Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 9-10. szám · / · Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig

Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig
Regény
V. fejezet.

(Amelyben a kisdiák családok életébe keveredik bele s olyan dolgokról hall és olyanokat lát, amik nem tartoznak a gimnáziumi tananyaghoz; például szerelmes levelet közvetít, ami szintén hiányzik az állami tantervből.)

Dorogiék egy nagyobb parasztházban laktak, a ház első végében. Hátul laktak a házigazdáék.

A ház kívülről fehérre volt meszelve, de belül a szobák pingálva voltak, ez tette őket urasabbá. Két szobájuk volt, az utcainak volt három ablaka, kettő az utcára, egy az udvarra, az udvarinak két ablaka, a tornácra.

Ők a belső szobában tanultak mindig, az utcaiban a nagy ovális asztal mellett s rendesen lámpát kellett gyújtani a végén, mert december felé járt az idő és hamar sötétedett.

Volt ott egy csomó ember abban a lakásban, magas nagy nők, de ő valami két hétig nem tudta őket megkülönböztetni egymástól.

Azt nem szerette, hogy annyi nő van ott, három felnőtt lány. Különösen volt köztük egy kisebb, az mindig vihogott, nagyon utálta érte.

Dorogit otthon Sanyikának hívták, még helyesírást sem tudott, még a szorzótáblát sem tudta, latinból olvasni nem tudott, kétségbe kellett esni rajta, hogy hogy fogja ő ezt megtanítani valamire.

Legokosabb az lett volna, hogy megmondja a szüleinek, vagy a tanár úrnak, de ez még akkor nem jutott eszébe. Úgy gondolta, hogy őt nem azért állították mellé, hogy vádaskodjon rá, hanem hogy megtanítsa arra, amit nem tud. Az ám, de hogy.

Ha valamit nem tudott, akkor ő mindig visszább ment egy kérdéssel, mert ha nem tudja egy igének ragozni a Conjunctivusát, akkor próbáljuk először az Indicativust. Ha nem tudja a Futurumot, a Jövőidőt, akkor lássuk elébb a Jelenidőt, a Praesenst.

De aztán kiderült, hogy még azt sem tudja, mi a különbség a praesens és a perfectum, a jelen és a múlt közt. Akkor neki állott, hogy ezt megértesse vele: hogy a cselekvésnek a három fő történési idejét kivilágosítsa előtte.

Igen, de aztán észrevette, hogy nemcsak a plusquamperfectumokat nem tudja, s nemcsak az igeragozással nincs tisztában: de még a főnévragozással sem: azt sem tudja, hány tő szerint osztályozzák a főneveket. Tehát még visszább kellett menni egy egész esztendővel, s legvégül vissza a legelső leckére, mert még azt sem tudta lefordítani, hogy alauda volat!... rana coaxat... Pedig ez volt a Békési nyelvtanban legelső lecke tavaly.

Mivel azonban mégis kellett a holnapi napra is készülni, borzasztó bajok voltak a repetitióval.

Hogy lehet ismételni annak, aki mindennapra új leckét kell hogy megtanuljon, jóllehet a tavalyit sem tudja.

Kétségbeesett vergődés volt ez a tanulás s neki a szája elfáradt a sok kérdezésben, mert természettől jó tanítónak születve, önkéntelenül inkább tett húsz kérdést, minthogy egyszer megmondjon valamit: mindent belőle magából akart kihozni: logikai kapcsolatok alapján építeni fel.

Erre azonban sem elég idő, sem elég erő nem volt egyiküknél sem.

- Mit csinált maga, mikor ezt tanultuk, - mondta idegesen.

Mivel Sanyika erre sem felelt, ezt is végig kérdezte, egy csomó keresztkérdéssel, mert mégis kíváncsi volt, hogy lehet, hogy semmit nem tud olyan leckéből sem, amiket különös figyelemmel tanított meg s gyakorolt be a tanár úr.

- Mégis, mondja meg nekem: mit csinált ekkor meg ekkor?

Sanyika törte a fejét, aztán azt mondta:

- Akkor?... akkor éppen négyest fogtam be.

- Mit?

- Négyest.

- Milyen négyest?

- Tudja az nagyon nagyszerű: fog az ember négy legyet s cérnával összeköti és szántanak, de az igazán nagyszerű.

A kis nevelő tátott szájjal hallgatta.

- Szántanak?

- Igen, ki kell cseppenteni egy jó kis tintacseppet és azon ha keresztül mennek, akkor barázdát húznak...

A nevelő maga is nevetett, ezen a kis zsivány megbátorodott s azt mondja:

- Számtan órán pedig tudja mi a nagyszerű?... Fog az ember pókot, sokat lehet fogni a hátulsó udvarba, akkor annak a lábát kiszedni és megszámolni, hogy egy láb hányat kaszál...

- Hát földrajz órán?

- Földrajz órán? - mondta alamuszian Sanyika, - akkor nincs rá idő. Mert akkor figyelni kell.

- Mire?

- Hát hogy mikor lehet röhögni az öreg Názón.

Nyilas nevetett, aztán komoly arcot vett fel s tovább vágta a fát: verte a fejébe a leckét.

Mert azért jó fiú volt Sanyika, olyan szép tiszta kis fiúcska. A tornában ugyan feljebb állott vagy tízzel őnála, de azért nem látszott nagyobbnak, mert olyan szerényen összehúzta magát, hogy senki se vegye észre, hogy a világon van: ennek köszönhette, hogy átcsúszott az első osztályból a másodikba. Sőt azt is, hogy nincs minden tárgyból intője.

Egyszer, úgy két hét múlva, a középső lány minden nap kezdett beülni hozzájuk az órára. A kis nevelő először zavarban volt, nagyon feszélyezte, hogy hallgatják, mert úgy érezte, hogy ellenőrzik, de a lány nem szólt bele egy szóval sem a beszédjükbe, kézimunkázott.

- Itt világosabb van, mint az udvari szobában, - mondta egyszer.

Így aztán hagyták, de halkabban beszélt Misi is, mint mikor csak ketten voltak.

Hanem egyszer éppen hónap utolsó napján este, csak megszólalt a lány:

- Ennél a Sanyikánál butább gyereket én még nem láttam.

Misi rémülten nézett fel erre a szakszerű megjegyzésre.

A lány egészen piros volt, előre hajlott a kézimunka felett s gyönyörű szép lány volt. Fekete bogárszeme volt s az úgy csillogott, mintha külön világított volna, az arca piros volt, de azért gyenge fehér a széleken s amikor szólt, roppant sok porcelánfehér fog volt a szájában. Ez volt rajta a legfeltűnőbb.

Sanyika összehúzta a szemét, arcát s egészen kicsi lett, a száját kicsucsorította.

Misi nem tudott szólani, úgy elcsodálkozott a lány szépségén.

- Egészen megöli magát evvel a csacsival - kiáltott a lány - no, én nem tanítanám ezt, ha nekem adnák a bécsi szentistván templomot gombostól - s erre elkezdett nevetni.

Ahogy nevetett a fogai a lámpavilágon szikráztak s a hangja úgy csilingelt, mint valami kalitkában levő kismadáré.

- Dehogy volna nekem hozzá türelmem!...

Aztán újabb nevetéssel azt mondja:

- Még a kétszerkettőt se tudja!...

A kis Nyilas szokása szerint rettentően elpirult s jobban zavarba jött mint Sanyika.

- Nem lehet hamarább tudni neki, mert előbb pótolni kell a tavalyit - mondta mentegetőzve.

- Pótolni kell neki az elemit, - mondta újabb nevetéssel a lány.

- Nem kérem...

A lány mosolyogva nézett rá.

- Kitől tanult maga tanítani?

A kis nevelőt újabb pirulási roham öntötte el, mert csakugyan neki nagy vakmerőség volt vállalkozni erre a tanításra.

- Hát én csak úgy segítek Sanyikának, hogy eszébe jusson, mert tudja azt ő is, amit én, csak nem jut eszébe.

- Én nem tudnék tanítani senkit a világon, - mondta a lány s a hajába nyúlt. Nagy haja volt, sötétbarna nagy haja s zilált frizurában volt a fején, nagyon jól állt neki.

- Pedig az jó, - mondta Misi lelkesen.

- Micsoda? Tanítani?...

A lányon a legnagyobb álmélkodás látszott, amely a kacagással volt határos.

- Igen!... én azt hiszem annál nincs nagyobb öröm, mint valakit megtanítani valamire, amit nem tud, és nagyobb jótétemény sem.

Elzavarodott ettől, hogy ilyen nagyot mondott, mert még nem volt hozzászokva, hogy valamiről nyilatkozzék; talán ez volt első eset életében, hogy idegen előtt kijelentett valamit, amit igaznak tartott.

- Én nem tudnék tanítani, - mondta a lány s elbiggyesztette a száját. Aztán újra felnevetett, - de tanulni se senkitől. Mikor a Dócziba jártam, én mindent tudtam, pedig sose néztem bele se a könyvbe.

- Hova járt? - kérdezte figyelmesen a kisfiú.

- A Dóczyba.

- Mi az?

- A Dóczy? - s a lány hatalmasan felkacagott, - maga még azt se tudja?

A kisfiú zavarba jött s elpirult, azt hitte neki mindent tudni kell.

- No majd megtudja egy pár esztendő múlva, - mondta a lány hamis mosollyal s furcsán nézett a kis fiúra.

Ez rögtön elszemérmeskedte a dolgot, megérezte, hogy ez valami olyan fiús-dolog, ahogy a fiúk maguk közt beszélnek a lányokról s olyan zavart lett, hogy alig tudott visszatalálni a könyvhöz, isten ments, hogy a lányra ránézett volna még egyszer.

Ez csendesen nevetett magában s felemelte a hímzését.

Néhány másodpercig szótalanul ültek, mert Misi nem tudta mit szóljon, hogy folytassa a leckét... Most már restellte magát s nem mert a lány előtt beszélni.

Akkor újra megszólalt a lány.

- Azér ilyen buta gyereket nem is képzeltem, mint ez a Sanyika.

Sanyi felemelte a szemét, Misi észrevette, hogy a szeme éppen, de éppen olyan, mint a lányé, csillogó és fekete és hosszú szempillája van.

- Buta! - mondta Sanyi nyújtott hangon. - Jobb vóna, ha nem vennél japán legyezőt.

A lány bíborpiros lett, az arca csaknem kicsattant, a kis diák látta, mert odalesett rá s látta, hogy pillanatokig nem tudott szóhoz jutni.

Akkor higgadtabb hangon így szólt:

- Erre nem buta, a kis szemtelen... hogy pimaszkodjék...

A kis nevelő rettentő kínosan érezte magát a testvérek veszekedése közben, megdöbbenve s rendreutasítólag nézett Sanyikára.

- Hatvan krajcár! - mondta dünnyögve, de élesen Sanyika.

A lány elvesztette a kevés higgadtságát.

- No még csak az van hátra, hogy a kis taknyosok is kritizáljanak.

- Taknyos vagy te, tudod! Törüld meg az orrod.

- Majd én megtörülöm a tied, te szemtelen, - kiáltott fel a lány s felpattant. - Nézzétek csak, inkább tanulnád meg, hogy mennyi hétszer nyolc! Te gyalázatos! Így kell beszélni velem!

Misi egészen elvesztette a fejét, még ilyen veszekedést testvérek közt nem látott... legfeljebb otthon, ő meg az öccsei, de az nem számít, mert az otthon volt s ők fiúk s...

Ebben a percben felpattant az ajtó s belépett rajta a tiszta feketébe öltözött legnagyobb lány, mint egy fúria. Úgy jelent meg szinte öldökölt a szemével, már odakint régen kínosan lesték, hogy mit csinál ez a Bella, megállította a tanulást s mikor lesz már vége.

Sanyika nem várt semmit, a nénje felé kiáltott nyávogva:

- Nem hagynak tanulni! Minek kell nekik idejönni, mikor tanul az ember.

A vénlány szigorúan szólt a húgához.

- Légy szíves, gyere ki kérlek.

De a hangja olyan volt, mint a kés.

- Mindig belebeszél a tanulásba, - siránkozott álnokul Sanyika.

- Óh a hazug király! - kiáltott a lány.

- Kérem szépen még sose szólott bele, - mondta Misi.

- Most is azt mondta, hogy buta vagyok, - dünnyögte árulkodva Sanyika.

A vénlány el akarta simítani a dolgot, édeskésen mondta:

- Nem kell olyan érzékenynek lenni Sanyika. Te csak tanulj fiacskám, hogy jó legyen a bizonyítványka.

- Ha nem hagynak.

- Dehogy nem hagynak, dehogy nem hagynak, szeretném azt látni, hogy téged valaki ne hagyjon tanulni!

A másik lány összedobálta a holmiját.

- Szemtelen kölyök, még hogy én nem hagyom: éppen megesett a szívem, hogy hogy kell, de hogy kell vele kínlódni, még azt se tudja, hogy mennyi hétszer nyolc.

- Azzal nem fogja jobban tudni, ha valaki mérgesíti!

- Mindig belebeszélnek.

- No majd megkérjük Bellát, hogy többet ne jöjjön be a szobába, míg ti tanultok, ugye kedves Nyilas.

Nyilas, a kedves, szerette volna, hogyha Bella bent lett volna a szobában, most már sajnálta, hogy nem fogja többet látni, mert igazán oly gyönyörű szép lány, kivált a nénje mellett, aki sovány és a szemöldöke teljesen össze van nőve.

- Felőlem tanulhat: de éppen hogy nem akar! - mondta Bella.

- Csak hagyjuk, - mondta a vénlány, - ebben neked is van részed. Ha annak idején egy kicsit foglalkoztál volna vele, akkor most másképp nézne ki a gyerek.

- Inkább felakasztom magam, - szólt Bella indulatosan. - Lehet evvel foglalkozni?

- Kell is!... - szólt kegyetlen hangsúllyal a másik.

S szünetet tartott, aztán folytatta:

- Ennek kell tanulni!... ez fiú... Ennek cél a tanulás!... Ennek állása lesz s kenyeret fog keresni és jövőt...

A kis diák ijedten nézett a vénlányra, ő is találva érezte magát, mintha neki is szólott volna a lecke. Mert erre még nem gondolt eddig: hogy ember lesz valaha valakiből s csibukkal fog sétálni a gangon... hogy azért kell megtanulni az ablativus absolutust... és bejön a cseléd megmondani, hogy: tekintetes úr megellett a koca... vagy a hivatalba sétál fekete ruhában... Az még nem tűnt fel előtte, hogy mindaz a lecke, amit el kell napról napra végezni, csak valami akadálysorozat, amit át kell ugrálni, hogy a végén valami jó békés uras hivatalba kerüljön az ember... Ha erre gondolt volna, még kiállhatatlanabb lett volna az egész tanulás... Ezért tanulni a törtszámokat?... és nem azért, mert az érdekes?... Ő mindig ezzel érvelt Sanyika előtt: hogy nézze csak milyen furcsa!... furcsa, hogy ez igaz!...

Akkor a vénlány egyenesen odafordult a kis diákhoz, mint egy ítélő bíróhoz, aki most az ő családi perpatvarukból levonja a maga véleményét s hevesen, erősen a következőket mondta hihetetlen erővel, gyorsasággal s egész szónoki lendülettel.

- Ne gondolja kedvesem, hogy mi mindig ilyen koldusok voltunk. Hála istennek most sem, annyira nem, mint amennyire látszik. Óh de az én nagyatyámnak még óriási uradalma volt, tíz-tizenkétezer hold, amit azonban a lófuttatás, a bécsi klubélet, meg a kártya elvitt. Többek között mikor építették a balatonsomosi vasutat, akkor ő az első vonatot kibérelte, hogy abban senki más nem ült, csak ő egymaga. Éppen úgy mint a négyesfogatán. Belekerült neki százhetvenezer forintba, mert a részvények nagy részét megvette hozzá. Most jó volna ha százhetven forint volna belőle...

A kis diák azt gondolta, hogy ez nagyszerű és nagyon csodálatos és csodálkozva hallotta és restellte magát amiatt, hogy a lány erről beszél neki, mert az felesleges, sőt illetlen, de egy kicsit büszke is volt, mint mikor az édesanyja egyszer elküldte otthon a levélhordó asszony lakására, hogy le ne maradjon a levél s az a postásné akkor este úgy beszélt vele, mint egy felnőttel s mindent elmondott, még azt is, hogy az urának kilóg a hurkája, úgy kell minden este bepakolni s nem tud miatta dolgozni. De ő akkor azt igen komolyan hallgatta, mert akkor először érezte, hogy komoly felnőtt ember számba veszi őt, a majdnem úri gyereket, a szegény nyomorult postásné.

De a vénlány nagy hévvel folytatta.

- Ez azonban mind nem baj, ez a gyerek még mind elérheti!... Én már leszámoltam az élettel: én már csak cseléd maradok, a testvéreim szolgálója, meg lehet nézni a kezemet, veres, kifújta a szél s fel van cserepesedve, s a ruhám és a cipőm: ez nekem mind nem fáj, mert tudom, hogy kicsi gyerek koromtól én vagyok ennek az életnek itt az áldozatja: a drága mamám beteges, a kedves atyám boldogtalan s nekem kellett cselédnek lenni a háznál, mert mégis vannak dolgok, amiket el kell végezni ugyebár... Igen egy igavonóra szükség van, aki hajnalba kél és éjfélben fekszik s ez én vagyok: a mi házunk, az kórház és nevelde, egyik ágyban fekszik! a másik kisasszony! csak én vagyok a ló!... Mintha bírnám: de ha még bírnám! Ezek a parasztok, akik arra születtek, ezek nem értik persze, azt hiszik, mindenki olyan mint ők, de az én lábaim már odavannak... ha a piacról hazahozok tíz kilót, akkor már csak esem ágyba. De ez mind semmi...

Nagy lélegzetet vett szegény lány s rámutatott Sanyikára, mint egy győzelemre:

- A fő, hogy ezt idáig neveltem... ez mindent rendbe hozhat, csak neki legyen jó bizonyítványa.

Keserűen bólintott:

- Én? Én hiába tanultam volna! Az én eszem olyan volt, mint a tűz, és bennem volt akarat: aki most lát, az nem tudja, ki voltam én!... De mit érek vele, ha kitanulok is! Lehet belőlem postáskisasszony? Annyi ma is vagyok!... Vagy mint ezek a kisasszonykák?... Őket kitaníttattam, de ez is kár volt... mire mennek vele?... Szegény lánynak, minél többet végez, annál rosszabb, mert csak az igénye nő meg, de nem tehet semmit... Ez a gyerek, ez szegényke akármilyen keservesen is, csak végezze el az érettségit, akkor már mehet Pestre... Akkor már kész: abban a pillanatban ahogy a matúrája megvan, ő éppen ott van, ahol elhagyta a család ezelőtt negyven évvel! ő újra Nagytárkányi és Bertóthi Doroghy lesz, nyitva neki az összes rokonnak a palotája, a kaszinó, a klubok, már az egyetemen gyerekség lesz átmennie, akkor már annyi pénze lesz az onkliktól, meg a tantiktól, hogy lumpolhat és amit akar... De most, csak most ebben a hét esztendőben kell összeszednie magát, neki is, nekünk is, mint a Hamupipőkének; a szegénységen, azon bizony a maga erejéből kell mindenkinek átvergődni... Kihez menjen ez a szegény lányka? Van Debrecenben még egy ilyen gyönyörű gyermek?... Bertóti és Mieskieviczky vér s itt kell neki elhervadni a parasztvityillóban... Mit csináljak vele, hova tegyem? ruha nélkül, cipő nélkül... Egy bálba el nem vihetem: hát én? én voltam bálba valaha?... Férjhez adni? Kihez adjam?... lesz belőle polgárasszony: tésasszony... és majd ő is fog járni a piacra, igen, hiába nevetsz szegénykém, fogsz te még kosarat cipelni a piacról...

A kisdiák úgy nézett rájuk s a szép lányra, mint valami rettenetes sors, valami iszonyú jövő reménytelen áldozatára.

- Ez a gyerek?... Odescalchi lányt vehet feleségül, Eszterházy lányt, Károlyi lányt, akit akar, aki tetszik neki...

Nagyot sóhajtott s a homlokát megsimította vörös tenyerével:

- Azért kell neki jó bizonyítványt szerezni... Azért nem sajnálok én semmi fáradságot, áldozatot érte...

Rátette a kezét a kis Sanyi fejére s gyengéden megsimogatta:

- Tanulj fiacskám, tanulj, tanulj, kedves kis angyalom, kis babám, tanulj édes kis gyémántom, tanulj, te ne törődj semmivel, neked mindig lesz mindened, csak tanulj, lesz ruhád, cipőd, füzeted, rajzpapírod, írhatsz, rajzolhatsz amennyit akarsz, tanulj franciát majd, zongorát, sportot, mindent: aztán majd meglátod, milyen hálával gondolsz vissza a te vén zsémbes nénédre valaha... csak te tanulj... Dehogy fogunk mi téged zavarni... isten ments... sem én, se Bella!!... se senki... Érted?

És gyöngéden, kimondhatatlan szeretettel ölelte át a fiúcska szép kis fejét.

A másik szobába jött valaki s odafigyeltek mindnyájan, férfihang hallatszott.

A kisdiák mindjárt gondolta, hogy az apa lehet, mert mindenki zavarba jött.

A vénlány kinyitotta az ajtót s abban a percben megjelent ott egy óriási gyönyörű, szakállas, nagy prémbundás férfi.

Egész rémülten nézett rá a kisdiák, mert még sose látta, olyan volt ez a férfi, mint egy hős a Történelmi Arcképcsarnokból, Petneházy a budavári ostromon, vagy Bercsényi Miklós, a Rákóczi vezére. Kivált itt Debrecenben a kis köpcös emberek jókedvű, mosolygó, pedrett bajszú országában.

Tisztelettel felállott előtte.

Sanyika felugrott s furcsa bizalmas bátorsággal hozzászaladt s megcsókolta a kezét, azután a száját.

A lányok kezét csókolommal köszöntek.

- A mi kis barátunk, - mondta a vénlány, - a kis Nyilas Mihályka. Tudja apa, aki együtt készül a leckére Sanyikával.

Az apa csendesen, derűs mosollyal bólintott a gyerekre, aztán leült, úgy leeresztette magát az asztal mellett egy székre s szó nélkül valami kellemes mosolygó nézéssel bámult maga elé.

- Megfázott apa? - kérdezte a vénlány.

Nem szólt, nem is intett, csak az ajka mozdult meg a nagy bajusz alatt.

- Ott nálatok, annyira fűtenek, hogy az embert megütheti a guta, - mondta s az asztalra könyökölve a homlokát megsimította.

- Tessék ideadni a kabátot, - szólt Bella s lehúzta az apjáról a nagy bundát. A bunda belülről is szőrmével volt bélelve.

A kisfia az ölébe telepedett.

- Mit tanulsz?

A fiú vállat vont.

A nagy ember most Misire nézett s ez szolgálatkészen mondta:

- Most a számtant tanultuk: közönséges törtekkel a négy alapműveletet.

Az apának megmozdult a szemöldöke s jobban ránézett Misire.

- Ezt? - szólt.

- Igen.

Az apa szórakozottan forgatta egy ujjal a vékony könyvet.

- Ez az egész?... Hát te olyan szamár vagy, hogy még ezt se bírod megtanulni, - mondta és az a szó, hogy szamár vagy, olyan kedves volt; pedig látszott, hogy bántani akarja a fiacskáját, de az csudálatosan egy cseppet sem félt tőle, belebújt a szakállába s ujjaival simogatta.

- Bizony csak pirongassa meg apa, - szólt Bella élesen, - még a szorzótáblát se tudja, olyan buta...

Az apa hallgatott, Misi félt, hogyha ez a nagy ember megmozdul, valami összetörik.

- Buta... nem buta talán... csak szamár... - s megint azzal a furcsa mosolygással ejtette előre a fejét.

- Apa, Bella japán legyezőt vett hatvan krajcárért, - mondta árulkodva Sanyika.

- Mi? - mordult fel az apa.

- Azér mond engem butának, mer megmondtam.

- Maj ki is hajítom a legyezőjével együtt! - morgott az apa.

- Csak ne szájaskodj, mert egyszer pofon ütlek, tudod! - nyelvelt Bella mérgesen.

- Nagyon félek tőled.

- Megkaphatod nagyon hamar.

- Majd megkapod te is apától, biztosítalak.

Misi egész odavolt, míg ezt hallgatta. És a legcsudálatosabb az volt, hogy az apa nem szólt semmit, sem nem haragudott, se fel nem háborodott, se nem nevetett csak folyton azzal a kissé merev s egyforma mosolygással nézett maga elé.

Ők próbáltak volna az édes apjuk előtt ilyen hangon veszekedni! már réges-régen kirepültek volna a szobából! Civakodtak ők eleget, mert a kisebbek nagyon rosszak, nem akarnak szót fogadni s még csúnyábban is lármáztak, mikor jól összekaptak, de idegenek előtt nem s a szüleik előtt meg pláne soha egy rossz szót se mertek volna.

- Meg fog bukni? - kérdezé egyszer az apa s rámeredt Misire.

Ez megrémült ettől s el kezdett reszketni, minden pillanatban azt várta, hogy átnyúl az asztalon s felkapja és ketté töri, mint egy mézeskalácsot.

- Remélem, hogy nem, isten ments, - mondta aztán.

- Majd jó lesz suszterinasnak! - szólt az apa csendesen.

- Apa nagyon könnyen veszi, - mondta a nagylány, - ahelyett, hogy megfogná s megrázná egyszer... hogy tudná, hogy komoly dologról van szó... Akit gyermekkorába nem vernek meg, abból nagy korába se lesz jó ember...

- Hozd be a vacsorát, - mondta az apa.

Erre elhallgattak.

Most besomfordált egy sápadt asszony, a mama, meg a legkisebb lány, az most is nevetgélt, az anyját a hóna alatt fogva, támogatta s a fejét lesütötte, úgy nevetett.

A mama félt, hogy valami baj lesz, azért vánszorgott be. Leült az asztal mellett egy székre, olyan sápadt volt, mint a vászon s iszonyúan sovány.

A kislány hamar elszaladt az ajtóhoz, az ajtófélfához, odatámaszkodott s csak a halk kuncogása hallatszott, akárki akármit mondott, ő csak nevetett.

Egy ideig csönd volt a mama miatt, akkor a vénlány így szólt:

- Nekem tanul?... nekem nem tanul!... (a kislány erre felnevetett, de a kezével betakarta a száját) apának tanul?... mamának tanul?... Bellának, vagy Ilikének?... (Erre a kislány görcsösen felhahotázott s kiszaladt a másik szobába.) Saját magának tanul: amit tanul, az az övé...

Újra csönd volt, aztán a kis Ilike, aki olyan tizenhárom éves, hirtelen-piros arcú kis fekete lány volt, lassan újra besomfordált az ajtóig, mert nagyon kíváncsi volt s egy szót sem akart elveszíteni; akkor a mama megszólalt, halkan:

- Bizony magának.

A vénlány kapott rajta:

- Ha én tanulhattam volna! Én bizony tanultam volna! (Ilike kacagása hátulról úgy rezgett, mint egy gerlice turbékolása) jaj istenem: éppen most végeztem volna el az egyetemet!... (Ilikéből erre kirüffent a hahota, most már teljes tüdőből.) No ez mit nevet!... Te, te rossz lélek, mit vihogsz! (Ilike sikkantva kacagott s a két öklével tömte a száját)... Te tanulhatsz, igen, éppen mondom, hogy milyen igazságtalanság: ha egy lány az eszével a csillagokat éri is, akkor is csak egy rossz szolgáló marad, de ebből ha csak fel tudom vakarni az egyetemig, mindjárt nagytárkányi és Bertóthi Doroghy lesz!...

Ilike újra kitört és sikoltó kacagását most már futva vitte ki még a másik szobából is ki az udvarra.

Az apa hátradőlve ült a széken s dúdolni kezdett egy nótát:

Kis kutya, nagy kutya,
nem ugat hijába...

Ahogy a dalt dúdolta, a lehelete átcsapott az asztalon s Misi rémülten és iszonyodva érezte meg a bor szagát.

Iszonyodva és rémülten nézett rá a gyönyörű férfira, mintha kígyót, vagy sárkányt látna: az ő apja is ivott, mikor szerződést kötött a parasztokkal, de olyankor ő az édesanyjával hetvenhétszeres kínt állottak ki.

Eszébe jutott, hogy már ötre jár az idő, felállott, köszönt s gyorsan elment.

Kint nagy szél volt, majd elvitte.

Az öreg úrnál fáradt volt és szórakozott, az olvasás egy kicsit döcögött, ez a mai délután nagyon a szívére ment.

Nem volt tisztában ezekkel az emberekkel, mindeniket szerette s valamennyire haragudott. Sanyira persze legjobban, amért nem tanul. Nincs semmi más dolga. És neki érdemes!

A nagylányt tisztelte, hogy olyan vörösek a kezei s feláldozza magát, de azért mégis nagyon goromba.

Bella, Istenem, milyen gyönyörű lány, mint egy királykisasszony; csak azt a kis röhincset csodálta, hogy senki se pofozta fel. Az még akkor is, mikor ő kijött, ott kuporgott a folyosón s nevetett. De min is: igen, hogy a vénlány most végezte volna az egyetemit... Hogy erre gondolt, egyszerre ő is el kezdett nevetni... s olvasás közben, hogy eszébe jutott, nevetni kellett, alig tudta lenyelni a nevetést. Milyen buta az a kislány... Az a legbutább az összes buták közt... S ezen ismét nevetni tudott volna.

Este éppen november harmincadika estéje volt s az öreg úr kikészítve tartott neki három ezüst forintost.

- Köszönöm szépen, - mondta s betette a kis tárcájába, amelyben nem volt csak négy krajcár, ebben a hónapban tizenkét krajcárból élt meg, szerencséjére nem kellett venni semmit.

De most három pengője van, ott van jó helyen a reskontó mellett.

Táncolva s boldogan ugrált hazafelé, nem bánta ő most sem a Dorogiék bajait, sem a szelet, sem a jövőt: három pengő volt a zsebében.

Csak azt sajnálta, hogy nem mutogathatja meg mindenkinek, de nem merte a cétusban mutatni, mert félt, hogy el kell akkor fizetni.

Most már szívesen várta holnap Csigainét, már ki tudja fizetni neki a forinthúsz krajcárt, mert a múlt hónapban adós maradt hatvannal, most már jöhet.

Forint nyolcvana marad a jövő hónapra: venni fog négy festéket, egy aranyat, egy ezüstöt, az arany tizenöt krajcár, az ezüst festék tíz.

Venni fog ceruzát is, meg színházjegyet.

Másnap vasárnap volt és december elseje.

December: ez a név valami ünnepélyes és titokzatos hatással volt rá. Mintha valami nagy dolog jelentése volna az, hogy december lett: Karácsony is lesz ebben a hónapban, meg Szilveszter. December, Karácsony, Szilveszter, csupa olyan nagyszerű szavak.

Mégis valahogy meg kellene ünnepelni, valahol meg kell jelennie: eszébe jutottak Törökék.

Régen nem volt náluk, mióta munkával van elfoglalva, azóta egyszer sem, pedig hátha hazamehet karácsonyra s akkor meg kell mondani, hogy mit üzennek.

Ahogy az ebédről kijött, rögtön elment a kistanács utcába.

Mikor meglátta a nagy sarokházat, amely fehér volt, de urasabb, régiesebb, mint a többi cívisház, megdobbant a szíve. Az volt a boldog idő, mikor még itt lakott s ártatlan gyermekségben élt tavaly...

A kapu még mindig olyan rozoga volt, mint a múlt évben, a kilincsét még most sem csinálták meg, nem lehetett bezárni, csak úgy behajlott. A lépcső most is fehérre volt meszelve s a folyosó boltíves volt és olyan, mint egy régi vár. A fák kopaszok voltak, fekete ujjaikat meresztették, mintha az égre emelnék, nem volt olyan szép lomb, mint a nyáron, mikor a kis első elemista lányok nyüzsögtek alatta. Ott volt hátul a disznóól, ahol Török bácsi télen-nyáron a mangalicáit etette kukoricával, a fején a tarka hálósipkával s szájában a hosszúszárú csibukkal. Tavasszal kis malacok is lettek, gyönyörű kis fehérségek, a bőrükön átvilágított a piros vér, tejet ittak és néha némelyik bement az anyjával a vályúba s abból is evett.

Úgy jutott fel a négy lépcsőfokon, mintha kergette volna valami, hazajött ide s a szíve erősen dobogott. Milyen régen nem volt itt, mért is? persze, mennyi dolga van neki!... Nem úgy mint tavaly...

A konyhában ültek szokás szerint, a néni, meg Ilonka kisasszony, s beszélgettek, nekik mindig volt elég beszélni valójuk. Nagy és tágas konyha volt ez s nemcsak konyha volt, hanem társalgó is, volt benne ebédlőszekrény, ebédlőasztal s itt laktak nappal, itt is ebédeltek.

- Nini a kisdiák! - kiáltott Török néni s kitárta a két nagy karját, mert hatalmas erős asszony volt, egész óriás, de a jósága és a szívessége még óriásibb volt s az arca úgy ragyogott, mint a hold.

- Jóisten ki jön itt, - sikoltotta Ilonka kisasszony is, aki az anyjával ellentétben csinos kicsi nő volt.

Majd megették, ölelgették. Simogatták, méregették: mennyit nőtt! hízott-e vagy fogyott? A néni azt mondta: csont és bőr, az a szerencsétlen konviktusi kosz! Ilonka kisasszony azt mondta: egészen jól néz ki, szívós erős gyerek ez!

- No mi volt az ebéd? - kérdezték egyszerre mindaketten rendkívüli kíváncsisággal. Ezt sose mulasztották el, ezt mindig meg kellett kérdezni.

Ő pedig törte a fejét, törte, hogy erre sose gondol, már legközelebb leírja, mi volt az ebéd, hogy meg tudja mondani. Mit törődött ő azzal: beszaladtak, mint a malackák s hamm bekapták, amit adtak, aztán tovább futottak a váluról.

De nem hagyták ám annyiba, ki kellett sütni.

- Húsleves volt, meg valami derelye.

- No nézd csak, hát a főtt húst hova tették? Azok jól csinálják, csak a levét adják oda?

- Nem! volt főtt hús is mártással.

- Mer azir... Oszt milyen mártás?

- Milyen?... paradicsommártás.

- Persze hogy az, anyám azt hiszi, van ott más mártás is: hagymamártás, meg paradicsommártás.

- És jó vót?

- Igen.

- No arra sokat adok, amit te mondasz: hiszen te megennéd a fűrészport is, tudod is te mi a jó... Hát a derelyében mi volt?

- Mi?... A derelyében?... Lekvár.

- Persze, hogy lekvár!... Húsleves, paradicsommártásos tehénhús, meg lekváros derelye, majd azok kitalálnak valami mást. Jó penészes szilvalekvárt bele: jó az a diákoknak.

- Nem volt penészes, Ilonka kisasszony.

- Tudod is te, mi volt, te azt hiszed a penész az valami cukor.

- Nem Ilonka kisasszony, a brúgó az igen, az dohos, nem is dohos, penészes, nem is penészes, hanem dohos.

- Teremtő isten, milyen dohosnak kell annak lenni, ha még ez is észreveszi.

- De azér Török néni kérem, nagyon jól főznek.

- Ugyan mit főznek jól?

- No mit szeretünk legjobban? - kérdezte Ilonka kisasszony s megcsípte az állát.

- Legjobban szeretem a köleskását sok cukorral.

Erre aztán mindketten összecsapták a kezüket s lemondtak a kisdiákról, látták, hogy ebből nem lesz semmi.

- Neki az a legjobb, nálunk meg a malac se enné meg, - mondta Ilonka kisasszony.

- Jó most; az is jó, de a Török néni főztje nem ízlett, - mondta a néni.

Erre a kisdiák elhallgatott, gondolta, hogy most valami ügyeset és szépet kellene mondani, de semmi se jutott eszébe.

- Ne hozza már zavarba anyám, nem a gusztus bizonyít, hanem a pofa, a pofácska. Milyen volt tavaly és milyen most!

És most ő sajnálgatta el, hogy milyen sovány s most a néni kelt pártjára:

- De bizony nincs is olyan rossz bőrben, sovány volt ez tavaly is, ha mindjárt mazsolával etettem is.

Ilonka kisasszony nagyon kedvesen nevetett, a hangja most is olyan cérnaszál-vékony volt, mint tavaly. A kisdiáknak eszébe jutott, hogy azért egy néhányszor rossz napja volt, mikor az édesapja nem tudta elsejére pontosan megküldeni a tíz forintot. Néha!... Talán egyszer sem. Nem ment az úgy odahaza, mint a hivatalnokoknál, akiknek elsején megfizetnek, ha esik is, fúj is: az ő édesapjának először munka után kellett járnia, azután vállalni, azután dolgozni, azután fizetnek s a végén nem maradt semmi, mert közben kiszedte az élelemre ami kellett...

- Hát az iskola hogy megy?

Ilonka kisasszony felelt helyette:

- Ni, hogy vonogatja a vállát, látom én az orráról ennek a Misinek, hogy van ott csikó bőven.

Misi mosolygott a bajusz alatt.

- De fog is örülni Géza bácsi neki!... Jaj de fog... Mikor írt Géza bátyád?

- Már régen nem írt.

Itt a Géza bátyja körül forgott mindig a szó, mert valaha itt lakott Török néniéknél, a fiúk mellett volt instruktor, mert egy osztályba jártak s Ilonka kisasszony nagyon, nagyon sokat tudott kérdezősködni róla. Bizony neki is csak a Géza bácsi kedvéért adtak tavaly tíz forintért teljes ellátást... S a Géza bácsi iránt való szeretet fénylik egy picit őrá is...

Ez a konyhabeli délután oly kedves volt, olyan megható, jó, a néni a szalmából font karosszékben ült, ezt debreceni pásztorok csinálják s minden házban van belőle egy-két darab, ő az alacsony széken, úgy mint régen és hűségesen felelgetett mindenre s nevetgélt olyan jóízűen, tiszta szívvel, mint sehol másutt. Milyen rideg volt ehhez képest a cétusbeli élet s még a Pósafalvi úrnál is az a nehéz sebes hadarás, meg a Dorogiéknál az a csúnya tegnapi délután. Itt nem volt semmi baj, itt szerették, itt minden úgy volt, mint azelőtt; egy bútor sem változott, ezek boldog és jó emberek voltak.

Így kellene élni mindenkinek örökké, de mért is nem él így...

- Van egy tanítványom, - mondta egyszercsak egész váratlanul. Már rég szerette volna kimondani, de szégyellte, hogy még dicsekedni gondolják.

A két nő egyszerre fordult felé.

- Micsoda! - kiáltották s összecsapták a kezüket.

- Tanítványa van! - mondta a néni.

- Az Isaák Géza öccse! - mondta Ilonka kisasszony.

Összekulcsolta finom vékony kis madárujjait.

- Édes istenkém, micsoda fajta ez, micsoda fejük van ezeknek!... Tizenkét éves és tanítványa van!

- No, osztán mit fizetnek? - kérdezte a néni.

- Két forintot.

- Ejha, - mondta Ilonka kisasszony s látszott rajta, hogy meg van nyugodva, hogy mégis nem olyan nagy dolog az egész, - nagyon jó az!... nagyon derék!... nagy segítség a mai világban!... Két forint is szép!... Öröm az az édesapának, akinek ilyen gyerekei vannak!... Ó, ó ez a kis béka, hogy ennek tanítványa van, ó te, te zöld szilva! Már nem is merem tegezni: ...nevelő úr!... No nézd csak...

Misi hallgatott s boldogan mosolygott, sőt nevetett, de aztán eszébe jutott, hányszor mondta tavaly neki a néni, hogy: húzz bőrt a fogadra! s erőszakosan becsukta az ajkait.

Akkor bejött a bácsi. Török bácsi az udvar felől jött, az örökös tarka, bosnyák házisapkájában, amelyről bojt lógott. Még szürkébb volt, mint tavaly s még hallgatagabb, most is csibukozott s most sem égett a dohánya.

- Nézze csak apa, ki van itt.

- Hó, nonono, - mondta az öreg úr s a csibukot kivette a szájából s magasra emelte, aztán visszadugta s ugyanazzal a kézzel megsimította a kisfiú fejét... - Derék.

Ők nagyon szerették egymást, mert tavaly egész télen együtt bújták a könyveket abban a belső szobában, a bácsi regényt olvasott, ő meg a régi Ország-Világot, meg tanult is vele, meg Jókait is olvasott, a Kétszarvú embert, meg az Ősmagyar meséket, és sakkoztak is sokat... Olyan jól senkivel sem lehetett meglenni, mint a bácsival. S a bácsi is egészen másképp bánt vele, mint mással. Tudja isten, a családjával soha se beszélt, jóformán szót sem váltott, ha meg beszélt, akkor mindjárt ideges pörölés lett belőle.

- Hajja apa, - mondta Ilonka kisasszony, aki az apjával nem is szokott beszélni másképp, csak ha valami idegenről van szó, így közvetve, - itt egy kis nevelő, - s a kisdiák elpirult, hogy ilyen rögtön ezzel árulják el, - nevelő: tanítványa van!

- Derék, - mondta a bácsi s bólintott egy nagyot, aztán komolyan szólt: - egy osztályba jár veled?

- Igen, - zavarodott meg Misi, mert leleplezve érezte magát, most egyszerre úgy gondolta, hogy nem is illik, hogy nevelőnek adja ki magát, ha osztálytársa...

- Nagyon helyes: könnyebben készülsz te is, és jobban megmarad a fejedben a tananyag.

Olyan jóakarat s meggondolás volt ebben a megjegyzésben, hogy Misi egyszerre úgy érezte, hogy ő tartozik hálával Doroginak azért, mert taníthatja, mert tényleg, most átismétli az egész latint s az egész számtant, pedig ő is ebben a kettőben a leghibásabb. El is határozta, hogy soha többet nem mondja ki azt a szót, hogy tanítványom, csak úgy mondja, hogy: együtt tanul...

- Két forintot fizetnek neki! - mondta Ilonka kisasszony. - Másnak ilyen gyereke van, a mieink pedig még két forintot egész életükben nem hoztak haza.

Misi egyszerre csak megérzett valamit: ez itt a baj. Antal úr nagy szamár, Imre úr meg egy nagy lump, János meg még nagyobb, arról másképp nem is beszélnek soha, tavaly egész évben csak kétszer volt odahaza és miatta szoktak pörölni, szegény bácsi, meg szegény néni.

Felnézett a falra s nagy meglepetéssel látta, hogy nem volt ott a falon a János szénnel nagyobbított arcképe, amit egy kollegája csinált s tavaly a bácsi a szobából kidobta a konyhába, azt mondta, tegyék a tűzre... Vajon hova lett.

Ettől a Jánostól ő mindig félt, mert olyan heccelődő volt. Nagylegény volt a kollégiumban és iszonyatosan tudott lumpolni. Tavaly oda is volt valahol s nem is volt Debrecenben, de mintha azt hallotta volna, hogy évek óta nem volt neki szabad otthon lakni, mert az apja nem tűrte: az édes anyja egyszer kifizette az adósságát titokban, akkor Török bácsira nem lehetett ráismerni. Persze neki nem mondták meg, de ő kispekulálta a sok pörölést... Nem sokat törődött ugyan vele: mi volt ő még tavaly: egy valóságos kis csacsi.

És most kínos csönd volt a konyhában, a bácsi parazsat keresett ki a hamuból s a megtömött pipájába tette s uramfia, akkor csak belép János csak úgy háziasan, a vállára vetett télikabáttal.

Misi elijedt a róla most elgondolt rossz gondolatai miatt s tisztelettel állott fel előtte.

- Gyere csak, gyere! - mondta Ilonka kisasszony - s mindjárt jelentette, Misire mutatva: - nevelő...

És nagyszerűen tette hozzá, s rámutatott az ujjával:

- Az Isaák Géza unokaöccse. Tizenkét éves és nevelő.

János ránézett a gyerekre s egy jó kemény barackot nyomott a fejére.

- Nagyra nőj öcskös! Nagyra nőjön a füled!

Misinek könnyes lett a szeme, fájt a feje, ahogy megnyomta a nagylegény, de a megszégyenítés még jobban fájt, tudta, hogy most csúnyán kikapott. Igyekezett eltakarni, hogy észre ne vegyék.

Szeretett volna már elszökni innen, már nem érezte jól magát, minek is jött ide, persze, ha tudta volna, hogy János úr itthon lesz, akkor várhatták volna!

- Nézd ezt a gorombát, - mondta Ilonka kisasszony, - eredj te pokróc, - s megsimogatta a kisfiú fejét.

Ez nem tűrte a simogatást se, egyáltalán ne nyúljanak hozzá.

Hirtelen lenyelte a könnyeit, várjatok csak, gondolta magában:

- Meg felolvasó vagyok egy öreg vak úrnál, minden délután egy óráig olvasok neki s kapok érte egy hónapba három forintot.

- Mit nem hallok - sikoltott Ilonka kisasszony - elájulok! Öt forint egy hónapba!... Két darab elválasztott malacot lehet rajta venni, felibe akárki felhizlalja s küldhetsz apádnak karácsonyra olyan debreceni sonkákat, hogy az egész család elrágódik rajta egész télen.

Ezt Misi megalázásnak érezte, nincs az ő apja arra szorulva, hogy malacot vegyen neki ő és hizlalja és azon rágódjanak.

- Majd nyerek a lutrin!... mondta hetykén, de mindjárt röstelkedve tette hozzá - Az öreg Pósafalvy úr álmodott egyet s megtétette velem a lutrin, ha nyerünk, akkor fele az enyém.

Ilonka kisasszony nem értette meg, de borzasztó nagyot nézett:

- Lutri!!... No csak a van hátra!... Már ez is lutri!... Szégyelld magad... Már te se vagy tisztességes ember... - kiáltotta.

De János nagyot kacagott.

- Inkább ez az okos beszéd! megvan a reskontó? Mutasd!

- Hiszen csak ő tőle kérj tanácsot, akkor osztán majd nézhet apád a fia keresete után.

Misi zavarba jött s homályosan most már emlékezett, hogy tavaly hallott valami sírást, hogy lutri... Biztosan János is lutriz... És most már szégyellte magát a lutri miatt, sokért nem adta volna, ha nem volna reskontó a zsebében.

Előkereste a kis bugyellárisából a cédulát. Odaadta János úrnak.

Ez szakértő szemmel megnézte s felkiáltott:

- Egy forint!... Nem is bolondság!... Azt hittem, tíz krajcárt tettél rá.

- Nem kérem János úr, nem én tettem rá, - hárította el most már a kis fiú s szerette volna, ha soha nem keveredett vón bele, nagyon bántotta, hogy belekerült ebbe a dologba, ami Jánosnak tetszik, az szégyen. - Pósalaky úr tette meg, csak én velem küldte el s hogy legyen nálam, mert ő nem lát, aztán amit nyer, annak ideígérte a felét...

De ezt már úgy mondta, hogy már is el van határozva félig-meddig, hogy ő azt a szennyes pénzt nem is fogadja el, undorodott tőle, szerencsére úgyse nyer semmit s ez a legjobb.

- Mék az a Pósalaky, aki a városnál volt tanácsnok?

- Igen, most vak.

- A lesz a.

Csend volt. Az asszonyok szomorúan hallgattak. Valami fojtott s nehéz érzés telepedett mindenkire.

- Hát aztán miféle gyereket tanítasz? - mondta János, aki most érthetetlen s szokatlan módon érdeklődött a kisdiák iránt.

- Dorogi Sanyit.

- Dorogi? - s János nagyot nézett. - Dorogi?

- Igen.

- Van annak leánytestvére?

- Van, három.

- Három... Nincs köztük egy olyan magas, nagyon szép lány?

- De igen! - kiáltotta élénken Misi.

Ilonka felfigyelt a merengéséből.

- Nahát, ha lány van, akkor ő ismeri!

- Még nem ismerem! - vágott vissza nevetve János. - De meg fogom ismerni!

- Azt elhiszem!

- Akkor meg lehetsz nyugodva, mert kívánságod beteljesül.

- Bárcsak más kívánságom teljesülne már.

- Az angyaloknak minden kívánsága teljesül.

- No, én nem tartok jogot az angyali címre, mert ez lesz az első kívánságom, ami teljesül az életben.

- Mert biztosan most lettél angyal.

Misi kuksolt és szepegett, nagyon különös volt neki, hogy a néni egyetlen egy szót sem szólott a fiához, pedig tavaly a bácsi volt így vele.

János halkan fütyörészni kezdett.

Akkor odakint zsinyegés, lárma hallatszott, Szikszayék jöttek meg.

Ezek a Szikszayék a Török bácsiék legjobb barátai voltak, ritka vasárnap volt, hogy együtt ne lettek volna. Most jött az egész család, elöl a bácsi egy hatalmas, piros, dúdolgató ember, aki az utcán egész hangosan szokott dalolgatni magában s csak úgy ragyogott róla a jókedv s a megelégedés, utána a néni, aki olyan sovány volt, mint a kóró s a karján egy pici gyereket hozott, akit ő még nem látott, mellette pedig két sovány és rossz fiú jött, akik mindig pajkoskodtak s a nagyobbik csak csokoládét akart enni, semmi mást.

Félrehúzódott, hogy róla szó ne essék s kézcsók után mindjárt beszökött a bácsi után a szobába, olvasni. Még volt vagy másfél órája, meg akarta nézni, mi van a könyvszekrényben, amit ő még nem ismer.

Róla aztán el is felejtkeztek. Mikor el akart menni, János úr odajött hozzá s titokban ezt mondta:

- Mihályka.

- Tessék, - mondta csodálkozva s pirulva, mert őt még sose szólította senki ezen a néven becézve, pláne János úr!

- Kisöcsém, itt van egy levél, e... vidd el ezt a Dorogi lánynak, de annak a szépnek.

Ő paffá lett és hallgatott.

- De fel ne bontsd kutyaházi, mert Isten Jézus uccse megírom Géza bátyádnak!

Erre ő kétségbeesve elvette a levelet. Ettől kitelik, hogy bevádolja őt Géza bátyjánál.

Egész boldogtalan lett, hogy ilyen megbízatása van, de nem mert ellene szólni.

(Folyt. köv.)