Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 3. szám · / · Boross László: A VERSAILLESI KONFERENCIA ELŐKÉSZÜLETEI

Boross László: A VERSAILLESI KONFERENCIA ELŐKÉSZÜLETEI
II.

A francia imperialisták diadalmámorával szemben megcsillant decemberben egy olyan amerikai: Angol-olasz kollaboráció lehetősége, Spanyolország támogatásával, mely a francia kormány számára sürgőssé tehette, hogy megtagadja közösségét az imperialistákkal. Az angol hajlandóságot ilyen irányú politikára Lloyd George választási győzelme nem pusztította el. Meg lehetne ugyan akadni azon, hogy ez a győzelem talán nem is annyira Lloyd Georgeé, mint az angol unionistáké és konzervatívoké, s fel lehetne tenni, hogy ezek a mai világhelyzetben fontosnak tekintették a konzervatívság nemzetközi szolidaritását, mint Oranieni Vilmos Pitt és Beaconsfield hagyományait, de ha ők csakugyan érvényesíteni akarnák Lloyd George-al szemben a győzelmüket, akkor Angliában új választásokra és a liberális párt egységének helyreállítására kerülhetne sor. Az angol konzervatívoknak tehát ez okból nincs okuk rá, hogy Napoleont és Fashodát elfelejtsék.

Érthető tehát, hogy december végén Wilson az angol király pohárköszöntőjére a szabadság, jog, igazságosság, egység és béke eszményeiről azzal felelt, hogy ugyanazzal a felfogással találkozott a francia és az olasz kormány részéről. Wilson politikáját az európai imperialista velleitásokkal szemben az angol, francia és olasz közvélemény is erős támogatásáról biztosította. Ennek befolyása érezhető azon is, hogy Lloyd George a kortesútjain tiltakozott az ellen, mintha közte, másrészt az ellenzéki munkáspárt és Asquit liberális pártja között programatikus különbség volna, az ő pártja - úgy mint - legalább annyi joggal nevezheti magát munkáspártnak és liberális pártnak, a népek szövetségének ő is híve. Még nagyobb erejűnek mutatkozott az ellenzéki közvélemény mikor kivitte a bolsevik ellenes hadjárat elejtését. Mindezek és más körülmények kidomborították azonban az érintőpontokat is az európai nagyhatalmak kormányai között. Nyilvánvalóan elfogadták mindnyájan Wilson álláspontját a népek pacifista szövetségét illetőleg. De a részletkérdésekre vonatkozólag annál inkább érvényesülhetnek a megegyezések az európai nagyhatalmak felfogásai között. Kétségtelen, hogy Lloyd George felfogását a hadikárpótlás kérdéséről osztják a francia és olasz kormány is. Wilson méltánylására is találhat a francia kormány azon álláspontja, hogy a biztosíték a német imperializmus megújhodása ellen sokkal közelebbről érinti az európai hadviselőket, mint Amerikát, azoknak létérdekük és elsősorban rájuk is tartozik. De bizonyára két feltétele van ezen álláspont érvényesülésének. Az egyik az, hogy a biztosíték kérdését az európai hadviselők - legalább az antant kebelébe egyöntetűen fogják fel. A másik az, hogy a biztosíték kérdését ne rendeljék alá olyan imperialisztikus tendenciáknak, melyek illúzioriussá tennék - Wilson békepolitikáját is, a biztosítékok komolyságát is. Minden esetre feltűnő volt, hogy Clemenceau és Pichon a francia kamarába nagyon kiélezték Wilson ellen a békepolitikájukról tett nyilatkozatokat.

Pedig ezek a nyilatkozatok nagyon figyelemre méltó koncepciót árulnak el, melynek ilyetén kiélezése fölösleges, de egy ponton kiegészítésre szorul. A miniszteri nyilatkozatoknak kevésbé a koncepciójában, mint a tenorjában voltak nyugtalanító momentumok. Elvben pl. az se baj, hogy Pichon szabadkezet tart fenn magának Elszasz-Lotharingiára vonatkozólag, hiszen Wilson a 14. pontjában is külön említi az elszaszi kérdést.

Clemenceau abból indult ki, hogy a francia-olasz-angol-amerikai szövetség, ha már fennáll 1914-ben, - akkor a világháború kitörését meg tudta volna gátolni. Ha egy ilyen szövetség képezi a népek szövetségének magvát, akkor ez a békét a jövőre is garantálhatja, - (Clemenceau ugyan nem beszélt "mag"-ról, hanem a békés egyensúly garantálásáról a négy nevezett nagyhatalom által, vagyis a hatalmasságoknak egy olyan kombinációjáról, mint amilyennek elkerülése végett tartja Grey legfőképp szükségesnek az Unió részvételét a békeszövetségben. De a francia és a nemzetközi koncepciót könnyű összekapcsolni). Amerika csak későn csatlakozott hozzá, - mondja Clemenceau, - azokért az érdekekért melyek a mi szövetségünket létrehozták, mi a helyzetünknél fogva élénkebben vagyunk en garde. A világháborút - fejti ki Pichon - a német imperializmus ellen vívtuk, és eredményét egyszer s mindenkorra biztosítani kell. Ezt a biztosítást - folytatja - nem teszik fölöslegessé a jelenlegi alakulatok Németországban és Németausztriában, hiszen ezek még meg sem szilárdultak, a német imperializmus szelleme alattuk még töretlenül bujkálhat, annál is inkább, mert kedvezőbb konjuktúra elkövetkezéséig mást amúgy se tehet. Bármilyen valószínű, hogy letört imperializmusuk a jövőben élemedhetnek újra komoly valósággá, mert akkor bolseviki ellenhatást váltanának ki orosz mintára - mégis érthető, hogy Pichon előbb a német imperializmust akarja végleg ártalmatlanná tenni, mielőtt a franciáról büszkén lemond. A német veszedelem megfékezésére azonban nem tartja elegendőnek a négy európai entente nagyhatalom szövetségét és körülbelül így folytatja fejtegetéseit: de bármilyen fontos, hogy a német imperializmus mozgolódásait megakasszák már közép- és keleteurópai zónában - mégse kár, hogy a Habsburg-monarchia összeomlott és többé porosz vagy más északnémet imperializmus ellenlábasa nem lehet. Tulajdonképpen nem volt a múltban sem az és megérdemelte a sorsát. Sokkal biztosabban építhetünk azon nemzetekre, kik most a Habsburg-monarchia helyébe lépnek, nevezetesen a csehek, a jugoszlávok és az új Lengyelország résenállására. Ezekről és Franciaországnak értük szerzett érdemeiről részletesen beszámol Pichon. Ő a románokat érthetően nem állítja be azok közé a nemzetek közé, melyekre nemzeti létérdekük természetesen hivatásként parancsolja rá, hogy minden német keleti törtetés ellen állandoan en garde legyenek. Megérzik Pichon e fejtegetésein a középdunai vámszövetség eszméjével vallott azon kudarca is, hogy Németausztriát még ez se térítheti el a Németországhoz való csatlakozástól, illetőleg vonzódástól, ha Seitz ezt nyíltabban mondja is meg, mint pl. Czernin, de Czernin praktikája szintén beszédes, nem is beszélve Czernin elődjeiről, a csehországi németekről, a Neue Freie Presse-ről. Egyébként e kérdés taglalása pillanatnyilag már nem is aktuális, mert az antant a Habsburg-monarchiával való sikertelen kacérkodás folytatását már fel is adta, s a francia kormány ennek helyébe azt a politikát akarja léptetni, melyet az olasz sajtó túlzott "szlavofil" politikának nevez. Ez a politika tehát abban áll, hogy a francia kormány a cseheket, a délszlávokat és a lengyeleket akarja esetleg megújuló német imperializmus ellen exponálni a többi Európai tehermentesítése és az európai egyensúly helyreállítása végett. Ezért akarja erősíteni a cseheket és délszlávokat - főleg Magyarország rovására, de az olaszokkal szemben is. Nehogy a magyarok ezt a cseheken és a délszlávokon megtorolhassák, - tervben áll Románia erősítése is velük szemben. De Románia minden határa sokkal exponáltabb és Románia belső viszonyai sem, pláne az erdélyi kérdéssel súlyosbítva, nem elég konszolidáltak még, hogy Romániára ebben a koncepcióban mindenkor számítani lehessen. A csehek és a délszlávok nagy magyarországi érdekeltségei különben is sokkal inkább elvonnák e nemzeteket a német imperializmus ellen való résállástól, mintsem erősítenék ebben őket. A cseh-délszláv korridor csak látszólagos kárpótlást nyújtana a distancrozás veszedelme ellen. Ám Magyarország ezen a ponton a Clemenceau-Pichon-koncepció segítségére jöhet, a wilsoni elvek szellemében. Persze kétes hatása lenne a világháború eredményeinek biztosítására az is, ha a francia kormány "szlavofil" politikája miatt gyengül a francia-olasz szövetség, illetőleg mélyül, terjeszkedik és állandósul az a tulajdonképpen jelentéktelen francia-olasz ellentét a délszláv kérdés miatt, mely Diaz és Franchet d'Espaeray generálisok hatáskör-ütközéseivel kezdődött. Erre nincsen szüksége a délszlávok szempontjából sem. Sokkal nagyobb szolgálatokat lehet a délszlávoknak tenni, még pedig ugyancsak az antant érdekeinek és a békeszövetség konszolidációjának támogatására. A francia miniszterek kamarai nyilatkozataiban egyébként nincs olaszellenes él. A fejtegetés a délszlávokról is inkább kimagyarázóan hat. Pichon a Kisázsiára vonatkozó francia-angol egyezmény fenntartását sem élezi ki Olaszország ellen. Lehet, hogy mindez invita akar lenni az olasz imperialisták együttműködésére. Hírlik ugyanis, hogy a francia és olasz kormány Wilsonnal szemben ugyanazzal a mentalitással lép fel.

Feltűnő egyébként, hogy miért hallani újabban olyan keveset Görögországról. Wenizelosz, ki az első időben a bolgár kapituláció után nagyon tevékeny volt, most nyilván zavarba jutott, mert melegen akarja tartani a franciákat az olaszok ellen, de az olaszokat is a délszlávok ellen. Hallgat a jelenlegi helyzetről és későbbre tartogatja a terveit, - úgy mint Pasics. Pichon se nyilatkozott Görögországról, holott ez nagyon közelről érinti az ő délszláv politikáját. Pichon a görög kérdés napirendre tűzését nyilván akkorára halasztja el, mikor a francia olasz viták elintézést nyernek.

Pichon nyilatkozott előázsiai kérdésekben is, amire őt Denys Cochin késztette. Szíriáról és Palesztínáról beszélt, mely országokra nem terjed ki francia-olasz, csak angol-francia ellentét. Ez azonban könnyen elsimítható. A gyarmati kérdések megoldása kétségtelenül könnyebbé vált a központi szövetség összeomlása óta.

Érdekes Pichon expozéjának bolsevík-ellenes része. Nem mond le a harciasságról - hanem csak a fegyveres offenzíváról a bolsevikek ellen. A harciasságban egyetért Lloyd George-al, sőt Wilsonnal is. Wilson azonban azt hiszi, ő maga mondta Olaszországban, hogy a hadjárat a bolsevikok ellen a bolsevizmus veszedelmét növelné. Tehát ezzel az érveléssel ment ő az entente-szocialisták segítségére, kik a bolsevikellenes hadjáratot ellenzik. A francia kormánykörök emiatt talán túl engedékenyeknek tartják őt a szocialistákkal szemben. Egyébként az általános idegesség a munkásmozgalmak miatt csökkenőben van Lloyd George nagy sikere óta, melyet aratott ő azzal, hogy a munkásokkal szemben nem a reakciót, hanem a közös programpontokat hangsúlyozta. Azóta pláne a német szociáldemokrata rezsim Naumann választási győzelméhez vezetett, mely jelentheti a másik pólust is. A Lloyd George-éval hasonló irányt mutat, hogy Magyarországot a szociáldemokrata hadsereg védi meg a reakciótól.