Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 21-22. szám · / · Figyelő

Földi Mihály: Két orosz könyv
(Kuprin: A Kripta, Avercsenko: A tükör lelke)

Mióta az orosz irodalom hatalmas zsenijei elhallgattak, az epigonokban határozott európai nivellálódás mutatkozik. A kifejezetten orosz tulajdonságok eltűntek vagy háttérbe szorultak az új költészetben, melyet nem hevítenek többé oly vérből és húsból fakadón a nagy orosz kérdések: a társadalmi viszonyok befolyása az erkölcsi életre, az élet erkölcsi és társadalmi újjáalakítása, melyet a folyton visszatérő bűnprobléma s gazdasági és lelki nyomor követel. Szinte azt lehetne mondani, hogy az orosz írás veszített művészi erejéből, mióta teljesen vagy nagymértékben eltért az irányregénytől, a társadalmat és embert újjáalakító törekvések feszegetéséből. Az orosz irodalomnak eddig páratlan jelentőséget és érdekességet adott az irányító akaratnak és művészi alkotásnak az a tökéletes egybeforrása, melyet Dosztojevszkijnél, Tolsztojnál, Nerezskovszkijnál, Turgenyevnél láthatunk s amelyet Gorkijban és Csehovban is megtalálhatunk. Mondhatni, hogy Zolát s egy-két angol írót leszámítva, az orosz regény az egyetlen, mely a tendenciát nemcsak elbírja, hanem egyenesen belőle táplálkozik, aminek egyik magyarázata nyilván, hogy a társadalmi s erkölcsi kérdések oly erővel s fájdalommal sebezték meg legmélyebb gyökereiben az orosz írói lelket, hogy alkotó ereje a legizzóbb hevességig emelkedett. Mint nemrég egy német író, ki megkísérelte az orosz szellemi élet lélektanát megírni, mondta: tendencia nélkül az orosz művészet fürtjeit vesztett Sámsonhoz hasonlít, annyira elvész hiányában az ereje, sőt voltaképpeni tartalma.

Nyilván van ennek az orosz lélek mélyében gyökerező más oka is. Az orosz írónak páratlanul plasztikus látású a szeme, midőn a valóságos világot nézi, nem ismer noli me tangeret, midőn az emberi lelket és ideget veszi bonckése alá, őszinteségét s rajongását nem bénítja szemérem, midőn az igazságot keresi vagy kimondja. (Az orosz őszinteségből és természetességből egyébként is hiányzik a szemérem, innét a nemi életnek olykor tobzódó, vérvörös tintával rajzolt leírása.) De az orosz tendencia mindig csak emberekre vonatkozik, az orosz író keze mindig csak azokat az ereket és csontláncokat markolja meg, melyek az embereket fűzik egymáshoz, alig egy-két kivétellel fordítja alakjai arcát oly irányba, melyben a szem sugárzása a végtelenség napjának fényéhez ér: a kozmikus élmények szinte a legnagyobb oroszokból is hiányzanak. Bizonyos, hogy oka e jelenségnek az a társadalmi szereplés is, melyre minden orosz író életük parancsából a szinte népük megbízásából kényszerül: az orosz íróknak rá kellett mutatniuk népük elnyomatására, nyomorára s fel kellett jajdulniuk. Az orosz írónak szinte a lelkiismeret-furdalásait kellett volna elnyomnia, ha mellőzve a tendenciát, tisztán művész akart lenni. De még valami s ez az ok talán a legfontosabb: látás szinte eleve hiányzik belőle. Dosztojevszkijben csak emberek élnek s gyakran még a lakhelyük is ismeretlen előttünk, egy kutya nem ugat, egy fű nem zöldül, egy madár nem csicsereg nála, Tolsztoj is alig egy-két lóban lát érzést s akkor is emberit, alig egy-két fában s virágban lát életet s akkor is a boldogtalanságban szétzilált embernek fűszeres szagokat, kellemes színeket veszi észre. Csak mint emberi környezet él a legnagyobb oroszokban is a mindenség, mely valamely mellékes s távoli vonatkozásban küld egy-egy hideg holdsugarat az emberek közé. Ezért - hisz minden művészi alkotás egész, élő világot tár fel - kell az orosz regény alakjainak a röntgenfény átható világosságában mozogniuk, ezért gőzölögnek az oroszok szinte a forrpontig hevített érzésektől, ezért kell a tendenciának a kozmikus gyökereket, a világlelket pótolnia.

Az emberélet forrongó s megoldásra éhező kérdéseinek feszegetésében, melyhez hatalmas oroszoknak a lélek legaljasabb csapszékeit és legtisztább menyországait fel kellett tárniuk, az orosz írásművészet oly minden műfajhoz alkalmazkodni tudó hajlékonyságra tett szert, mely az újaknak könnyen lehetővé teszi a nyugateurópai irányok átvételét. A szimbolizmus és futurizmus épp úgy helyet talál új irodalmunkban, mint a szelíd vagy véres karikatúra s az izgalmas mesével dolgozó rémdráma. Régi nagyságának fényét az epigonokban azonban akkor éri el, ha tendenciózus.

Kuprin és Avercsenko ezen a nívón állanak. Kuprint a prostitúció látása izgatta fel, midőn A Kriptát megírta, ez az izgalom nem oly önkívületi, mint Tolsztojé, mondanivalója e kérdésről nem oly sokágú, oly elfojthatatlan és legmélyebb okokat feszegető, mint Dosztojevszkijé s Tolsztojé, művészi ereje se olyan hatalmas. Ő csak odáig jut el, hogy van prostutíció, mely förtelmes s tűrhetetlen, nincs benne evangélikus erő, mely valamely megoldást tudna vele prédikáltatni. Amíg azonban a megoldás szükségességéhez nem mindennapi felháborodásában eljut, néhány oly alakot vonszol elénk s oly meggyőződéssel, hogy abban már van bizonyos művészi kísértetlátás. - Avercsenko a fanyar humornak és groteszk szatírának jó tollával rendelkezik. Ezzel a jó pennával nem akar semmi különöset, se bevilágítón okosat, se megrázón valóságosat mondani, furcsa helyzeteket és papagájtollas, kusza embereket rajzolgat, a fanyalgó jókedvnek, az egyszerű közvetlenségnek, a meghitt beszélgetésnek halovány és vonzó színeivel. Feltámasztja a "ravasz embert", a vasúti tréfák emberismerő garabonciását, a világcsalók és érvényesülők groteszk figuráit, ártatlanul, következmények és pátosz nélkül, mulattató olvasmányt ad, mely néha tűnődésre indít. Diákja, ki fonográf művészettel, melyről azt állítja, hogy csak az ő zseniális kiváltsága, csap be egy egész falut, feledhetetlen alakja friss és ötletes művészetének. -

Kuprint Bálint Lajos, Avercsenkot Pajzs Elemér fordította le.