Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 24. szám · / · Babits Mihály: Mythologia

Babits Mihály: Mythologia
III.

A fiú sebe hamarosan gyógyult. Herakles vigyázott rá, védte a vadaktól, eleséget hozott neki, mindenről elfeledkezett a kedvéért. Nagy forró szeretet járta át a szívét, melyben szinte egészen fölolvadt. Nem unták meg egymást. Hylas oly közlékeny volt hogy lassanként megismerkedett egész életével, minden gondolatával: a fiú mindig talált beszédtárgyat, egész napos együttléteikben, a barlang tüzénél, mikor ott kint csobogott az eső, a hegyről piszkosszürke patakok zúgtak alá és Herakles nem vadászhatott az erdőn. De szép időben is visszatért a tanyára minduntalan, hogy beteg barátja el ne unja magát, sohasem kalandozott el messze, Eurystheus s a vadkan mintha nem is léteztek volna számára. Mintha minden engesztelődést meghozott volna már ez a barátság, és untig elég cél lenne ezentúl, egy-egy vadat ejteni, amennyi elég élelmül kettejüknek, s aztán sietni vissza a tanyára, hallgatni tovább a meghitt, kiapadhatatlan csevegést, mely egészen új örömök ajtaját nyitotta halkan az óriás forró és vad lelke előtt.

Ő maga nehezebben viszonozta ezt a közlékenységet. Beszédre nem volt ügyes, és nehezére esett a múltja szenvedéseiben turkálni. Csak néha, este a tűznél, melegedett föl annyira, hogy durva nyelven és vad gesztusokkal elmondta valamelyik veszedelmes hőskalandját. A fiúnak ilyenkor fölragyogott a szeme és leplezetlenül bámulta Heraklest, ami nagyon jól esett a hősnek. Herakles csak mutogatva tudott mesélni, és néha valósággal eljátszották a lernai hydra, a nemeai oroszlán, vagy a keryneiai szarvas történetét. A beteg fiú is ágált karjaival, és nagy, izgatott árnyaik fantasztikusan hadonásztak a vörös sziklafalon.

Csak Eurystheussal nem tudott kibékülni Hylas. Fölháborította az, hogy a gyáva és gyenge kényelmesen éljen a házában, míg a derék és erős szörnyű veszélyek között kénytelen küszködni. De Herakles máshogy fogta föl a dolgot. Neki nem is kellene az a puha élet.

- Az ember maga választja az életét - mondta - és az istenek választása szerint rendelik azt neki. Engem is kecsegtettek a puhaság istennői. De én ezt választottam.

- Milyen hatalmas ember vagy te, ó Herakles! - kiáltotta Hylas őszinte csodálattal. - Én is olyan szeretnék lenni mint amilyen te vagy. Ki se mondhatom, hogy mennyire szeretlek!

Mikor a fiú jobban lett, elkísérte Heraklest a vadászataira. Herakles nem hagyta nagyon messzire kimenni, inkább maga is kisebb utakat tett, úgy vigyázott rá, mintha a fia lenne. Hylasnak a barangolások közt eszébe jutott az otthona, néha esténként reá jött a sírás, máskor rá akarta bírni Heraklest, hogy engedje őt nagy útra, az apja házát fölkeresni. Tudta, hogy úgysem fogja ezt engedni, mégis, csupa nyugtalanságból elő-elő hozta, és ezen sokszor egész komolyan összevesztek. Ilyenkor szenvedélyes barátsággal békültek ki megint, s aztán játékból kezdtek el birkózni, kacagtak, a földön hemperegtek, mint két fiatal oroszlán. Herakles vigyázott, hogy nagyon hozzá ne érjen fiatal társához, Hylas azonban karmolt, harapott, ahogy bírt.

De másnap az ifjú melankolikusan ébredt és nem akarta elkísérni Heraklest vadászatára, vagy pedig egyedül akart menni a veszélyes erdőbe. Kéjelgett a Herakles aggodalmain, amint ecsetelte neki, hogy micsoda kalandokra akar kiindulni - amiket képzeletében kiszínezett - és néha még arra is mert célzást tenni, hogy egészen elhagyja a közös tanyát és egyedül fog vadászni mindaddig míg apja házára rá nem akad. De végre mégis ott maradt lustán a barlangnál, sípot fúrt és kötözött bodzából, amit az apja pásztoraitól tanult, avval szórakozott az egész nap.

Herakles nem tudta hogy mi baja. De néha kezdett sejteni valamit. A fiú szóárja kiapadt, méla lett, egész nap a felhőket nézte, a madarakat, a dombok hajlását. aztán minden ok nélkül eszébe jutott egy-egy otthoni történet, apjának egy cselédje akit faunok támadtak meg a mezőn, vagy egy béresfiú, aki nimfákat látott fürdeni a pataknál, mikor a csikót itatta. Este, a tűz mellett, lányokról kezdte faggatni Heraklest, szerelmi kalandokat és vaskos eseteket szeretett volna hallani tőle, és nagyokat kacagott, mikor az óriás nehézkesen és bizonyos szeméremmel beszélt ezekről a dolgokról. Majd azt kérdezgette, látott-e már nimfát? Hosszú erdei bolyongásaiban lehetetlen, hogy ne látott volna. Herakles csakugyan látott már najádokat egy vízesésben lubickolva, szemébe szórták a vizet és egészen elvakították őt. Driádot csak tavasszal látott, messziről, a gyümölcsös domboknak élein, rövid, lobogó rózsaszín szoknyákban táncolni, amint közelebb jött, megint virágzó fává változott a driád.

Hylas ezen nagyon eltűnődött. Ő is szeretett volna nimfát látni, sőt erősen állította, hogy ő megfogná és megölelné őket.

- Nem félsz Artemistől? - kérdezte Herakles, és elmondta neki Aktaeon történetét, akivel szarvakat növesztett a szűz és haragos istennő, mert nimfáit megleste. Hylas nagyokat kacagott ezen, de azért tovább is erősködött hősiessége mellett, mondván, hogy egy istenlány szerelme megér egy kis veszélyt.

Herakles azonban komolyan kezdett aggódni. Megtörtént, hogy a fiú megszökött a tanyáról mialatt ő prédát keresni járt, messze elkódorgott az erdőben és este avval jött vissza a féltő és haragvó Herakleshoz, hogy látta a nimfákat. Kiszínezte aztán az egész találkozást, leírta testüket, tagjaikat, mozdulataikat, hangja melegen zengett mint a vágy, szeme csillogott mint a buja képzelet. Herakles lassanként hitt neki... lassanként észrevette, hogy a fiút csakugyan a nimfák kezdik behálózni, testetlen asszonyi erők, titkos hálójukkal. Hylas már mindenben őket látta. Az ég gyenge felhőiben asszonyi ruhák ezüst fodrai lobogtak és eltakarták a nagy, férfi napot. A dombok hajlásaiban mintha erős és mégis lágy nősténycsípők nyújtózkodtak volna. A csillagok este, mint tüzes és rejtelmes női szemek égtek. A szellő is különös, bódító, nőstény illatokat röpített. A fák tömör lombruhája ingerlően susogott és lengett a sűrű levegőben. Néha mintha rálehelt volna valaki Hylas nyakára, néha a ruháját rántották meg láthatatlan kezek. S az ifjú nem merte ledobni ruháját a pataknál, hogy meztelenül fürödjön meg a habokban, mert úgy érezte hogy tíz meg tíz éhes és szűz lányszem leskelődik a bokrok mögött és kíváncsi testére. Herakles maga is érezte ezt. A nimfáknak megvolt az erejük, hogy titkos formákat öltsenek és betöltsék az egész természetet, és amerre Hylas járt, mindenütt láthatatlan, de mégis mindig érzett, mohó és perzselő női vágyak vették körül. A szigorú Artemisz bizonnyal csak ritkán járt ebben az erdőben: itt mindenütt forró és titkos érzékiség volt a levegőben és a nimfák nem féltek a Kallistó büntetésétől. Szabad szemérmetlenséggel éreztették fojtott és sűrű vágyaikat a Természet éhes szüzei.

- El kell menni erről a vidékről - gondolta Herakles, és várta hogy Hylasnak ismét eszébe jusson a szülői ház. A fiú azonban nem említette többet szüleit, és Herakles végre is maga hozta elő, hogy együtt induljanak útra és ő segít fölkeresni Hylasnak atyja királyi palotáját.

A fiú ellenvetés nélkül, de látható öröm nélkül is engedelmeskedett. Egymáshoz alig szólva haladtak a lejtőn, a bátorságosabb helyeken pihenőt tartottak és másnapra a hegy lábához értekeztek. Amint sekélyedni látszott az erdő tengere, Hylas mindegyre izgatottabb lett. Erre-arra kémlelt, majd egyszerre megállt és felütötte fejét, mint a kutya ha nyomot talált.

- E az - mondta. - Ezt a tájat már ismerem.

És megindult, biztosan és egyenes irányban. Izgalma folyton növekedett: szinte látszott amint egy régi én ébredezik benne és minden úrhajlásnál erősebb lesz. Azonban különös jeleket láttak az úton. Már kiértek az erdőből, az alji legelőkhöz, de sehol sem látszott se pásztor, se nyáj. Néhány elvadult csikó legelt messze és dobogva menekült előlük. Végre a karámhoz értek. A karám deszkái azonban törten és kidőlve hevertek, a vályúkat csak egy deszkaszál tartotta, vége megroppanva fityegett a levegőben, a szárnyék üres volt. Hylas kutatóan, mintegy szaglászva törtetett előre, emlékei után.

De mikor megtalálták a házat romokban és üresen: közömbösen nézte, mintha valami idegen ház volna. A sivár, elpusztított, néma hely nem ébresztett föl benne semmi emléket. Megismerte gyermekkorának lakóhelyét, de csak az eszével: a szíve néma maradt. Herakles vigasztalni akarta, de a fiú egyáltalán nem látszott szomorúnak: inkább valami nagy megkönnyebbülést tükrözött az arca. Megszabadult az emlékeitől, a régi kapcsaitól, melyektől oly hamar és oly könnyen elszakadt, s melyek most, az úton, nyugtalanítóan kezdtek újra létezni számára. Most lehullatta őket, oly könnyen, mint a pálma a leszáradt tavalyi lombövét. Megfordult és egyenesen, nagy léptekkel indult vissza az erdő felé.

Herakles eltűnődve ballagott utána. Nem értette, szinte félelmetes volt előtte mint egy fiúisten. Dobogó örömmel ment utána mégis: most már a fiú egyedül az övé lesz, az ő barátja, az ő gyermeke. Szerette volna valahogy ki is mondani ezt, de Hylas kitalálta gondolatát és egyszerre megszólalt:

- Most külön utakra megyünk, ó Herakles! Most már nem fogunk többet együtt vadászni: köszönöm szívességedet, de nem maradhatok veled.

Heraklesben szinte elszorult a lélek.

- Miért, Hylas? Ki fogja eztán gondodat viselni, ha én nem?

De Hylas egyszerre megszorította a Herakles kezét és fölemelt fejével az erdő felé intett:

- Hallod?

Herakles hallotta. Elfojtott kacagás zengett a lomb közül, hívogató hangok, különös suhogások. Herakles hallotta. Mintha muzsikát hallott volna, asszonyi lihegések muzsikáját, ruhák zizegését. Már a buja erdőben voltak. Napfoltok vetődtek, inogtak, lengtek szerte, titkosan, mint messze táncok visszfényei. Fák paráznán hajladoztak a kéjben, duzzadt a föld, a levegő meleg fürdőként áramlott. És mindenfelé, beljebb, beljebb, a csengés, kacagás, suhanás...

- Hívnak a nimfák - mondta Hylas halkan, izgatottan.

És megindult, gyorsan, be, be a vadonba. Herakles utána. Hylas hátra sem nézett, ment, ment, szótalan, és Herakles utána, hogy megvédje a vadállatoktól.

- Nem hagyhatlak el - mondta, szinte könyörögve -, mert ki véd meg a vadállatoktól.

De az ifjú a nimfák védelme alatt látszott már állani. amerre ment, seregestül surrantak szét a vadak. Egy párduc fektéből riad föl, bámulva nézett tüzes szemeivel, és rezzenve húzódott a lombok közé a határozott léptek zajára. Hylas csak ment, tovább, egyenesen és szimatolva, mint a szarvas, aki nősténye után megy. És körülfogta mindkettőjüket a rettenetes, nőstény erdő. Este lett, sűrű meleg este. Hold nem volt, a csillagfény nem hatolt be a fák közé. Különös leheletek áramlottak, vad és buja szemek csillogtak a sűrűségben. Egy-egy ág megrántotta a sietők öltönyét. Hylas megrázkódott néha, mintha titkos és forró kezek cirógatnák. Alakja mind sötétebben olvadt bele az erdő feketéjébe, de rázkódásait megérezte Herakles valami csodálatos szimpátiával: mert ezek a rázkódások mintha átfutottak volna az egész nagy erdőn, mintha az erdő felelt volna rájuk, titkos és vágyó rázkódásával minden női erejének. A nimfák, a nimfák! Herakles egyszerre érezte, hogy itt vannak a nimfák, köröskörül, minden fa mögött, táncolnak, láncot fűznek körülöttük, ujjonganak a sötétben, közéjük suhannak eltakarják egy-egy percre előle a Hylas alakját...

- Hylas! Hylas! - kiáltotta. De Hylas nem felelt és Herakles jól tudta, hogy késő már minden, intés, figyelmeztetés: az ifjúban benn ég már, benn pusztít az asszony vágya, a nimfák hatalma, az a titkos, ellenséges, asszonyi erő, amely elönti az egész erdőt, a földet, a fákat, amely elönt mindent! A maga életére gondolt, az ő találkozásaira az asszonyi erővel, a feleségére, megértett most már mindent, megértette a nagy, ellenséges nősténységet, amely a nagy Dühöt kicsalta belőle, amely miatt megölte a nőt és gyermekét, a saját gyermekét!

- Hylas! Hylas! - kiáltotta egyre lankadtabban, bizalmatlanabbul. Az ifjú nem felelt, nem fordult meg, nem is látszott már, csak gyors lépte hallatszott, majd egyszer csak az sem. Megállt volna? Herakles izgatottan lépett előre óriás lépteivel, hogy utolérje az előresietőt. Egy pár lépést tett, és akkor megdobbant a szíve: Hylas nem mutatkozott sehol. Herakles megállt és hallgatózott. Úgy tűnt föl neki, hogy hallja Hylas lélegzetét. Szoruló szívvel ment a hang után. Ekkor tovarebbenéseket hallott, valami sikoltást messziről, kacagást, táncos surranásokat a földön, selymes szárnyveréseket. Újra megállt és körülnézett. Semmi. Csak a sötétség zúg és liheg köröskörül. Két forró szem villan ki valahonnan, egy láthatatlan vad a prédáját tépi, párzó állatok fájdalmas-kéjes nyöszörgése hallatszik messzebbről.

- Hylas! Hylas! - kiált Herakles fojtotta és rémülten. Egy csomó madár rebben fel a szavára és a rebbenések távolabb hullámszerűen ismétlődnek. Iszonyú kórust ver a kéjes és kegyetlen erdő. Herakles jobbra tör, amerre világosságot vél látni az ágak közt. Egy tisztás van ott. És a hold éppen most kelt föl, vérrel öntve el a tájat, mint egy hős hódító. És ebben a vérvörös fényben Herakles még egyszer, másodszor, meglátta a nimfákat. A tisztás szélein lebbentek széjjel, habkönnyű, átlátszó ruhákban, kacagva. Aztán az óriás mögött táncoltak el, hirtelen, gúnyosan, de amint hátranézett, már eltűntek.

Ők voltak azok, akik az ifjú Hylast elragadták.