Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 7. szám · / · Szabó Dezső: Az egész emberért

Szabó Dezső: Az egész emberért
1.

A dolgok menete így volt. A nagyszerű bika visszaszegte hajszolt fejét, és szarvait belerázta uszító gyomrába. A világ legkevésbé imperialista népe, mely azért ment háborúba, hogy jó fiú legyen, hogy sugárzó legénységét odakacérkodja a halál elé, a kerítő legendák eposz helyett tetveket, ekszkrementumot, dürgemüzét, a nyomorúságnak, kis piszkoknak és csalásoknak végtelen pocsolyáját találta. A roppant nép kidobta lelkéből a hazug szuggeszciókat, szétszórta öngyilkos fegyvereit, s meztelenre rabolva, éhezzen gyalog vagy szörnyű vonatok zsúfoltságában részeg-bután öt esztendő ki nem aludott álmától, minden szenvedésétől, bódult a hazai küszöb felé. Ez még nem volt forradalom: ez az összeomlás volt.

És most jött egy félórás igazi, óh, de milyen igazi és buzgó forradalom! A régi feudális-egyházi világrend ittmaradt csökevényeit, melyek mint leégett roppant ház romjai egy modern város közepén, odameredtek az új burzsoázia rohanó éhsége elé, zengő szavakkal tiporták szét. Vak végzet-Tisza elterülése a szőnyegen egy szimbólumba zsúfolt eseménye volt minden víg teremtésnek. - A nép akarja, a nép akarja - ugrált a körül az örvendő burzsoázia nagy temetést. A nép, a nép! Ez a szó volt százötven év óta törtető baltája a pocakosodó burzsoáziának. Pedig ez még nem volt forradalom. Ez csak megmutató pillanat volt, melyben régi hullák holtsága a felszínre kitetszett. A régi heroikus martalócvilág szétgurult romjainak eltakarítása volt, hogy a kitiport agyvelőkből, megtört csontokból, vérből és könnyből magát gömbölyűre szívott burzsoázia az egyetemes gyász fölött botlás nélkül táncolhassa új táncát a szemtelen étvágynak.

Ebben a félórában a kéz őszintén ököl, a széttipró láb tiprása valóságos és buzgó volt. Most aztán incipit comedia.

A feladat ez volt: elhitetni az öt éven át csontig szüretelt gyermekóriásnak, hogy most szörnyűséges forradalom van, olyan forradalom, hogy na! Nyomni a markába egy jól megkopasztott egeret, de azt huhós szavakkal, zenével, görögtűzzel úgy körülpuffasztani, hogy azt higgye, hogy egy hizlalt elefántot kapott. És azután a letépett lábakból, kiszúrt szemekből, szétzilált idegekből, földbe rothadt millió fényes férfiúságból szüretelt vagyonnal vígan lejteni új zabálások felé. A forradalmak régi bevált technikája megismétlődött. Az első nagy francia forradalom őszinte volt: mert ez a születő burzsoázia feszengése volt a feudális világ ellen. Azóta minden forradalom az elsikkasztás jegyében folyt le, s új hájréteg reményét jelentette a furfangos tőkének.

A jelentkezés isteni volt, s a siker már odavillantotta vádliját a győzelmet röhögő szemnek. - Az én stricim is legyen államtitkár, és az: - ez is az én barátom - elv alapján egybecimborásodott egy nemzetinek humorizált tanács, benne emberek (nem mind!), akik minden rablással és közéleti szajhasággal kiérdemelték, hogy egy lámpavas jól elhelyezett zsuzsujává magasodjanak. Duzzadt bankemberek és a tőke piszkos pöffetegei máról holnapra szörnyen megradikultak, s egy minden forradalmi jót magára plakátoló pártban kórusban bőgték: le a kapitalizmussal! le a bankrablókkal! etc. etc. A régi adoma naiv legátusának fogásával vélték menteni a menthetőt, aki mikor úri ebédnél egyet szabálytalanul lélegzett, befogta orrát, és méltatlankodva ordítozta: ki a büdössel! Élelmes fiatal, s nem az olyan fiatalemberek, akik a nagy önfeláldozás idején bankokban, központokban, gazdasági hivatalokban szívták a háború kiadós csecseit, most nyakig fegyverkezve, ezerszer nagyító mikroszkóppal kezükben, Marat-i grimasszal vadásztak ellenforradalomra. Nagy mozi-felvételes pátosszal csaptak le a régi ideológia egy-egy ösztövér bódultjára, vagy olyanra, aki átlátott kis játékukon, és Koppányt kiszegző harsogással harsogták, hogy most ok ellenforradalmárt fogtak, látod, kedves nép, milyen fene nagy forradalom van, olyan nagy, hogy már ellenforradalom is van. Két nap múlva aztán, hogy a figyelem másfelé sárlott, a szerencsétlen pasit, aki szűz volt minden ellenforradalomtól, mint új diplomatáink a diplomáciától, vagy suttyomban szabadjára eresztették, talán napidíjat is fizettek neki. A szajha sajtó s szellemi életünk szomorú lotyói, fogaik közt csemcsegve újonnan kapott koncukat, még ki sem mosva ölelésükből a tegnapi háborús kaotikus emlékét, teljes szétterpeszkedéssel feküdtek az új győzelem alá. A lapokban vastag hallgatás nehéz lepedője borult a hadimilliomosokra, a naprendszer leggazabb skáláira s a betűcirkusz mű vademberei - hogy az istenért mégis forradalom legyen - a már jó kivégzett hullákba döfték be újból és újból pennájukat, de nagyon acsarkodó grimaszt vágtak hozzá, hogy a nép-bébé elhiggye, hogy Vitéz János élő életen vitézkedik. Fájdalmas szégyen, hogy szépirodalmunkban - kivéve egy fiatal csoport nemes és bátor vezérét - senki sem merte mutatóujját felemelni a nagy csalatásra, hanem mindenki az otthoni bögrére gondolt. Nagy bumm-bummal lefoglalták egy-egy kiáltott nevű gróf palotáját és száz és száz pénz-bravó tovább dőzsölt és fetrengett nem háborított palotájában. Zúgó néptörvényeket hoztak igen halk, de igen biztos kibúvókkal. Nagy, dicsőséges ankéteket rendeztek egy tőkenyúzónak dobolt adóreform ügyében, s megkérdeztek mindenki, akinek érdekében volt alapos tanácsot adni, és ezalatt bújt a tőke. És a látók lázadó kétségbeesésében már ott volt a döbbenet, hogy az ötéves szenvedésnek minden képzeletet átrontó zuhatagából a történelem legpiszkosabb svindlije szörnyetegesedik elő. De volt egy nagyszerű megvillanás, egy lényegre villámló megmutatás. A leszerelt katonák követelő csapata kijelentette, hogyha az állam nem tud segíteni rajtuk, ők Pest egy utcájából előszerzik a szükséges pénzt. Ez volt a tavaszi mennydörgés, mely megmondja az ígérő jövőt. És amikor a februári nap roppant derültségében láttam hatszáz vak katonát, amint egymásba fogózva, tapogatózva, arcukon a kihullott világ ürességével vonultak a várba, letörhetetlen hit állott fel bennem: lehetetlen lesz, hogy a tőke zsiványaira, akiknél új fény lett ezeknek vesztett világossága, rá nem jöjjön a történelem ítélete.

És azután jött az igazságtevő péntek, s a történelem logikája úgy gurult elő a hazugságok alul, mint a legsúlyosabb tárgy a könnyebb tárgyak közül. Európa minden hazugságával nagyszerűen csinálta az egyetlen igazságot. Ludendorf-Clémenceuból, a nesze neked is Nemzeti Tanácsból, az unokahúgom is legyen nagykötet forradalomból a párizsi vakok utolsó rángása elővillantotta a történelem előléptető igazságát: forradalom csak egy lehet: proletárforradalom. Ellenforradalom, az egyetlen ellenség, a minden tragédia mélyén fenekedő Káin: a gyalázatos, gaz, gyilkos tőke.

Az új világrend építése nagyszerűen indul, csak vigyázni kell: nehogy ebből is elsikkasztás legyen. A vedlettek óriási serege, akik odafeküdtek a háborúnak, Közép-Európának, odafeküdtek egy haladó kapitalista svindli radikalizmusnak, gerjedt étvággyal rikoltják a győztes ma jelszavait. Vigyázni kell - kérlelhetetlenül és vas logikával - hogy nehogy megint grimaszban, görögtűzben és rikoltásokban sikkadjon el a nehezen megtalált ige. E nagyszerű kezdetnek nem lehet egy céda osztozkodás a vége.