Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 8. szám · / · FÖLDI MIHÁLY: GORKIJ

FÖLDI MIHÁLY: GORKIJ
1.

"Egy kis könyvet akarok írni." Halotti imának "akarom ez a könyvet nevezni: vannak olyan imádságok, melyeket haldoklók fölött mond el az ember. Ez a társadalom pedig, melyet a belső gyengeség átka gyötör, mielőtt felfordul, kapkodni fog a könyven, mint mosusz után".

Gorkij írásai után valóban kapkodott a polgári társadalom, melynek halálénekét Gorkij számtalanszor eldalolta. A halálének diadalének is volt, Gorkij, mint igazi marxista, mindig hitt a mezítlábas proletáriátus győzelmében. Nos, ez a belső vérzésben szenvedő társadalom elpusztult, a győzelem is elérkezett, elérkezett ott s oly hamarosan, ahol és amikor a kapitalista Európa s maga Gorkij sem remélte. Vártuk a tiszta győzelemhimnuszt, a nagy jövő magasztalását: a himnusz elmaradt, a magasztalásról nem hallottunk. Hírek jöttek: Gorkij a mensevisták közt forgolódik, Gorkij az ellenforradalomhoz pártolt, Gorkij az "értelmiség" szabotázsát szervezi. Mi történt itt?

Az "értelmiség" és a proletár gyakran beszélgetnek egymással Gorkij írásaiban.

"Neked egyáltalán nem kell megvádolnod magad" - mondja egy helyen az intellectuelle a mezítlábasnak. "Téged a történelmi igazságtalanságoknak egész sorozata szorított le arra a szociális nullafokra, melyen most állsz."

De Gorkij ezt felelteti a mezítlábassal: "Bennem magamban nincs valami rendben. Én másképp jöttem a világra, mint a többi emberek. Én külön utakon járok. S nemcsak én. Sokan vagyunk. Sokan vagyunk, kiknek külön utakon kell botorkálnunk, kik semmiféle rendhez sem tudunk alkalmazkodni. Ki itt a hibás? A bűnös? Magunk s az élet előtt mi vagyunk a bűnösök!"

Gorkij mezítlábasa feltűnő makacssággal szokott néha tiltakozni, hogy a környezet és a körülmények áldozata. "Minden ember a maga ura és senki se bűnös abban, hogy én közönséges fickó vagyok. Mint a pestis járok az emberek között. Beteges, mérges gőz árad belőlem. S ha egy ember közelébe érek, megfertőzöm...Gondold csak el, rosszabb vagyok a cholerabetegnél." Nemcsak hogy nem áldozat tehát ez a mezítlábas, hanem még a társadalom lesz az ő halálos rothadásának áldozata.

Ezek a sorok egy igazi marxistának és egy vérbeli orosz írónak az összeütközését árulják el. Dosztojevszij az "Írói naplójában" leír két parasztot, kik azon vesznek össze, hogy melyik közülük a szemtelenebb: a veszekedés közben, arcátlanságuk bizonyítására, belelőnek az Úrvacsora szent képébe. Ehhez a jelenethez ír Dosztojevszikj néhány sort, melyben az egész orosz nép legjellemzőbb lelki sajátosságait akarja feltárni. Az orosz ember időnként szükségét érzi, hogy minden köteléktől megszabadítsa magát, szükségét érzi, hogy időnként halálos érzékenységgel közeledjék a szakadékhoz s fél testével ráfeküdjék, hogy időnként lepillantson a legmélyebb örvénybe s mint a tébolyodott, fejjel lefelé belévesse magát. Ez a tagadás szüksége az emberben s ez az érzés gyakran feltámad, egyébként nem tagadó, sőt tiszteletet érző természetekben is: tagadni minden szentet és nagyot, mit a szív, az ő szíve is ismer, tagadni saját, legmagasabb eszméit, minden célt és áldást, mely előtt a nép letérdepelt s mely előtt ő maga is imádkozott, míg csak egyszerre tűrhetetlen teherré nem vált. Itt aztán nincs megállás. Nem köt többé sem szeretet, sem mámor, élvezetvágy, hiúság vagy irigység, - adott esetben igen sok orosz odadobja magát ennek az érzésnek s kész minden féket összetörni, mindentől elszakadni - családtól is, szokásoktól is, Istentől is. A legjóindulatúbb ember is egyszerre szörnyeteg és gyilkos lesz, mihelyt bekerül ebbe a ciklonba a pillanatnyi önmegtagadásnak ebbe a görcsös, átkozott örvényébe - s ez az önmegtagadás éppen bizonyos végzetes pillanatokban sajátossága az orosz jellemnek.

A bűntudat szöges korbácsa nemcsak Dosztojevszkij kezében suhog. A psychismus, sőt panpsychismus jellemző majdnem valamennyi orosz íróra. Nem hívei a miliő-elméletnek, nem tartják húsból és vérből gyúrt puha viasznak az embert, kibe a környezet, a családi körülmények, a társadalmi viszonyok, a történelem s a faji meghatározottság beleírja kitörölhetetlen jegyeit. A bűnért nem a társadalom a felelős, maga az ember követi el a bűnt, ítéli el magát s hajtja végre magán az ítéletet. A társadalom szerintük nem nyom el senkit s nem kivételez senkivel, a társadalom olyan, aminőnek az emberek kívánják: külső arca az ember lelkének, nem az intézmények irányítják az embereket, az emberek teremtik, szentesítik és tűrik az intézményeket, aki lent van a "mélység"-ben, nem lökte oda magát, maga kívánkozott oda, önmaga ítélte oda magát és saját akaratából marad ott. Nemcsak külsőséges proletariátus van, - meg van a lélek proletáriátusa is, ha ennek birodalma nem is esik össze a mezítlábasok országával. (Lásd a "bárót" az Éjjeli Menedékhelyben.)

Ebben a benső összeütközésben lehetett az a "Hemmung", mely Gorkijt a pillanatnyi, lelkes csatlakozásban megakadályozta s két esztendei habozásban tartotta. A politikai harcok idején Gorkijban le kellett győznie a marxistának az esztétát, a marxistának, ki csak országokat láthat a társadalom porondján, az esztétát, ki a lélek végtelenségében örökíti meg a világot s annak leghangosabb fajtáját, az embert.