Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 9-10. szám

Dóczy Jenő: Emlékezés egy holdas éjszakára

"Különös,
Különös nyár-éjszaka volt."
Ady

Hol elszaladt tőlem, hol meg visszaszaladt hozzám szép ágyasom, a riadós-szemű Álom. Mintha csak az a kékes, csöndárasztó világosság tette volna végképp nyugtalanná, mely a nyitott ablakon szobámba áradt. A hold telin sütött, bámulóan, folyton, mereven szuggerálón nézett be az ablakon. Az égen kapkodó felhők szaladgáltak, olyan gyorsasággal, ami teljesen szokatlan volt ezektől a különben lassú, álmos tempójú lényektől, akik más éjszakákon óraszámra elheverészgetnek az ég ugyanazon helyén, rojtos ruháikat alakítgatva. Most mintha a hold megbolondította volna őket: idegesen kóvályogtak, zavarodva egymáshoz futkostak, összebújtak, meg szétszaladtak, de akármennyit súgtak-búgtak, nem volt bennük annyi összetartás, hogy csak pár percre is elibe kerüljenek a hólyagfejű kísértőnek, aki felkészült nyugalommal, dermedt, kékesszürke mosollyal nézett... csak nézett lefelé a nyári udvarra, mely félénken lapult meg alatta. Idelent remegett minden a fényben s az égen is sápadoztak a kicsire vált csillagok.

Felkönyököltem az ágyban s úgy szemlélgettem mindent, mint valami ismert tájékról festett új képet. A kékes-fehéres-szürke szín misztikus hangulatba mártotta a világot, mintha valami titokteljes jelenet díszleteit készítette volna elő egy nagy Rendező. Felcsigázott éberségben vártak a dolgok, nem volt rajtuk nyoma se az álmodozó lankadtságnak, - inkább feszülten nyugtalanok, mint fáradtan ernyedtek, s hogy nem mozdulnak, az a babonás félelemtől van, nem az álmos tunyaságtól. - - - Igen, jól láttam: félt minden itt bent a szobámban is (a falióra alig mert az éjfélhez közeledni...) künn az udvaron is. A tárgyak szerettek volna a kékes fény elől valami nyugtató félhomályba bújni, legalább félig-meddig elrejtőzni valami árnyék-sarokban, de nem volt merszük kimozdulni, csak álltak, álltak... álltak tovább a fényben, a rájuk meredő, bűvölő nagy szem nézése alatt, szederjesen és reszketőn.

Eszembe ötlött egy gyerekkori népdalféle két sora: Milyen szépen süt a hold. Megy egy élő, meg egy holt... Az ám. Valósággal sétálni való idő. Kart-karba öltve, a csöndes, fehérre söpört, agácafás utcákon... befordulni a sárga templom mellett, a nagy, tompán dobbanó kőhídon át ki a temetőig... megállni a kopottas fekete kapufélfa előtt. - Vajon ki jár most a temető-utakon, a sápadt oszlopok, horpadt sírok között...?

Lassan alig mozdulva fejemre húztam a takarót. Így sötétet csináltam a szememnek, de tudtam, hogy a szobában körülöttem ezüstös világosság hallgat várakozón a csöndben és ez csak izgatott. Megint kidugtam a fejem s még fényesebb lett a hideg, csöndes fehérség. Rájöttem, hogy különösen a csöndjében van valami babonás, nyugtalanító elem. De hol is vannak a kutyák? Miért nem ugatnak? Hová bújhatott el öreg juhászkutyánk, hogy egy szavát se veszem! Neki most ki kellene ülni a fehér udvar közepére s ugatni a holdat. Miért, hogy így megszelídült a csahos torka? Vagy talán fél?... Ő is fél! Bizonyosan megbújt valami ól alatt.

Nem állhattam tovább. Akárhogy is, legalább a szobámat ki kell szabadítanom a fehér bűvölet alól. Mit törődöm vele, hogy odaki mi van, csak idebent legyen jó, enyhet adó homály. Sötétség! - Hirtelen mozdulattal ledobtam magamról a takarót, kiugrottam az ágyból, három nagy lépéssel átmentem a fényben remegő szobán, hogy betegyem az ablaktáblákat. Míg a vaskampókat keresgette kezem, akaratlanul is kicsit kihajoltam, kinéztem az udvarra. - Mindenfelé csöndes fehérség áradt. A szomszéd házfala mellett álló nagy ecetfa levelei mint keskeny ezüstlemezek csillogtak s pár lépésre odébb a gémeskút - - - - - Elállt a lélegzetem: a kút alacsony káváján egy szakállas öreg ember ült mosolygó arccal, lába előtt nyújtózott Bojszi, a juhászkutyánk. Mind a ketten a holdba bámultak.

Csak néztem, csak néztem az öreg embert s addig néztem, addig néztem tágra nyílott szemekkel, míg az végre erre fordította fejét: mosolygott. Tekintetében annyi megnyugtató jóság, szelíd békesség volt, hogy reszketésem megszűnt, nagyot sóhajtottam. A kutyánk is levette szemét a holdról, idenézett okos, szomorú fejével, lankadtan sertepertélt párat a homokba farkával. Most már ketten néztek velem farkasszemet. Mintha mondták volna: mit vagy odabe, gyere ki.

Úgy, ahogy voltam, kimásztam az ablakon, s mezítláb mentem előre a fehér homokon, kissé imbolyogva,... feléjük, egyenesen a kúthoz. Úgy tetszett: pár kilométerrel megnyúlt az udvar, akármeddig mentem, mindig egyforma távolban maradt hozzám a kávás-kúti látvány. Lábam taposta a homokot és én csak mentem, csak mentem előre, mint valami alvajáró. Lehunytam a szemem, mint aki közel áll ahhoz, hogy mindjárt elalszik. Langyos, friss virágszagok, gyümölcsillat érték az orromat, nagyokat haraptam az ózonos éjszakából s egyszer csak... ott volt előttem két lépésnyire a kút. De mintha nem is én jöttem volna idáig, hanem az egész kép: a kút, a kút szélén ülő öreg, a lábánál heverő kutya, valahogyan egyszerre elibém pattant volna. Bojszi, a kutyánk fölnézett rám bánatos, baráti fejével, egyet-kettőt mozdított a farkán, aztán mintha a legtermészetesebb dolog lenne, hogy így együtt vagyunk, megint csak a holdnak fordította fejét. A szeme elnedvesedett, az orrcimpái enyhén lüktettek, szája kissé megnyílt, ínyhúsa kilátszott: úgy szítta magába a holdat. Mintha melegedett volna a sugaraiban.

Az öreg ember - hosszú, dér-pókhálós, ezüstös szakálla reszketett a fényben - jóságos mosollyal nézett rám és vállamra tette könnyű, vékony madár-kezét.

- Emlékszel-e még rám édes fiam?

- Emlékszem István bácsi.

- A nevemet is tudod még?

- Tudom.

- Bizony sokat játszottam véled, mikor még te kicsi gyerek voltál. Csináltam neked bodzafából vízipuskát, meg parittyát faragtam, amivel galambokra, verebekre lövöldöztél.

Intettem a fejemmel, hogy mindre nagyon jól emlékszem.

- Hát mikor sárkányt eresztettünk kint a tanyán kócmadzagon. Aztán postát küldtünk utána színes papírból.

- Tudom.

- Szegény nagyanyád sokszor szidott érte. Hogy összecsirizeljük az asztalt. Meg kivágjuk ollóval az abroszt. - - Régen meghalt szegény ugy-e?

Friss keserűség szorongatta a torkomat.

- Tíz éve.

- Hát szegény János bátyád?

- Nyolc éve.

- Hát Marika, a felesége?

- Ő is meghalt. Már öt esztendeje.

Az öreg lehajtotta fejét, kissé elkomolyodott, de a jóságos derű nem tűnt le az arcáról.

- Tudom. Mindet tudom fiam. Hallottam, mikor a kántus énekelt, a pap búcsúztatott. Itt voltam a közeletekben mindig (és a kútra mutatott...). Mindig tudtam: mikor, kit temettek. Az utolsó temetésen, tavaly, te nagyon sírtál édes fiam.

Felcsuklott a zokogásom, könnyeim az öreg kezére peregtek.

- Ne sírj édes fiam. Isten rendelte így. Most már ő is boldog. Nem szenved többet. Nyugodj meg fiam.

Olyan jól esett zokognom, mint még talán soha. Az öregember szeméből valami földöntúli béke áradt, a mély rezgő hangja olyan szelíden simogatott, mint a nyári szél. Szerettem volna megölelni a vigasztaló szívéért.

- Hát engem sajnáltál-e, amikor eltűntem.

- Nagyon.

- Sokáig kerestetek ugye?

- Sokáig.

- És hát nem akadtatok rám. Pedig a kútban is kerestetek.

- Édes anyám - szegény -, embereket hozatott, akik megkotorták a kutat.

Az öreg nyitott szájjal, hangtalanul nevetett.

- Rosszul kotorták meg. Mert hát én mégiscsak ott voltam. Jól elrejtőzködtem. És ott vagyok már tizenöt év óta. Jó ott lenni nagyon, a mély csöndességben. Gond, várás nélkül várni az évek múlását... Hallgatni a mulandóságot, amint apró csöppökben telik, mint a kút vize. - Jó odalenn. Csak nagy ritkán, ilyen teliholdkor jövök fel kicsit széjjelnézni. Mert ilyenkor idefönn is szép csöndes ragyogó minden... De odalenn mégis békésebb a világ. Meg szebb is.

Pillarebbenés nélkül hallgattam a beszédjét. Szerettem volna ugyan valamit kérdeni tőle, de nem mertem. Azonban azt hiszem: meglátta az arcomon.

- Mire gondolsz most?

Éreztem, hogy nem titkolhatok el előle semmit.

- Tessék mondani: hogy került István bácsi a kútba? Beleesett talán?

Lehorgasztotta a fejét. A tekintetében most valami bűnbánó, mélabús szomorúság csillant meg, - már sajnáltam, hogy szóltam. Elfordította az arcát, simogatta szelíden a kutyánk szőrét. Láttam rajta: zavarban van.

- Ne bántsuk azt fiam. Régen volt. Elmúlt. Minden elmúlik.

Majd egy kissé nekibátorodott, megenyhült hangon hozzátette:

- Az Úristen küldi az emberbe a gondolatokat. A rossz gondolatokat is. Az ő helyeslésével történik minden, ami történik. Ő tudja: mi miért van, mi hogyan történik. Miből lesz a jó, miből lesz a rossz. Én nem panaszkodom.

És már megint mosolygott, mint egy sokat szenvedett, megbékélt beteg.

Enyhe nyári fuvalom lengett át az udvaron. A szellő magával hozta a kerti virágok illatos sóhajtását, de a falevelek nem mozdultak. A hold is elbágyadt egy pillanatra, vékony felhők bújtak elébe s felfogtak valamicskét a ragyogásából. Bojszi, a kutyánk nyújtózva felállott, megrázta magát, ásított, megszaglászta az öreg sáros csizmáját s ballagó léptekkel elódalgott az istálló felé. Az öreg felnézett a holdra.

- Sápad már ez is. Nemsokára hajnalodik. Mennem kell.

Kíváncsian néztem rá. Csakugyan visszamegy az öreg a kútba vajon?

- Azt hiszed ugy-e, hogy álmodsz? Hogy álom az egész? Kakasszóra szétfoszlik? Hát gyere velem, ha akarsz.

Megborzadtam.

- Le a kútba?

- Velem. Megnézni a kvártélyomat. Csak hogy lásd... Nem kell ott maradnod. És nem magadtól mennél.

Elkomolyodott. Fájt látnom, hogy elszáll arcáról a derű, siettem hát elfogni röptében.

- Hát menjünk akkor István bácsi.

- Látod, jobb is, ha nem félsz tőlem, mert én még álmodban se lehetnék rosszakaród. Különben - (és a sáros csizmájára pillantott) - játék csak az egész. Teliholdkor éjféltől hajnalig visszahúzódik a kút vize a mélyebb medencékbe, ilyenkor szellőzteti a föld az üregeit. Az én kvártélyom is ilyenkor kap levegőt. Legfeljebb, hogy sáros lesz a csizmád.

Nevetett és a mezítlábas lábamra mutatott. Odaléptem a kút szájához és belenéztem a torkába. Nem láttam semmit. A holdnak csak néhány kósza sugara tévedt el idáig, nyilván kíváncsiságból, van-e már víz a mélyben, hogy megfürödhessék az éjjeli szokásaihoz hív légi vándor. A fenék sötét volt, nem csillogott.

És hát mentünk. Az öreg úr kapaszkodott le elsőnek s én mindjárt utána óvatoskodtam. Mutogatta, hol fogóddzam, hova vessem meg, feszítsem a lábam. Elég világos volt, jól láttam a kiálló köveket. Minél lejjebb értünk, valahogyan annál biztosabban haladtunk lefelé. Szinte már nem is kellett kapaszkodni, fogódzókat keresgélni, csak szétvetettem kezem-lábam, minduntalan falat értem, ruccsantunk lefelé.

- Hó, megállj! Föld. Itt vagyunk.

Puha, sáros, hűvös talajt érzett a talpam. Egész lábam feje beleveszett a ragadós sárba, cuppogva húzogattam ki, ahogy előbbre mentünk. Az öreg figyelmeztetett, hogy hajoljak meg, mert egy boltozatos üregbe kell lépnünk. - Langyos, párás, melegházi levegő csapott meg, amikor a nedves falat tapogatva, lebújtunk a barlangba; valahonnan a közelből vízcsorgás, csepergés hallatszott. Zsibbadt melegség járta át a testem s megint azt éreztem: mindjárt elalszom. Tán el is aludtam volna álltóhelybe, ha az öreg szava föl nem rezzent.

- Hát látod édes fiam, ez az én koporsóm. Itt vagyok én otthon tizenöt év óta és itt leszek most már ezután mindig. Kellemes, jó kis tanya. Éppen nekem való. Nem is vágyom el innen.

Ledőlt egy puhán zizegő fűféle halomra s nekem is intett, hogy heveredjem le. Megtettem, bár féltem, hogy mindjárt leragad a szemem az álmos levegőben. Beszéddel igyekeztem távol tartani a zsibbadást.

- És mit csinál itt István bácsi? Nem unja magát?

- Soha egy percig se. Ha még annyi napból állna az esztendő, mint amennyi, akkor se bírnám apróra kiélvezni azt a sok gyönyörűséget, amiben itt dúskálhatok. Itt fekszem a mohán, meg se kell mozdulnom, helyembe hozza az Úristen minden zavartalan szépségét. Nem is győzök neki elég hálákat adni zavartalan jóságáért. Mindig a magányt szerettem egész életemben, most teljes részem lehet benne. Egyedül vagyok az emlékeimmel, az érzéseimmel, a gondolataimmal. Úgy jönnek-mennek, mint a bárányfelhők. Alig győzöm rendbeszedni őket, annyi van. Rengeteg. Az egész földi életem. Hatvan esztendő, meg egynehány hónap. - Mióta itt vagyok, azóta jöttem rá, hogy ott fönn nem is értem rá élni az életemet. Akármilyen gyönyörűségben, vagy szomorúságban volt részem, nem értem rá kiélvezni az örömét, a fájdalmát, át kellett adnom a futó percnek s az elrohant vele. Nézhettem aztán utána. Üthettem bottal a nyomát. Eltűnt s nem értem rá keresni. Jött az új s nyomában a többi ezer. Nem maradt meg semmiből semmi, csak az ösztökélő vágy: még egyszer. S ha jött újra valami teljesedésféle, éppen csakhogy bekukkant a portámra, megint elröpült. Óh, hogy szerettem volna sokszor megállítani a mutatót. Csak egy fél órára! Csak öt percre... fél percre! Nem lehetett soha. - Ezért nem volt ott fönn egyetlen tisztult gondolatom, nem értem rá tisztázni. Mindig közbetolakodott valami árnyék. Mindig megzavartak. Nem volt egy kielégült örömem. Gond, bánat zagyvált bele. Nem tudtam magamat átadni a fájdalomnak. Kirántottak belőle semmiségek. - Mikor végre ide lekerültem, lezártam ezt a robotos, örök-folytatásos regényt. Most aztán neki kezdhettem olvasni, gyönyörködni benne. De előbb össze kell szednem, raknom az egészet, mert minden lapja, sora, betűje szanaszét züllött. Jóságos ég, mennyi százezer felé rohantak el életem darabjaival a tolvaj percek, mennyi megfeszítésébe kerül az emlékezetemnek, míg csak egy félóra históriáját is össze tudom horgászni! És ha már a nyers matéria együtt van is, hiányzik a színe, a hangja, az illata. Ezeket feledtem el legjobban megőrizni. Elszálltak a szélbe. Pedig ezek nélkül nem bírnám visszavarázsolni a múltat. A múlt ezekben él legjobban. Csak így lehet teljes jóérzéssel nekiülni, hogy élvezze az ember. Mert azt nem is képzeled fiam, micsoda érzés az, kérőzni a megtalált múlton. - Pár évvel ezelőtt készültem el például életemnek egy kicsi kis darabkájával: mikor föladott édesatyám az első elemi iskolába. Hónapokig tartott, míg ennek a napnak teljes képét összekerestem. De most aztán olyan gyönyörű, hogy arról nem lehet földi embernek fogalma. Ez a legteljesebb, hiánytalan emlékkincsem. Rajta van a megélt s felújított élet minden sava-borsa, emlékillata. Úgy játszadozik rajta a hét esztendős gyerek napsugaras lelke, mint tarka pille a virágos réten. És teljesen az enyém. Minden pillanatban elővehetem, elnézegethetem, ott állhatok meg benne, ahol nekem tetszik, nem zavarhat senki. Végigélvezhetem újra a hét esztendős gyerek boldog ébredésének nyújtózkodó jó érzését a szép nyárutói reggelen, a finom tejes kávé illatát, a piros nagy, harmatos rózsát, amit jó anyám biztatónak tűz a mellemre, hogy csak menjek bátran, ne féljek a tanító úrtól, látom újra a szeptemberi napsütéses utcát, amint ünnepélyes komolysággal ballagok előre édesatyám mellett, szívósan fogva a kezét, hogy el ne veszítsem. Érzem, hogy vág az új nadrág. Feszengek benne és szoronkodva, de mégis emelt fővel megyek, oldalamon a lötyögő, újszagú, viaszkos táskával. Fogadom a szembejövők mosolygós köszöntését, mintha csak mind engem üdvözölnének ezen a nagy napon. Látom az arcukon: tudják, hová megyek. De sejtem: ők már azt is tudják: mi vár reám. És ez nyugtalanít. - És aztán az iskolaépület sárga fala leomlott, frissen tapasztott sarkaival, - a kopottas fekete tábla a kis ajtó felett: Elemi iskola, - epres udvar, - az a furcsa zsongás, mely kihallatszott a teremből, az a szokatlan szag, melyet éreztem belépésünk pillanatában, sem azelőtt, sem azóta nem éreztem olyat, - az a bámulatos szívszorító látvány, mikor beléptünk: a száz gyerek feje, melyik milyen arcot vágott, összebújtak, sugdolóztak, rábámultak, - az az ezerféle mindenféle csoda: kezdve a tanító úrtól a nádpálcáig, a krétaszagú spongyáig, a nagy fekete táblán fehérlő furcsa maszatos jelekig,... látni, hallani, szagolni kell ezt, nem lehet ezt elmondani... minden szó, hang, szín, íz, szag, érzés, gondolat, a sok ezer benyomás, mind, mind együtt egy képet, egy csodálatos mozgalmas képet adnak, az én első napomat egy kis falusi iskolában. Nincs ehhez az én kidolgozott képemhez fogható biztos rajzú a világ összes múzeumaiban, de még az én gazdag képtáramban se. Mert ez az egy képem, mondom, úgy érzem: hiánytalanul teljes már. Ilyennek kell lenni a többinek is. Már van vagy húsz-harminc, ami megközelíti. De még sok-sok fáradtságomba fog kerülni, amíg összehozom őket. És hát még a többi. A legszebbek. Amik szegény feleségemmel, két kicsi, korán elhalt lánykámmal kapcsolnak össze. - - - Alszol fiam?

- Dehogy. Hallgatom.

- Csodálatos dolgok ezek, ugy-e? Hogy lesz az eltűnt múltból újra élet. Hogy fakasztja a halál az elhervadt emlék-bimbókat, illatos rózsákba. Amelyek most már egy örökkévalóságon át nyílnak. Gyönyörű ez nagyon. - De persze a kertésznek is meg kell fáradnia, míg az elhanyagolt kertet újra karba hozza. Nagy, nehéz munka ez bizony. Magamtól nem is lennék képes rá. Isten véghetetlen kegyelme a segítségem. Vallásos vagy-e fiam?

- Az.

- Jól teszed. Isten megérdemli, hogy nagyon szeressük. Most még nem is tudhatod egész világosan, de eljő az idő, hogy a nap fénye homályos lesz előtted s Isten jósága ragyogó. Nélküle, mondom, nem boldogulnék. Nemcsak erőt ad e nagy feladat elvégzésére, de eszközöket is. - Mikor odafönn nappal van, a fény áthatol a kút vizén és opálos sugarai megvilágítják emlékeim homályát. E nélkül a megszűrt fény nélkül nem látnék tisztán a feledés világában. Azaz hogy... tulajdonképp nem is tudom: maga ez a fény játszik-e a kezemre, mint valami bámulatos emlék-választóvíz, vagy egészen másként áll a dolog. Mert néha még nagyszerűbb csodát sejtek. Teli van titkokkal a világ. Föld felett és föld alatt. Megfigyeltem, hogy mikor a napfény átszűrődik a kút-tölcsér vizén, rajta keresztül, mint valami finom vezető közegen, áthat minden fönti nesz, minden föld fölötti esemény. A szerelmes szív sóhajtása, a beteg nyögése, a haldokló ziháló hörgése. Ilyenkor mindent meghallok. A tanyáról hazajövő kocsi kerekeinek nyikorgását éppúgy, mint a harangszót, mikor délben harangoznak. Mikor ebédnél ül a család s csörömpöl a tányér, vagy mikor a cseléd elmossa a konyhában az edényt s a tányérok a kanalakhoz ütődnek. Mondom: minden neszt, minden szót, minden mozdulatot meghallok, még az agysejtek összesúrlódó mozgását is, mikor megszülnek egy gondolatot. - Egyébként, éjszaka nagy csönd van körülöttem. Ilyenkor teljesen magamba vagyok. - És a leszűrődő millióféle hang és nesz a legközvetlenebb segítőtársam emlékező munkámban. Ezek az átfinomult külső benyomások keltik föl bennem, úgy hiszem, a régi, alvadóba ment érzékléseket. - Mikor tavaly nyáron egy délután te szerelmes verset faragtál az ecetfa alatt a patikusék Tinkájához, vágyó sóhajtásod hozta bennem életre annak a percnek tiszta emlékképét, mikor először voltam szerelmes. Hogy megörültem akkor ennek. Nélküled talán hiába kerestem volna. Azóta van birtokomban ez a csodás ragyogású pici gyémánt, mely tán egymaga is elég volna, hogy szelíd boldogságot árasszon magányos barlangomra. - Igen, általatok élek, általatok vagyok boldog. Ezért szeretlek annyira bennőtöket. Nélkületek semmire se mennék. Ti vagytok az én megváltóim: érettem is szenvedtek. Örömeim forrása a ti örömötök és a ti fájdalmatok. Mert az emlékezés a fájdalmat is felhasználja és az ártatlan mámorú öröm borát szűri le belőle. Ti ezt még nem tudjátok. Majd megtudjátok egyszer. Majd ha a Barlang elhozza rátok is az örökös, örömös Életet. Majd ha eljön az időtök, hogy a napfény után áhítozzátok a csöndes éjjelt, mikor kirakhatjátok majd ti is az emlékek szentjánosbogár-ragyogású ékköveit, mint én és semmi sem homályosítja el többé nyugodt, enyhe fényüket. - - - Ne aludj el édes fiam, mindjárt hajnalodni kezd s neked akkor vissza kell majd menned.

- Inkább itt maradok, István bácsi.

- Az nem lehet fiam. Napkeltekor fölbuzognak a föld vizei a mély medencékből, a kút tölcsére ismét megtelik s akkor itt rekednél, nem mehetnél vissza. Sietni kell. Már most is hallani a távoli vízzúgást. Hallod?

Csakugyan tompán kezdett morogni a föld gyomra és a morajló zúgás percről-percre erősebb lett. De tagjaimnak zsibbadtsága se csökkent. Ha az öreg koronként nem szólt volna rám, már bizonyosan elaludtam volna. Fejem belesüppedt a langyos mohába, fülemet elringatta a falakról csepergő vízcsöppek ütemes pity-plottyolása, kezem-lábam édesen zsibogott, - nem mozdultam. Kérő szóval mondtam:

- Itt maradnék inkább István bácsi. - Nem láttam jól az arcát a homályban, de türelmetlen hangjából kiéreztem: nem maraszt.

- Keresnének odafönn fiam. Nyugtalanságot okoznál nekik. Nem tudnák, hogy hova tűntél, megijednének. Menned kell, eredj.

Álmatagon hallgattam a beszédjét. Nem bírtam átérteni, miért küld annyira. Mikor itt olyan jó. A puha, meleg homályban. Itt maradok. Miért is mennék? Megvárom, míg megjelenik az emlékválasztó, opálos fény a kút tölcsérében. Emlékezni próbálok én is. Oh, hiszen már nekem is vannak emlékeim. Még most is fájnak. Hát ha megszépülnének, megtisztulnának a barlang homályában. Behunytam a szememet és a tavalyi nyár képeit próbáltam idézgetni. Patikus Krisztinát.

Az öreg szava sürgetett tovább:

- Eredj csak, eredj. Nem lehet játszani ilyesmivel. Nem vállalhatom a felelősséget. Bizonyosan nehéz, durva kereszttel büntetne az Úristen, hogy lecsábítottalak. Neked még odafönt a helyed. Fiatal vagy, élned kell, dolgoznod kell, te még azt sem tudod, mi a földi élet, még sok öröm vár rád. Szenvedés is, igaz, de mindent végig kell élni, hogy később legyen mire emlékezni. Még nagyon üres tarisznyával jönnél.

S mint akinek valami éppen most jutott eszébe, megélénkült, mosolygó hangon tette hozzá:

- Enned se tudnék adni, még egy falat kenyeret se. Huszonnégy óra alatt felkopnék az állad az opálos fénytől.

Nevetett, csöndes, barátságos, csobogó kacagással.

Most, hogy mondta, csakugyan olyasmit kezdtem érezni, hogy éhes vagyok. Hogy is nem kínál meg az öreg valami harapnivalóval. Eszembe jutott a kérdés, amire már előbb is gondoltam:

- Miből él itt István bácsi?

Nem felelt. Hallgatott. Kerestem az arcát, de nem találtam. Végigtapogattam kezemmel a fal mentében, valami ennivaló után szamuklálva. Az éhség fölkeltett gondolata fölébresztette bennem az evés vágyát.

- Miből él itt István bácsi? Igazán.

Az öreg csak nem szólt. Megmozdult a fekvőhelyén, meg visszabillent s a selymesen zizegő fűféléről félig föltápászkodva hozzám hajolt s a fülembe súgott.

Mintha jeges vödörrel öntöttek volna fejbe, úgy összeborzongtam. Egy pillantás alatt kiszaladt az álom a szememből, tántorogva felugrottam, megszédültem, ijedtemben a kezéhez kaptam... olyan kemény, fagyos volt a tapintása, mint a januári télnek, mint a...

A barlang langymelege egyszerre dermesztőre vált, vacogni kezdett a fogam, homlokomon meghűlt a hirtelen kivert veríték, fáztam, dideregtem, jeges, csont-keze égette a markomat. Soha nem érzett egyedüllét döbbenetes izgalma fogott el, mintha valami szűk kriptában volnék, elevenen eltemetve. Jóságos Isten, hogy kerültem ide, hogy tudjak életjelt adni magamról. Nem láttam semmit, nem emlékeztem semmire, csak a kongó sötétséget tapogattam, mely riadtan verte vissza szavaimat, kiáltozni próbáltam, de hangom csak kínosan, rekedt-tompán zihált ki mellemből, a szorult, koporsó-levegő fojtogatott, fejemhez kapkodtam, hogy el ne ájuljak.

Bukdácsolva szaladgáltam ide-oda a hepe-hupás, gödrös üregben, beleütközve a nyirkos falba, kiáltozva, hallgatózva, nem hallok-e valami mentő neszt fölülről. A föld mélységeiből felelt valami hörgő, szörtyögő, fújtató zúgás, mely percről-percre erősebbé nőtt, mintha valami errefelé vágtató gyorsvonat-kémény hányná ki magából lökdösve, pöfögve a gőzt. Vagy talán valahol lenn a mélyben egy pokoli kórház minden haldoklója lázas delíriumában elszabadult, s most a sok csontig aszott félhulla fújtató tüdővel utolsó galoppban loholva vágtat erre, kapkodva, verve a visszhangos levegőt. Borzalmas riadóroham zenei kíséretéül láthatatlan vizek csattogó csobogása, bugyborékolása hallatszott, hogy majd megsüketültem a rettentő zsivajban. A barlang falai, mint túlfűtött kazáné, remegtek s én félve, ijedt zavarban húzódtam, hátráltam visszafelé egy borzalmas, túlvilági szörnyeteg elől, mely rögtön itt terem, beér. Agyam kínosan lüktetett a fülembe csattogó roppant zajtól, de kitátott szemem nem bírt semmit látni a szürke vak homályban. Csak húzódtam, csak csúsztam, vonszoltam magamat hátrafelé, kézzel-lábbal-térddel kapkodva magamat a mind inkább szűkülő, sáros sikátorban, föl-föl kapott fejemet be-be verve a nyirkos boltozatba, térdeimet véresre sikálva a csúszós, éles köveken, csak csúsztam... csak csúsztam... mikor egyszerre csak... jaj, megtárult, fölmagasult körülöttem a barlang s föltekintve egy tölcsérszerű üreg világosodó nyílásában megpillantottam a szürkés kék eget. Nagy, mély sóhajtás szakadt ki mellemből és úgy néztem azt a kis darab kerekséget az égboltból, mint egy vergődő éjszaka után a szabadító hajnalt.

Sáros, felkarmolt tenyeremmel simogattam csapzott homlokomat, teli tüdővel szívtam magamba a kút friss, hajnali levegőjét, éreztem, hogy fölzaklatott vérem hűvösödni kezd, agyam lüktetése csitul és csak néztem, néztem fáradt, réveteg szemmel a fejem fölött magosan kereklő égfoltot.

Egyszerre csak észrevettem, hogy talpam alatt vizesedni kezd a föld. Fülemet az előbbi rettenetes zúgás újra megcsapta, de most már egész közelről, szinte falvastagságnyi távolságról. A növő víz hirtelen, mint valami hideg sikló bokámig kapott, a bugyborékoló morajlás vad szörtyögő sistergéssel áttörte a láthatatlan falat s egy pokoli vízkráter szakadt fel örvénylő csavargással a mélyből.

Mielőtt a kiálló kövekbe kapaszkodva menekülni próbálhattam volna - csak szememmel, gondolatban pillantottam meg a menekülés útját - felkapott a zuhogó áradat s belesodort a kráter tömegébe. Az előbbi rettenetes morajt hirtelenséggel valami kagylószerű zúgás váltotta föl fülemben, tágranyitott szemem nagy, zöld foltokat látott a színek mindenféle változatában, testem megkönnyült, megnyúlt, agyamra ólmos súly nehezült, mely mint egy szorító maszk nyomta lejjebb, lejjebb hanyatló fejemet. - - Utolsó érzésem az volt, hogy holmi szaggatott, kiáltó szavakat hallok, messziről... nagy távolból, zöld, sárgászöld tömegű erdő mélységéből, kezeimet erőtlenül utána nyújtottam a hangoknak, de zsibbadozó ujjaim elernyedtek. Nem értem el őket.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Langyos napsugarak melegítették a kezem fejét. Éreztem, hogy meleg és jól esett. Nem akartam megmozdítani az ujjaimat, mert nem volt annyi vágyam, hogy akarni akarjak. Csak hagytam, hogy nyaldossa a langyos napsütés a kezem bőrét, megbizsergesse nehezen mozduló vérem. Ágyamban feküdtem a nyitott ablak mellett és bár szemem félig csukva volt, tudtam, hogy ágyban fekszem és kimondhatatlanul jól esett ennek a tudatnak az érzése, körülöttem emberek állottak s bár nem láttam őket, - fáradt voltam arra, hogy rájuk vessem szememet - hallottam a hangjukat. Ismerős volt a szavuk. Tudtam, hogy ismerősök és ez is mérhetetlenül jól esett. Most egy petyegős modorú öreg ember beszélt a többinek. Ezt is tudtam, hogy ki, csak nem jutott volna az eszembe, hogy ki. A kezemhez nyúlt, megfogta s úgy tartotta amíg beszélt.

- Nem, szó sincs róla, hogy holdkóros lenne. Semmi ilyesmi. A lunátikus, az egészen más. Ismerem jól. Elég esetem volt. Annak a kórképe egészen tiszta, rég megállapított. Ezzel nem lehet összezavarni. Ez semmi. Még csak nem is súlyos ideges tünet. Növőkorban sűrűn előfordul, később is, különösen lányoknál, de fiatalembereknél is. Semmi az egész. Az erős fény izgatja a szemrésen át az alvó agyat, ami mozgásingereket vált ki. Az alvó felkel és megy a fény irányában, míg valami fel nem ébreszti. De nem kell, hogy éppen holdfény legyen, más erős fényforrás is ugyanazt a hatást teheti. De lehet, hogy a holdfény különösen. Semmiség az egész, mondom. Ha az a fene kút ott nincs, nincs semmi baj. De nem is tudom: modern ember, hogy tűrhet az udvarán nyitott kutat. Még hozzá olyan alacsony kávájút. Ébren-állapotban is belebukhatnék az ember, ha nem vigyáz.

Egy mély gordonka hang szólott most. Az édesapámé:

- Igaz. Még ma bedeszkáztatom.

Az öreg doktort nem elégítette ki a válasz:

- Be kell temetni az átkozott gödröt. Az a deszka beszakadhat, mikor kocsi jön haza a tanyáról s megfordul az udvaron. A lovad meg oszt kitöri benne a lábát. Be kell földelni, oszt megvan.

Mintha álomból riadtam volna fel, olyat kiáltottam. Minden eszembe jutott.

- Nem, nem szabad - - - István bácsi megfullad - - - nem, az opálos fény - - - a barlang sötét lenne örökre - - - édesapám - - - ne hagyja, - - - ne hagyja, ne hagyja - - -

Felugrottam az ágyban, kapkodva hadonásztam a kezemmel, - - ijedten ugráltak oda hozzám, szelíden visszanyomtak az ágyba, tágra nyitott szemekkel meredtem rájuk, a mellem pihegve fújtatott, - - - összezavarodott előttem minden - - - és visszaestem a párnákra.