Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 12-13. szám · / · HATVANY LAJOS: A FEKETE KÖNYV ÍRÓJA

HATVANY LAJOS: A FEKETE KÖNYV ÍRÓJA
- TOMPA MIHÁLYRÓL -
III. A KÖLTŐ

Sietek haza. Elővonszolom a poros rejtekből Tompa Mihály verseit. S a Fekete könyv titkos, lelki kulcsával kezemben húzom föl és hangolom a rég pihenő lantnak laza húrjait. Ezek a dalok nem dalolnak. Ezek Virágregék illattalanok. Nincs közük se Tompához, se virághoz. Olyan mondatokhoz hasonlók, melyben se alany, se tárgy. A Fekete könyvből látni s egykorú följegyzésekből tudjuk, hogy Tompa amolyan jóízű magyaros történeteket kitűnően adott elő. Biztos, hogy beszédében a fanyar élcnek kékes ijesztő fényű villáma, ha kipattant, hát perzselt és gyújtott is. Ellenben humoros beszélyeinek vicce vizenyős, terjengős, lapos, felületes. Komoly történeteit viszont nem igen állítja kaján világnézete szolgálatába, hanem inkább csak előrekész, unalmas és mondvacsinált erkölcsi tanúságok leszűrése okából beszél el. Nem a vaskos reálból megy az elvontságba, hanem elvontságból, eszméből indul az élet felé. S ez a legművészietlenebb eljárás. Nem költ, - prédikál. A tiszteletes megrontotta a költőt.

S mit jelentenek a Fekete könyv olvasható tanúsága szerint, ez íme oly idegesen nyugtalan elmének nyugalmat lehelő csendes, falusi örömek dicsérő versei? Tompa, aki különben, úgy látszik, jó férj volt, mégis följegyzi magáról, hogy néha bizony vérig kínozza szegény feleségét. Mert ha a megunt, sohasem változó környezet terhe súlyosult vibráló idegére, otthon éreztette türelmetlenségét. Ezt vallja prózában. Verse azonban csak a ruralis boldogság olajnyomatszerű képeit tükrözi.

Tompa ismerte a tiport, szegény ember dühét a föld hatalmasára s ismerte ugyancsak a publikumától elszakadt író minden sértett hiúságát, sőt még a baráti vetélytársak által túlszárnyalt poéta irigy elkeseredését is. Ezt a Fekete könyvben világosan nyilvánvalóvá teszi. De köteteiben ennek a sokféleképpen megpróbált és megtépett emberségnek nyoma sincsen.

A falusi idyllek gyöngéden sóhajos és ájtatos írója, volt olyan legény a gáton, hogy szükség esetén akár karhatalommal is behajtotta a papibért. Mert ő tudta igen jól, hogy a papnak éppúgy, mint a csendőrnek, a nép egyszerű fiával erőszakosan kell bánnia.

De mert a néppel szemben adta a kemény zsarnokot, nem kell hinni, hogy urakkal szemben meghunyászkodott. Haragjaiban nem volt sem demokrata, sem arisztokrata, általános haragvó képessége kiterjedt úrra-parasztra, mindenkire, aki ember. A szegény paraszti sorból pappá felküzdött Tompának viszonyát a hívekhez következő jellegzetes történetből láthatod:

"H. K. már jó későn, aratás felé küldötte meg a papibért, mely tökéletesen elromlott. Nem lehetett mosás nélkül haj alá vinni, azért egyenesen a kútnál tétettem le s cselédeim mosni kezdték.

A bolond véletlen úgy akarta, hogy az én Uram hozzám jött s leültünk a folyosón, mely a kútra néz. Beszélgetés közben azt mondja: Ejnye, de nehéz bűz van itt az udvaron.

Én nem jöttem zavarba, hanem mosolyogva mondám: Azt a kazal búzát mossák".

Vajon ebből s ehhez hasonló tapasztalatokból nőttek-e elé Virágregék s egyéb ártatlan, kék színű regécskék? Ebből az élettapasztalatból, ebből a keserűségből, mint beomlott lövészárok mélyéből az irtóztató segélykiáltás, alig egy-két vers sikolt felénk:

Hát én? Híven szerettem a lányt
Barátot és becsületet
Bolondság volt - megérdemeltem,
Hogy a világ kinevetett!
Hja! egyikünk hitvány s szerencsés
Derék s koldul a másikunk
Mondják: hogy majd a más világon
De hagyjuk ezt - inkább igyunk...

Ez a kétségbeesés, ez a sanyarú vicc, ez a kétely a világban s Uram bocsá! de még a túlvilágban is, a keletes sok Tompa-beszédnek, írásnak, ez a gyéren csepergő, értékes, ízes alja. Ez volna a nagy tiszteletű úr igazi hangja, ha ahogy a torkában érezte, szabadon kiereszteni merné. De nem meri, csak nagy ritkán, véletlenül. Mert Tompa, az ember, Tompának a tiszteletesnek tartozott vele, hogy ruhája fekete méltóságát vére piros foltjaival be ne szennyezze, és mint ahogy széles nyakkendője hullámzó csokrával takarta el mellében dübörgő, lázas szívét, úgy burkolja mesterkélt képbe, cifra allegóriába sok ádáz látomásait, sötét pesszimizmusát. Tárgyat, virágot megszemélyesít, ellenben az emberről óvatosan állatmesékben, mint gólyafajról, kuvikról, majd meg mint hangyákról egy különösen keserű erejű énekben így énekel:

Ti nem versengetek, de egy
Békés család országotok,
Ott nincs enyém, nincsen tied...
Nálunk másképp van a dolog:
Egymást fölfalni, érdekünk
Csatáiban készek vagyunk,
Fordítjuk a köpönyeget,
Eladó lesz hitünk, szavunk.

Így. Ez az. Ez az igazi Tompa, ez a szitkos száj, ez a fenyegető ököl. De a legtöbb versben, csak imára kulcsolt vagy áldó kezét mutatja:

Föl hát, csak bántsatok,
Dobáljatok meg emberek,
Ezzel csak boldogságot adtok:
Mert nektek én - megengedek!

S ezt az a Tompa írja, ki midőn valamelyik egyházi fennhatósága részéről csekély bántalom éri, rögtön elhatározza magában, hogy no bíz ezt nem hagyja magán száradni és hogy visszaadja a kölcsönt. Aki egy igazságos kritikát még Gyulainak sem bocsátott meg, - aki Petőfi leveleit elégette indulatos versengő haragban.

Tompa vasárnapi prédikációinak külsőséges témáit dolgozta fel versben élményei és érzései helyett. Nekibúsult egyéni alaptermészete csak a nemzeti, az általános búbánaton át, csak a hazafias allegóriák résén keresztül tör elő. Így képletes mesékben meri magát félénken megjeleníteni, mint az országos, sosem mint a személyes harag szószólója. Ezek méltán leghíresebb versei.

Ellenben mikor a végső kor roncsolja az alig negyvenöt éves dalia testét, ájtatos elmélkedések és fohászok könyvét írja. A buzgólkodás, a remény, a hit könyvét, mely a címlapon olajággal csőre közt repülő galamb szimbólumában fejezi ki tartalmát. Címe is az: Olajág.

Mind hallád már tőlem amit itt találsz
A szent házban...

írja nejéhez a verses ajánlásban a költő. S a könyv azt tartalmazza, amit ily könyvek általában. Megnyugvást életbe-halálba, túlvilági életbe. Tiszteletre méltó tendencia, mely előtt meghajlanának, ha Tompa istenes szavai nem volnának minden gondos simítás és stilizálás ellenére is oly szokványosak. Ez legalább is gyanús.

Az igazi Tompa lappang. A gyötrött ember csak lázas éjszakáin suttyomba veti papírra lázadó, káromló, sebző gondolatát. A sírok felett vigaszt osztó, ájtatos, szózatos pap, de a saját fiát káromolva gyászoló megtört apa följegyzi magáról:

- Sírja mellett kell jönnöm el temetni! Kötelesség!

Mint valami komédiás, kinek kötelessége, hogy szerepét játssza, midőn szíve gyászol. Majd a megnyugvást, hitet hivatásból prédikáló így cáfol magára:

- Az anyja fut, keresi, összerogy. Kegyetlen az Isten. Bizony szegény, ki olyan jó erkölcsű vagy és mégis...

Csak ennyi. A mondat megszakad. S ebben a megszakadt mondatban több az erő, mint az Olajág legszebben kikerekített periódusaiban. (Érdekes, hogy Virgiliusnak, ama másik szelídnek, igaz, hogy szelíd óriásnak legerősebb sora, szintén félbeszakadt sor, a híres neptuni Quos ego.)

Majd a tiszteletes úr így allegorizál egy misztikus valakit:

- Pogány imperátor marékkal hányja ég felé saját vérét...-

Megint megszakad a mondat. De máris ráismertél ennek a papnak Istenére. Nem kell sokat teketóriázni, cifra regemezbe öltöztetni az érzést, lám egyetlen képen át mily eréllyel szól önmagáért, ha ugyan az érzés ily vérzően őszinte, ily vadul erős. Mily kár, hogy Tompa nem a lelkében hordta poétikáját, hanem imakönyve mellett a zsebében.

De most amikor a csöndes éjjelben surran álmatlan irónja, rá nem ér sokat cifrázni, csak fut, szalad a papíron.

- Mennyi embert teremt az Isten, sok olyan, mint a légy, mások bosszantására.

- Lelkemben gyenge a hit, csendes fény a fénybogár az éjben. -

Miért nem írta Tompa ezt a mondatát az Olajág elé mottóul? S lássuk tovább:

- Mások is szenvednek! Ez nekem nem vigasztalás.

- Tűzre hánytam halotti beszédeimet, nem megyek többé senkit temetni...

- Talán nem vagyok keresztény? Talán nincs hitem? Igen! Van! De a tépelődés...

Tompa egy-egy ilyen lenyelt szóval, többet mond, mint minden egyébbel, amit leírt vagy kimondott.

És végül a sok közül, ez a versek négy vaskos köteténél szebb és tartalmasabb, távlatosabb és szívbe markolóbb egyetlenegy próza sor, Tompa nagy sora, az örök sor:

- Úgy ráérek szenvedni! Oly közel van a bánat. -

Szívéhez közel, versétől távol, ó mi távol!

Summázunk. A Fekete könyv s ez a próza adják a kulcsot Tompához ki költeményeiben magáról hallgat, illetve csak véletlenül jut kifejezésre. Ebben a prózában van ideg, - a Tompa-vers ernyedt. Nincs zamatja, íze, mintha a költő nem érezné biztosan a ritmust. Toldalék strófák és sorok fészkelődnek legjobb versei közé is. S ami legfeltűnőbb, e könnyen verselőnek, még rímei is minduntalan meghibban. Mint Toldi a nagy fát, úgy fogja és tartja ki a magyar hangsúly egyetlen egy hangsúlyos szótagon a rája következő három hangsúlytalant. Aki verset ír, annak vájt füle érezze ezt a titkos törvényt. A rím nem követeli ugyan négy szótag betűinek összecsengését, hanem legalább azt, hogy az összerímelő sorok végén a hangsúlyos szótag után egyenlő számban üssenek a hangsúlytalan szótagok. Különben a legjobb rím se érvényesül, s a sorvég, mint jégesővert ág rügye lekókad, letörik. S ez a Tompa rímének örök baja. Ez a rakoncátlan verssor, ez az engedetlen rím, ez a megnyújtott, petyhüdt kompozíció, mindez együtt arra vall, hogy Tompa leggyakrabban csak épp verselt, de nem költött igazán. Csak írt, kívülről adott témákra változatokat, ahelyett, hogy önmagát írta volna meg. S erre a régi, bizonytalan sejtésünkre, most íme bizonyos bizonyság: a Fekete könyv.

*

Az eset morálja. Nem minden naturának való a vidék. S ki folyton csak a puszták gyógyszerét ajánlja a nagyra nőtt Budapest szilaj, nervózus költőinek, a magyar akadémikus kritika nem gondolja meg, hogy az öntudatlan élet nyugalmas boldogsága bántja és nyugtalanítja, a tudat átkával megvert élőt, az embert. A természet nemcsak éltet, hanem öl is egyszersmind. Tompát, a szerencsétlen idillflótást megölte.

Képzeljük Tompát, valami nagy városba, nem is az akkori Pesten, hanem Párizsba. Őt a város magára eszméltette volna. Lehet, hogy Baudelaire sötét útján, földnek fordított fáklyával merészkedett volna haladni a kétségbeesés felé. De ha a Fekete könyvben megírt apró észleleteket Hamvárról Versaillesbe transzponálod, - gondold csak el, minő érdekes könyv lett volna ebből. Saint-simoni nagy haragok ezek, melyek a pusztai porba fulladtak.

Mulatságos, hogy a mi faluzó esztétikánk ebben a falusi köntösben, Péter és Pál urak falusi rajzában nem ismerte föl az emberi - vagy mint ők mondják: örök emberi! - súlyos mondanivalót. S hogy a fölismerésnek épp e történetek falusi meze állta útját.

Mindezek után pedig érthető, hogy Tompa, ki lelke javát a Fekete könyvbe írta, féltve őrizte kincsét. Nagyon is megértjük handabandás rendelkezéseit, melyek szerint a könyvet majd elsüllyeszteni, majd megőrizni akarja. Tisztes, tiszteletes úri neve a megsemmisítést kívánta, - ellenben művészi lelkiismerete, mely azt súgta neki, hogy e könyv nélkül művészi hazugsággal vész ki az árnyékvilágból, a rémes önleleplezések megőrzésének kategorikus imperativusát állította eléje.

A könyv ránk maradt. És ránk maradtak azon felül Tompának apró s eleddig nem eléggé méltányolt jegyzetei is. (Ezeket Lévay József adta ki az általa kiadott négy-kötetes Tompa gyűjteményben.) A magyar irodalomtörténet kötelessége, hogy e hagyatékok hasznát vegye. Önmagukban is van értékük. De meg evvel a lelki mázzal bevonva, mint beütött festmény színei, ha színélénkítő szesszel vonod be, oly élénken kelnek ki e lelki intimitások olvasói előtt, a korba halványult Tompa versek.