Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 2. szám · / · HORNYÁNSZKY GYULA: BURCKHARDT JAKAB (Szül. 1818-ban)

HORNYÁNSZKY GYULA: BURCKHARDT JAKAB (Szül. 1818-ban)
II.

Burckharst mint dilettáns foglalkozott görög történettel. A dilettantizmus mélyen jellemébe és gondolkozási módjában gyökerezett, általános érdeklődését nem tudta semmi kizárólagosan lekötni, ami részleges, és úgy tartotta, hogy minden specializálás a tudat szűkítésével jár. Szerinte a jóértelemben vett dilettantizmus szép feladat betöltésére vállalkozik: érdekköltés által előkészíti a talajt eljövendő kutatók számára. Mint tanár sem volt Burckhardt a megszokott német professzor. Személyével és kevésbé tudományának tartalmával hatott, módszeres vezetés helyett impressziókat keltett hallgatóiban. Iskola eo ipso nem fűződik nevéhez, eljárást lehet utánoznia annak, kiben hozzá a kongeniális készség megvan, de egyszerűen továbbítani, elsajátítani nem lehet. Midőn Nietzsche "a história hasznáról és káráról" értekező munkáját megírta, Burckhardt egy levélben élénken tiltakozik a feltevés ellen, hogy neki tudósok képzése, tanítványok nevelése lett volna a célja. Görög kultúrtörténete sem szakembernek készült, tudományról a "régiségek" kézikönyvei, az antikvárius irodalom gondoskodik, ő annak a törekvésnek szolgálatában áll, amely a görög tanulmányok által a műveltség és élvezet egész életre szóló eszközét akarja megszerezni (G. bevezetése). Tudományos szempontból nagy hiányok és bizonyos tagadhatatlan előnyök kapcsolódnak e dilettáns felfogáshoz. A történeti anyag és a rája vonatkozó irodalom teljes ismeretét, minőt csak folytonos foglalkozás adhat meg, Burckhardt élénk fantáziája és ötletessége sem tette nélkülözhetővé. Már keletkezésekor elavult munkával van dolgunk, mert tisztán az irodalmi forrásokból merít, mert nem ismeri a régiségtan és felirattan emlékeit, amennyire ezek már a múlt század 70-es éveiben hozzáférhetőek és ismeretesek voltak, elavult munkával különösen azért, mert mások véleményével nem számol, mert számára modern kutatás egyáltalán nem létezik (nála még mindig Boeck, Nägelsbach vagy Otfried Müller mondotta ki az utolsó szót), mert bizonyítékait ama forrástanulmányok felhasználása nélkül lépteti elő, melyek döntenek csak a bizonyítékok értéke fölött. De viszont valamiféle közvetlenség, fesztelenség, eredetiség a velejárója e nagy hiányoknak. Az egyoldalú, fogyatékosan kiépített nézeteken keresztül érezzük, hogy itt egy jelentékeny ember tartózkodás nélkül mondja el a maga mondanivalóját.

A nagy stílus elismerését a munkától nem tagadhatjuk meg. Népszerű kiadásoktól eltekintve az egyedüli kísérlet a görög kultúrtörténet egész anyagát külön, az eseménytörténet köréből kiemelve és egységesen, nem a régiségtanok egymásutánjában feldolgozni. Burckhardt általános történetfilozófiájával összhangban az első kötet az állammal, a második a vallással, a harmadik a szűkebb értelemben vett kultúrával: a művészettel, költészettel, bölcsészettel és tudománnyal foglalkozik, s amit ekként a haladó időre tekintet nélkül az általánosnak és közösnek formájában állapított meg, azt a negyedik kötetben az egymásra következő korok folytonosságába bontja szét, midőn e korok típusait: a heroikus, a kolonális és az agonáliás görög után az V. és a VI. századnak, s végül a hellenizmusnak görögjét mutatja be (a 4. kötet terjedelme: 1941 lap). A hellenisztikus korra nézve különös okunk van sajnálni, hogy Burckhardt már nem ismerkedhetett meg az egyiptomi görög magánélet ama nagyszámú és érdekességű dokumentumával, melyet az újabban fellendült papirusz-kutatás hozott felszínre: igazi burckhardti feladat lett volna: levelekből, számlákból, adólajstromokból és a mindennapi élet ezer apró emlékéből nem a hivatalos nyelvet és közigazgatást, hanem magát az életet rekonstruálni. Egész görög kultúrtörténete így is az irodalmi szövegek rendkívül széles ismeretére, olvasottságára támaszkodik. És Burckhardt tudott olvasni. Nemcsak arra figyelt, amit a régmúlt referensei közvetlen a szavakban és tartalomban mondottak, tán még jobban arra, hogy miként, minő feltételek közt mondották és nem utolsó sorban, hogy mit nem mondottak. "Lehet, hogy Thukydides egy elsőrangú tényt rejteget, melyet majd csak 100 esztendő múlva talál meg valaki": e megjegyzés Burckhardtot kiválóképp jellemzi, mert azon igyekezetét árulja el, hogy a maga szemeivel olvasson. A munka különböző részeit egységes szellem köti össze, sőt, amennyire látom, egyetlen vezető gondolat, mely ugyan kevéssé nyer éles, tételszerű kifejezést, hanem, miként ezt Burckhardt diszkrét modora követeli, inkább csak a felfogás hátterében lappang, de mindazonáltal kiélezhető. Evvel a vezéreszmével kell közelebbről megismerkednünk.

Aki, mint Burckhardt, a fejlődés elvét nem fogadja el, azt a veszélyt mindenesetre messze elkerüli, hogy történetét egy csupán feltételezett kívülről belemagyarázott haladás gondolataival szerkessze, hamisítsa meg. De vajon ez a gondos tartózkodás valamely objektív célképzet felvételétől meg fog-e óvni a szubjektív érzések és élmények belemagyarázásától? Esztéta természetnél, minő Burckhardt is volt, különösen nagy a csábítás, hogy a történetíró közvetlen a maga lelkén keresztül lássa és értékelje a történetet. Burckhardtot a görög művészet szeretet kalauzolta el a görög történet birodalmába, az otricoli Zeus (Der Vicerone I 72, Bode kiadásában), a mítosz, Homérosz indította arra, hogy a görög kultúra egészével foglalkozzék. A görög művészet, költészet remekeit tekintette a jogcímnek, hogy a görögről mindenkor mint a "geniális népről" beszéljünk, az esztétikai gyönyör, melyet a görög alkotó képességnek köszönhetett, tette őt hajlandóvá, hogy a görögség egyes korait és szellemi életének bizonyos megnyilatkozásait az idealizmusnak soha szét nem oszló fényével vegye körül. A művészet - Burckhardt szerint - egy más világot teremt, mely nélküle nem léteznék. Esztéta ember ezt a más világot majdnem önkénytelenül a mindennapi élettel, a kemény szenvedésekkel teljes valóval helyezi szembe. Burckhardtnál sem hiányzott a mélyen fekvő készség arra, hogy a modern élet nyomorától, anyagi küzdelmeitől egy arisztokrata lélek érzékenységével forduljon el. Ami meg a múltat illeti, világfelfogása majdnem szükségképp azt eredményezte, hogy művészet és élet a múlt szemléletében, a görögség megítélésében is mint ellentétes értékek hordozói kerüljenek egymással szemközt, s hogy ellentétbe állítsuk természetes következményeképp annál sötétebbé váljék a negatív oldal, mentől több fény derült a pozitívra. Burckhardt az élet gonoszságát és fájdalmait a nagy nyilvánosságot kedvelő görögség körében az állam, a polisz fogalmába foglalta össze. Ennek intézményeit annál zsarnokiabbnak, cselekedeteit annál kegyetlenebbeknek kellett látnia, minél több okot kellett találnia arra, hogy a mindennapiság keserveitől zaklatott ember a művészetben keressen és tőle kapjon vigasztalást: a művészi alkotástól vagy annak élvezetétől, minőre a görög vallás szentélyei, ünnepei és szertartásai ezerszeresen adtak alkalmat. Az életöröm hangja helyett még így is a pesszimizmusé fog Burckhardt szerint alaphangként felénk csengeni, a görög "derűről" szóló általános nézettel szemben a görögöket pesszimistáknak hiszi, mítoszaikból, költészetükből, filozófiájukból, köznapi életfelfogásukból vonva következtetést. Nem nehéz észrevennünk, hogy Burckhardt egész koncepciója a személyes motívumok talaján a schopenhaueri bölcsészet hatására keletkezett, melyet épp kultúrtörténete megírásakor forgatott szorgalmasan, s mely iránt saját élményei keltettek rokonszenvet. A polisz mint szenvedést jelentő akarat, a görög művészet, mint időleges quietivum, a pesszimizmus mint a görög világnézet alaptenorja: olyan gondolatok ezek, melyekben Burckhardt szubjektív érzései és történetírói eszméi kibonthatatlanul szövetkeztek Schopenhauer bölcsészetével (v. ö. Die Welt als Wille u. Vorstellung, III. Buch: die Platonische Idee, das Objekt der Kunst.)

Görög művészetnek, költészetnek végső forrása, éltetője a mítosz. Burckhardt ki a művészetet, költészetet az életfenntartás ideális eszközévé tette meg, szükségképp különös jelentőséget tulajdonított a mítosznak. Mindjárt kultúrtörténetének legelején a rá jellemző tételt fejtegeti, hogy a görög történetének egész folyamán a mindennapiság viszonyai közt is mítoszához tért vissza (Die Griechen und ihr Mythus). De az érvelés megtévesztő, a mítosz-szó annyira tág, határozatlan használatán alapszik, hogy a legkülönbözőbb tünemények: a családfa (genealógia), az ereklyekultúra, az isteni megjelenés (theophania) egyféleképpen arra szolgál itt, hogy még a későbbi görögben is a "mitikus érzés és gondolkozás" közelségét bizonyítsa. Ha nem akarjuk a valót ködös idealizmusba burkolni, a történetírást mitológiává formálni, a mítosznak jól körülírt fogalmára van szükségünk. Mítosz a hittel és kultusszal szorosabb kapcsolatban maradó isten-biográfiát jelenti és nem magokat az istenképzeteket vagy a primitív gondolkozásnak egyéb személyesítő eszméit, melyeknek a valláshoz semmi közük és főleg nem a költői elbeszéléseket (a mi szempontunkból a Wundt-féle Völkerpsyhologie megfelelő része is kifogás alá esik.) Burckhardt romantikusoknak hiszi a görögöket, mert úgy gondolja, hogy későbbi életüket is minden irányban a múlt mitikus feltevéseivel hozták összeköttetésbe, de evvel csak saját romantikájáról tesz tanúságot. Későbbi görög gyakorlati teendői között sokkal kevesebbet foglalkozott mítoszaival, mint ezt Burckhardt hiszi, illetőleg amivel foglalkozott, az nem mítosz volt. A görög történet kezdetére vonatkozó felfogást is meghamisította Burckhardtnál a mítosznak tulajdonított szertelen jelentőság. Burckhardt még mindig Otfried Müller követője, aki a meggyőződés melegével beszélt egy olyan korról, melyben mítosz teremtése volt a görög szellem főtevékenysége, s melyet épp ezen szellemi alkotásokból szeretett volna a történeti megismerés számára visszanyerni (Prolegomena zu einer wissenschaftlichen Mythologie, 166), de olyan kizárólagos célú és rendeltetésű mytikus vagy heroikus kor egyáltalán soha nem létezett, s így a visszaidézésére fordított igyekezetnek is hiábavalónak kell bizonyulnia. Burkhardt a homéroszi költeményeket használja föl, hogy segítségükkel "a heroikus görög" képéhez jusson (a IV. kötetben), de csak a költészetnek szándékosan idealizáló vagy heroizáló vonásait szedte evvel valótlan korképbe össze, egyszerűen a görög jelent vetítette a múltba, mint ahogy akkor, midőn a későbbi görögség mítosz-tiszteletéről beszélt, a múltnak tulajdonított kelleténél nagyobb befolyást a jelenre. Homérosz akaratlanul is csak a maga koráról tesz vallomást, ami nála idősebb vagy jelenében legalább is elavult, arra csupán tudatos archaizálásából és nagyon gyakran hallgatásából vonhatunk halvány következtetést. Mindezen fölül a mítosz túlzott előtérbe állítása, mely végső eredetben a fogalmazás határozatlanságán alapszik, az egész epikus költészetet és főleg Homéroszt kissé elnagyolt értékűnek tüntette fel Burckhardt előtt. Bármilyen magasra emeljük is itt a költői szépségeket és a kulturális hatást, azt tán még sem állíthatjuk a homéroszi idők kezdetleges erkölcsiségéről, hogy "a későbbi görögség minden jobb érzést, amihez még szívósan ragaszkodott, annak, Homérosz továbbélésének köszönhetett" (G. II. 344. V. ö. III. 97. Homer und die griechen)

Burckhardt a mítosz által maga számára mentette meg az idealizált Hellásznak egy részét, a tudomány helyeslésével, miként semmi idealizálás, a Burckhardté sem fog találkozni, amely lényegében a Winckelmann-féle esztétizmusnak egyik késői hajtása (Burckhardt művészettörténeti felfogásában is mindenkor megmaradt a klasszicizmus álláspontján.) Nézzük ezek után, hogy mi módon festette meg Hellászt ábrázoló képének sötét hátterét, hogy a fehér festékeket elhasználván, miként bánt a feketékkel, midőn a görög államot, a poliszt kellett bemutatnia? Mindenekelőtt itt is egy szót az alapfogalomról. Burckhardtis, mások is megkülönböztetés nélkül alkalmazzák a kifejezést a hellenisztikus birodalmat megelőző összes görög államalakulatokra és szerintük Spárta épp úgy polisz, mint pl. Athén. De Spárta már csak azért sem volt és lett soha polisz ennek sajátos (típust jelölő) és nem egyszerűen politikai értelemben, mert azon középponti település, a tulajdonképpeni polisz: a fellegvár híjával keletkezett, amely körül, amelyhez csatlakozva és amelybe beolvadva alakult ki a szervesen fejlődő "városi állam". Spárta mint egy hódító hadsereg foglalása és berendezkedése rögtön kész lett minden további csatlakozás, beolvadás és ezekből származó osztályküzdelmek nélkül, sőt mindennek merev kizárásával. Ennyire más-más feltételek közt létrejövő és továbbra is módosuló intézményeket nem lehetséges jellemző módon ugyanazon névvel illetni. De hiszen - mondhatná az ellenvetés - épp Spárta mutatja legfeltűnőbb alakban a görög polisznak elismerten fősajátságát, az állami mindenhatóságot az egyes polgárral szemben? Nos, épp ebben a pontban is lényeges különbséget fogunk találni Spárta és a polisz között. Amit a katonai diszciplína a maga egyoldalúságában követelt meg és igyekezett szigorúan fönntartani, azt más módon, más szellemben, más fokban kívánta meg a társadalom összetett érdekeiből organikusan kibontakozó állami élet. Csak a lakonizáló bölcsészek (Platon és Arisztotelész) tették meg Spártát az öncélú állam mintaképévé, hogy Spárta tényleg azzá legyen, ahhoz hiányzott benne az államfogalom teltsége, az állami feladatok sokirányú felfogása. A lakonizáló bölcsészektől félrevezettetve állapította meg a modern tudomány, hogy görög polisz egyáltalában a személy érdekeit semmibevevő közösséget jelenti. De a polisznál, épp mert a militarizmus kizárólagosságát és ridegségét nem ismerte, nem is emelkedett soha a közösségi szempont a zsarnokság oly magas fokára, mint Spártában és mint aminőt nála még a mai kutatás is többnyire feltételezni szokott.

Az állami omnipotencia foglalja el Burckhardt rajzában is a G. I. kötetében a középponti helyet, az a legfőbb rossz, minden további baj annak mintegy természetes következménye. A polisznak, "a világtörténet ezen egész sajátos termékének" már születése is az erőszakosság jegyében megy végbe, s Burckhardt élénk visszaérzéssel képzeli el azt a sok nyomort, amely a kényszerű összetelepítésekhez (synoikismosokhoz) tapadt, részletező adatokkal ad számot a szicíliai zsarnokoknak, ez embertelen "emberkeverőknek" intézkedéseiről. Ha megszületett, kifelé és befelé egyaránt kegyetlen, kérlelhetetlen, szörnyű lesz a mindenható polisz. Kifelé az örökös háborúk által, idővel Delphoit "a görögség közt dühöngő gyűlöletnek monumentális múzeumává avatták" (ott helyezték el a görög győzelmi jelvényeiket), befelé, mert minden magánérdeket a saját céljának és hatalmának rendel alá. Saját polgárainak életét és vagyonát sem garantálja, személyüket korlátok nélkül veszi igénybe, vagyonuktól liturgiák vagy elkobzás formájában fosztja meg őket. A gondolatszabadságot sem tűri, miként a görögnek legfőbb, tulajdonképpeni vallása a polisz, egyháza is egyszersmind az, amely így az állam és hit kettős képében fog őrködni a jó erkölcsök fölött. Mint demokrácia nagy lökést ad ugyan a polisz a személyes törekvéseknek, felszabadítja az egyént, de csak azért, hogy magával szemben teljes lemondást követeljen tőle és saját szolgálatában tartsa továbbra is. Egyesek uralma helyébe a démosz uralma lép, amely türelmetlenebb, nyugtalanabb, féltékenyebb, mint az egyeseké. Politikai pártok elismerésétől, egyensúlyától nem feszélyezve egyetlen osztály fogja akkor az egész állam "pátoszát gyakorolni". Demagógok és szikofantok gondoskodnak majd a gyűlölet és bizalmatlanság ébrentartásáról, s az ellenfél üldözése annál könyörtelenebb lesz, minél nagyobb zsarnok nevében folyik ez az antik inkvizíció. A végtelenbe gyarapodó pörök fönnmaradt emlékeik, a pörbeszédek által az elvadult, elzüllött athéni közállapotoknak minden időre hangos tanúi maradnak. S a görög polisz, melynek megszületéséhez és létezéséhez és létezéséhez annyi könny tapad, még meghalni sem tud. Polgárságának százados számkivetése után is, ha a feltételek kedvezőbbnek mutatkoznak, új életre támad. A kép a lehető legsötétebb. Csak találónak mondhatjuk a választást, mellyel a reneszánsz történetírója a dantei pokol feliratát helyezi a görögpoliszról szóló fejezete élére (per me si va nella vittá dolente).

Burckhardt a tételnek, hogy a görög állam az egyénnel szemben mindenható, oly nagy fontosságot tulajdonít, bírálatában annyira belőle indul ki és hozzá tér vissza, hogy a már mondott megjegyzések dacára nekünk is vissza kell térnünk hozzá. Általán elterjedt történeti nézeteknek, olykor dogmáknak megértését és helyes megítélését többnyire nagyban elősegíti, ha eredetüket kutatjuk. A görög állam mindenhatóságát hirdető tan a modern tudomány körében a XIX. század elején, a francia liberalizmus gondolatvilágában keletkezett, Benjamin Constant volt az atyja, [*] aki 1819-ben tartotta meg a párizsi Athénée Royalban híressé lett felolvasását "az antik és modern szabadság egybevetéséről" (De la liberté des anciens comparée a celle des modernes, lenyomatva: Cours de politique constitucionelle II2, 537. köv. 1.). Itt választotta mereven szét és állította egymással szembe az ókor és a mai idők felfogását a szabadságról: a régieknél az egyén szuverén volt a közügyekben, de rabszolga a magánélet összes vonatkozásaiban, míg a modern világban az egyén független mint magánszemély, de még a legszabadabb államban is csak látszólag szuverén. Constant megállapításainak gyakorlati éle volt, a francia forradalom teoretikusai, azon antikizáló törekvés ellen fordult, amely szerinte az államhatalom művelésével rabszolgává szeretné tenni az egyént, hogy a politikai nép legyen szabaddá (Rousseau és főleg Mably). Constant felolvasásából került a politikai és egyéni szabadság ellentét hirdető nézet s ennek történeti alkalmazása: a mindenható görög államról szóló tan a német liberalizmus irataiba (Mohl és társai) s innen a régiségtani kézikönyvekbe (Hermann, az egész fejlődésre nézve 1. Jellinek munkáját, melyet alább fogok idézni). Burckhardt a német tudományon kívül, úgy látszik, erősen Fustel de Coulanges hatása alatt állott, kit idéz és aki közismert könyvében (La cité antique) széles alapon és nagy történeti ismerettel bizonygatta a Constant-féle tételt (III. k. 18. fejez.: De l'omnipotence de l'État, les anciens n'ont pas connu la liberté individuelle).

Publicisztikai irányokból, politikai pártállásokból fakadó történetírással szemben eleve bizalmatlanoknak kell lennünk. A hamis általánosítás a legellentétesebb nézeteket egyforma készséggel teremti meg olyan esetekben. Lám, a liberális Grote az önkormányzatú Angliában a szabadság és egyenlőség legszebb képviselőjének tüntette fel ugyanazon athéni államot, melyet a centralisztikus Franciaország liberalizmusa az önkény megtestesítőjének látott. Az egyik csak azt veszi észre a régmúlt történetében, amiért pártállásánál fogva lelkesednie, a másik, amiért ugyanazon alapon félnie illik. Ami a polisz mindenhatóságának tanát illeti, úgy egészen világos, hogy Constant-ban és követőiben a saját állammentes szférája féltékeny nyárspolgár gondolkozott olyaténképp a görögökről. A maga politikai indefferentizmusában észre sem vette a modern liberális eszméknek híve, hogy a politikai szabadságra áhítozó görög önként vállalta a közügyek vezetésének súlyos terhét magára, s hogy a személyes érdekek ezen feláldozása, melyet a politikai ambíció követelt meg, nem helyezhető egysorba az önkényes állami beavatkozásokkal. Az egész nap közügyekkel foglalkozó, népgyűlésező, tanácskozó, szavazó, ítélkező athéni polgár mindenesetre a polisz rabszolgája volt, mert egyéni szabadságának nem élhetett, de saját magát tette meg azzá!

Burckhardt általános gondolkozását az államról, ennek fogalmi határairól, feladatairól már ismerjük, őt is modern liberalizmusa erősítette meg a minden egyebet legyűrő, magába olvasztó görög állam eszméjében. A kérdés érdemére nézve Jellinek fejtegetéseire utalok a legújabb irodalom köréből (Das Recht des modernen Staates I., Allgemeine Staatslehre, 264-284: Der hellenische Staat). A közfelfogással szemben rámutatott a jól kialakult görög magánjogra, melyet csak az egyéni érdekek és szükségletek tág körű figyelembevétele tett lehetővé, emlékbe hívja a Kr. e. 5. századnak erősen individualisztikus elméleteit, amelyek az állami mindenhatóság szótlan elismerése mellett nem képzelhetők, megengedi bár, hogy a személy szabadságjogainak kodifikálására nem igen került sor a görögség között, de a történeti fejlődés feltételeiben látja ennek okát (a görög demokrácia nem egy abszolút hatalom ellen folytatott százados küzdelemben bontakozott elő.) Tehát Burckhardt főtézisén nagy megszorításokat kell majd végeznünk még az esetben is, ha elismerjük, hogy a görögség a személy fogalmát modern jogi és etikai értelemben véve meg nem ismerte. De Burckhardt rajzának részleteihez sem fogunk kritika nélkül hozzájárulni.

A kép, melyet Burckhardt elénk tár, nem annyira egységes, ha egységen a jól meghatározott részek harmóniáját értjük, mint inkább egybefolyó. Csak ha külön-külön vesszük számba azon általános tényezőket, amelyek hatása alatt a görög intézmények alakultak, s ha ezen intézményeket is egyrészt külön-külön magokban, másrészt az általános tényezőkhöz való viszonyokban tesszük vizsgálat tárgyává, csak akkor remélhetjük majd, hogy a görög állam igazságos megítéléséhez fogunk eljutni. Például mintha Burckhardt olykor-olykor közel jutna ahhoz, hogy az athéni demokrácia jelentőségeiben a tömeglélektani faktort észre vegye, de anélkül, hogy a tömeg szerepét, s ennek következményeit minden esetben, egyes eseményeknél is intézményeknél tudatosan mérlegelné (mai tömegpszichológia Burckhardt számára természetesen még nem is létezett). A görög demokratikus fejlődés tragikumát abban látja, hogy a politikailag felszabadult egyén az állami mindenhatóság kötelékei közt marad, inkább abban látnám, hogy az, aki megtanulta, hogy a maga fejével gondolkozzék, a tömegszerű együttlét gyakran és kényszerű módon megismétlődő alkalmai miatt épp a legfontosabb ügyekben megint csak környezetétől megkötötten mint tömeg gondolkozik. Az állam presztízsével visszaélő demagógokkal és szikofantákkal magyarázza Burckhardt az athéni igazságszolgáltatás züllöttségét. A magyarázat kissé személyekhez kapcsolt, s bizonyára nem teljes, ha nem gondolunk minden népbíróság (modern esküdtszék) tömeg-jellegére, amely szabad utat nyit érzelmek, hangulatok érvényesülésének, és ha nem vesszük számba egy oly perrendtartás következményeit, amely megengedte, hogy védő és vádlott "tárgyon kívül" a legszélsőbb alapon és a legszemélyesebb formában érvelhessen. Ily körülmények között alig képzelhetünk hangnemben, érdemben másfajta törvényszéki tárgyalást, mint aminőre a ránk maradt athéni párbeszédek vetnek előnytelenül világot.

Burckhardt nem az igazi görög poliszt festi, de képeinek megvan az érdeme, hogy eleven erővel figyelmeztet arra, hol kell az idealizáltat, a szokott szépítgetéssel megfestettet helyesbíteni (így Pohlmann is: Grundriss der greich. Geschichte 39 és Aus Altertum und Gegenwart, Neue Folge, 297). És körülbelül ugyanezt mondhatjuk kultúrtörténetének legáltalánosabb fejtegetéséről is, melyben a görögöknek az életre vonatkozó tényleges és átlagos nézetét akarja megállapítani. (Zur Gesamtbilanz des griechischen Lebens, II. 341 köv. 1.) Az eredmény az, hogy a görögök pesszimisták voltak, mert szükségképp azokká kellett lenniük. Mindenekelőtt már a priori nem hiszem, hogy egy magát százados kultúrában fönntartó és érvényesítő népet olyan szóval lehetne jellemezni, amely mögött az élettagadás szubjektivizmusa lappang, sőt nem hiszem, hogy egész nép egyáltalán képzelhető lenne pesszimistának. Maga Burckhardt is érzi az ellentmondó emlékek súlyát, s tételével, egész schopenhaueri nézőpontjával kevéssé összhangban optimistának mondja azoknak közvetlen alaptemperamentumát, kiknek alkotásai ösztönében mind a mai napig gyönyörködünk (G. II. 389). Amit azután történeti bizonyítékként felsorol, az sok tekintetben az össze nem tartozó és így egymást kölcsönösen nem támogató tények sorozata. A görög mitológiában, különösen annak régibb rétegében található sötét vonást (den Willen zum Düsteren - mint Burckhardt mondja) minden primitív mitológiában megtalálhatjuk, a Keosi öregek önkéntes halála meg éppenséggel csak valamely kezdetleges szokásnak emléke lehet. Már egészen más körbe tartoznak azon itt-ott tömegjelenségként mutatkozó öngyilkosságok (a milétoszi leányok esete, "a phokisi őrültség"), amelyekre görög területen egyrészt vallási motívumok, másrészt az irtó háborúk által teremtett helyzetek adhattak okot. Megint mást jelentenek a bölcsészeti iskolák tanai és állásfoglalásai, de itt épp a sztoikusok hajlamát, hogy a bölcs maga vet véget életének nem mondhatjuk egy pesszimisztikus világnézet corolláriumának: az élet tudvalevőleg közömbös a sztoikus szemei előtt. Közmondásokban, költészetben kétségkívül sokszor felcseng, s görög ember fülében gyakran felcsenghetett az élet hiúságának hangja, de alkalomszerű megnyilatkozások nem bizonyítanak általános alaphangulatok mellett, különösen nem, ha egy egész népről van szó. Burckhardt nézete jól ellensúlyozhatja azon nem kevésbé valótlan hellenoteizmust, amelynek Schiller költészete adott klasszikus kifejezést (Die Götter Griechenlands), de érvei valójában csak azt bizonyítják, hogy az élet sokféleképp alakuló, változó viszonyai között a görögök - ha nem is pesszimisták - emberek voltak.

Burckhardt kultúrtörténetének érdeme nem új tények megállapításában rejlik, hanem új értékelésekben. Tán rengeteg tudással összehordott, nagy művészettel csoportosított anyagát is szívesen meg fogja olykor-olykor a kutató tekinteni, de elsősorban olyasvalamiért keresi még föl a munkát, ami minden népre, minden korra nézve folyton módosul, amit sehogy sem sikerül a tudományos igazság hálójában megfogni. Burckhardt kultúrtörténetét a mi Schvarz Gyulánk könyvei mellé állíthatjuk, aki más kiindulási pontból és más érvelésekkel az athéni állam ugyanafféle megítéléséhez jutott el, mint aminőhöz Burckhardt az egész görög poliszt illetőleg. Az egzakt tudás nemsok újat talál műveikben, de ezek értékes forrásai maradnak azon szubjektivizmusnak, amely a történettudománytól elválaszthatatlan (v. ö. akadémiai emlékbeszédemet Schvarz Gyuláról, 1917). Nekünk, görög filológusoknak jó mértékünk van annak elbírálásánál, hogy e szempontból a görögségre vonatkozó új vagy újszerű értékelések szempontjából kinek mennyit és mit köszönhetünk: csak Billeter nem rég megjelent összeállításait kell lapozgatni (Die Anschauungen vom Wesen des Griechentums, 1911), az indexben kevés nevet találunk, amely mellett annyi a hivatkozások száma, mint amennyi a Burckhardt-é mellett. Az ő egyoldalú rajongása a görög mítoszért, művészetért, költészetért és keményítélete a poliszról, az államhatalomról túlzások, de harmóniában vannak finom esztéta lelkével!

*

Burckhardt, hallottuk, visszautasította a berlini katedrát és növekvő bizalmatlansággal kisérte az egységessé lett Németország politikai fejlődését. A berlini egyetemen a múlt század 70-es éveitől kezdve Treitschke fejezte ki leghűbben és leghatározottabban az újszerű német szellemet történeti és politikai előadásaiban (Politik L., II.), melyekben az angol impérium tűrhetetlenségére utalt, erőteljes gyarmati politikát követelt s a tengerek szabadsága érdekében nemcsak nem félt a hatalmi összekoccanás lehetőségétől, de ismerve a megalkuvást nem tűrő ellenséget, tán még óhajtotta is azt, bizakodással hirdetve államtudományának legfőbb tételeként: Der Staat ist Macht. A világháború lezajlott és nem a német fegyverek győzelmével végződött. Akik Burckhardthoz közelebb állottak, azt mondják, hogy a művészettel, tudománnyal való foglalkozása narkotikum volt az élet ellen. Úgy gondolom, hogy most a nagy változás után a német irodalom híveinek körében meg fog szaporodni azoknak a száma, akik fokozódó szeretettel térnek Burckhardt "igazolt" tudományához, csendes kultúrát, nem hatalmat hirdető történetírásához vissza, ha más célból nem, mint narkotikumhoz.

 

[*] Ama bizonyos Benjamin Constant de Rebecque-ről van szó, aki Adolphe című regénye által a magyar szépirodalmat is közelebbről érdekli (Eötvös). Publicisztikai munkásságán kívül (Napoleon usurpatiója ellen) vallástörténeti kérdésekkel is foglalkozott, többek közt: Du polythéisme romain (1833, 2. köt.), melyet a görög filozófiával és a keresztény vallással való kapcsolatában tárgyal.