hanem a kutyának szólott. A kutya a hangra felkapta a fejét, a nézése találkozott gazdája haragos pillantásával, egy másodpercig belenézett, aztán nyakába húzta fejét s szégyenlősen tovább kullogott.

- Isten hozott fiam - lett egyszerre a hang barátságos s a megijedt Vaszilt két barátságos kéz nógatta, hogy lépjen beljebb.

Végigmentek egy vörös téglával padlózott előszobafélén, aztán egy nagy, tágas, gondosan elfüggönyözött szobába jutottak, úgy, hogy először a szemnek meg kellett szokni a félhomályt, míg látott valamit. A szobában kevés bútor volt. Az egyik sarokban olyan fél-invalidus íróasztal állott, bizonytalanul, féloldalt, mint aki maga sem érti, hogy őt még használhatják valamire, vele szemben egy polc volt, sok komoly, bőrkötésű, vastag könyvvel a tetején, a középen kis négyszögletes asztal, körülötte négy egyszerű faszék. A falak már díszesebbek voltak. Vastag, aranyos keretű képek lógtak mindenütt rajta, részben dicső csatákat ábrázolva, részben szentek vagy más nagy emberek arcképével színesre nyomva.

Vaszilnak azonban ez is túl finom volt. Azt sem tudta, hogyan rakja a lábát, nehogy kárt tegyen a padlóban, arra pedig, hogy le is üljön, csak a pópa két kezének erőszakolásával volt kényszeríthető. Végre leült, de csak félig a székre, a másik felét meggugolt lábával tartotta tovább, így biztosítva, hogy a szék nem törik le alatta.

- Mindjárt hozok egy kis innivalót - mondotta a vendégszerető pópa s kiment a szobából. Vaszil egyedül maradt. Óvatosan megforgatta fejét, most mert először körülnézni, hogy hová is jutott tulajdonképpen. A szentképek komolyan néztek rá sötét arcukból, haragudtak, hogy a napvilágot elzárják tőlük, a máskor oly szelíd szemek szigorba húzódtak, a máskor oly szelíd, szent vonásokat rosszalló ráncok borították. Különösen a Vaszillal szemben lévő képről, amelyiken valami igen nagy úr lehetett megfestve, mert bíborba, bársonyba volt öltözve, fején korona volt, ruháján mindenütt arany meg gyémánt, nézett valaki haragosan rá, olyan alattomos, összehúzott szemmel, mint az életre-halálra viaskodó gladiátor, aki csak a kész percet fürkészi, hogy lecsapjon ellenfelére.

- Mit akarnak tőlem? - volt Vaszil nemcsak ijedt, hanem ingerült is s meggörbült háttal úgy sütötte le a szemét, mint aki már csak az ütést várja.

Az ajtó kinyílt, a pópa jött vissza. Hóna alatt egy hosszú üveget szorongatott, kezében két vastag falú, szögletes pálinkás pohár volt s így a másik keze szabadon maradt az ajtónyitogatáshoz.

- Egy kis jó szíverősítőt Vaszil fiam - tette le az üveget az asztalra - jólesik így ebéd előtt - s barátságosan megtöltötte a két poharat.

Vaszilnak reszketett a keze, mikor a pohár felé nyúlt, a torka a jó illatú pálinka dacára úgy összeszorult, hogy azt hitte, egy kortyot sem tud lenyelni.

- Egészségünkre - emelte fel a pópa a poharat s az összeszorult gége dacára egy-kettő eltűnt a pálinka.

Akármilyen nehezen ment is, határozottan jót tett Vaszilnak. A pálinka, miután elhelyezkedett a gyomorban, kezdett forogni, körbejárta az egész testet, és mindenütt melegítő, biztató, bátorító sávot hagyott maga után.

A pópa szó nélkül újra töltött.

- Olyan ez, mint az orvosság, - kínálta Vaszilt.

Vaszil szemérmesen kapott utána s pár pillanat múlva a második pohár is megkezdhette a bíztató körsétát.

A pópa is leült. Közel húzta a széket, mint aki csendesen akar beszélni, egy darabig nézte a kipirosodott Vaszilt, aztán érdeklődő meleg hangon kérdezte:

- Hát hogy megy a sorod?

- Megvagyunk, megvagyunk, - motyogta Vaszil, akinek kezdett a dolog nem is olyan rettenetes lenni.

- De azért sok a baj, ugye? Mint ahogy a példabeszéd mondja, szegény embert még az ág is húzza.

- Bizony sok, - bólintott Vaszil, ami színigazság is volt.

- No de talán már nem tart sokáig, - biztatta rejtélyes sejtetéssel a pópa.

Vaszilnak ugyan fogalma sem volt, hogy miért, de azért arra is bólintott.

- No még eggyel, - töltött, hogy időt is meg lelket is nyerjen a további beszélgetéshez.

- Hát tudod-e fiam, - folytatta az ivás után fejét felütve, mint aki nagyot akar mondani, de azért csendesen, - hogy hamarosan háború lesz.

Vaszil csodálkozva meresztette a szemét.

- Bizony háború, - erősítette meg még egyszer.

- Az a sok gép is azért szaladgál oly gyakran a tisztekkel. Bajban vannak a németek. De ez csak nekik baj. Eleget sanyargattak már bennünket csendőrrel meg finánccal, majd adják most olcsóbban.

Várta a hatást. Vaszilnak tetszett a beszéd, mert ami igaz, az igaz.

- Én mondom neked, leszünk mi még itt urak s akkor vége lesz minden bajnak - s a jövendő jó örömére dörzsölte mosolyogva kezeit.

Vaszilnak kinyílt a szája s úgy bámult. Nem értett ugyan sokat az egészből, de a pópa örömteljes arcáról ő rá is ráragadt valami s ő is érezte, hogy ebből tényleg valami jónak kell kijönni.

- Majd meglátod, hogy beteljesedik a szavam. Itt még nagy dolgok lesznek. Ha a jövő héten eljössz hozzám, akkor már többet tudok mondani. Te okos ember vagy Vaszil, megérted a szót, azért szeretek veled beszélgetni. Gyere el fiam a jövő vasárnap is, elbeszélgetünk majd egyről-másról. Hanem mára már elég volt, nem akarom, hogy nagyon sokáig maradj itt. De a jövő héten - s fejével jelezte a nagyot, amit akkor mondani akar.

- Aztán vigyázz, senkinek egy szót sem arról, amit itt beszélgetünk, mert mind a ketten bajba juthatunk. - Ebben volt egy kis fenyegetés meg ijesztés is.

- Dehogy, dehogy, - ígérte Vaszil s felállt a székről.

- No még Szent János áldomását - s a két pohár, mintha két jó barát tartaná a kezében, összekoccant megértően a magasban.

A forró nyári napon, útban hazafelé egy kicsit szédült Vaszil attól is, amit hallott, meg attól is, amit ivott. A szeme káprázott még jobban, mint reggel, az ijesztő álom után, csak azzal a különbséggel, hogy a reggeli fogát vicsorgató kutya helyett, a pópa szelíd, barátságos arca mosolygott rá. Vaszil keblét valami kedves meleg lepte be a mosolygó arc láttán, legszívesebben mindjárt ott az úton összecsókolta volna. Szerencséjére azonban annyira részeg nem volt, nagyon jól tudta, hogy ez csak képzelődés, hogy a pópa tényleg nem mosolyog ott előtte, különben az emberek jót nevethettek volna a levegőt csókolni akaró Vaszilon.