Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 1. szám · / · Schöpflin Aladár: A PIROS RUHÁS NŐ

Schöpflin Aladár: A PIROS RUHÁS NŐ
REGÉNY
III.

Vaymár lefeküdt a díványra, a cigarettáját eldobta. Szégyellte magát. Máskor sem örült volna ennek az arckép-ügynek, de belement volna a felesége kedviért, a családi béke kedviért, tekintettel az öreg úrra - mindazért a számtalan apró és nagyobb melléktekintetéért, amelyeknél fogva házasságának öt éve alatt napról-napra, szinte óráról órára megtett valamit, amire nem volt kedve, beleegyezett valamibe, ami nem felelt meg ízlésének, mondott valamit, aminek az ellenkezőjét gondolta. Mért éppen most ez a konfliktus? Hisz ő már rég beletörődött abba, hogy folyton meg kell alkudni a környezetével, már azt hitte, hozzájuk alakult, lassacskán összesimult velük. Hát ez még se lehet? De muszáj meglennie, mert másképp hogy tud élni ebben a környezetben? Neki kell simulnia a környezethez, mert az lehetetlen, hogy a környezet simuljon hozzá. A környezete az egész körülötte élő világot jelenti, ő pedig egyedül van, hogy kívánhatná, hogy az vállalja magára az ő nézeteit, ízlését? Amit Vilma mond vagy gondol, ugyanabban a helyzetben pontosan ugyanazt mondaná mindenki a városban, mert pontosan ugyanazok a nézetei, ugyanazt az ízlése, az életideálja mindenkinek. Ő úgy tévedt ide közéjük, mint egy idegen fajta ember, messze más tájról jött jövevény s csak természetes, hogy neki kell simulni. Itt az embereknek közös gondolataik vannak, gyökeresek, bizonyosak, vitán felüliek, nem egyéni gondolatok, hanem osztályok gondolatai, kollektív gondolatok, ősi hagyományokból közös érdekekből, közös életformából fejlettek. A városi tradíciós polgárság gondolatvilága ez, amely eleve meghatározza mindenkinek állásfoglalását minden helyzetben, fölöslegessé tesz minden egyéni gondolkozást, mert kész formákat nyújt, amelyekbe csak bele kell az embernek illeszkedni. Hogy tudná ő érvényesíteni a maga különleges észjárását, amely egészen egyéni, csak az övé, tradiciótlan, senkivel sem osztozó, forrongó s amennyiben van benne valami közös egy kaszttal, olyan kaszttal közös, amelynek itt, ebben a környezetben ő az egyetlen példánya. Azzal, hogy ott hagyta a művészetet, rajztanár lett és beleházasodott egy jómódú patrícius családba, belépett ő is a városi polgári osztályba s ennek le kell vonni a konzekvenciáját, vállalnia kell ennek az osztálynak az erkölcsét, ízlését, gondolatvilágát.

Eddig nem is volt olyan nehéz. Mikor Budapestről hazajött szülővárosába, mint újonnan megválasztott líceumi rajztanár, kiábrándulva a művészetből, az örök szakítás elhatározásával, eleinte örült is az új helyzetnek. Tetszett neki, hogy végre, huszonöt éves korában rendezett viszonyok közé jutott. Eddig csak a küzdelmet, a szegénység apró, de örökös megaláztatásait ismerte. A letört és korán elhalt kishivatalnoknak fia csak nagy kínnal tudta iskoláit elvégezni. Anyjának nem volt semmije, sem vagyona, sem nyugdíja, sem valami határozott kenyeret adó tudása, úgy vergődött keresztül az életen, ahogy tudott: fehérneműt varrt, ruhát is házmesternéknek, mindenféle munkát vállalt, mégse volt soha biztos, miből fognak másnap ebédelni. Ebben a küzdelemben tönkrement nemcsak ifjúsága és szépsége, hanem úri származásának kultúrája, természettől adott szellemi tehetségei, sőt lelki finomsága is. Rosszkedvű, házsártos és indulatos, korán megöregedett asszony lett belőle. Ahhoz azonban szinte mániákus szívóssággal ragaszkodott, hogy a fia elvégezze tanulmányait, úri ember legyen belőle, annak az osztálynak tagja, amelyből őt sorsa lesüllyesztette a leplezett proletársorba, amelyhez azonban egész lelkével tartozott s úgy érezte, született joga is van hozzá. A fiú tanult, hol koplalva, hol nem, jobb módú rokonok ha odavetettek neki néha egy kis alamizsnát, a régi líceum stipendiumokkal támogatta ősi alapítványiból, ingyen ebéddel a konviktusban, mint tehetséges tanulót. Később, nagyobb diák korában, privát-órákat adott gyöngébb iskolatársainak s ebből időnkint egész csinosan pénzelt, úgy, hogy bár keresetének javarészét anyjának adta, több volt a zsebpénze, mint legmódosabb iskolatársainak. Ez bizonyos önérzetet fejlesztett ki benne az önmagát eltartó fiatalember függetlenség-érzését. Ekkoriban kezdett benne ébredni a művészi ösztön, a rajzolásban, melyet eddig csak mulatságból űzött, mert igen korán kifejlődött benne az erre való ügyesség, komoly gyönyörűséget kezdett találni. Teljesen művészet nélkül való környezetében neki magának kellett felfedeznie a művészetet, mint gyönyörforrást és mint életcélt egyaránt, ez a felfedezés volt első nagy élménye. Most már minden gondolata a művészeté lett. Ha szabad ideje volt, mindig rajzolt. Anyja szidta is eleget a drága rajzpapír-pocsékolásért. Vakációban próbált vászonra olajfestékkel festeni, bár ez eleinte nehezen ment, mert a legelemibb mesterségbeli fogásokra is magától kellett sok kísérletezéssel rájönnie, nem volt senkije, aki megmutatta volna neki, hogy kell a vásznat a festésre előkészíteni, a festéket keverni, az ecsettel bánni. Keservesen küzdötte le ezeket a primitív nehézségeket s még később, művésznövendék korában is sokáig voltak olyan furcsaságai a mesterség elemi dolgaiban, amelyekért társai kicsúfolták. Legtöbbet egy cégfestőtől tanult, akinek a házában laktak s akit meglesett, mikor az udvarba Baross Gábor és gróf Zichy Jenő képét festette borbélycégérnek. A művészetről, történetéről, elméletéről nem tudott semmit, csak egy-két nevet, amelyet véletlenül hallott. Ebben a magyar tanárja jött segítségére, aki annak idején hallgatta az egyetemen Pasteiner előadásait s ezen az alapon művészeti szakértőnek tartotta magát. Egyszer vakációban a Duna-ligetben sétálgatva, meglátta a kis Vaymárt festeni, szóba állt vele, kivallatta, megdicsérte a törekvését, megbírálta a képét s meghívta magához. Kölcsönadta neki, ami művészetre vonatkozó könyve volt, egy kis német műtörténetet, Michel Angelo és Murillo életrajzát, amelyből a fiú előtt megnyílt a művészet ragyogó világa, a művészpálya minden küzdelme és dicsősége. A hegyi park gesztenyefái alatt ekkor megesküdött, hogy egy élete, egy halála, művész lesz belőle.

Az anyja előtt, amennyire lehetett, rejtegette álmait, még művészi kísérleteit is. Ösztönszerűleg érezte, hogy tervei akadályra találnának az öreg asszonynál, aki valóban kétségbe is esett volna miattuk. Nagyon homályos fogalmai voltak a művészetről és művészpályáról, de érezte, hogy fiának művész-hajlandósága szokatlan, új zavaró valami, ami felboríthatja az ő életprogramját, fia jövőjére vonatkozó számításait s ezért irtózott tőle. Olcsó, füzetes regényekből, amelyekből szűk körén túlmenő életismereteit merítette, azt tanulta, hogy a művészélet valami züllött, nyomorgó bohémség, örökös pénzzavar és léha szélhámoskodás, társadalmi degradáltság és erkölcsi elfajulás. A művészek padlásszobában dideregnek télen, a szomszéd kerítésből lopnak fát, ágyneműiket eladják a zsidóknak, aljas modellányokkal és egyéb grizettekkel hancúroznak, tüdővészt kapnak és a szemétdombon pusztulnak el - ilyenforma képet adott neki a rossz regényekből kiolvasott bohém-romantika. A művészeket körülbelül egy sorba tette a vándorcirkusz artistáival és a muzsikus cigányokkal. Inkább a terítőn látta volna a fiát, mint a művészek között. Különben is, már maga az a tény is kétségbe ejtette volna, hogy a fia nem itt, Óváron akarja életét eltölteni. Ő maga sohasem volt kívül ezen a városon s nem bírt más helyet elképzelni sem. Budapestre pedig úgy gondolt mint a bűn, a csalás, a romlottság zsidófészkére, látatlanul is undorodott tőle. Életének az volt az álma, hogy a fia tanár legyen a líceumban. Talán az is táplálta ezt a vágyát, hogy fiatal korának legforróbb szerelme egy líceumi tanár volt. De különben is a tanári pálya roppantul imponált neki. Ha fiának valami ügyében néha fölment az iskolába, beszélni az igazgatóval vagy valamelyik tanárral, ezeknek komoly, jóakaró, lassú vagy temperamentumosan pattogó beszéde olyan áhitatosan hatott rá, mint az emberi okosság és a tekintély esszenciája. Elnézte a tanárokat, amint lassan jönnek az iskolából, a gyerekek, de még a szülők is köszöngetnek nekik, néha rászólnak a rakoncátlanul futkozó fiúkra, ez a kép kimondhatatlanul tetszett neki. Lassankint egész életideálja egyetlen képben sűrűsödött össze fantáziájában, amint ő , gondozott külsejű, egyszerű, de tiszta feketeruhás asszony karonfogva megy végig a promenádon szép, fiatal, komoly tanár-fiával, lassan lépkedve, jobbra-balra köszöngetve, fogadva a férjhez vágyó lányok és a lányos mamák mosolygó üdvözlését. Ez a kép, a beteljesülés reményével, volt számára a földi menyország, keserves küzdelmeinek jutalma, nyomorúságos életének nagy, végleges sikere, az életcélja, kárpótlás a múltért, egész elrontott életéért, vigasztalása a jelennek, minden, amiért élni és küzdeni érdemes. S ezt a diadalt itt Óváron akarta megérni, hogy lássák azok, akik tanúi voltak megaláztatása évtizedeinek.

Legjobban a latin-tanárság tetszett neki. A latin, az roppantul imponált neki. Nem igen tudta, az igaz, mire való, nem is igen gondolkozott róla, de néha elővette a fia latin könyveit és elgyönyörködött érhetetlen szövegükben, furcsa jegyzeteikben, nagyképűsködő előszavaikban. Mindezt tudni és tanítani valóban szép dolog lehet, megérdemel minden tiszteletet, aki erre képes. Nyilván az keltette benne ezt a furcsa latin-áhítatot, hogy akkor éppen az igazgató tanította a latint a líceumban, egy nagyon nagyképű, tekintélytartó ember, akinek a városban is meglehetős tekintélye volt, állásánál, ünnepi szónoki szerplésénél fogva, s nem utolsó sorban azért, mert gazdagon házasodott és szép nagy háza, kertje volt az iskola közelében.

Ezért viseltetett ellenséges indulattal fiának művészkedése ellen, bár indulatáról magamagának sem tudott volna számot adni, hiszen az soha eszébe sem jutott, hogy fia művész is akarhatna lenni. A fiú érezte ezt, nem akart anyjának keserűséget szerezni s különben is már akkor olyan természetű volt, hogy jobban szeretett hallgatva kibújni a konfliktusok és komplikációk alól, elkerülni minden erősebb összeütközést, még ha áldozatokat is kell ezért hoznia önmagából. Emiatt meglehetős békességben éltek ketten az anyjával, aki néha ok nélkül, egyszerűen kínlódó élete terhétől ingerültségi rohamokba esett és ilyenkor kiárasztotta rá minden keserűségét, szegény elnyomorodott lelkének minden eldurvulását, de ő béketűréssel, szomorú belenyugvással hallgatta panaszait és átkozódásait. Szerette anyját és sajnálta, eltűrt tőle mindent, anélkül, hogy rossz érzés támadt volna benne ellene. Azt azonban korán megszokta, hogy igazi valóját elrejtse előle, fejlődő gondolatait, vágyait, forrongó élet-ideáljait elhallgassa, sőt hogy úgy tegyen, mintha mindenben egy nézeten lenne anyjával. Sokszor terhére esett ez a fiatal ábrándok, fölhevülések, az ifjúi közlékenység korában, de viselte ezt a terhet, mert úgy érezte, hogy viselnie kell s mert félt azoktól a nehézségektől, amelyekbe ütköznék, ha elárulná magát. A folytonos alkalmazkodásban kissé ellankadt fiatal energiája, szkeptikussá és bizalmatlanná vált önmagával szemben, soha sem tudott teljesen, szilárdul bízni önmagában, az önmaga igazában, amelynek ellentmondott az egész körülötte lévő világ. Rossz órákban megingott elhatározása is, hogy művész lesz s szomorúan beletörődött anyja terveibe.

Egy dologban azonban nem engedett, szembeszállott anyjával is. Tovább is rajzolgatott, festegetett, egyre fokozódó gyönyörűséggel. Akárhogy szidta is értük anyja, nem hagyott fel próbálkozásaival. Ebben segítségére jöttek némi sikerei az iskolában, amelyekre rajzoló tehetsége révén tett szert. Egy nagy képen megrajzolta Cézár hídját a Rhodanuson, amint a légiók átvonultak rajta, pontosan a De Bello Gallico leírása szerint. A képet az egyik latin tanár nagy tetszéssel fogadta, az iskola költségén berámáztatta és felakasztatta az V.-ik osztályú tanteremben. Mikor a hetedikbe járt, megrajzolta az igazgató életnagyságú arcképét krétával. Az igazgató némi szkepszissel ugyan, de szívesen ült neki és a kép meglehetősen sikerült. Az igazgató huszonötödik jubileumi ünnepén nagy éljenzés közben leplezték le s az ünnepet rendező magyar tanár szép beszédében megdicsérte fiatal tanítványa ügyességét és átnyújtott neki az intézet egy jóakarójának adományából ötven koronát. Az öreg Vaymárné ott ült egyszerű fekete ruhában a közönség között, hallotta, amint a többi asszonyok suttogva rámutatnak, néhány úri nő, aki ismerte, gratulált is neki. Szegény öreg asszony sírt örömében, úgy érezte, kezdődik már számára a jutalmazás ideje. Csak azt sajnálta, hogy a közönség között nincs senki a vele egy házban lakók közül. Mennyire emelné a tekintélyét előttük, ha látnák dicsőségét! Másképp sírt volna, ha meg tudja érteni fia arcán az első primitív művészi siker önérzetes ragyogását, a szemében felcsillanó elhatározást! A fiú azzal ment haza az ünnepről, hogy mindent megmond anyjának, a terveit, a vágyait, a reményeit, de látva anyja boldog, büszke örömét, hallgatott, nem akarta elrontani szegény öreg asszony első tiszta örömnapját tizenöt évi ború és komorság után. Annyi haszna mégis volt a dologból, hogy az anyja azóta nem szólt, ha mégannyit rajzolt és festett is és megengedte, hogy az ötven koronából nagy csomó rajzpapírt, néhány festéket, vásznat, ecsetet vegyen, nem különben két-három művészeti könyvet, ami éppen megvolt véletlenül a helybeli könyvkereskedő raktárában.

Ahelyett, hogy az anyjának szólt volna, elment a magyar tanárhoz, aki iránt a legtöbb bizalmat érezte és akitől a legtöbb megértést remélte, mióta azokat a könyveket kapta tőle. Feltárta előtte szíve vágyait, terveit, anyja szándékait és tanácsot kért tőle, mitévő legyen.

- Hát bizony, nem olyan könnyű dolog tanácsot adni fiam - felelt a tanár komolykodva. - A művészi pálya szép, nagyon szép, de bizonytalan ám. Sok küzdelemmel jár, sok veszedelemmel, akinek sikerül, annak jó, de ha nem sikerül, hát akkor bizony csak nyomorgás. Aztán meg féltem is magát, fiatal ember, könnyen enged minden hatásnak és hátha belekerül abba a veszekedett modern áramlatba. Akkor aztán vége... A művészek nem valami finom társaság ám, egyetemi hallgató koromban láttam őket, sok köztük a züllött, lump ember, különösen a fiatalja közt. Hát lelkiismeretesen csak azt mondhatom, hallgasson az anyjára. Ha szeret rajzolgatni, festegetni, azt így is megteheti.

- De én egészen a művészetnek szeretném szentelni magamat, tanár úr kérem, - mondta a fiú, majdnem sírva, hogy egyetlen bizalmi embere is cserben hagyja. Tanácsért ment a tanárhoz, de csak abban az önmaga előtt is titkolt reményben, hogy azt fogja tanácsolni, amit ő is akar.

- Hát akkor adja magát műtörténetre - felelt a tanár. - Gyönyörű tudomány, magam is foglalkoztam vele. Vagy ha nem akar tudós lenni, hát legyen rajztanár.

A fiú fellélegzett. Íme megvan a híd, amelyen bevonulhat álmai paradicsomába, anyjával való harcok nélkül.

- Menjen a rajztanárképzőbe érettségi után - folytatta a tanár. - Ott elválik, ha igazán művésznek való, akkor lehet művész, ha nem, akkor legalább lesz fiatal, jó rajztanárunk. Az öreg Bolicsek úgysem ér semmit, addigra meg is érik a penzióra.

A fiú megnyugodva ment haza s közölte tervét anyjával. Az öreg asszonynak nem tetszett a dolog, eleinte a teljes tájékozatlanság makacsságával ragaszkodott a latin tanársághoz, aztán mégis belenyugodott a rajztanárságba. Leginkább az térítette meg, hogy a magyar tanár ajánlotta a dolgot és hogy a líceumba a latin tanárok fiatal emberek, az öreg Bolicsek meg már erősen érik a penzióra.

(folyt. köv.)