Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 6. szám

Elek Artúr: Péterfy és Goethe
Emlékezés

Huszonöt, majdnem harminc éve múlt benyomásokba és érzésekbe - rég üressé fogyott emlékekbe - igyekszem lelket fújni. Olyan emlékeket idézgetek, melyeknek kontúrjait az emlékezés sohasem húzogatta körül, melyek azért alaktalanná mosódva oszlottak bele a tudatmögöttiség homályába. Goethét olvasgattam az utóbbi időben. Olvasása közben a tudatom mögött való régiókban mozgolódás támadt. Az olvasás élményeire hangok és képzetek feleltek, Péterfy hangját és szavait hallottam, hajdani tanáromét, - alakja, arca jelent meg előttem, és fölébredtek alvásukból a közelében töltött órák emlékei. Majd harminc évvel ezelőtt ő volt az, ki bennünket, ötödosztályos deákokat, elsőnek kalauzolt el Goethéhez, és ő volt az, ki néhány évvel utóbb, már mint nagydeákokat, újra elvezetett hozzá. Mi nem tudtuk, nem is sejtettük, hogy mije neki Goethe, és ő sem igen tudhatta, hogy akiknek az örök inspirációból, mely, mint az élet legnemesebb nedve keringett lényében, juttatni kívánt, mennyire fogékonytalanul, hímezve-hámozva, szinte ellenségesen tartanak vele. Mi másként nevelkedtünk, mint ő, egészen más olvasmányok között. És mi, kik kora gyermekei lehettünk volna, nem a nyugalom és harmónia, nem a bölcs elmélkedés ideáljáért lelkesedtünk. Petőfire esküdtünk, és vizsgálatlanul elfogadtuk azt, amit útileveleiben fiatalos könnyelműséggel mondott oda Goethének. Akik közülünk németül olvastak már, inkább magukra ismertek Schillerben, mint Goethében. Schillerért rajongani tudtunk, Goethétől bizalmatlanul elhúzódtunk. Lényét hűvösnek éreztük, művészetét ellenszenvesnek.

S Péterfy más, nekünk kedvesebb német írókat félrehárítva, egyenesen feléje vitt bennünket. Heinrich Gusztáv német stilisztikájának olvasmányai közül a Dichtund und Wahrheit-ból válogatott szemelvényeket olvastatott velünk az olvasóórákon. Jól emlékszem, milyen elevenen magyarázta el az önéletrajznak mindjárt az elejét, a csillagképet, amellyel Goethe elbeszélése kezdődik. A természet tudományaiban egyébként is nagyon otthon volt, és ismereteivel nemegyszer csodálkozásba ejtett bennünket. Már mint ötödosztályosokat is erősen biztatta tanítványait az otthonolvasásra. Azt ajánlotta, hogy olvasmányaink tartalmát általában foglaljuk írásba, hogy megrögzítsük emlékezetünkben, és hogy az írás közben úgyszólva visszafelé éljük végig az olvasás élményeit. Az ilyen tanácsok negyven-ötven főnyi hallgatóságban persze elvesznek, kivált, ha utóbb számon nem kéri őket senki. Péterfy meg sem kísérelte az ellenőrzést. A tanítva nevelés rendőri részéből sohase kért.

Azt azonban megkívánta, hogy bizonyos költeményeket megtanuljunk és betéve tudjunk. Az intézet könyvtárából mind lehozatta a Jeles Írók Iskolai Tára-beli német balladás köteteket, szétosztotta közöttünk, és megtanultatott velünk belőlük bizonyos költeményeket. Csupa goethei balladát, elsőnek a "Sänger"-t, majd az "Erlkönig"-et, a "Fischer"-t, a "Zauberlehring"-et. Mindenképen szeretett volna bennünket a költemények ízére ráéreztetni. Egy-egy pillanatra mohón bizakodva, azután lemondóan várta, hogy a balladák megvilágosodjanak képzeletünkben. Hogy kedvet csináljon hozzá, ő maga olvasta fel őket. Művészi módon tudott verset, prózát olvasni. Hangja megszólaltatta a költemények rejtett zenéjét, és sugárzó értelme átjárta a költői gondolatok mélyét. Goethéhez föllelkesíteni mégsem tudott bennünket. A ballada meghatározás egyebet jelentett számunkra, mint amit a goethei költeményekben kaptunk. A ballada, ami ínyünk szerint valami szenvedélyes és tragikus cselekményű történet volt. Mennyire közelebbvalónak éreztem magamhoz Bürgert, kinek "Leonore"-jával ugyanabban a balladás gyűjteményben ismerkedtem meg! Milyen harsogó pátosszal szavalgattam otthon, és milyen örömest tanultam meg végig, noha senki sem kívánta. Érthetetlennek tetszett, hogy mért ragaszkodik Péterfy annyira a goethei balladákhoz. Nem voltunk még annyira bizalmaskodók, hogy megkérdezhettük volna tőle. Goethével való első találkozásunk így végződött.

Egy esztendeig azután más tanított bennünket németre. Péterfyvel csak a következő évben, mint hetedosztályos deákok kerültünk össze újra. Akkor is Goethét választotta az esztendő nagy olvasmányának. Az Egmontot olvasta végig ő maga, óráról-órára. Azoknak az óráknak emlékeiből sok elmosódott bennem, csaknem minden. De elevenen emlékszem még az első felvonás kezdő jeleneteinek olvasására. Péterfy drámaian és a színpadi valószerűség hatását keresve olvasott. Hangját, sőt kissé a kiejtését is a szereplők kora, jelleme, társadalmi mivolta szerint váltogatta. Így azután a puszta füllel hallgatás is érdekes volt. De Péterfy az egyes jelenetek után meg-megállott az olvasásban, és a drámába zárt jeleneteket kifejtette héjukból, kiszélesített epikai előadásban láthatóvá tette számunkra azt, ami a költő szándéka szerint csak a színpadon volt láthatóvá válandó. Az elbeszélésbe természetesen sokmindent belevegyített a magáéból. Néhány szavára a dráma egész kora megelevenedett előttünk, a félig középkori Brüsszel képe, a városvégi célbalövő helyé, benne a járókelő, vitázó, elmélkedő flamand kispolgároké, a csatákból hazakerült katonáé. A szavakat megérzékítő olvasásnak, a képzelettel olvasásnak ilyen módjáról sejtelmem sem volt addig. Az olyan bevezető jeleneteken át szokott siklani figyelmem, hogy minél hamarabb a bonyodalomhoz és a mozgalomhoz jusson. Péterfy óráin derengett föl bennem először annak sejtelme, hogy az igazi költőknek nincsen henye jelenetei, se mondatai, se szavai, s bármit mondanak is, azon az eljövendő még szebb dolgok kedvéért figyelmetlenül elhaladni veszteség. Arra a titkos és annyira fontos munkára is, melyet a költő főbb mondanivalójának előkészítése körül végez, Péterfy tett először figyelmessé. Rávilágított a párbeszéd bizonyos elejtettnek tetsző helyeire, azokra a szavakra és rövid utalásokra, melyek a polgárok társalgásában Egmontra vonatkoznak, és melyek a még meg sem jelent hős alakja körül a várakozás atmoszféráját sűrűsítik össze. Még nem látjuk a hőst, de egyszerű honfitársainak szeretete és bámulata megérezteti velünk lelkének nagyságát. Péterfy tett figyelmessé bennünket arra is, hogyan érzékíti meg a költő a kor hangulatát az első jelenet párbeszédének fordulataival: hogyan bontakozik ki a kornak sajátos egyénisége, és válik megfoghatóvá a reformáció szelleme, a képrombolók eszeveszettsége, a spanyol ellenreformáció hideg könyörtelensége.

Hogy sok esztendő múltán újra végiglapozgatok most Egmont-on, ezekben a jelenetekben válik reám nézve legelevenebbé Péterfy emléke. Ezeknél időzött el leghosszabban. Sok egyebet a drámában mintha inkább a maga kedvéért olvasott volna, mint a mi számunkra. Annyira élvezte a drámát, hogy szinte megfeledkezett rólunk, a hallgatóságáról, megállás, elemzés nélkül ment végig rajta. Miközben valamelyikünk padjának tetején ülve olvasott, olykor térdre bocsátotta a könyvet, levette szemüvegét és elgondolkozva nézett a levegőbe. Máig gyöngén érzem még rezgését emlékezetemben annak a megindulásnak, mellyel Clärchen jeleneteit, és kivált harmadik felvonásbeli dalát ("Freudvoll Und leidvoll, Gedankenvoll sein") olvasta.

Több házidolgozatunk tárgyát is az Egmont-ból vette Péterfy. Az egyik dolgozatban Egmont és Orániai Vilmos jellemének összehasonlítása volt a feladat, és nagy öröme telt benne, mikor egyikünk úgy fogta föl témáját, hogy Egmont alakjában is, Vilmoséban is tulajdonképp önmagát rajzolta meg Goethe, lényének kettőssége szerint. A gondolkodás minden önálló nyilvánulása nagy öröm volt neki, csak persze ritkán szerezték meg neki tanítványai, végül azért is lett irántuk annyira kétkedővé.

Magáról Goethéről, a személyéről, életéről, az irodalom történetében való helyéről nem sokat beszélt nekünk Péterfy. Ami közölnivalója volt róla, azt művei által mondatta el. Sohasem emlegette Goethét - mint ahogy más tanáraink szokták más irodalmak hírességeit - rendkívüli jelenségnek, emberi csodának. Úgy talán jobban megmozgatta volna érdeklődésünket, és nagyobb kedvet keltett volna olvasása iránt. Így azonban nem is sejtettük, hogy milyen örök táplálója volt Péterfy élvezőképességének, gondolkodásának, és talán az életkedvének is Goethe. Ha összegyűjtött írásait forgatom, alig találok bennük lapra, amelyen Goethe szelleme ne lehelne reám. Goethe az ihletnek majd olyan forrása volt Péterfyre nézve, mint akár a természet. Meg-megújhodott benne, új mondanivalókkal telt meg tőle, sziporkázó lett, ha hozzáért. Milyen tragikus sors, hogy ez a nagy és gazdag ember egész életét bámész és rakoncátlan, közömbös és unatkozó gyermekek között töltötte. Hazavágyva sóhajtok magasban lebegő szárnyas szelleme után. Milyen gazdag volt, és milyen szegényül maradtunk utána mi, tanítványai.