Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 21-22. szám

Földi Mihály: Nyári éjszaka

Délután három órakor érkezett meg a fiatalasszony. Becsöngetett a villaajtón s kis kézitáskáját a kerítésnek támasztotta. A villában minden csöndes volt, senki se jelentkezett, hogy kinyissa az ajtót. A fiatalasszony felnézett az égre. Az ég kékje szürkébe hajolt, a nap ragyogva öntötte fényét, a levegő tele volt a mezők és kertek tikkadt illatával. Újra csöngetett. Senki se jelentkezett.

- Hahó! Jenő! Nincs itthon senki? - kiáltotta be a kerítésen.

A földszinti ablakban megjelent egy férfi.

- Te vagy az? - mondta csodálkozva. - Rögtön jövök. Lépj be, az ajtó nyitva van.

- Nyitva van? - nevetett a fiatal asszony. - No lám.

A férfi eléje sietett s a kert közepén találkoztak. Az asszonyka kezét nyújtotta, a férfi egy csókot lehelt rá.

- Matild nincs itthon? - kérdezte az asszony.

- Itthon van, de fekszik, szegényke. Rendkívül leverte ez a betegség, melynek jelentőségét, sajnos, magam se tagadhatom.

Egy rózsafa előtt megállottak. Az asszony mosolygott.

- Te sem tudod meggyógyítani?

A férfi lesütötte a szemeit. Teli, piros ajkai szétnyíltak s erős, fehér fogai megcsillantak a napfényben. Egy pillanatig hallgatott. Aztán elfordította a fejét s így szólt: - Úgy látszik, én se. Sajnos, jól ismerem ezt a betegséget. Istenem, hiszen közvetlen veszély nem fenyegeti, e tekintetben nyugodtak lehetünk, de, azt hiszem, nagyon meg fogja keseríteni életét. Úgy gondolom, kevés asszony, aki ad magára valamit, visel egykönnyen, hogy az arca egész teste állandóan lángoló vörös legyen, a bőr megvastagodjék, pikkelyekké alakuljon s kis korpafoltokban meg nagyobb cafatokban időnként leváljék a testről.

A fiatal asszony mellére szorította a kezét s egy sóhajt nyomott el. - Istenem... - Bolyhos, sárga szoknyája zsebéből elővette kis, ezüstkeretes tükrét s megnézte magát. Alig pár hónapos asszony volt, még fiatal leánynak látszott inkább. Levette a kalapját s szórakozottan a férfinak nyújtotta. Dús szőke haja alatt hosszúkás, finom arc ragyogott, a jókedv és egészség dalolt erről az arcról, mely érett volt, mint az aranyló búza, mely széles táblákban most bágyadtan hullámzott a villa mellett. Az asszony egy pillantást vetett a tükrön át a szemben álló férfira. Fehér, orvosi köpeny volt rajta, mely megfeszült a mellén s szabadon hagyta húsos, erős nyakát, a kissé barna ádámcsutkával. Kétoldalt erőteljesen vert a nyak ütőere. Nem volt már fiatal ez a férfi, de izmosnak, egészségesnek és erősnek látszott, arcában egy szenvedélyes jellem minden kifejezésével. Orvos volt, néhány hónapja magántanára az egyetemnek.

A férfi az ajkába harapott. Barna bőre alatt széles hullámokban örvénylett a vér. Kinyújtotta a kezét s figyelte reszketését. Kisujján vastag platinafoglalatban galambszemnyi gyémánt piros és kék sugarakat szórt.

- Matild nagyon szeret téged - mondta most forró, reszkető hangján s felnézett az égre. - Milyen kedves volna, ha itt maradnál nálunk néhány napra. Itt oly szép a nyár. Megtehetnéd ezt? Urad se vehetné rossznéven, ha néhány napot töltesz beteg nővérednél. Nem igaz, Heddus? Ő oly boldog volna.

Az asszony csendesen nevetett.

- Miért ne jöhetne az uram is ide arra a néhány napra?

A férfi elsápadt. - Persze! Látod, erre nem is gondoltam. Milyen szórakozott vagyok. Hát jöjjön, jöjjön. Telefonáljunk neki. Milyen boldog lesz szegény Matild!

Már indult is a ház felé s vitte sógornője virágos kalapját és kis bőröndjét. Hedda utána szaladt s a verandán elfogta. - Várj csak, édes. Ne telefonálj. Én anélkül is itt maradok. Nincs már arra szükségem, hogy bejelentsem dolgaimat az uramnak. Ő se jelentette be nekem, hogy szeretőt tart, kivel a tegnapi éjszakát is együtt töltötte az irodájában. Az ügyvédtől jövök, Lóránd úrtól, a te legjobb barátodtól. Megkértem indítsa meg a válópert. Ugye helyesled, amit tettem?

Kissé bánatosan mosolygott és sógora felé nyújtotta gyűrűs kis kezét. A férfi habozva nyúlt a kéz felé, aztán tenyerébe szorította mindkettőt. A kerti szoba korlátjánál állottak s a délutáni napot nézték, mely most aléltan csurgatta vérét a fákra s mezőkre. A folyón tarka hajó úszott lefelé, színes zászlók és lampionok csillogtak a hajón s mámoros zene hallatszott ide róla. Egy csapat nevető, tréfáló, fiatal ember, lányok meg fiúk, leszaladtak a domboldalon, kifutottak a kertekből s a folyópartra tolongtak, hogy a színes hajót lássák. Csak ők ketten álltak itt, egyedül. A férfi a korlátra támaszkodott s az asszony szemeibe pillantott, az asszonyka elvörösödött, hamvas orcája kigyulladt, kezét védekezve a szeme elé tartotta s kissé oldalt lépett. Egy alig hallható "nem" hagyta el kiszáradt ajakát. A férfi ekkor utána lépett s a keze után nyúlt, hogy visszatartsa. Az asszony figyelmeztetőn összecsípte a szemöldökét s a férfi elengedte a kezet. A kertajtóban egy idősebb asszony jelent meg.

- Bizonyosan egy páciensed keres - mondta szórakozottan az asszony s kalapja után nyúlt, mely a földre esett.

- Igen, a rendelőben legalább tízen várnak rám - felelte a férfi s besietett a házba.

Hat óra után abbahagyta a rendelést, felakasztotta a fogasra fehér köpenyét s könnyű teniszruhát öltött magára. A hátsó kiskapun át elhagyta a villát. Kilépett a mezőre s gondolataitól űzve egyre gyorsabban haladt a fürdőkabinokig, melyek a folyóparton hevertek. Sebtében levetkőzött s a folyó hideg, erős árjába vetette magát. A föld, a víz már sötétleni kezdett, homályos, szivárványos pára gomolygott a tükröző, zölden csillogó víz felett, de fent az ég még tompa tűzben izzott. Messze bent a folyóban elcsöndesedtek karjai, erős fordulattal megállott s mellét nekifeszítette a morajló árnak. Válláról és fejéről barna hátára csöpögött a víz. Mint valamely felzaklatott, űzött állat, néhány vad és erős kiáltást hallatott, majd, mialatt magára kapta könnyű ruháit, zengő férfihangon hangosan énekelt s a dal, mely szíve mélyéről előtörve mint a víznek és földnek ősi szava, szállt a szürkülő ég felé, ritmikusan csillapítgatta vére ziháló háborgását.

Visszafelé jövet senkivel se találkozott. Kertje homályából felé bólogattak a lombok, a sötétben megnőtt fák alatt feketés zöldben terült el a mező, a virágok, melyek a szürkületben elvesztették színüket, fojtó illatot árasztottak. A villában szokatlan csönd fogadta. A földszint alacsony és nagy szobái üresek voltak s amint a tükrök mellett elhaladt, a homályban testét látta bennük elsiklani. Felment az emeletre. A gyermekszoba ajtaja félig nyitva volt s a folyosóra sárga fénysáv vetődött. A lakkozott padlón, kis kék asztalka előtt göndörbarna hajú fiúcska üldögélt s elmerülten vacsorázott. Felesége, Matild asszony előtte térdelt a földön s hűtötte a gyereknek az ételt. - Itt jön apuka - mondta az asszony -, gyere, gyere, apa, meg akar csókolni a kisfiad.

Megcsókolta a fiút s habozva megállt. Majd lehajolt a feleségéhez s őt is homlokon csókolta.

- Hol voltál? - kérdezte az asszony s egy sóhajtással felemelkedett.

- Beszéltél már Heddával? - kérdezte anélkül, hogy felelt volna feleségének. Szegényke... Legyünk kedvesek és jók, mutassuk meg, mennyire szeretjük s ragaszkodunk hozzá.

Az asszony a szemeibe nézett. Bosszúságot látott bennük. Ismét a gyermekhez hajolt, felültette a mosdóasztalra s levetkőztette. - Pedig éppen holnapra terveztem - mondta közben halkan - hogy bemegyek a városba s rendbe hozatom téli lakásunkat. Meddig maradunk akkor még itt?

- Nem tudom - felelte mogorván. Kiment az erkélyre s elnézett a kerten, amelynek kavicsos útjai most fehéren csillogtak a holdfényben. Enyhe érintést érzett vállán: felesége állt a háta mögött s ölében tartotta a fiúkat, ki felé nyújtogatta kis kezét. - Jó éjszakát kívánunk, apuka jóészakát, kezétcsókolom - biztatta felesége a gyereket.

Megcsókolta a fiú kezét és arcát s mosolyogva újra bement velük a gyerekszobába. Az asszony ágyba fektette a fiút s betakarta. Az orvos megsimogatta felesége arcát.

- Ne haragudj, Matild - mondta reszkető, forró hangján - sok dolgom volt ma. El is felejtettem megkérdezni, hogy vagy?

Az asszony bánatosan mosolygott. Levetette a blúzát megmutatta karját és mellét. - Már a derekamon is van. a lábaim is tele vannak. Úgy ég... Azt hiszem, lázam is van.

Megnézte az érverését s megtapogatta az arcát. - Van egy kis lázad. Nem jó volna lefeküdnöd inkább?

Az asszony erőltetetten mosolygott. - Elfelejted, hogy itt van Hedda. Az első este... Kedvesek és jók akarunk lenni, te mondtad.

- Ó, ő jól tudja, hogy beteg vagy.

- Túlságosan jól tudja...

Hallgattak. A férfi lesütötte a szemét.

- Még ma nem is adtam injekciót.

- Arzént?

Az orvos bólintott. Az asszony idegesen felkiáltott.

- De csak lefekvés előtt. Ha feljövünk.

- Jól van - mormolta a férfi s hirtelen kifelé indult. Az asszony visszatartotta. Némi undorral mutatott piros foltokban égő mellére.

- Fogsz te így szeretni engem?

- Csacsi - mondta a férfi s kirántotta a karját.

A vacsorához néhány vendégük volt a szomszédos villákból. Vacsora után gyönyörű edényt helyeztek az asztalra: égetett ezüstből vésett hatalmas madár kitárt szárnyai közt zöld üvegedény állott. A tál tele volt aranyzöld szőlővel, forró völgyek első üzenetével: a társaság hangos hozsannával üdvözölte. Vacsora után a pipázóba mentek. Az orvos cigarettával kínálta meg Heddát s az rágyújtott. Vontatottan, szórakozottan beszélgetni kezdtek. A nyitott ablaknál állottak: a fülledt, fojtó nyáréjszaka egész végtelenségével áradt a vakítóan kivilágított terembe, a régi divatú, fehér függöny az ablaknál halkan reszketett.

- Te énekeltél délután? - kérdezte később Hedda. Az orvos nem felelt s Hedda nem is várt feleletet, tudta, hogy ő énekelt. Az orvos arra gondolt, hogy ha az ő dala kérdés volt, akkor az asszonynak a kérdése talán felelet... Hedda hirtelen ellépett az ablaktól: asszonyszemeket érzett az arcára szegeződni s ezek a szemek megzavarták. Az orvos is észrevette ezt a tekintetet. Arra nézett. Szemügyre vette feleségét, ki most elfordult s társalgást kezdett egy idős úrral. Néhány perc múlva karcsú, nyugodt alakja, mélyen hátra a nyakába fésült fekete kontya eltűnt az erkélyajtóban. Utánasietett -, valami ürüggyel hozzá lépett s megcsókolta a kezét. Magukra maradtak az erkélyen. Az asszony a terem felé fordult, az átellenes falon, padozattól a mennyezetig, hosszú kristálytükör volt a falba ágyazva. Matild kíméletlenül figyelte arcát és alakját a tükörben. Hedda áthaladt a termen, a tükörkép egy pillanatra megváltozott, Matild összerázkódott és ingerülten felnevetett. Szemei kidagadtak arcából s tekintete messzi elnézve a nyári éjszakában, szinte átszúrta a tükröt, az orvos jól látta, hogy felesége nem önmagát figyeli a tükörben, hanem összehasonlítja arcát a Heddáéval. Lassanként lehunyódtak az asszony pillái s szeme sarkában egy-egy csillogó könny jelent meg. Elfordult, a korlátra hajolt s lenézett a mezőre, melyre most áthatolhatatlan sötétség borult. Az orvos mellé simult s megfogta és megszorította a kezét. A kéz sírt és vonaglott.

- Nem tudom - suttogta az asszony -, hogy van-e hozzád örök jogom. De azt tudom, hogy örök kötelesség köt hozzám s a gyermekedhez.

Az orvos hangjában volt valami türelmetlenség.

- Nem gondolod - mormolta -, hogy a kényszerűség a legszebb kötelességet is elviselhetetlenné teszi? Tegyük fel, hogy igazad van. Volna!?

Az asszony nem felelt. Az orvos várt még egy pillanatig, aztán vállat vont s visszatért a társasághoz. A kandalló körül gyülekeztek a vendégek s fekete kávét, konyakot meg pezsgőt fogyasztottak. Az orvos gyakran megtöltötte a poharát. Egy magas, világos homlokú úr, meg egy másik idősebb, kinek fehér haja szorosan simult kopaszodó fejéhez, élénk beszélgetésbe elegyedtek az emberi boldogtalanságról s minden eddig élt társadalom szerencsétlen berendezéséről. Az orvos közelebb tolta hozzájuk karosszékét, szivarra gyújtott s erősen figyelt. Végül szükségesnek érezte, hogy közbeszóljon.

- Nem hiszek a kizsákmányolók komiszságában - mondta halkan, sőt valami olyan hirtelen jött szomorúsággal hangjában, hogy mindenki figyelni kezdett szavaira - nem hiszek a klikkek hatalmában, se az isteni végzetben, se a történelmi szükségszerűségben. Azt hiszem, hogy minden nyomornak és szenvedésnek oka maga az ember, minden ember. Minden bűnért, melyet az ország, a világ bármely részében elkövetnek, mindenki felelős, az is, ki elköveti, az is, ki tönkremegy benne. Hogy a világ s az ember sorsa megváltozzék, ahhoz az emberi alaptermészetnek kell gyökerestül átalakulnia. Minden, mi ma az emberben él, mozog, buzdít, mondhatnám, az egész mai ember még barbár, bűnös, komisz. Elvetendő. Az emberek, kik ma mozgatják a világot s irányítják egymás életét, körülbelül mind méltók arra, hogy egy magasabb erkölcsi szempont ítéletéből főbe lőjék őket.

Ez a fejtegetés erősen foglalkoztatta a hallgatókat. Ellentmondások hangzottak fel. Némelyek ellene vetették, hogy az egész kultúrát, az emberi elme minden eredményét ugyanazok az erők hozták létre, melyekből a bűnök s minden nyomor származnak, ha tehát kiirtjuk az ember alaptermészetét, megállítjuk egyúttal a fejlődést is. Egyesek csendesen mosolyogtak s utópiát emlegettek. Mások hangosan kérdezték, milyen az ember, kivé a mainak az orvostanár véleménye szerint át kellene alakulnia? Ő csak erre az utolsó kérdésre válaszolt.

- Pietro Bernardone, ki Assisi Ferenc apja volt, panaszt emelt egyszer püspöküknél, hogy fia elprédálja a vagyonát s szétosztja a szegények közt. Assisi Ferenc levetette ruháját és ingét, ruháit és pénzét apja lábai elé tette s így szólt: "E percig Pietro Bernardonet neveztem atyámnak, most, hogy Istent akarom szolgálni, mindent visszaadok neki, mit elfogadtam tőle, e perctől kezdve állítom, hogy nem Pietro Bernardone az atyám, hanem az Úr, az én égi atyám." S meztelenül, mint ahogy világra jött, Krisztus karjaiba vetette magát. Mert mit mondott Krisztus? Legnagyobb ellenségeink azok, kik legragaszkodóbban szeretnek minket. Aki őt követni akarja, dobja el kincseit, díszeit s hagyja el övéit, szüleit, feleségét, testvéreit. Jónak lenni: ez az ember egyetlen kötelessége a földön.

Hátradőlt székében s egy hajtásra kiürítette poharát. Majd újabb szivarra gyújtott s sűrű füstöt fújt maga elé. Egy negyedik úr, kinek jól ápolt, sötét szakálla s nagy, kissé szomorú szemei voltak, csendesen közbevetette: - Tanár úr érez magában képességet ilyen tudatosan jó életre?

Leverte szivaráról a hamut s eltűnődve nézte a szivar illatos parazsát.

- Azt hiszem, igen - felelte. - Sőt! Biztosan tudom. Bizonyság rá egész életem. Egész életemben csak tanultam, dolgoztam, másokon segítettem, magamnak semmit se szereztem. Soha se kerestem többet, mint amennyi a puszta megélhetésemhez kellett, a pénzért magáért sohase dolgoztam. Amit itt látnak, ez a kényelem és jólét nem az enyém. Ez a feleségemé. Én csak benne s vele élek.

- S le tudna róla mondani? - kérdezték többen.

- Erről a jólétről? Bármely percben. Igen, én azért tudok remélni az emberiség jövőjében, mert tudom magamról, hogy tetőtől-talpig jó ember vagyok. Senkinek se tudnék ártani, egy percnyi fájdalmat is tudatosan okozni. Legkevésbé akkor, ha az az én hasznom, a saját gyönyörűségem érdekében volna. Csak egyetlenegy helyzetben tudom magam az emberekkel szemben látni. S ez a jóság.

Szemei fáradtan lehunyódtak, ajkai, melyek a szivart ölelték, elernyedtek. Elmerült gondolataiban s egész este nem szólalt meg többé. Sűrűn ivott, éjfél tájt konyakkal váltotta fel a pezsgőt s a nyugodt szivarozásról áttért a szórakozott cigarettázásra. Ekkor már ellanyhult a hangulat, a társaság oszladozni kezdett, a terem lassanként kiürült. Hedda jó éjszakát kívánt, eltűnődve viszonozta a köszöntést. Körülnézett s idegennek találta ezt a termet. A nyitott ablakon át besütött a vörhenyes telihold s a hosszú tükörben elnyomta a pazar villanyfényt. Felesége hozzálépett s figyelmeztette, hogy egyedül vannak. Felriadt. Idegennek találta a felesége arcát is. Az asszony a kezéhez hajolt és forrón megcsókolta.

- Köszönöm - mondta meghatottan az asszony.

Csodálkozva meredt rá.

- Amit mondtál - hebegte zavartan az asszony.

Görcsösen nevetett. - Persze - kacagott s nehézkesen felállt.

- Ne feledd el, édes, az injekciót - figyelmeztette az asszony.

- Dehogy felejtem - s előre sietett. Az ajtónál visszafordult. - Lefekszem, fiam, kissé rosszul érzem magam. Szúrásokat érzek a szívem táján.

Az asszony ijedten feléje sietett. De mielőtt elérhette volna, mélyen és mereven meghajolt s különös mosollyal, hangosan köszöntötte. - Isten önnel, asszonyom. - Azzal a lépcsőre hágott. Jól hallotta, hogy felesége rémülten utána jön s talán ismét gyanakodva kíséri szobája ajtajáig. Nem fordult hátra, egyszer se s az ajtót hirtelen betette maga után. Majd kulcsra elzárta.

Ledobta magáról fekete kabátját s az ablakhoz lépett. Csodálkozott, hogy a hold ezzel a szobával is szemben ragyog. Fülledt, fojtó, végtelen nyári éjszaka volt. Szédült. Végigsimította homlokát s szokatlan félelemmel figyelte a vér heves kopogását fülében. Megfordult s a bútorokon tapogatódzva elbotorkált ágyához, úgy, ahogy volt, belévetette magát. Lehunyta szemeit s reszkető kezével megmarkolta az ágy rézrúdját.

Mereven összecsukódott pillái mögött most déli verőfényt látott. Valaki elbújt a bokrok közt s nevet. Behajol a levelek közé: - Jön ma délután velem? - Forróság van a hangjában s a kérdés szinte parancs. Az ifjú szőke asszony fölemeli a fejét s anélkül, hogy felelne, ismét leejté. De délután azért megjelenik ő is a virágházak közt s a hátsó kisajtón együtt hagyják el a villát. Házak és kertek közt, könnyű kígyóutakon haladnak felfelé s a fák közt már feléjük ragyog az ég kékéje. Karon fogják és megcsókolják egymást. Az ifjú asszony pihegve dől egy fának s ő elragadtatva issza magába forró arcát, vértől és naptól kipirult nyakát, hajlékony és reszkető derekát. Most fent járnak a dombtetőn s lenéznek a boldogságtól termékeny mezőkre, majd ujjukat összefűzve, lefutnak a lankán s a mezők és búzaföldeknek veszik útjukat. - Ez így nem mehet tovább - ordít benne a vér. Az asszony ránéz, de nem felel. Később mégis megkérdi: - Hova megyünk? - Akárhova! Minden tőled függ. - Az asszony szomorúan felnevet. - Hátha tőled?... - Egymásba fűzik karjukat. - Csak a természetnek van igaza. Ő virágzik, ő termékeny s senkivel, semmivel nem törődik. - Igen - feleli az asszony. Akinek ereje van a boldogságra, annak joga is van hozzá. - Igen - feleli az asszony. - S ha a halál jönne azután? - A halál... Miért ne élhetnénk mi együtt? - kérdi borzongva az asszony. Most leülnek a réten, virágokat tépdesnek s nevetve egymásra dobálják. Rózsa, rózsa, piros rózsa, virág, vérből és csókból, egyszer nyílsz, egy percig virágzol, lehet téged szakítatlan itt hagynom? Piros rózsa, rózsa vérből és csókból... Csak a folyón kell átmennünk, piros rózsa, nálam a téli lakásom kulcsa, jössz-e velem? - S már felállnak és indulnak. Lent, az országúton vár a kocsijuk, a lovak már nyugtalanul toporzékolnak. Felugranak s ő a lovak közé csap. Az erdő felől ekkor fellegek gyülekeznek, elsötétítik az eget s szinte utánuk, rohanó kocsijuk után nyargalnak. Versenyt futnak a felhőkkel, melyek lassanként egymásra tornyosulnak, megsűrűsödnek s mint áthatolhatatlan szürke fal, körülveszik a mezőket. Ebben a percben megrázkódott mellette az ifjú asszony s sikoltó ajkaira nyomta vékony gyűrűs ujjait. Maga is érezte, hogy valaki a kerekek alá zuhant. Érezte, hogy egy gyenge fejet hátra lapít a kerék, hogy összemorzsolja az orr és arc csontjait s egy roppantással darabokra töri a fejet, ezt a szegény csontdobozt, a fogak véresen, porosan szanaszét hullanak, a nyakon elszakadnak az erek és idegek s mint hitvány cérnaszálak, szerte figyelnek, most a hátsó kerék a lábszárakra fordul s mialatt a kocsi alól oly jajgató kiáltás hallatszik, mely megrázza csontjukban a velőt, recsegve-ropogva kettétöri. Valakit elgázoltak. A kocsi megáll, leszállnak. Fent villámlik az ég, dörög, az eső megered, a szétroncsolt hulla felismerhetetlen. Asszony volt, ennyi látszik. Az ifjú asszony pedig némán reszket, maga is reszketve és vágyakozva átöleli, ajka a hosszú és mohó csókok közt alig hallható, érthetetlen hangokat ejteget... Aztán halványan felállanak, megtörve és szótlanul ballagnak az országúton, vissza a ház felé. Az úton elengedik egymás kezét s érzik, hogy egyre messzebb, egyre távolabb kerülnek egymástól. Egyedül vannak, mert mindenki egyedül van. Valaki közéjük állt. A halál? Egy asszony? Mi történt? - Mi történt? - kérdi végre hangosan is. - Nem azt mondtad, hogy nem törődöl semmivel, a halállal se, ha az jön utána? - az ifjú asszony azonban szótlanul otthagyja s szobájába siet. Talán most is ott ül s tűnődik a halálon, mely ha megjelenik, mindennél erősebb. De hátha az asszonyon tűnődik? Akit elgázoltak. A fogai... Csak ezeket a kihullott, poros és véres kis csontokat ne látták volna.

Most felült az ágyban az orvostanár s szívére szorította a kezét. Meggyújtotta a villanyt s az ágy mellett álló szekrényről felemelt egy tükröt. Egy arcot, egy fejet látott a tükörben, kit sohase ismert. Sápadt feldúlt arc, mély barázdákkal, a szenvedésnek, a hazugságnak lemoshatatlan nyomaival. A pillák tehetetlenül reszketnek, a sárga ajkak lihegve kapkodnak levegő után. Lassanként felismerte ezt az arcot. Kövesi Jenő arca ez, az orvostanáré. Törtető, nyughatatlan fiatalember él ebben az arcban, ki talán most valahol vidéken körorvoskodna, ha nem sikerült volna elnyernie egy beteg leány kezét, ki pénzével és befolyásával tanárt és urat csinált belőle. Hazug és bitang arc, melyről egy este le fogják tépni az álarcot s akkor el kell tűnnie a hazugságnak és ámításnak ebből a "jólétből és kényelemből". Ez az az ember, ki a jóság prédikációjába rejti kiirthatatlan aljasságát.

A tükör ekkor kiesett a kezéből s ő kimerülten hanyatlott vissza az ágyra. Hideg verejték csurgott homlokáról arcára és nyakára. Nyakán feltépte a gallért s mélyen fellélegzett. Hirtelen felült az ágyban. Ágya előtt, rendes, esti fekete ruhájában ott látta állni ezt az embert. Égő barna arca most mosolyog, szenvedélyes szemei tüzelnek, teli ajka kivirágzott, mint egy meleg, nyári rózsa... Lélegzete elállt a rémülettől. Beteg? Kiugrott az ágyból, megvizsgálta a bútorokat, az íróasztalhoz lépett s egy felnyitott könyvben olvasni kezdett, hogy meggyőződjék önmagáról. Megértette, amit olvasott s elmélyedt a szavak értelmének kibogozásában, de megdöbbenéssel vette észre, hogy nincs ereje lapozni egyet is a könyvben. Most az ablakhoz lépett s mellén feltépte az inget, hogy a hűs levegő öntudatra térítse, látta hogy lent, a folyóparton gázlámpák égnek s fényük hatalmas kúpokban sugárzik fel a csillagos, nyári égbolton.

Azonban az az aljas és hazug ember most megszólalt a háta mögött.

- Majdnem elfelejtettem! Az arzéninjekciót még nem adtam meg a feleségemnek. Jó, hogy eszembe jutott. Rögtön megyek. Még nincs késő, még bizonyára nem aludt el.

Ezután látta, hogy ez az ember, kire homályosan emlékezett, a műszeres szekrényhez nyúl s előszedi a szükséges eszközöket. Zsebébe teszi s tapogatódzva, imbolyogva, úgy látszik, gyanakodva s rettegve, hogy felismerhetik, az ajtó felé indul. Most kinyitja az ajtót s átlép a küszöbön. Jobbra fordul, második ajtó a felesége hálószobája. Lábujjhegyre lép, halkan közeledik s a kilincsre nyomja kezét. A kilincs enged, az ajtó zajtalanul nyílik. Sötét van a szobában, lefeküdt, szegényke, alszik. Most látta, hogy ez az ember, kire egyre világosabban emlékezik, megáll s egy pillanatig tanakodik. De egyszerre oldalt fordul, két lépést tesz a folyosóval párhuzamosan húzódó fal mellett, lehajlik, karja előre nyúl s eléri a gázkályhát. Kinyitja a csapot s összeszorítja a fogait. Aztán kioson s zajtalanul beteszi maga után az ajtót.

Ez az ember, kit most már pontosan ismerni vél, ekkor nesztelen macskaléptekkel lefutott az emeleten a földszinti vendégszobákhoz. A harmadik ajtónál megállott, a kulcslyukhoz hajolt s benézett. Az ifjú, szőke asszony egy asztalka előtt ült s levelet írt. Az orvos jól látta, hogy ez az ember most elmosolyodik, egészséges, teli barna arcán jóleső öröm fut át. Halkan bekopog. Az asszony felijed s csodálkozva néz az ajtó felé. Újra kopog. Az asszony most feláll, összetűzi mellén kék pongyoláját s helyére igazít egy fekete ezüstkeresztet, mely félrecsúszott. Sápadtan siet az ajtóhoz s habozva kinyitja. Az az ember megfogja a karját s be akar lépni a szobába. Az asszony útját állja. - Engedjen be - suttogja -, valamit mondanom kell magának. - Valami baj van? - Nincs semmi, csak meg kell mondanom, hogy... de engedjen be. - Az asszony tétovázik. - Nem lehet. Itt nem lehet. Megtudják. Hova gondol? Mit akar mondani? Holnap... máskor, most nem. - Beszédjük egyre izgatottabb és hangosabb. - Nyújtsa ki legalább a kezét. A kék pongyola bő szövetébe burkolt kar kinyúlik az ajtó résén. A férfi egy heves mozdulattal felgyűri a ruhát és kicsattanó ajkaival végig szalad a kar meztelen fehérén. - Kinek ír levelet? - A bátyámnak. - Csak azt akartam mondani, hogy akit a kocsink elgázol, az meghal... - Menjen, az istenért! -

Az ajtó becsapódik, a zaj messzi hangzik a végtelen éjszakában. a férfi visszafelé indul. Lassan nyugodtan lépked a lépcsőkön. Ring a teste, dalol az arca. Milyen nyugodt, milyen boldog, milyen elégedett! Szikrákat ver ki belőle az öröm, az őserdők minden buja illata körültáncolja. Ó, ismeri ezt az embert. Ezt a bitangot, aljasat, vakmerőt. Most ismer csak rá! Szőrös a keze, szőrös az arca. S hogy tud kacagni! Mily boldog tud lenni! Ni, ott a fahusáng a kezében, a göcsös, ormótlan bot, melynek hegye vértől és velőtől szennyes. A majmok és kihalt szörnyek élő emléke. Az elszabadult rab, ki most diadalt ül. Az ősember.

Fent az emeleten, hálószobájában felemelte öklét az orvostanár az ajtóhoz ugrott, hogy szembeszálljon az őserdők elszabadult vadjával. A falnak rohant s feje tompán koppant a hideg kövön. Aztán senki se jött s az üres folyosó sötéten és némán rá meredt. Vissza botorkált az ágyhoz s minden erejét megfeszítve gondolkodni akart. A kimerültség s az álom elnyomta. Egy óra múlva felriadt. Meggyújtotta a villanyt s rendbe szedte magát. Megértette, mi történt. Elhatározott szándékkal átment a felesége hálószobájába. A gáz savanyú szaga az orrát facsarta. Elzárta a kályhát s felkeltette feleségét. Az asszony kábultan dőlt a mellére s kínos fejfájásról és fulladásról panaszkodott.

Kinyitotta az ablakokat s eszméletre serkentette az asszonyt. Aztán lefektette a saját szobájában s betakarta. Ő maga leült az ágy mellé s elhatározta, hogy ott várja meg a közelgő reggelt. A kínos küzdelem azonban elfogyasztotta az ő töméntelen erejét is. Hajnal felé, midőn világosodni kezdett a szoba, egész testében reszketni kezdett, a fogai vacogtak s nyelvét véresre harapta. Egyszerre felugrott s az ablakhoz rohant. Kiáltozott. Mellét verte, öklével csapdosta a testét s arcát és érthetetlen szavakat, állatias hangokat dobált ki magából. Csak annyit lehetett időnként érteni: - Lehet egy ember jó? Egy ember? Egy állat?

Alig tudták megfékezni és ágyba vonszolni. Hedda, az ifjú, szőke asszony is segédkezett Matildnak az első ijedelemben. Midőn azonban dél felé elcsöndesült a ház, így szólt nővéréhez: - Ma délután visszamegyek az uramhoz.

- Miért? - kérdezte Matild sértődötten.

- Hát, istenem egy asszony hamar elveszti a bátorságát.

Se Matild, se az orvos, kit közönyösre vert a rohama, nem beszélték rá, hogy velük maradjon.