Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 1. szám

Schöpflin Aladár: A PIROS RUHÁS NŐ
REGÉNY

A júliusi meleg napsütésben mintha ujjongó ünnepet ült volna a Kálvária-hegy oldala. A nagy fény mámorba szórta szét a fák, bokrok színét, a fák árnyéka alig láthatóan, mintegy örömtől átmelegítve rajzolódott a fűre, amely szinte ringatózott a szöcskék, pillangók, mindenféle bogarak nyüzsgésétől. Az egész természet kacagott a boldogságtól. Az egyetemes életörömnek ezt a képét teljessé tette a fa nagyságára nőtt groteszken girbe-gurba, humoros öreg galagonyabokor, amely úgy állott a füves hegyoldalon, mint valami mulatós vén ember, aki komikusan duhaj mozdulatokkal illeget magát a napsugarak vidám muzsikájára.

Nem messze ettől a galagonyától, alacsony tábori széken ült Vaymár Sándor. Előtte állványon a festővászna. Izgatott gyorsasággal dolgozott, munkájába egész testével és lelkével elmerülve. Szinte átolvadt a természetbe, amelyet vásznán meg akart rögzíteni, együtt ujjongott a füvekkel, bokrokkal egész lelkét eltöltötte a világnak minden egyébről, múltról, jövőről megfeledkező öröme, a jelennek a pillanatnak az érzése, egész lényének ebben való koncentrálódása, ami a teljes boldogság egyetlen kurta lehetősége az életben. A munkája sem volt munka, inkább valami lényének pillanatnyi állapotából kisarjadzó természetes élet-funkció, olyan, mint a fagallyak bólogatása a könnyű szélben, mint a rigó éneklése, mint a szöcskék játszadozó szökellése. Úgy érezte, hogy ő nem a természettől különálló valami, hanem maga is természet, egy darabja ennek a nagy egésznek s a kép is, amelyet fest, nem ábrázolója, hanem része a tájnak, akár csak a galagonyabokor árnyéka ott a füvön.

Már csaknem egészen kész volt a kép, inkább csak pepecselt rajta, megigazgatott egy-egy színt, egy-egy vonalat, mint aki nem tud még elválni egy helytől, ahol nagyon jól érezte magát s mikor már elvégezte dolgát, még mindig keres valami ürügyet az ottmaradásra. Aztán letette az ecsetet, nagyot nyújtózott ültében, elővett egy cigarettát, rágyújtott. Mintha valami villámos áram folytonossága megszakadt volna benne, hirtelen visszatért a tudata a mindennapi életbe, az önfeledt természeti lényből ismét Vaymár Sándor, az óvári líceum fiatal rajztanára lett. Csak a lelkében továbbrezgő megelégedett öröm maradt meg, mint emlék, az előbbi elragadtatásból.

- Jó élni gondolta - még egyet nyújtózva s maga sem vette észre, hogy ezt a két, oly ritkán kapcsolódó szót hangosan kimondta.

Ekkor hátulról mintha valami láthatatlan árnyék borult volna rá. Csak pillanatok múlva eszmélt erre az érzésre, amely azt adta tudtára, hogy valaki áll mögötte. Az alatt a szempillantás alatt, amíg hátra fordult, megérezte azt is, hogy az a valaki nő. Halk elkedvetlenedés suhant végig egész valóján, valami kíváncsi, indiszkrét asszonyszemély, akivel most majd udvariasan kell bánni, s aki ki fogja lopni csöndes, derült hangulatából. Hátrafordult: Baltazár Ilonka állott mögötte, feleségének másod unokatestvére, piros ruhában, égő piros napernyővel a vállán. A fiatal asszony - nagyon fiatal volt, alig huszonkét éves, de már elvált asszony - zavarba jött Vaymár hirtelen fordulására.

-Ne haragudjon, hogy megzavarom - mondta forró pirosra vált arccal, - de nem bírtam ellenállni a csábításnak. Sohasem láttam még, hogy dolgoznak a festők, hát megálltam egy pillanatra, gondoltam, majd eltűnök, mielőtt észrevenne. De aztán... olyan szép ez a kép és olyan érdekes volt az egész... nem bírtam odébb állni.

Mind nagyobb zavarba beszélte bele magát, Vaymárnak az az érzése volt, hogy nem asszony áll előtte, hanem ijedős fiatal leány.

- Tetszik a kép? - kérdezte elmosolyodva. Az előbbi rossz érzése megenyhült, az asszonyka olyan természetes volt zavarában s olyan kedves, hogy nem tudott rá rossz érzéssel nézni. Különben is - a feleségével ellentétben, aki mindig igyekezett rosszat mondani másodunoka-fivéréről s feszült viszonyban is volt vele, ha nem is éppen nyílt haragban - ő neki mindig rokonszenves volt ez a kis Ilonka, anélkül, hogy tudná miért, bizonyos szolidaritást érzett vele s gondolatban mindig ellentmondott a felesége maliciózus kritikájának.

- Nagyon szép - mondta a fiatal asszony őszintén. - Nincs jogom kritizálni, nem értek a képekhez, csak annyit tudok, hogy nekem nagyon tetszik.

- Mindenki ért a képekhez, aki érzi, ami szép - felelt a festő.

- Igen ám: de tudja, hogy én most, itt látok először festett képet, eredetit, olyat, amit művész csinált?

- Hogy lehet az? - csodálkozott Vaymár.

- Hát hol láttam volna? - folytatta az asszony. - Odahaza minálunk? Az apámnak a házában csupa fotográfia van, óriásira nagyított családi arcképek, néhány olajnyomat: szarvasok a hóban, a borkóstoló barát és effélék, meg a szegény anyám arcképe, melyet fotográfia után rajzolt valami kóbor mesterember. Ezt különösen utálom, ha ránézek, úgy érzem, mint valami inzultust... Másutt?... Mondjon valakit itt Óváron, akinek a falán csak egy jóravaló kép is lóg.

- De hát Budapesten csak volt, meg Bécsben?

- Hogyne lettem volna. Budapesten egy farsangot töltött, szegény anyámnak az volt az ambíciója, hogy lásson a Vigadó nagytermében táncolni. Azt hiszi, hozzájutottam ez alatt a három hét alatt, hogy kimenjek a Műcsarnokba, vagy a múzeumba? Bécsben ötször-hatszor voltam az apámmal, hol két, hol három napig, de mikor egyszer mondtam, szeretnék elmenni a képtárba, ő azt mondta, ez a buta idea és kivitt aztán a schönbruni állatkertbe.

Vaymár elnevette magát.

- Igaza van, itt Óváron minden apa így gondolkozik és minden nő így van a művészettel. De ha érdeklik a képek, jöjjön el hozzánk. Van néhány jó képem, festő barátaimtól, akikkel együtt kezdtem.., és akik híres művészek lettek azóta - tette hozzá némi melanchóliával.

Az asszonyka megint elpirult.

- Magukhoz? - mondta. - Tudja, az nem lehet. Vilmus kinézne a házból.

- Miért is nincsenek maguk jó viszonyban? - kérdezte Vaymár.

- Hiszen közeli rokonok és itt nagyon szokás a rokonságot tartani.

- Én nem tudom, - felelt az asszony egyszerűen. - Nem volt köztünk soha összeveszés. Talán csak, mert nagyon különböző természetek vagyunk. Vilmus olyan nagyon korrekt, annyira biztos a maga dolgában, ő bizonyosan sohasem követett el semmi bolondságot. Én pedig sok bolondságot követtem el, nem tehetek róla, olyan a természetem. Talán igazuk is van... Most már nem is járok közéjük, csak ha nagyon muszáj... Aztán elváltam az uramtól és Óváron nagy bűn elvált asszonynak lenni.

Az asszonyka közben leült a fűbe és a napernyőjével játszva beszélt, őszintén, közvetlenül, némi daccal a hangjában.

- És most mit csinál egész nap? - kérdezte Vaymár.

Megérzett valamit a fiatalasszony lényegéből, komplexebbnek érezte, mint amilyennek a környezetében levő átlag nők s a helyzetét a világban különösnek, nyugtalannak, lehetőségekkel és bonyodalmaknak csíráival telítettnek.

- Istenem, mit csinálhatok? Zongorázom és sétálok. Mindennap öt órát zongorázom és négyet sétálok. Olvasok is néha sokat, mindenfélét össze-vissza. Ez is rossz, nincs senkim, aki megmutatná, mit, hogyan olvassak és akivel beszélgethessek arról, amit olvastam. Ezért néha hetekre elmegy a kedvem az olvasástól. Néha véletlenül tudom meg, egy újságcikkből, hogy amit olvastam, remekmű volt. A Karamazov-testvéreket olvasta? Én úgy olvastam, hogy fogalmam sem volt róla, ki az a Dosztojevszkij, csak éppen hallottam, hogy az orosz írók jók. Majd belebetegedtem, úgy megtépett ez a könyv. S képzelje, most egy hét előtt tudtam csak meg, hogy ez a legnagyobb remekművek egyike és írója a legnagyobb szellem. Most meghozattam összes műveit németül, de nem merem olvasni, félek, hogy nagyon megzavar. Hát így vagyok a könyvekkel. A zongorával mégis jobban vagyok. Néha feljön hozzám öreg mesterem, Szolcsányi bácsi, beszélgetünk a zenéről, ad egy-egy könyvet elolvasni, zenetörténetet, Beethoven életrajzát, mi mást. Azt mondja, tehetséges vagyok, az egyetlen tehetség, aki negyven év óta itt Óváron a keze alatt megfordult, bíztat, menjek Pestre vagy Bécsbe, tanuljak rendszeresen, legyek művésznő...

- Hát miért nem teszi? - kérdezte Vaymár. - Igazán meg kéne próbálnia. Ha az öreg mondja... pedig ő ért hozzá... Az egyetlen ember Óváron, aki ért valamihez.

- Szeretném megtenni, de nem tudom magamat rászánni. Ez az itteni levegő elernyeszt. Itt még sohasem volt nő, aki valamire elhatározta volna magát. Valamire olyanra, hogy maga vegye a kezébe a sorsát. Aztán meg a családi körülmények...

- Mifélék? Talán az öreg nem ad pénzt? - kérdezte Vaymár.

- Nem az. Nem is kellene tőle. Van némi saját vagyonom, vagy harmincezer korona, amit a nagyanyától örököltem. Szabadon rendelkezem vele. Ez úgy-e elég lenne? De az apám... tudja, derék ember, de már nem fiatal és könnyen elhagyja magát. Haragudna, ha elmennék, egészen a gazdaasszonya befolyása alá kerülne. Biztosan elvenné feleségül. Ez pedig züllés volna... Nem anyagilag, hanem erkölcsileg... Az a bestia erre pályázik... Tudja, a dolgok nem olyan egyszerűek... Még ha biztosan tudnám, hogy lesz belőlem valami... Mégsem szeretném mint zongoramesternő végezni, ezért nem volna érdemes... Hátha téved Szolcsányi bácsi... hiszen annyi tehetségtelen kalimpálást hall... nem csoda, ha megtévesztené valaki, aki meg tudja ütni a billentyűt... így hát, tudja, nem csinálok semmit. Várom, hogy talán jön magától valami változás.

Halkan beszélt, szemeit lesütve, küszködve a szavakkal, érzett a beszédjén, hogy ezeket a dolgokat most mondja el először, most beszéd közben jutnak benne világos öntudatra, maga is meg van lepetve és zavarba jön tőlük. Vaymár gyönyörködött benne, szép volt meleg, bizalmas vallomásaiban, mintha hirtelen, maga számára is váratlan impulzusának engedve valami szűzességét adta volna oda: a gondolatainak, a lelki küzködésének szűzességét. A mozdulata, ahogy ült, ahogy kissé összehúzta a vállát s a fejét lehajtotta, szemérmes és odaadó volt. Vaymár öntudatlanul, semmire sem gondolva élvezte bájos szépségét a jelenetnek, a külső jelenségekre és történésekre beállított szeme szinte fontosabbá tette előtte az asszony mozdulatai, mint azt, amit mond. Most látta először, mennyire szép ez a nő, termete nem magas, mégis nagynak tetszik, mozgása ideges és rendkívül, ösztönszerűen intelligens, a szeme sötétkék mélységben csillogó, néha csaknem feketének látszik, öltözködése merész, nem-akartan is kacér, de természetes ízléssel összeválogatott. Vaymár úgy érezte, ritka látvány van előtte: egy asszony, akiben egyéniség fejledezik. Valami szolidaritás-félét is kezdett érezni vele - most jött rá, hogy régtől érzett rokonszenvének is ez volt a rejtelmes oka, - a művész-temperamentumok összetartozásának érzése volt ez.

- A változás a nőknél mindig férfit jelent - mondta Vaymár könnyebb hangnembe akarva terelni a beszélgetést.

- Nem kell férfi - mondta az asszony csaknem összeborzadva. Elég volt belőle egy. Ha tudná, mit éltem át... pedig csak öt hónapig voltam férjnél... Nem, erről ne beszéljünk.

Elpirult és zavarba jött, mintha valami illetlen dolog csúszott volna ki a száján, vagy mintha valami szégyelt titkát árulta volna el akaratlanul.

- Jól van - mondta Vaymár, maga is megijedve azon, hogy mit pendíthetett volna meg az asszonyban ártatlannak gondolt szavával. Valami tragikus árnyék suhant át az asszonyon és megsötétítette hirtelen támadt barátságukat. Vaymár vissza akarta fordítani a hangulatot az előbbi sínre s ezt mondta:

- Maga itt, abban a környezetben, amelybe beleszületett rosszul van elhelyezkedve. Lehetetlen, hogy így élje végig az életét. El kell szánnia magát.

- El kellene szánnom magamat... Ha ez nem volna olyan nehéz. Szakítani mindennel, ami van, és újat kezdeni, amiről azt sem tudom, van-e. Ezt az életet itt, bár nem érzem az enyémnek, de legalább ismerem. De mit tudok a művészek életéről? Apáink, anyáink tudja isten mióta, mind ezt az életet éltél, nekem csak tovább kellene fonnom a fonalat, amit ők elejtettek. Elszakítsam és egészen új fonalat kezdjek? Való ez egy asszonynak?

- Művésznek meg kell tenni. Levegőt kell változtatnia, kilépni a társadalmi körből, amibe beleszületett és új körbe belépni. Enélkül nem megy...

- Hát maga? - mondta az asszony hirtelen ráeszméléssel. - Maga megteszi?

Vaymár mélyen elszomorodott. Tudatára jött, hogy azzal, amit az asszonynak mondott, önmagáról hozott ítéletet s amire az asszonyt biztatja, az fuldoklik benne magában is, mint lefojtott, de még mindég vergődő vágy.

- Én már nem vagyok művész. Rajztanár vagyok... Szakítottam a művészettel. Elmentem, visszajöttem. Megtértem a rendes polgári életbe. Van állásom, feleségem, mindenem, ami polgárembernek kell. Alszom, nem álmodom.

- Mégis fest. És hogyan fest, milyen szenvedéllyel! Eleinte mosolyogtam, milyen izgatott, furcsa mozdulatokkal dolgozik, de amint tovább néztem, megéreztem, hogy ez lehet az, amit inspirációnak mondanak. Maga úgy dolgozott, mint egy igazi művész... Ezt most már tudom, ismerem ezt az érzést... ez van meg bennem néha, zongorázás közben... ez az, amiben mások vagyunk, mint a többi emberek, akik erre nem képesek. Ezt most tudtam meg, ebben a pillanatban...

- Hol szedi ezeket? - szólt Vaymár fanyarul. Zavarba hozta az asszony támadása, szeretett volna kibújni alóla.

- Nem szedtem sehol, belőlem jött, belülről, nem is tudtam, hogy bennem van, - felelt az asszony, mintha valami reveláció ment volna végbe benne. Aztán megnyugodva megkérdezte:

- Miért beszél ilyen rezignáltan magáról?

- Nem rezignáció ez, csak egész egyszerűen konstatálok egy tényt, - mondta Vaymár. Aztán átcsapott abba a fanyarul cinikus modorba, amellyel önmaga előtt szokta keserűségeit visszaszorítani.

- Tetszik tudni, a múzsa őnagysága megcsalt, hűtlen kígyó volt, hát elcsaptam magamtól. Visszatértem tőle a tisztességes nőkhöz.

- Mit jelent ez polgári nyelven: kérdezte az asszony meleg, szinte testvéri tudniakarással.

- Nem szeretek erről beszélni, még magamnak sem, - felelt Vaymár vonakodva, de egyúttal érezve, hogy most már el fog mondani mindent. Már csak azon erőlködött, hogy megőrizze a contenanceot, ne áruljon el túl sokat abból, amit mint élete nagy fájdalmát rejtegetett. Arra azonban már nem volt szíve, hogy folytassa az előbb megütött cinikusan tréfálkozó hangot. Szárazon, minden hangsúly nélkül beszélt hát:

- Megcsalódtam magamban. Egy új problémával viaskodtam, a mesterem, az öreg Szilaveczky, akiben úgy hittem, mint az istenben, kedvetlenül nézte vívódásomat s aztán mikor kész lett a képem s remegve megmutattam neki, dühösen azt mondta: "Eridj szobát mázolni!" Hát én elkeseredtem és elmentem, nem ugyan szobát mázolni, hanem hónap alatt letettem a rajztanári vizsgát és hazajöttem ide, úgynevezett szülővárosomba, ahol éppen üresedésben volt a líceumi rajztanár állása. Ezzel boldoggá tettem anyámat, aki szegény úgy nézett a tanári állásra, mint a földi dicsőségek legnagyobbikára és úgy rettegett attól, hogy szabad művész akarok lenni, mintha a leánya a nyilvános házba kívánkoznék. Rossz regényekből ismerte a művészéletet s valami erkölcstelen züllésnek tartotta. Mikor aztán megházasodtam és elvettem Vilmát, szegény anyám boldogan hunyta le szemét örökre. Legalább őt boldoggá tettem, boldogtalanságban, nyomorban és megalázásban töltött élete utolsó két évére. Megfogadtam, hogy többet nem festek soha, amit persze nem lehet megtartani. Mostanában nagyon rámjött a festés, hát dolgozom, úgy is vakáció van. De hamar abba fogom hagyni, mert Vilma is orrol, hogy sokat költök vászonra, festékre és mindig elszaladgálok hazulról. Úgysem úgy dolgozom mint egy művész, csak úgy mint egy amatőr. Ezt a képemet egyedül maga látta, senki más sem fogja látni, még a szobám falára sem akasztom ki.

- Maga úgy dolgozik, mint egy művész. Hiába mond akármit. Én most már biztosan tudom, hogy ez a képe művész-munka - mondta Ilonka komolyan, erélyes intimitással. - És ha azt akarja mondani, hogy nem bánja mindazt, amit nekem elmondott, akkor én nem hiszek magának.

Vaymár olyan mozdulatot tett a kezével, mintha el akarna magától kergetni valamit, - a keserűséget, amely hirtelen megragadta lelkét, és a vallomást, amely már-már kibuggyant belőle. Ekkor a közelükben levő Kálvária-kápolna órája egyet ütött, s a kongás a napfényes, hangtalan hegyoldalon úgy zengett végig, mint valami riadójel.

- Egy óra már - mondta Ilonka.

Az óra-ütés úgy csapott közéjük, mint mindennapi, való életüknek egy parancsszava. Egyszerre leomlott róluk a bizalmas meghittségnek, a közlékenységnek az a palástja, amely alatt néhány percre a lelkük érintkezett egymással. Néhány pillanatig zavartan álltak szemben egymással, az előbbi hangulatuk hirtelen szertefoszlott s most nem tudták mindjárt megtalálni az új hangulathoz illő hangot. Vaymár összeszedte festőszereit, a palettát, ecseteket, betette a kis ládába, az állványt a vállára emelte és bevitte a kápolna őréhez. Mikor visszajött, fogta a kész festményt és elindultak mind a ketten a hegyoldalon lefelé. Nem sokat beszéltek, - valami szégyenkezés-féle érzés volt bennük, mintha kölcsönösen rajta kapták volna egymást valamin. Aztán Vaymár mondta:

- Az előbb, ahogy a kápolnától jöttem lefelé s maga piros ruhájában ott állt az orgonabokrok között, meglepett a különös színhatás. Szeretném ezt megfesteni. Eljönne holnap egy órára modellt állni a képhez?

- Én eljönnék szívesen - felelt az asszony egyszerűen. - De ha meglátják és pletyka lesz belőle?

- Nem - felelt Vaymár.

Mind a ketten mosolyogtak s ebben a mosolyban az előbbi beszélgetésük reflektálódott. Két megértő jóbarát mosolya volt ez, akiket váratlanul összehozott a sors, akik már soha nem tehetnek az ellen semmit, hogy a lelkük feltárult egymás előtt, hogy ráismertek egymásban rokonukra.

 

II.

III.