Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 14-15. szám · / · BABITS MIHÁLY: MAGYAR KÖLTŐ KILENCSZÁZTIZENKILENCBEN

BABITS MIHÁLY: MAGYAR KÖLTŐ KILENCSZÁZTIZENKILENCBEN [+]
(VITA ÉS VALLOMÁS)
II. VALLOMÁS.

...Így beszél az író, de nincsen megnyugodva szívében. És rögtön, amint kimondta az utolsó szavát, és büszkén megtagadta a feleletet a Társaságoknak: önként odaáll egy másik ítélőszék elé, és vallani kezd annak, és föltarthatatlanul ömlenek szavai, szent megkönnyebbedéssel, sűrűn, mint a könnyek. Mert megtalálta igazi bíráját, megtalálta régi gyónószékét, és szívvel, szóval, igaz töredelemmel kezd meggyónni annak, akinek régtől fogva elkötelezte meggyónni minden érzését, minden gondolatát - akinek joga van számon kérni tőle azt is, ami lelke legtitkosabb rejtekén van - a közönségnek:

a nemzetnek!

Vajjon mosakodik a rágalmazók, az ordítók előtt? Az ostobáknak vall, ennek a léha csőcseléknek? Megalázkodik a kultúrálatlanokkal?...-

Mit törődik velük? Avagy ők a nemzet? (Él-e a nemzet ott, ahol nem él emlék és kultúra?) Ő a nemzetnek vall: annak az ötnek, hogy ha öt van, akiben elég erős volt az Emlékek lángja, hogy nem borította el a nagy Zivatar! - akikben él még az Arany, az Ady nemzete! Annak az ötnek, hogy ha öt van, kettőnek, ha kettő, önmagának, ha már csak maga van! De a nyílt nagy gyónószékbe térdel, onnan kiálltja gyónását, talán éppen szavaink gyenge lehelete kell hogy fellobbantsa a rejtett lángokat, elkapja őket, s vigye a Jövőbe...

Oh milyen rég volt az utolsó gyónása e gyónószék előtt! Némaságra volt ítélve hónapokig, torkába fojtották a szót azok, akik hallgatását, nevét önön cégérükül tudták kiszögezni. A Tömegek Diktatúrája dúlt. Fojtó, iszonyatos csönd az egész országon: siralomház csöndje. S a költő egymagában, félreértve az egész országtól, a hallgatás szívemésztő szégyenében, míg nemzetét marcangolták: önmagát tépdeste. Érezte a félreértést és ki nem magyarázkodhatott, érezte a bélyeget homlokán és le nem téphette. S míg a tompa baljós csönd fülledt körülötte, ő megkezdte lelkében harcát a szavakkal, - az ő saját régi szavaival.

Halljad ezt a harcot, neked jogod van számon kérni ezt is, egyedül illetékes idegen, közönség! Mert te vagy együtt mégis a Jelen és Jövő: minden Múltak és emlékek nagy rezultánsa: Nemzet! Mindannyiunknak nagy Bírája te vagy, te, akinek a végén mindig igazad van! Vallok tehát néked a magam nevében.

Egy sokat szenvedett költő nevében.

És vallom, hogy emésztő, szomorú harcot viselten a saját régi szavaimmal és minden szavakkal. Ah, már a vallomás feszíti lelkemet, mint bűnbánó remetében, ég bennem a hónapokig visszatartott gyónás!...Minden nagyszerű és szent szavakat megtagadtam én, először a "nemzet" szent szavait, mert ölés és elnyomás eszközei lettek, azután az "emberközösség" szent szavait is, mert ölés és elnyomás eszközei lettek ezek is! És így elérkeztem a Végső Kétség kopár szigetére. Egy fakóbb és szomorúbb virágom van emlékül erről a kopár szigetről, egy kövirózsa, egy kopár, sivatag énekem - amelyet akkor nem olvasott nyomtatva senki sem, mert akkor ez, szegény, veszedelmes, "ellenforadalmi" ének volt - az egyetlen énekem a kopár Diktatúra énektelen idejéből:

Ének a "Szavak Megtagadásának" korából.

Szíttál-e lassú mérgeket illatok átkait?
jaj, rosszabb, aki kába szók mérgéből tudva szítt,
melyektől elzsibbad az ész, és megőrül a tett -
ó kárhozott, kiben a Szó először született
az ábrándokbahurkoló, és álomharanghúzó,
bíborszínű, tömjénszagú, trombitahangú szó.
Haza...Szabadság...hallod ezt? ó ember! messze fuss,
mert ellenséged aki szól, zsarnok és háborús:
mert minden édenek neve vad poklokat bűvöl
s Kasszandra átkát gúnyosan visszárul veri föl.
Hazánk, harsan, s már durva harc dulja a drága tájt,
s új tusa borzadt oka lesz, aki békét kiált.
Eszmét neveznek - és a föld bitókkal fölfakad,
jövőt - és viszik halni már a gyönge fiúkat,
népjavát - s a nép új nyomort lát, újabb szenvedést,
emberközösség: pompa-szó - de kerüld mint a kést,
szabadság: ez még csábosabb - de vigyázz, ki ne mond,
mert súlyosabb bilincsbe fogsz botolni majd, bolond!
Ó varázs van a szavakon, hogy a Teljesedés
fordítva értse mind, s legyen elátkozott vetés,
hol a konkolyt arassa az, ki a búzát veti,
s szíve melegjén ölyvtojást költsön a gerle ki.
Ember azért, ha jót akarsz, tanácsom megfogadd
és köpd ki fogaid közül a véres szavakat, -
sőt hogyha érzed, hogy a szó, ez álnok gyütövény,
ártatlan is, csírázni kezd lelkednek mezején,
égesd föl inkább a mezőt és legyen kétejed
tikkadt és izzó, mint a láng száraz mező felett.

Így tépődtem,

körülöttem egy ország nagy csöndje, s egy-egy fojtott jaj ért el a csöndből hozzámig. Üldöztek mindent, amit szerettek. Talán csak nem gondoljátok, hogy őket szerettem? Az én népemet tépték, pusztították. Rokonaim éhezve, vagyonkájukat, állásukat veszítve, sőt halálra jegyezve lappangtak, vagy menekültek, ki az országból. Mi volt a bűnük? Egy vélemény, amely kezdett az enyém is lenni. Én pedig ott ültem, a Katedrán, mely a Vörös Ország ifjúságának mesterévé avatott, a Katedrán, mely a Megtiszteltetés helye helyett a Szégyen padja lett, de az ifjúság nagy ragaszkodása, annyi várakozás és bizalom ott tartott. A Katedrán, hova azok tettek...

...Engedd meg, nemzetem: magamról beszélek,

Babits Mihályról,

egész személyesen: mert visszafojthatatlanul lírikus vagyok és egyéni bánat tép, egyéni emlékek fojtogatnak, egyéni tiltakozás robban ki belőlem. Miért tettek ők engem a Vörös Mesterré? Nem tagadnám és nem szégyellném, de a valóság az, hogy nem voltam az ő elveik embere - még elveiké sem - még eleinte sem.

Ma is emlékszem a tavaszi estére - egy-két héttel az ő diktatúrájuk előtt - amikor eljött hozzám a két Barát: a szélkakas Költő, minden világnézetek lovagja, s az ezoterikus Filozófus, az elvarázsolt gondolatgombolyító. Úgy volt ő elvarázsolva, hogy csomót látott ott is, ahol nem volt, s csomót kötött, ahol bontani vélt, a Költő pedig szegény szélkakas, neki forogni kellett minden szélre, mert azt hitte, hogy minden szél az Istentől jő, ez volt a vallása. Én sokat hadakoztam velük azelőtt a papíroson, mert nem voltak egészen ártalmatlanok a papíroson. Mégis hozzám jöttek, bízva liberalizmusomban és lovagiasságomban, amelynek sok jelét adtam velük szemben is, kértek, hogy vegyem fel az üldözött kommunisták ügyét, lépjek be pártjukba: akik szenvednek egy szent Eszme miatt, akiket akkor börtönről börtönre vertek és hajszoltak, vagy kergetve bujkálniuk kellett, de én nem tettem ezt.

- Ez az eszme én nekem nem eszmém - feleltem. - Mert ez az eszme jogosnak hirdeti az Erőszakot és veszedelmes a Szabadságra. Én pedig a Szabadság híve vagyok és ellensége az Erőszaknak.

Néhány nap múlva a szél-sárkány költőt és a gombolyag filozófust fölvitte a szél a Hatalom polcára. Csináltak ekkor egy lojális gesztust, s engem, akit előbb már sok lelkes kívánság és jóakaratú buzgalom az Ifjúság mesterévé jelölt - fölültettek a Vörös Katedrára. Nekik vált dicsőségükre, nem nekem. Lojális akartam mégis lenni én is - lojális nem velük, hanem a Forradalommal - mert még ott melegedett együgyű poéta-szívekben, ott melegedett a lelkes ifjúságban, ott melegedett a "nemzet lelkében" a virágos, vértelen október végi nap emléke, mely megszabadított a háborútól. S elgondoltam, mily forradalmi a Tudomány, mily forradalmi maga az Igazság, mely nem kérdezi a fönnálló hatalmat, nem tekint a megszentelt előítéletekre, hozza az újat és önmagától omlik szét a régi: - erre gondoltam, és akkor ott egy szép megnyitó frázisban meghajtottam a "Tudomány komoly zászlóját a Forradalom vörös lobogója előtt".

...Ó jaj! így hajtogattuk egymás előtt a zászlónkat, különböző lojális gesztusokkal, bolondul, mint a vak színészek, akik nem látják, hogy a színház ég! Körülöttem ekkor még soviniszta magyarok örültek a Proletárdiktatúrának: "ez a legjobb atout!" "nincsen más választás" - mondogatták. De én egy napig sem voltam nyugodt igazán. Előttem még a legelső este, fájó fejjel jöttem haza egy lelkes tömegből, mely szinte-szinte engem is szuggerált, vér nem folyt ezen a napon, és minden szebb volt annál, amit vártam. Én mégis vért láttam és nagy aggodalom szorított el.

- Hát megint háború! - mondtam barátomnak, aki velem jött. - Megint halni fognak ártatlan emberek ügyért, mely talán nem ügyük, és mennyi nyomor és mennyi baj még a várt Béke helyett! - De barátom a világforradalomról álmodott s én szégyelltem magam lelkessége mellett: hisz, ha az Emberiség legnagyobb ügyeiről van szó, mi akkor egy nemzet! Kétségbeesett szívvel iparkodtam magamba találni a hibát és örömmé hazudni azt, ami kínzó gyötrelmem volt.

- A nemzet meghalt - mondtam és hirdettem, - a nemzet mint politikum meghalt, meg kellett halnia, mert bűnös volt, gyilkos volt - és elkeseredve, mint az Arany egyszeri parasztja, még segítettem verni a szörnyű jégesőnek. - Feledjük el a Nemzet szavait - mondottam - a gyilkos szavakat, amik szétválasztottak és vad harcba vittek egymás ellen, - tanuljuk meg az Emberiség szavait - a nemzet csak kultúrában éljen ezután - ott is vigyázzunk: kardok köszörűjévé ne legyen Apolló szent köve!

...Oh nemzetem, mikor leginkább ellened szóltam is, a Te hangod beszélt belőlem akkor is, a Te eleven lelkiismereted! Nem Te voltál-e az, aki betelve a háborúval, s meggyűlölve az öldöklést megtagadtad bevérzett régi szavaidat, s a Béke és Testvériség nagy kapcsoló szavait kerested szent hiszékenységgel - amire azt mondták ostobák s hitványok, hogy "meggyöngült benned a nemzeti érzés"? És - milyen egy volt csillagunk nemzetem! a Te hiszékenységedet is kihasználták - eszköz lettél Te is a Gazok kezében - míg szennyezve és szégyenben álltál, úgy mint szegény költőd. S mit hoztak a Béke és Testvériség szavai? Új és undok kis háborút és szennyes rabságot és más iszonyokat, amiket tudni nem, csak sejteni lehetett itt a nagy csönd alól. Egy-egy lövés, éjszaka, az utcán...És megutáltuk ezeket a szavakat is, és elérkeztünk a Végső Kétség Szigetére...

És ekkor történt, ó szegény nemzetem, hogy én is benned, és Te bennem

visszatértünk lélekben a régi szavakhoz.

A Te régi szavaidhoz, nemzet! Istenem, talán azért, mert tilos volt! S mert téptek a Gazok, s csak káromlás hallatszott rólad minden felől. Ó káromoltalak egykor én is téged! káromoltalak hatalmadban és gőgödben! gyilkosnak neveztelek háborúdban! szemedre hánytam sok titkos bűnödet! és nagyítottam őket, mint a lelkiismeret! - nekem ahhoz is jogom volt! mert én és te egyek vagyunk! s talán az a sejt vagyok ép a Te agyadban, ahol a lelkiismeret lakozik. De ezek - akiknek lelkük épp oly idegen lelkedtől, mint testük a testedtől! Én káromoltalak, mikor az volt tilos, káromoltalak a Szabadság nevében - de ha ők gyaláznak - s még ők megtiltják nekem, hogy magyar legyek: akkor annál mélyebben, annál erősebben, annál dacosabban érzem, hogy mind ennek dacára mégis

magyar vagyok!

Így éreztem már a Rémuralom utolsó havában, s vallottam hangos szóval, s vallottam volna hangos írásban is, ha engedtek volna írni akkor. De írni nem lehetett, s már nyilvánosan beszélni sem, mégsem mondhatja senki, aki ismert akkortájban, hogy eltitkoltam érzésemet. Kirobbant az, s olyak előtt is, akik előtt nem volt veszélytelen, barátaim ijedten jöttek másnap a hírre, hogy: vigyázzak! Kész voltam akkor nyílt vallomást tenni a te régi szavaid mellett ó nemzetem! érett a "reakciós" hitvallásra.

De ma, barátaim, ma, amikor mindenki a nemzet szavait ordítja, és az boldog, aki félnappal előbb kezdte ordítani - t. i. mihelyst szabad lett és veszélytelen - ma, amikor az első foglalók, ezek a nemzetfoglalók, a koncokon osztozva és a koncot féltve, zöld szemekkel őrzik a foglalt helyeket és jól vigyáznak, hogy a szerények az elkésettek - a túl finom ízlésűek, akik átálltak a konchoz sietni - vagy a nagyon is veszélyes tehetségek: hazaárulók maradjanak - mi, édes barátaim megalakíthatjuk (szegény Szekfü Gyulával élünkön)

a magyar hazaárulók Szövetségét.

Hazám! ma mikor vér és szenny temet,
nevedet, melyről tudni sem akartam,
mert gyilkos szó lett: fölcsókolná ajkam,
mint tönkrement dús elhányt kincseket

a sárból, - ám köröttem bőgi karban
a csőcselék, s azé ma bús neved
ki gyilkos karddá köszörülte hajdan
s gazoknak könnyű prédául kitett:

vörös gazoknak, kik besárzott eszmék
rongyával nevemet is beszennyezték -
ó jaj, hazám, sorsunk de összevág

szennyezve, sírva! - s hogy megjött a holnap,
amelyet vártunk: lábukkal tipornak
a gazok után most az ostobák!

Jobb volna menni már Tasmániába,

- és valóban oda kell menni, hogy megéljünk, - mert itt, ki tudja mi vár ránk? Csak költők vagyunk, (és hazaárulók, de árulásunkat nem fizették pénzzel, ingyen árultuk a hazát) - állásunkat és becsületünket vesztettük el érte - aligha fogunk megélni itt Magyarországban. Igaz, tettünk valamit evvel a nyelvvel, ami nem volt kicsiség, tettünk valamit evvel a kultúrával s aligha van ma magyar ifjú, ha valóban a Kultúra gyermeke, aki ne tartoznék nekünk valamivel - de hát fontos itten a Kultúra? - s különben, aki oly intelligens, hogy érti, amit tettünk, vagy oly jóhiszemű, hogy el is ismeri: az már bizonnyal maga is hazaáruló egy kicsit - mert olyan ország ez! Majd könyveinkből élünk, míg el nem fogy - azaz antikvárnak eladogatott könyvtárunk árából - ez várja Magyarországon "az emberélet útjának felén", aki igazán komoly kultúrát mert csinálni (Dantét is fordította és Shakespearet is többek közt.) egy fél életen át! Mennyivel jobb volna menni csakugyan Tasmániába - szabad földre, mely csak munkát kíván, és nem frázisokat - ahol kevés az ember, sok a wattle-tree: - nincs magyar, nincs zsidó, - és a Déli Kereszt ragyog a vad égen -

sorsod csillaga, négy arany pecsét!

De egyenlőre itthon pecsétes a sorsod, szegény magyar költő - s ha valakinek, neked szól az itt élned, halnod kell! Hazája rabja a költő! Ki van, akinek oly erős kötelék lenne minden emlék, a múlt, mint neki, a Lélek emberének? mert mi más a lélek anyag mint az emlék, a Múlt? és mi más a nyelv maga, az ő művészetének anyaga, mint az emlék, a Múlt? S van-e mesterség, melyet lehetetlenebb lenne megtagadni, mint ez a művészet? Mint elvarázsolt énekes, olyan ő: nem hagyhatja abba az éneket. Nem mehet el innen, míg az marad, aki, míg szívet nem cserél és újjá nem születik.

Mit fog hát csinálni? Jobbra megy vagy balra? Mert jobbról-balról harsog a fülébe:

- Itt nem lehet pártatlan maradni. Velünk vagy ellenünk: most színt kell vallani! - Bármit csinálsz: minden politika! - És gazember az, aki színt nem vall, s ki egyedül marad, összetörik a két malomkő között. - Mit tegyen a költő? Folytassa tovább a hazaárulást? legyen - már higgadt évekkel, s természettől félénk, konzervatív temperamentummal, - legyen meggyőződése ellenére - az örök, kényszerű, kergetett forradalmár - egy vén forradalmár: önmaga előtt nevetséges!? legyen vádaknak örök céltáblája, falu rossza és ország cégére, szakítva mindavval, ami kedves neki, amihez közel áll, amivel mélyebben egy, lélekben, mint bárki - üldözve, gúnyolva rokonaitól, fajtájától - édesanyjának, testvéreinek kitagadottja, természetes szövetségese mindennek, ami idegen, ami bontó és ékverő? s ezt azután a nagy Tanúság után, amit a forradalom adott: önvádjai után, szívbéli nagy töredelme után - újrakezdeni mindent ami múltjában átkos volt, támogatni akarva-nemakarva politikát, melynek érzése ellentmond, csinálni megint forradalmat?

Van, igaz, értelem, melyben a költő forradalmár mindig! De más értelemben meg minden valódi költő konzervatív. Újat hoz a költő, de csak úgy hozhat igazából újat, ha legteljesebben megélt minden régit, ha minden régi élte benne magát újjá, a kezdet sokkal egyszerűbb, hogy sem új lehessen, új az, amiben minden múlt benne van s még vala mivel több. Így valósul meg a költőben a bergsoni durée, mint minden elevenben, a fa nedvei is, (bár a legfelső, friss ágacska fog épülni belőlük, a lombkorona csúcsán), keresztül kell, hogy szivárogjanak talajon, törzsön, gyökereken: és mindenünnen hoznak valamit. Csupa régiből nő az az új ág is. A költő nem a feledés embere: az Emlék és a múltak embere ő: mert csupa emlékből és múltból nő a lélek, amelyben ő épít. A költő voltaképpen az Élményeihez Hű Ember: aki az élmény fölött nem tér napirendre, mint a józan észember, akiben inkább az élmény megmarad, tovább él, még ha haszontalan, még hogyha terhes is...S teste, lelke múltján, messze gyermekévein keresztül fajának titkos mélyeibe ér le az Emlékezete, mint gyökér a talajban, ő az, akiben nem alusznak az ősök, egy egész genealógiát hord magában, egy nagyszerű palingenezist!

A költő konzervatív!

Soha sem érezte ezt annyira, mint akkor, mikor a forradalom igéi testet öltöttek, és megteremtettek egy világot, mely minden volt, csak nem az ő világa. Az ő világa a koralloké, mely épül csöndesen a vad habok közt, ág ágra, míg heggyé lesz, szigetté, földrésszé. És most a vulkán jött...A költőben megrendült a sziget, lelkének szigete, mely annyi ősök lelkeiből épült - nem, nem változás az, nem is elvtagadás, mikor ő azt kiáltja, hogy konzervatív, inkább felébredés, felismerése igaz hajlamának, valóságos rendeltetésének, kincseihez-kapás a veszély idején. Mindig ezeket a kincseket őrizte...Konzervatív: őrző. Mindig az volt.

Már származása arra jelölte ki. (Magáról beszél e sorok szomorú rovója: legyen ő a példa!) Atyjai és anyának atyjai ama diákos nemességből jöttek, mely Horatiust olvasta szőllőinek lugasai alatt. Könyvtárt öröklött a nagyapjától, polcán Plutarchos mellett Kazinczy állt. És ifjúságát Arany táplálta, a hagyományok leghívebb költője. Papok nevelték. Katolicizmusa Dantéhoz vezette, a kultúra gyökereinek keresése a görögséghez. Mégis forradalmárnak látszott az ostobák szemében, akiknek sem annyi műveltségük nem volt, hogy gyökereit látni képesek, sem annyi jóhiszeműségük, hogy tehetségét tűrni hajlandók lettek volna. Rásütötték a bélyeget, és az rajta is maradt. Büszkén viselte ezt a bélyeget, mint az ellentétes vádakat is, mert a Népszava is hajrázott ellene, egy szegény Napóleon, harcolva tollal nem kevésbé rosszul, mint majdan ágyúkkal. Hol "zsidóbérenc" volt, hogy "kongreganista". Ő nem politizált mind e küzdelmek kicsinyeknek és léháknak tűntek föl előtte az egyetlen, szent, eleven Kultúrához képest, melynek munkása volt.

De jött a háború. Lehetett-e tüzet nem kiáltani, mikor minden égett: mikor éppen ez a százados szent munka volt veszélyben. A Rontó angyal jött: mit kellett tenni az őrzőnek? A kultúrálatlanok apoteózist csináltak a Rombolásnak, a hagyomány szent szavai a Pusztítás szinonimái és izgatói lettek: helyes őrzés volt ez? Nem vöröslött-e a horizonton a vereség vére és a forradalom? "Kösd ki a hajót!" - kiáltott a költő. Hogyha elsüllyed, vele süllyed minden: nemzet, hagyomány, kultúra! Ki törődik a mi kincseinkkel? Egy volt a bizonyos: az az irány, mely a háborút akarta, védte, nyújtotta, Magyarországra nézve

destruktív irány

volt, nemcsak szavakkal, hanem tettekben destruktív. Aki ebben az irányba vitte a hajót - bármily lobogóval, - nem volt igazi őrző: konzervatív. Nem a lobogó tesz azzá.

- Kösd ki a hajót! - kiáltott a költő. - Békét! - kiáltott. Nem tehetett mást - éppen azért, mert keresztény volt és szerette nemzetét. Politika? Nem politizált ő! Konzervatív volt és nem változott, s mikor a legelkeseredettebb verseit mondta a háború ellen: ugyanakkor nem Marxról, hanem Szent Ágostonról írt tanulmányt, s élesen bírálta a forradalmárok irodalmát, akik futuristák voltak: megtagadták a hagyományt, s újra akarták kezdeni a kultúrát! Minden értéket megóvni kívánt ő, s minden erőszakot gyűlölt. Izgatott ezért a háború ellen: nem izgatott a forradalom mellett! Mikor azonban jött a forradalom, vértelen, s virágosan, s elvitte a háborút, mint egy napsugár a havat...-

Quid multa? Iszonyatos torrens lett az elolvadt hóból, és a tavasz pusztítóbb a télnél. Ekkor ráeszmélt igazi magára, s borzadva nézett körül. Kik ezek? s mi történt? Evangéliumot hirdettek s Apokalipszis jött...Itt voltak újra: a népek Kivetettjei, a kultúra Blazírtjai, a rajongó és okoskodó zsidók. Tabula rasát akartak csinálni...s egy új, ezer esztendő középkortól féltünk. Új civilizációt ordítottak s már romboltak mindent, amit a háború meghagyott. És mink - mint a beteg: fölriad a lidércnyomásból, átfordul a másik oldalára: és kezdődik egy új, szörnyebb lidércnyomás...

Azt hittem, nincs rosszabb a háborúnál. Van. Mert ez a mai háborús rend mégis csak rend valahogy, valami auktoritás mégis csak van itt, valami eredménye a százados kultúrának, a jobbnak egy eszménye, amelyre támaszkodni lehet, tovább építeni! De ha ezt is megtagadjuk, ha azt mondjuk: "a jog burzsoá fogalom", ha a forradalom egyetlen törvényét emeljük e fölé - azaz az önkény egyetlen törvényét - : az már a káosz: teljes lerombolás, újrakezdése az épületnek, melyet kerek kétezer esztendő kellett: építeni! Lehet-e még egyszer fölépíteni? S érdemes-e? ahol az utód minden pillanatban mást gondolhat, s ledöntheti. Tudjátok-e, mi az: mindent előlről kezdeni? Milyen felelősség: kockáztatni, amit annyi különb nemzedék alkotott? Mert a miénk ideges, kimerült, bár csak az óvná meg, amit ősei hagytak rá! A kultúra ereje: a múlté. Van-e gondolkodás, hol nincs emlékezet? Tudomány, mely mindig elementumon kezd? Mi volna a művészet, ha formáiba gazdagságot és tartalmat, irodalom, ha szavaiba színt és hangulatot nem öntöttek volna a századok? Újíts: de ne rombolj! Darabokból áll-e a kultúra, hogy tördelni lehet büntetlenül? Várd, míg lehull a fölös, mint a pálma lehullajtja kiélt ágait! A szavak szele leviszi, ami igazán kiélt ág, azért mondta Kant, hogy a szabad szó nélkülözhetővé teszi a forradalmat. És ki bízzon a Szó erejében, a szellem csákányának nemes és lassú munkájában, hogy ha nem a költő? Ki hirdesse a

konzervatívizmus tanúságát:

hogy nem a nyers, romboló erőszak, hanem csak ez a nemes, lassú munka, viheti tovább, újba a világot!? Ki félhet jobban a Rombolástól - mely a forradalomban elvvé lett - ha nem ő, aki a kultúra csúcsán áll? Nem ő bukik-e legborzasztóbbat, ha összeomlik az épület? S ő legyen mégis a Forradalmár, a Bontók eszköze: ellensége mindennek, amit szeret - mindennek, ami lételeme?

De jaj, barátaim, hát az ostobákhoz álljunk, az ordítókhoz és a törtetőkhöz, ezekhez a nemzetfoglalókhoz? Be kell hát állnunk egy kicsinyes piacba, amelyet utálunk, ott hagyjuk őrtornyunkat és leszálljunk az utcai harcba? Az-e a hű őr, aki leszáll, harcol, lármáz - és magukra hagyja a kincseket? A felületen vagyunk hát, hogy a szél hányhasson s parthoz csapkodhasson? - s nem a tó szívében? Hagyjatok engemet! Politika? Én csak a nemzettel törődöm, mely a lelkekben van s azt: fogom tudni erősíteni, és gazdagítani, a magam módján, politika nélkül! Dobverőnek született a költő, belső harcok kis Tyrtajosának? Ezeké vagyok vagy azoké? Mindenkié vagyok! És senkié! "Magamból csinálok pártot magamnak", mint Dante.

Nem szégyellem és nem bánom, hogy lázadtam gyilkos szavak ellen, büszke vagyok, hogy egy napig se kiáltottam őket! Nem szégyellek most visszatérni, odaadással, a gyilkolt nemzethez. Nem kellek? Sárral dobtok, kitagadtok, száműztök derékségeimért? Jól van. Dantét is száműzték. Magyar vagyok és úr, mint akárki. Sárral dobhattok, de én magam nem fekszem a sárba. Szenvedtem én már tőletek máskor is! Hányszor éreztem, hogy nekem szól a Dante jóslata.

"...A gonosz nép háladatlan alja
- - - - - - - - - - - - - - - -
Mert jó léssz, hozzád rossz fog lenni majdan:
S ez érthető is, mert érhet-e édes
Füge fanyar kökénnyel egy bokorban?
Vak népség (róluk régi közbeszéd ez)
Irigy és gőgös, fösvény, kapzsi fajta,
Vigyázz magadra, hogy velük ne vétkezz!
Számodra nagy hírt tart a Sorsnak marka,
S még mind a két párt éhes lesz nevedre,
Hanem a fűtől messze marad ajka.
E barmok . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Hányjanak almot magukból maguknak,
És ne tiporják azt a szent füvet le,
Mely trágyájukon még fakadni tudhat
A régi, jó magvakból..."

Hagyjatok engemet!

Nem látjátok, hogy bennem még él valami abból, ami valóban élő és nemcsak szó a nemzetben: a lélekből, az összegyűlt és öröklött lélek kincseiből, a kultúrából? Nem láthatjátok, hogy fia vagyok azoknak, akikben ez a lélek régen élt és gazdagodott, s minden erő és akarat megvan bennem, hogy új kincsekkel tovább gazdagítsam? Bolondok! hiszen bennem az, amit kerestek! Mit ér üldöznötök, akiben nincsen, ha meg nem óvjátok azt, akiben megvan? Nem őrült lenne-e a szőlősgazda, aki úgy akarna a rossz termésen segíteni, hogy szétvagdossa az üresen maradt hordókat? És vad dühében szétvagdos egynéhány olyant is, mely legjobb hegye nedűivel telve.

De mit törődöm a magam sorsával? Egy kinccsel több vagy kevesebb ebben a kifosztott országban - mindegy az! Egy fájó ideg e megdermedt testben! Minek fájjon tovább? Egy égve felejtett lámpa a homályban! Minek égjen tovább? A test megdermed, a homály beborul. Nem ismerte senki és nem fog fájni senkinek.

"Azért forgassa kerekét a Végzet,
Mint a paraszt forgatja a kapát!"

Epilógus: Egy vers.

Gunnyasztva muzsám, szárnya tollpihéi
borús szobámban szerte úsztanak,
s örök baját fajának únva, régi
szavakba hangol új panaszt:

hogy annyi erő kárbaveszni látszik,
elköltve annyi kincs és annyi szív,
hogy valami mindég hiányzik,
miként dalunkba félig rím a rím,

hogy ég tüzünk, és nincs szem aki nézze,
hogy lévén, nem vagyunk,
hogy jajt kiáltunk, s senki sem vesz észre,
s nem is siratva, nyomtalan halunk,

hogy aki szánja véres, bús kínunkat,
kerek világon nincs rokon,
futunk, s eb rágja roskadó inunkat,
ledőlünk árokpartokon,

és hagynak ott rohadni,
magunkban, mint a holt ebet,
hátuk mögött, temetlenül maradni,
s nem sejtik, bennünk mennyit vesztenek,

s nem sejtik, mennyi szív és mennyi kincs,
erőnek kincse, félrerugva durván,
hiába vártunk benned, türt bilincs,
hiába lázadtunk -

(nem bírom tovább!)

 

[+] E cikket még augusztus és szeptember hónapokban írtam. - B. M.