Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 5-6. szám · / · Figyelő
Komlós Aladár egy disszertációban próbálja megeleveníteni Dömötör János elfelejtett alakját és képet rajzolni egyéniségéről, írói alkotó szelleméről. Nem könnyű dolgot vállalt, mert Dömötör sajátságos, nehezen fölfejthető egyéniség volt, ellentmondásokkal teli, enigmatikus lélek és munkássága is sok tekintetben az. Parasztfiú volt, aki tehetségével és a régi kálvánista iskolarendszer támogatásával felküzdötte magát az úri rendbe, az ország legkitűnőbb embereinek társaságába. Eredetileg papnak készült, pedig utálta a teológiát s tisztességes filozófiai műveltséget szerzett, pedig nem volt filozófus természet. Falusi származása ellenére csak nagyvárosban tudott élni, de mindig visszakívánkozott a vidéki egyszerűségbe, amelyből aztán hamar elmenekült, mikor belejutott. Gyökeresen kálvinista magyar volt, de nagy európai, különösen angol műveltsége kiemelte a magyar levegőből. Egész életén át vágyódott a családi életre, mégis mindig visszariadt a házasságtól, mikor alkalma lett volna rá. Erős irodalmi hajlam volt benne, de valami belső akadályok állottak tehetsége kifejtésének útjában, - folyton nyugtalanította a vágy, hogy lírában fejezze ki magát, de zárkózott lélek volt, elrejtette legbelsejét akkor is, mikor szerette volna megmutatni: sajátságos pszichikai alkatánál fogva lírai hevülete lehűlt a kifejezés pillanatában, mint ahogy bizonyos beteg szerelmeseknek a kielégülés közvetlen küszöbén lohad le a vágya. Produkciója mindig érezteti a kiválóan tehetséges embert, de csak igen ritkán tud fölemelkedni a saját színvonalára, azt a különös látványt nyújtja, mikor valaki sokkal különb annál, amit csinálni tud. Ambíciója a legmagasabb írói célokhoz méltó, legjobb munkái azonban egy néplapba írt újságcikkek. Valami nehezen érthető meghasonlás van emberi és művészi valójában, valami belső kitörés, amelynek eredendő oka talán az epileptikus anya öröksége s amely nyugtalanná, önmagával elégületlenné, helyét sehol sem találóvá tette az embert és megbénította, fejlődésében megakasztotta az írót. Ilyen életnek szinte logikus befejezője az öngyilkosság.
A disszertáció írója gondosan összegyűjtött minden adatot, amelyekből Dömötör pályáját rekonstruálhatjuk. Részletesen elmondja diákéveit Nagykőrősön, Arany János gondozó keze alatt, teológuskodását Pesten, első korai irodalmi sikerét, mikor 1865-ben a Kisfaludy-Társaság pályázatán Greguss Ágost híres munkája mellett dicséretet arat ballada-elméletével, edinburghi tanulmányútját, amely közvetlen kapcsolatba hozta az angol szellemmel és irodalmi perspektíváját messze kitágította, pesti tanárságát, majd tanfelügyelősködését Szekszárdon és Pesten és 1877-ben, 34 éves korában elkövetett öngyilkosságát. Ennek a szép és külsőleg sikeres pályának boldogtalanságát is megpróbálja magyarázni, de adatai hiányosak, nem tudják a magyarázatot megadni. Dömötör legjobb barátai előtt is elrejtette magát, úgy hogy ők is úgy állottak halála előtt, mintha egy megmagyarázhatatlan rejtelem sötétlene fel előttük. Kombinációkba a disszertáció szerzője nem mer bocsátkozni, mert módszere a pozitív adatokhoz tapasztja s úgy látszik, nincs is meg benne a kellő pszichológiai introspekció, még kevésbé a bátorság. Munkája egy sereg részlettel bővíti Dömötör életpályájának ismeretét, de a lényeget tekintve alig mond többet, mint Baráth Ferenc szép tanulmánya, mellyel Dömötör munkáinak kötetét bevezette. Dömötörről, az íróról sem ad kielégítő képet: verseinek értelmezéséhez nincsen meg a lélektani kulcsa és értékeléseinek erősen iskola-ízük van. Azt hiszem, Dömötör meg fog maradni azon rejtvények egyikének, melyek megfejtése örökre elveszett. Ő maga vitte sírba magával. Nem volt olyan nagy író, hogy megfejthetetlensége szenvedélyesen izgassa az embereket, hátrahagyott munkái olyan töredék, amely érdekel néhány figyelemreméltó vonásával, a tehetség kétségtelen jeleivel és sajnálkozással tölt el, hogy belső gátlásai és korai vége nem engedték teljesen kifejlődni. Feltámadásáról, hatásának újra-megelevenedéséről nem lehet szó, arra nem volt elég jelentékeny, amit maga után hagyott az irodalomban. Azoknak a bimbózáskor lefagyott magyar fáknak egyike, akikből sok van a magyar kultúra tragikus kertjében s akik elesettjei és rokkantjai annak a harcnak, amelyet a magyar lélek a neki sok tekintetben idegen európai kultúra teljes elsajátításáért folytat.