Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 7-8. szám · / · Heller Bernát: Heine hatásának egynémely nyoma Arany János műveiben

Heller Bernát: Heine hatásának egynémely nyoma Arany János műveiben
Hídavatás:

Az épp' megnyílt Margit-hidat az öngyilkosok hídjává avatja az a fiú, aki elsőnek veti magát onnan a gyilkos Dunába. Kártyán mindenét elvesztvén, neki indul a hídnak s mikorára közepére ér, a parti városok harangjai elütik az éjféli 12 órát. A folyamban visszás csillagokat, azaz a csillagoknak vízbeli tükröződését nézi s közben fölcsigázott lelke előtt fölrajzanak azoknak a képei, akik a hídról a halálba ugranak. A sort egy fiú és egy leány nyitja meg, akik együtt buktak el az életben s most együtt buknak a Dunába. Követi őket a milliomos, akit adósai kifosztottak, majd egy szerencsétlen lutrizó, majd megint férfi aki lesiklott, miután négy évtizedig járt rajta, a becsület útjáról; utána fiú, akinek nem adtak pénzt; tisztes aggastyán a nyomor elől; úri nő, aki nem bírja az élet unalmát; őrült, aki Napoleon-verő hadvezérnek képzeli magát; ennek az őrültnek nyakába kap kis inasgyerek, aki mesterének szíja elől menekül a halálba; utánuk gazdag ember, ki az életet élvezni nem bírja; boldogtalan menyasszony, akinek húgát vette el a vőlegénye; egy amerikai párbaj áldozata; egy szerencsétlenül járt leány: végül már nem egyenkint jelentkeznek az elveszők, egyszerre az öngyilkosok egész tábora rajzik föl.

Mindez a látomás elvonul a kétségbeesett fiú előtt, szeme káprázik, elméje elbódul, bűvös gyűrűben érzi magát, nem bír belőle szabadulni, a Dunába vész.

*

Az öngyilkosságról elmélkednie Aranynak, mint költőnek, nyílt módja Czakóval is, Széchenyivel is kapcsolatban; ott, Czakó sírján, az önkezétől kimúlt költőnek emlékét megoltalmazza az erkölcsbíráskodás ellen, itt, Széchenyi emlékezete fölidézésénél, fájdalmában elakad szava, gondolata. De nevezetes, épp' a Hídavatás keletkezése esztendejében, 1877-ben, Aranyt foglalkoztatta az a megfigyelés, milyen sokan keresik a halált, mert nyilvánvaló, a költőtől méltatott Öreg pincérrel maga a költő is:

Elnézi: be dőre világ ez.
Hogy' fut, rohan - enni se hágy ez -
Nyerekedni, vígadni... a csődbe,
Dunába, vagy a temetőbe!...

Ez a megfigyelés tehát foglalkoztatta, izgatta Aranyt; hogy ez az izgatott hangulat balladai képben, képsorozatban megnyilatkozzék, ahhoz Arany a kísérteties fényt és színt Heine Álomképeiben találta.

A Traumbilder-sorozat 2., 6., 7. és 10. darabja mutat egy-egy a Hídavatással egyező vonást, a 8. pedig valósággal a példának, a mintának benyomását kelti. A 2.-ban halottas leplet, koporsót, sírgödröt jelző rémes képsorozatban látja a költő a maga gyászos szerelmének veszedelmeit. A 6.-ban is fekete örvényből körébe ragadja őt a "fekete raj": ő is a kárhozaté, mint ahogy a Hídavatásban a kártyán vesztes fiú az öngyilkosok karának igézetébe dől. A 7. álomképben a költő a pokoltól üdvössége árán megvásárolt nászát üli: a násznép a bűnnek és vesztőhelynek társaságából egyenkint lép föl bitófadíszben, kezükben kalap helyett a fejük. A 10. látomásban a fölidézett halottak nem akarnak visszaszállni éjszakájukba, követelik, hogy a költő kövesse őket.

A ciklus ezen költeményei a Hídavatással főképp abban egyeznek, hogy a fölkorbácsolt lelkiismeret alakokat idéz föl, akiknek vészes varázsától többé szabadulni nem bír.

Ámde a 8. álomkép teljességgel párdarabja a Hídavatásnak. Szerelmi őrjöngésben a költő elmegy a temető mellett. A hold elővarázsolja sírjából a hegedűst, aki rázendít a szerelem megéneklésére. Szavára sírjukból kelnek a szerelem halottjai; a hegedűs annál vadabbul kap húrjaiba s készteti a fölidézetteket, mondják el sorjában gyászos szerelmüket. Elsőnek szabólegény zengi el: szerette mesterének leányát, tű és olló lett halála. A másodiknak feje híres rablóvezérek (Rinaldi Rinaldini, Schinderhannes, Orlandini, Karl Moor) példájától, valamint a szerelemtől háborodott meg: betyár lett, tömlöcbe került, Rinaldo szelleme elvitte. Harmadiknak előlép színész: viszonzatlan szerelemmel szerette a főszínésznőt, aki Stuart Máriát játszotta s ezért Mortimer szerepében a színen, nemcsak színre, hanem valósággal keresztül szúrta magát. Negyedik egy diák: beleszeret tanárának leányába s mikor szerelmese inkább gazdag philisterhez megy feleségül, a diák mérget iszik. Az ötödik a grófleányt szerette s mikor szeretettjéhez lopódzott, a gróf elfogta s fölakasztotta. A hatodik áldozat: vadász, aki lesben állva vad helyett szerelmespárt lepett meg, szerelmesét másnak karjában; lelövi versenytársát s ezért vesztőhelyre jut. Hetediknek maga a hegedűs zárja le a sort: ő szerelmi dalt zengett, amelytől megszakadt a szíve.

Da scholl vom Kirchturm "Eins" herab,
Da stürzten die Geister sich heulend ins Grab.

A hasonlóság a Hídavatáshoz szembe ötlik. Itt is, ott is kísértetjárás idején ugyanegy gyászos sorsnak osztályosai sorban, szinte karban vonulnak föl s mindegyikük elmondja a történetét. Sorsuk nemcsak egymással közös, hanem az egyik költemény alakjaié hasonló a másikéi sorsához is. Aranynál mind csupa öngyilkos gyűl a hídon táborba. A 8. Álomképben a szerelem okozta halál foglalja egységes keretbe a fölidézett kísérteteket: a betyár börtönben pusztul, a grófkisasszony szeretője és a vadász vesztőhelyre kerül, a hegedűsnek megszakadt a szíve; de már a színész maga szúrta át magát, a diák mérget ivott, sőt a szabó is, olló és tű áldozatja, úgy látszik, saját kezével oltotta el életét, így tehát ez az Álomkép öngyilkosokat is idéz föl.

A tartalmon és a tartalmi kereten kívül figyelemre méltó az időbeli keret. Heinenál a hold varázsa csalja elő a hegedűst, egy órára elzajlik a kísértetjárás. Aranynál, amikor a parti városok tornyai elkongatják az éjfelet, a fiú előtt fölrajzanak sorsának osztályosai, egy órára üres a híd. Az, hogy éjfélkor indul meg a lélekjárás, ez általános néphit, amelynél Aranynak nem volt példára szüksége s amely nála egyebütt is megszólal: Az ünneprontók őrjöngő csoportját az éjfél ragadja el, Bendét Éjféli párbajra hívogatja a látomása. Magánál Heinenál is megismétlődik a jelenet fénybeli és hangbeli kísérője, amikor a szerelmi találkozót kísértetessé teszi a holdvilágnál megkonduló éjfél.

Der Turm der Kathedrale
Verkündet die zwölfte Stund'. (heimkehr, 71.)

De hogy az óra megszegi az igézetet, elűzi a kísérteteket, ez úgy látszik, sajátos, ha nem is eredeti vonása Heine álomképének. [*] A közhagyomány szerint a hasadó hajnal, a kakasszó riasztja el a szellemeket. Ezt a közhiedelmet Heine is alkalmazza a 9. Álomkép befejezéséül.

Da kräht der Hahn - und stumm entwich
Die marmorblasse maid.

Ugyanezt a néphiedelmet követi Aranynak az a régebbi költeménye, amely tárgya szerint legközelebb áll a Hídavatáshoz - amelyre ezért még rá fog kellene térnünk -:

A rodostói temető, - annak is föltámadnak a halottjai, amikor

Éjfél van a sírban, éjfél van felette.

Majd pedig énekük végeztével szétfoszlanak, amikor

Harmadszor kiált most a szárnyas őrálló;
Fölreped a hályog a keleti égen...

Ellenben a Hídavatás úgy csendül ki, mint Heine Álomképe:

Mire az óra egyet üt:|Da scholl vom Kirschturm "Eins" herab,
Üres a híd csend mindenütt|Da stürzten die Geister sich heulend ins Grab.

Ezáltal, hogy Arany szinte műfordítói nyíltsággal összehangolta a két látomássor végső akkordját, egyenesen utal bennünket mintájára, forrására.

 

[*] Ha azután tovább nyomozzuk, hogy Heinéra mily irodalmi példa hatott, akkor tárgyi és chronológiai okok Goethe Totentanz-ához vezetnek el, ahol ugyancsak táncot járnak, ugyancsak holdvilágnál a halottak s amely úgy zárul, mint a 8. Álomkép s nyomában a Hídavatás
Die Glocke, sie donnert ein mächtiges Eins,
Und unten zerschellt das Gerippe.
A Totentanz 1813-ban keletkezett, de csak 1815-ben került irodalmi nyilvánosságra, tehát épp' abban az időben, amikor Heinénak szerelme a hóhérleánhoz, a hóhérvilág különös romantikája az ifjú költőt kísérteties látomások iránt fogékonnyá tette s a Traumbilder szerzésére megihlette.