Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 7-8. szám · / · Heller Bernát: Heine hatásának egynémely nyoma Arany János műveiben
Heine-nek Aranyra gyakorolt hatása mértékét és okát világosabban láthatjuk, ha szemügyre vesszük, hogy a német költőnek mely versei a magyar ballada mesterének mely alkotásaira hatottak. Heine költeményei közül számba jönnek leginkább a Traumbilder, mellettük vagy utánuk a Lied des Gefangenen, Don Ramiro, Ritter Olaf és Zwei Brüder, a rémlátás, kísértetjárás, a babona költői megnyilatkozásai.
A Traumbilder Heine legrégibb költeményei közül valók. Megemlékezéseiben (Memoiren) elbeszéli, hogy még alig serdült ifjúvá, amikor Josephához, egy hóhércsalád leányához való szerelme, első szeretettje környezetének népdalai (Blaubart-énekei), babonás, rejtelmes szertartásai izgatták ezekre a kísértetlátó költeményekre.
Heine-ben erős volt a hajlandóság álomra, álmodozásra, látomásra. Dalaiba úton-útfélen beleszövődik álom. Az álom istene nem egyszer magával ragadja (Lyrisches Intermezzo 60, Ratcliff). Az álom néha vízióvá emelkedik (pl. Das Liedchen von der Reue, Lyrisches Intermezzo Prolog-ja, Frieden). S miként pályája elején az Álomképek jelölik, úgy annak végső határán megint hatalmas vízió rajzolódik. Heine utolsó költeményének tekintik a Mouche-hoz intézettet (An die Mouche). Itt saját koporsóját látja, rajta a hellén világélvezetnek és a bibliai kemény igazságkövetelésnek alakjai küzdelemre szállnak, fejtől a passió virága nyílik. Ez a víziószerűség valóban koporsójáig kíséri Heinét, de irodalmilag legerősebben pályája elején jelentkezik.
Arany balladái közül viszont épp' az utolsók jönnek itt tekintetbe: Hídavatás, Vörös Rébék, Éjféli párbaj, A képmutogató.
Mi indíthatta Aranyt arra, hogy ő, aki költőtársainál tartózkodóbb volt Heine iránt, halála előtt egyszerre az ifjú Heine költeményeinek igéző hatása alá kerül? Ha meggondoljuk, hogy Heine-nek látomásszerű költeményei igézték meg Aranyt, azt kell kérdeznünk, mi tette költőnket a látomások iránt oly fogékonnyá?
Arany költői látásának és költői alkotásának ezt az erős víziószerűségét két egymással közreható ok magyarázza. Az egyik, [*] hogy ekkor - 1877-ről van szó - egyre súlyosbodóan borul reá Arany lelkére a halál gondolata; a másik, hogy ekkor fogyatkozik meg szemevilága.
1877-től fogva már szinte állandóan kíséri költőnket a halál képe. Az Őszikéknek már bevezető szava így biztat: A lantot, a lantot, Szorítsd kebeledhez, Ha jő a halál... (Mindvégig). Élete nem lobogó fáklya többé, hanem sercegő gyertya. (Aj-baj.) Ekkor várja az "örök világosságnak" fénylő sugarát (Ex tenebris). Fogytán érzi dalát, vélvén "Ez tán utolsó" (Dal fogytán). Emészti a gond, hátha mint koldus talál meghalni, "Aki semmit sem hagyott". (Hagyaték.) S ne feledjük: az az érzés, hogy közel a halál, tette időszerűvé a Honnan és hová? fönséges tépelődését. "Földi pályám' ami nézi, Annak immár vége lesz..." Már pedig aki a halált közelnek érzi, az látja is s vele látja a víziók raját.
Jelentősebbnek találom azonban a másik okot. Az 1877. év jelzi Arany balladaköltészetének hatalmas föllobbanását s jelzi egyúttal a költő szemevilágának megfogyatkozását, testi szemének elhomályosulását. Ekkor szólal meg fölülmúlhatatlan vallásos bensőséggel a költő hálája:
Köszönöm, oh Isten, köszönöm azt neked,
Hogy hatvan évemig láthatám remeked,
Ezt a szép világot... [*]
Ekkor érzi: "Szemedben köd lett a sugár" (Még egy). Ekkor él benne a várakozás, amely remény is, aggodalom is:
Meghozhatja tán egy éjjel,
Hogy majd "új fény jelenik."
Vagy, ha ez nem, a vakságnak
Kiürítem poharát. (Ex tenebris.)
Ekkor nála látás, kilátás oly rövid! (Almanach 1878-ra).
Lessing beható elmével megállapítja, hogy Milton vaksága hatással volt költői ábrázolására, képeire: mert vak, szereti azt festeni, amit a látó lát s amit ezért egy szó hallatára már el is képzel: pl. a világosságot. [*]
Baudelaire nála nagyritkán fölcsillanó bensőséggel megfigyeli, hogy a vakok egyre az eget keresik. (Les Fleurs du Mal, Les Aveugles).
Arany is, minél gyöngébben, minél homályosabban látta a valóságot, annál mélyebben merült el a belső látásba, a vízióba.
Igaz, a vízióra való készség megvolt Aranyban már régebben is, bizonyság reá költeményeinek egész sorozata: Álom és való, Emlékek, Árva fiú, Ágnes asszony, Bor vitéz. De figyeljük meg a Bor vitéz mellett legjellegzetesebb kettőt, V. Lászlót és A walesi bárdokat. V. László képzelete a fülén keresztül hat: a zivatarban a lázongó tömeg zúgását hallja. Ez inkább hallucinácio mintsem vízió. Edvard király szintúgy szenved:
Fülembe zúgja átkait
Döntő, meggyőző, ha az 1877-ben keletkező Hídavatást összevetjük a 30 évvel korábbi Rodostói temetővel. Mindkettőben a költő fölidézi a holtak raját. A rodostói temető túlvilági álomba ragadja a földi lelkét.
Oda vési nyomát a magasztos álom:
Képei ködmását, hangjai visszhangját.
Ámde az előtte ellejtő alakokat nem állítja meg a költő, nem ad róluk képet, szinte csak fölsorolja őket:
Csákit, Zait, Mikest, Pápait és többet; ellenben halljuk, hogy Rákóczi kürtje eldördül, akár a végítélet harsonája s a lejtő csoport ajkán felcsendül a szabadság éneke. Mily más a Hídavatás, itt nem a fül bódul, hanem a szem káprázik amint képre kép tolul, egymás sarkában, mint a szurtos fiú, aki a Napóleon-verő bolond nyakában terem.
Az elhomályosodott látású Arany balladaalkotásának módját tünteti föl a Tengeri hántás is. "A balladában az éjjeli pusztán fel-feltűnnek folyton-folyvást az emberi sors változatait szimbolikusan jelző hangok és jelenségek." [*] Ezek a jelenségek részben hangbeliek, részben fénybeliek. Tisztára fénybeli a kiinduló helyzetkép: a messzi vidéket besütő tűz, az égre pirosan fölszálló füst, a körülálló egynéhány fa és azoknak kísértetiesen elnyúló árnyéka. Az elbeszélésen átcikázik egy-egy fölvillanó tünemény: tűzre tesznek, föllobog a láng, "Teli a hold, most búvik fel", "Soha, mennyi csillag hull ma!" Fénynek és hangnak bűvös összehatását érezteti a záró kép, mondhatni vízió.
Magasan a levegőben | Repül egy nagy nagy lepedő fenn:
Azon ülve muzsikálnak, Furulyálnak eltünőben.
Az Éjféli párbaj áldozatának, Bende vitéznek vízióit már összevetettük Donna Claraéval.
Ez a képlátás még fokozódik A Képmutogató-ban, a debreceni képmutogató azért mutogatja a képeket, mert a költő képeket lát, a cselekvényt széttördeli egyes hatásos, izgalmas képekre. És ezek megint nincsenek tiszta vízió híjával: a gróf, "kit rémes álma zaklat", szellemet idézett, fölidézte boldogtalan leányát, karján holt csecsemőjével.
Ezt a látomásszerűséget kevésbé tüntetik föl az 1877. év balladái közül az Ünneprontók és a Tetemrehívás. De az Ünneprontók kicsendülése valósággal Heine álomképeire emlékeztet:
Éjfélt hogy üt a toronyóra közel,
Kénkő fojtószaga terjedez el;
S mint szél ha forogva ragad port:
Úgy táncol el, egy bősz harci zenére,
(Mondják a pokol tüzes fenekére)
Az egész őrjöngő csoport.
S ez a látomásszerűség nemcsak a balladában nyilatkozik meg Aranynál. Nevezetes példa rá A néma háború. A költő megálmodja, hogy a háború elvesztette a hangját; a hadak szótlanul vonulnak föl, parancsszó nem hallik;
Trombitásnak láthatod csak
Duzzadt képit és nyakát.
Íme a hallást egészen kiszorítja a látás, az alig látó költőnek látomáslátása, a belső látás netovábbja. [*]
Hasonló jelenséget épp Heinénél figyelt meg mély elmével Jules Legras. Heine bénultan, magával tehetetlenül a legszilajabb táncot álmodja meg (Pomare), ágyához láncolva a távol Bimini kápráztató pompájával gyönyörködtet. "Il semble que ce soient précisément les facultés qu'il avait perdues, qui se soient présentées le plus souvent dans leur pleine action devant sa fantaisie". [*] Arany képzeletében is épp' az a képesség hat, tevékenykedik, amelyet valóságban szinte elvesztett: a látás.
Ez a lelki és hozzá tehetjük élettani állapot fejti meg azt az irodalomtörténeti kérdést, miképp lett Arany, épp balladaköltésének legtermékenyebb évében, fogékonnyá a víziólátó fiatal Heine hatása iránt. [*]
[*]
[*]
[*]
[*]
[*]
Et sur ces mouvantes merveilles
Planait (terrible nouveauté!
Tout pour l'oeil, rien pour les oreilles!)
Un silence d'éternité. (Ręve parisien. Fleurs du mal CXXVI.)
[*]
[*]