Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 20. szám · / · Déry Tibor: A kéthangú kiáltás

Déry Tibor: A kéthangú kiáltás
Elbeszélés
I.

Azóta, hogy Diró beköltözött a házba, furcsa dolgok történtek ott éjjelenként. Az esetről először a lakók szereztek kénytelen-kelletlen tudomást, kezdetben maguk is hitetlenül s véletlennek gondolva a dolgot, később már ijedten, suttogva adták szájról-szájra s mint a futótűz, úgy terjedt el a hír az utca szomszédsága között.

A kétemeletes sárga ház a külváros legszélén állott, keskeny, rövid, kis utca sarkán. Észak felé, ameddig a szem ellátott, gyárkémények meredtek az égnek, a ház hosszát pedig a közeli pályaudvarból kifutó, szinte beláthatatlan szélességű sínhálózat szegélyezte. Füst fojtotta szürkére éjjel-nappal a sűrű levegőt, a gyárak tülkölése, vonatok örökös zakatolása s a lokomotívok síró rikoltása soha, egy pillanatra sem szűnt meg, az emberek csak kiabálva beszélhettek egymással. A gyárak egy része éjjel is üzemben volt, erős ívlámpák vakították az éjszaka csendjét. A sínek felett, végeláthatatlan hosszúságban, remegve függött az ezernyi fehér fényű nap, vérpiros szemek bámulták sűrűn az éjszaka megszentségtelenített titkát, égő, zöld jelzők csapódtak le, mint hulló csillagok a fénylő sínek felett. Messziről, a pályaudvar felett vörösen világító köd szállt az ég felé. Az utca kövezetlen volt, ilyenkor őszkor locsogó, mély sár húzódott el a két házsor között.

A kis ház szűk lakásait munkáscsaládok lakták. Régi ház volt, vastagfalú, a lakások egy hosszú, szűk udvarra nyíltak, rácsos folyosók szegték az udvart az emeleteken. A szoba, ahova Diró később, ősz kezdetén beköltözött, a padláson volt. A szoba ajtaja mellett vaslépcső vezetett fel a tetőre, a tetőnek egy kis, négyszögletű, lapos, ráccsal körülvett részére. Ez a lapos, csak néhány négyszögméter területű tetőrész fontos és érthetetlen szerepet játszott a később történtekben.

Az emberek nem is tudtak róla, hogy új lakó költözött a házba. A lépcsőházban ugyan találkoztak néha egy hosszú, sovány, ismeretlen emberrel, de senkinek sem tűnt fel, mert a házat sok idegen ember járta. S csak az első furcsa éjjel után tudták meg a házmestertől, hogy ez az ember a házban, a ház egyetlen padlásszobájában lakik. Ez körülbelül tíz-tizenkét nappal azután történt, hogy Diró beköltözött a szobába.

Ezen az éjjelen, úgy egy óra felé - néhányan ugyan azt állították, hogy már előbb hallották - rekedt kiáltás hangzott végig a házon. A kiáltás s csakhamar utána hosszabb ideig tartó, néha-néha megszakadó kiabálás az udvar felől, az ablakokon keresztül hatolt be a szobákba s a legmélyebb álmú embereket is felverte. Körülbelül egy óra hosszat tartott a lárma s a lakók később egyértelműen állapították meg, hogy két különböző hang, de mind a kettő rekedt ember hangja, hangzott valahonnan fentről a sötétből, hogy a két hang hasonlított egymásra, de valahogyan mégis különbözött egymástól s hogy soha egyszerre, mindig csak egymás után vált hallhatóvá. Mint valami rettenetes dühű veszekedés, úgy hallatszott s különösnek csak az tetszett, hogy soha egymás szavába nem vágtak, soha a két hang egyszerre nem vált hallhatóvá, mintha a két ember, rettenetes dühe dacára, udvariasan végighallgatta volna egymás mondanivalóját. Különös volt még, hogy bár a ház legelrejtettebb zugába is behallatszottak a hangok, senki nem vette ki csak egy szónak az értelmét is, mintha nem is szavakból állott volna az egy óránál is tovább tartó ordítozás.

De mindezeket a részleteket csak negyedik nap, mikor már harmadszor ismétlődött az éjjeli jelenet, figyelték meg a lakók ily pontossággal s állapították meg egyértelműen maguk között. Első éjjel még azt hitték, hogy a ház valamelyik régi lakásán tört ki a veszekedés. De napközben az asszonyok egymást kérdezgetvén, csakhamar rátaláltak a házmesterné útján az idegenre s következő éjjel már tisztán megfigyelték, hogy az ordítozás a magasból ered, a padlásszobából.

A második emeleten, közvetlenül Diró szobája alatt, Kuhár István parkettmunkás lakott a feleségével s két gyerekével. Becsületes, dolgos emberek voltak, a férfi javakorabeli, az asszony fiatal s csinos. Nem igen érintkeztek a többi lakókkal - akik folyton egymás lakását bújták - takarékoskodtak, a férfi nem járt kocsmába s mivel nehéz munkáról csak este tért haza, rendszerint korán feküdtek le.

Ezeket az embereket viselték meg legjobban az események. Az első éjjel az ember kutyája vinnyogására ébredt fel. A kopó két elülső lábával az ágyba kapaszkodva, égő szemekkel egyenesen gazdája arcába nézett s vinnyogva, nyöszörögve sírt. Kuhár álmosan kinyújtotta kezét s mire sem gondolva, megsimogatta az állatot. Azonnal észrevette, hogy a kutya szőre fel van borzolva s egész teste lázasan remeg. Az álom eltűnt szeméből, ijedten felült s gyufa után tapogatózott. Kívül az eső kopogva verte az ablakokat, az üvegtáblákat meg-megzörgette egy a ház alatt elzakatoló tehervonat. Mire megtalálta a gyufát, a vonat elhaladt s egy pillanatra csend állt be. Távoli füttyentések hangzottak csak s az eső lassú kopogása.

Kuhár később úgy mesélte el a dolgot, hogy első pillanatban azt hitte, betörő jár a lakásban. Fejét még kissé megülte az álom köde s nem bírt tisztán gondolkodni, különben ez eszébe se jutott volna, hisz ha idegen jár a lakásban, a házőrzésre betanított kopó üvöltve már rég rávetette volna magát.

Meggyújtotta a gyertyát s felült az ágyban. A homályos, sárga fénynél semmi rendkívülit nem észlelt. Megnézte az órát, pontosan háromnegyed egy volt. Felkelt s kezébe véve a gyertyát, körüljárta a szobát. Majd kiment a konyhába, azt is megvizsgálta. A kutya mindenütt vinnyogva nyomában járt.

Bosszankodva jött vissza a szobába, de mielőtt visszafeküdt volna az ágyba, a négy hónapos kis fia bölcsőjéhez ment s föléje hajolt. S ijedten vette észre, hogy a gyerek álmában sír. Apró arca fájdalmasan el volt torzulva, ökölbe szorult két kis keze remegett s a csukott szemhéjak mögül lassan folytak a könnyek. Az ember értelmetlenül, ijedten nézte. A kutya is még egyre sírt, befurakodott a két lába közé s Kuhár érezte, hogy egyre erősebben remeg.

- "Mi az... mi baj van?" - szólalt meg hirtelen az asszony, aki most felébredt s ijedten felült az ágyban.

Ebben a pillanatban hangzott fel a rémes, rekedt ordítás. Másfél-két percig körülbelül egyforma erősséggel hangzott, bezuhant a szobába, szinte kifeszítette a falakat. Az asszony felsikoltott s hátrahanyatlott az ágyban.

Az éjjel hátralevő részét a férfi s az asszony álmatlanul töltötte. Csodálatosképp a gyerekeket a közvetlen közelükben hangzó borzalmas ordítozás nem ébresztette fel. De a nagy ágyban alsó három éves kislány, csak úgy mint a csecsemő, egész idő alatt - körülbelül egy óra hosszatt tartott a rekedt lárma - álmában hangtalanul sírt. A kis lány különösen szenvedett, arca fakóvá vált, tátogó száján nehezen lélegzett s időnként mintha görcsök rázták volna meg testét. Mikor a kiáltozás megszűnt, a gyerekek is abbahagyták a írást s rövid ideig tartó nyugtalan hánykolódás után csendesen aludtak tovább.

"Idegen dolgokba ne ártsa magát bele az ember" mondta Kuhár feleségének, aki, mikor az első ijedtségtől magához tért, egyre küldte, kérte, szinte rimánkodva kérte a férfit, hogy nézzen szét, menjen fel a padlásra, vagy ahonnét a kiabálás hangzik s békítse ki az embereket vagy vigyázzon rájuk, de valamit tegyen, mert ez rettenetes. A férfi nem ment.

S mégis az asszony volt az első, aki az eset külsőleg megfogható, érzékelhető, különös, érhetetlen részletét megismerte, sőt tán ő volt az egyetlen, aki azon túl is megsejtett, tán meg is ismert valamit abból, amit emberi ésszel megérteni nem lehet.

Azon az első éjszakán nem aludtak el többé s a férfi reggel a szokottnál korábban, öt óra tájban ment el hazulról. Mikor kilépett a lépcsőházban, egy pillanatra eszébe jutott, hogy mégis felmegy a padlásra, szétnéz ott egy kicsit... az volt az érzése, hogy ami az éjjel elhangzott, az nem lehetett csak valami köznapi veszekedés... Felnézett a padlásra vezető lépcsőn, koromsötét volt ez, kinn alig derengett még, a lépcsőház törött ablakán hideg szél süvített be, a falépcső recsegett. Megborzongott s gyorsan leindult az utcára.

Az asszony, alig hogy az ura elment, magára vette a nagy kendőt s gyertyával kezében kiment a lépcsőházba. Ott várt egy darabig, míg megbizonyosodott róla, hogy az ura tényleg elment, azután felindult a padlásra Nagyon félt. Kezében a gyertya remegett s mikor az utolsó lépcsőfokon a szél hirtelen elfújta a lángot s vak sötétség szakadt rá, halkan felsikoltott. Egy pillanatig gondolkodott, hogy visszamenjen-e gyufát hozni, de azután eszébe jutott, hogy a padlás eléggé világos s gyorsan kinyitotta a recsegő nagy vasajtót.

Néhány percig lábujjhegyen állva feszülten hallgatódzott. Mintha valahonnét, tán a padlásszoba irányából, halk nyöszörgést hallott volna. Ámbár úgy tudta még, hogy a szoba lakatlan, mégis szentül meg volt róla győződve, hogy nem csalódott. Figyelmesen körülnézett. A gyenge, alig derengő szürkületben a tágas, zegzugos padlás falai alig látszottak, felismerhetetlen, hatalmas alakú tárgyak körvonalai mozogtak mindenütt a fojtó homályban.

Ekkor még egyszer eszébe jutott, hogy visszafordul, elszalad, elrohan, teljes erejéből rohanva, visszamenekül lakásába s magára zárja minden ajtaját. Egész teste remegett, a gyertya lázasan csörömpölt kezében. De ez csak egy pillanatig tartott. Rögtön utána előreindult.

Már néhány lépés után tisztán kivette, hogy a szoba ajtaja nincs bezárva, csak be van támasztva, sőt tán még az sem, tán már akkor is ki volt nyitva. Mert az asszony később a további részletekre nem emlékezett vissza. Arról még tudott, hogy mikor az ajtó elé ért, egy gyorsvonat fülsiketítő zakatolása tört bele a csendbe s hogy akkor néhány percig míg a vonat el nem haladt s zakatolása a messzeségbe nem halt, mozdulatlanul állt az ajtó előtt. Sőt még arra is emlékezett később, hogy abban a pillanatban, hogy a kilincsre tette a kezét, az ajtó melletti tört üvegű kis padlásablakon hirtelen beáradt az előbb elhaladt vonat mozdonyának felszálló szürke füstje s egy pillanatig kínosan fojtogatta a mellét. De arra, hogy a betámasztott ajtót ő nyitotta-e ki, vagy hogy már nyitva volt-e az ajtó, sehogy sem bírt később visszaemlékezni. Ámbár alapjában véve, ez a körülmény tán nem is volt fontos!

Kuhár elmenetele után körülbelül egy félórával visszajött a lakásba. Útközben eszébe jutott, hogy odahaza hagyta a gyalu csikót, pedig aznap szüksége volt rá, tehát gyorsan visszafordult s hazajött. Az összes ajtókat tárva-nyitva találta, a szobában a padlón eszméletlenül feküdt az asszony. Sokáig élesztgette, míg magához tért. De nem szólt, nem vallott semmit, bárhogy faggatta is a férfi. Hamuszürke volt az arca, egész teste remegett s értelmetlen szavak törtek ki torkából. "Két arc... két arc..." ismételgette lázasan, még félig eszméletlenül s csak mikor már teljesen magához tért, hallgatott el végleg.

A rákövetkező, második éjjeli jelenet után, Kuhárné térdre vetette magát férje előtt és sírva, rimánkodva, könyörögve kérte, hogy költözzenek ki, azonnal költözzenek ki a lakásból. De erről az ember hallani sem akart. A lakás nagyon olcsó volt, igen megfelelő, a költözködés pedig drága. Az asszony hiába kérte.

Még egyszer megismétlődött az éjjeli kiáltás, azaz hogy úgy, ahogy eddig történt, pontosan ugyanúgy, még csak egyszer ismétlődött meg, a rákövetkező, harmadik éjjel. Körülbelül egy óra felé kezdődött és egy óra hosszat tartott. Ekkorra már a ház valamennyi lakója teljes egyöntetűséggel állapította meg az összes részleteket és amiről előző nap még csak suttogva, maguk között beszélgettek, negyednapra már az egész szomszédság, az egész utca, környék tudta és hol hitetlenül, nevetve, hol szörnyülködve ijedten, naphosszat tárgyalták az esetet.

Harmadik éjjel még a következő két részletet figyelték meg. Mindkettő különös és érthetetlen volt. Az egyik, amit Kuhárék már első éjjel tudtak s ami az asszonyt szinte a kétségbeesésbe kergette: a kiáltozás alatt a házban az összes gyermekek álmukban hangtalanul sírtak. Különösen a három-négy évesek szenvedtek láthatóan s ezek közül is legerősebben a lányok. A harmadik éjjel egy asztalos négyéves kislányát - szinte a kiáltás első pillanatától fogva - rendkívül erős görcsök lepték meg. Az anya sírva fakadt, amikor meglátta, kiemelte az ágyból, hideg borogatást rakott a nyakára, majd amikor ez se használt, költögette, talpra állította, de a gyerek leesett a padlóra s tovább aludt, nem lehetett felébreszteni. Csak reggel felé nyugodott meg, de sápadt volt és gyenge s egész nap nem nyúlt az ételhez.

A második részletét az esetnek, amit aznap még megtudtak, tisztán a véletlennek köszönhették.

Délután öt óra tájban a házmesterné meglátogatta Kuhárnét.

"Be rossz bőrben van lelkem!" csapta össze a kezét a kövér házmesterné, mikor az asszonyt meglátta. Kuhárné a sarokban kuporgott egy kis padkán, homlokát kezébe támasztva, mozdulatlanul ült. Arca fehér volt, mint a fal, szemét mély fekete árkok karikázták alá. Hogy hirtelen rányitották az ajtót, összerezzent s halkan felsikoltott.

A házmesterné tán egy negyedóráig maradt Kuhárnénál. De hogy az egész idő alatt mozdulatlanul, némán ült, alig-alig felelve a szapora kérdésekre, csakhamar megunta s elbúcsúzott. Látogatásának igazi céljával nem is mert előhozakodni. Arra akarta tudniillik az asszonyt megkérni, hogy kísérje őt fel a padlásra, az idegen szobájába. De még csak alkalma sem nyílt rá, hogy szóba hozza a dolgot, mert alig hogy kiejtette a Diró nevet - ez mindjárt beszélgetésük legelején történt -, Kuhárné felemelte a kezét, fájdalom torzította el arcát s remegő hangon rákiáltott... "ne beszéljen erről... nem tudok semmit... semmit!" A házmesterné elhallgatott, megütközve nézett rá, aztán gyorsan másra vitte a szót s nemsokára elbúcsúzott.

Most hogy kilépett az ajtón, tűnődve állt meg a folyosón. - Mi baja van ennek? - gondolta s értelmetlenül, gyanakodva csóválta fejét. S pletyka, gyanakodó asszonyi eszével rögtön arra gondolt, hogy hátha Kuháréknak is van valami közük a dologhoz. Csóválta a fejét, aztán habozva, lassan megindult a lépcsőn.

Az igazat megvallva, félt ettől a látogatástól, félt attól, hogy Dirót odahaza találja. Lába remegett, ahogy felfelé haladt a lépcsőn, dühödten szidta azt a három-négy asszonyt, akiket megkért, hogy kísérjék fel s akik vagy egyenesen megtagadták, vagy valami kifogással hárították el maguktól az ijesztő feladatot. Nem! - egyik sem akart jönni, de neki azért fel kell menni... egyedül is... s ha nyakát kitekeri is az a sátán... mert az a nyomorult gazember férje a kocsmában dülöng, hogy az isten rothassza meg elevenen!... de a háziúrral nem lehet packázni s az már tegnap is rászólt, hogy mi lesz a bejelentő ívvel...

Nagyokat fújt, hogy egyre növekvő félelmét leplezze. Sötétedett s már-már arra gondolt, hogy mégis holnapra halasztja el az útját, korábbi órára, mikor még világos lesz... de hogy közben az ajtóhoz ért, vérmes-dühösen hirtelen felrántotta s belépett.

Diró nem volt odahaza. Megkönnyebbülten sóhajtott fel az asszony, azután óvatosan körülnézett a kis szobában. Körülbelül tíz percig maradt ott, apróra megvizsgálgatva minden fiókot, a nyitott szekrényt, amelyben csak egy katonanadrág lógott s egy piszkos ing, az összes sarkokat s még az ágy alá letérdepelt s alá nézett, hogy hátha ott talál valamit, vagy... tudj'isten!... valakit...

Mikor megbizonyosodott róla, hogy a szoba teljesen üres, nagyot fújt s kissé megnyugodva, de még mindig remegő lábakkal lefelé indult. Kuhárék ajtaja elé érve hallotta, hogy a recsegő lépcsőn valaki lassú, nehéz léptekkel jön felfelé. Lenézett a sötét lépcsőházba, azután hirtelen beszaladt Kuhárnéhoz.

Az ablakon keresztül megfigyelte, hogy Diró egyedül megy fel a padlásra.

S még aznap éjjel bebizonyosodott, hogy ez az ember az éjjelt egyedül is tölti szobájában. A házmesterné Kuháréknál maradt este tíz óráig, az ablak mögött ült s leste a padlás feljáratát. Tíz órakor egy másik asszony, az első emeleten lakó asztalos felesége váltotta fel, a házmesterné pedig lement, elzárta a kaput s azontúl már senkit sem eresztett be rajta. Ébren maradt ő is, vigyázta a lépcsőházat s hogy el ne aludjék, felrakta a pápaszemét s a férje harisnyáit foltozta. Éjjel egy óráig halotti csendben állt a ház. Diró tehát addig egyedül volt a szobájában. A lépcsőn senki se mutatkozott, a szoba üres volt, mikor belépett, a padlás második nagy vasajtaja pedig duplán is, lánccal, lakattal bezárva s a kulcs a házmesterné zsebében. A lépcsőn senki meg nem közelíthette, egyedül kellett, hogy legyen.

S éjjel egy órakor a magasból mégis felharsant a rémes kéthangú ordítás.

A lakók még az éjjel elhatározták, hogy jelentést tesznek a rendőrségen.

De másnap ez valamilyen okból nem történt meg. S a rákövetkező éjjel nyugodtan telt el. A kiáltás még öt napig nem ismétlődött meg. Semmi különös nem történt ezalatt s a lakók már-már teljesen megnyugodtak s szinte el is feledkeztek a történtekről. Csak Kuhárné kérte, rimánkodva, sírva, nap-nap után a férjét, hogy költözzenek ki azonnal a lakásból.

Öt napra tehát nyugalom tért vissza a házba. Úgy látszik, hogy ez alatt az idő alatt nem történt semmi, vagy ha történt is valami, sem a házmesterné, sem a lakók nem tudtak róla. Csak Kuhárné továbbra is kétségbeejtett viselkedése ejtette gondolkodóba a házmesternét, aki már előzőleg is gyanút fogott s azóta naponta meglátogatta s erősen figyelte az asszonyt.

A hatodik nap Diró a rendesnél korábban jött haza. Egész nap esett az eső, négy órakor már teljesen besötétedett. Nedves őszi köd úszott az utcákban, a villanylámpák fénye elhalón csillogott. A házak teteje beleveszett a sötétbe, a hideg szél mozdonyok vastag füstfelhőit csapta minduntalan a sáros utcára.

A házmesterné épp a kapuban állt, mikor Diró hazajött. A ház előtt egy magasra megrakott teherkocsi állt, beleakadva a feneketlen sárba. A katonaruhás kocsis éktelen káromkodása s az ostorpattogás fülsiketítően vágódott végig az utcán, az erős lovak görcsösen elnyúlt hátán fénylett az izzadtság.

A házmesterné épp érdeklődve figyelte a kocsit, mikor Diró hirtelen megjelent előtte. Úgy vette észre, hogy kissé inogva jár a lábán. Háttal állt feléje s két karját lóbálva, előrehajolva, mozdulatlanul nézett a kocsira.

A házmesterné később is pontosan emlékezett az azután történtekre. Diró percekig mozdulatlanul állt s maga elé nézett. A katona egyre verte a lovakat. Majd leugrott a bakról s előreszaladt. A lovak elé állt s a zablánál fogva a gyeplőt, rángatta őket előre. Részeg volt s dühös, mert a kocsi egy tapodtat sem mozdult. S hirtelen megfordította az ostort s ordítva, a vastag végével teljes erejével rávágott a lovak orrára. Hármat-négyet ütött rajtuk. A lovak felágaskodtak, görcsbe feszültek, az egyik irtózatos fájdalmában hangosan felnyerített s mind a négy lábával egyszerre a levegőbe ugrott.

Ebben a pillanatban ütötte meg a házmesterné fülét az a rettenetes ordítás, ami azelőtt éjjelenként a padlásról hangzott. A rémesen rekedt hang egyszerre betöltötte az egész utcát s mintha minden ház minden ablakából egyszerre zuhogna, mint a világ halálhörgése - nem lehetett megállapítani, hogy honnét ered. Ezúttal csak három-négy pillanatig tartott s jóval gyengébb volt, az éjjeli kiáltás. A házmesterné hátratántorodott, megfogódzott a kapufélfában s azután halálsápadtra vált arccal rögtön Diróra nézett. De ez a kiáltás alatt mozdulatlanul állt a régi helyén. S csak néhány pillanat múlva rázkódott meg hirtelen s mintha villanyos ütés érte volna, égnek csapta a két karját. Így égnek tárt karokkal állt mozdulatlanul, majd előreugrott, a kalapot lerántotta a fejéről, a földhöz vágta s hangtalanul, mintha megnémult volna, nekivetette magát a kocsisnak. az ostort kiszakította a kezéből s magas ívben elröpítette. Azután megfogta a mellénél s egy irtózatosan lódított rajta, hogy az ember messzire elpördülve, kiabálva, háttal belevágódott a sárba. Egy pillanatig még mozdulatlanul állt, égnek emelt karokkal, azután megfordult s a még mindig egy helyben álló házmesternét könyökével súrolva némán berohant a kapuba. Forró, szinte tüzes lehelete belecsapott az asszony arcába, szeme zölden villogott s hosszúkás, eltorzult arcából kivillogtak az éles csikorgással egymáshoz feszülő nagy fehér fogak. A házmesterné azt állította később, hogy ezt a csikorgást még akkor is hallotta, mikor a rohanó lépések zaja már elveszett a néma lépcsőházban.

Este tizenegy óráig semmi sem történt. Kuhár, aki mint rendesen, korán jött haza, ugyan azt állítja, hogy hét óra tájban valami dörömbölést hallott a padlás tájékáról, mintha valami súlyos tárgyat, asztalt vagy szekrényt neki vágtak volna a falnak, vagy a padlónak, de ezt senki más nem hallotta.

Tizenegy órakor, amikor az ordítás ismét felhangzott, a ház összes lakói már aludtak, Kuhárék, a házmesterné s az első emeleten lakó asztalos kivételével. Ezek mind csodálatos, szinte hihetetlen egyöntetűséggel beszélték el a történteket.

Az ordítás hirtelen hangzott fel, de mindegyiküknek közvetlen közelében. A földszinten lakó házmesterné, aki egyedül ült a szobában s az urát várta, megesküdött rá, hogy az ordítás a mellette levő szekrényben keletkezett. Rögtön rá, hogy első ijedtsége elmúlt, a padlóra borította a szekrényt s ráült, lázas remegésben egész éjszaka rajta ült, míg csak teljesen ki nem világosodott.

Az asztalos a már alvó felesége ágya mellett ült s épp lefeküdni készült, mikor a kiáltás felharsant. Mintha villámcsapás érte volna, úgy fordult hátra s felesége arcára meredt megrettenve: a kiáltás az asszony szájából eredt. Borzadva s minden ízében remegve, kirohant a szobából egyenesen Kuhárék lakásába.

Azok mozdulatlanul, halott-sápadtan ültek egymással szemben az asztalnál. Kuhár egy könyvet ejtett le a földre s épp lehajolt érte, mikor a kiáltás az asztal fölött, felesége szájából felharsant. Felpattant s rámeredt. De Kuhárné némán, mozdulatlanul ült, ő tudta, a halál biztonságával tudta, hogy a rémes hang az asztal alatt, férje torkából eredt.

Mikor az asztalos berohant s nem is figyelve a sápadt emberekre, elfúlva, kiabálva segítségül hívta őket, még mindig némán, mozdulatlanul ültek egymással szemben. Eleinte alig hallották az asztalos szavát. De aztán az asszony felugrott s hangos zokogással térdre vetette magát.

"Jóságos isten" kiabálta remegő hangon, "ez a világ vége... bocsásd meg bűneinket!"

Kuhár felállt s lassú léptekkel az ajtó felé tartott. Egymásra szorította ajkát s zsebéből remegő kézzel kést húzott ki.

"Vigyázz az asszonyra", sziszegte hátra, "én... én véget vetek ennek... isten engem úgy segéljen."

De még mielőtt elérte volna az ajtót, az asszony észrevette szándékát. Felugrott, mint az őrült, az ajtó elé vetette magát s Kuhárt a mellénél fogva eltaszította.

"Nem szabad... nem szabad... nem nem nem... nem engedem, hogy meghalj", kiabálta könnyektől elfúló, hörgő hangon.

Nem lehetett vele bírni. Az ajtó előtt levetette magát a földre, rúgott, harapott, senkit sem engedett a közelébe. Mintha görcsök rángatták volna testét, úgy vonaglott a földön.

A két férfi komoran ült az asztal mellett. Mélységes csönd borult a házra, az alvókat úgy látszik nem ébresztette fel a kiáltás. A szoba mélyén gyertya égett, imbolygó, sárga fénye csak homályosan világította meg a hideg szobát. Lassanként az asszony is elcsendesedett, kuporogva leült az ágyra. Mozdulatlanul, némán ültek mind a hárman s ha néha rémült, üres tekintetük összetalálkozott, borzadva elkapták fejüket. Oly nagy volt a csönd, hogy a gyertya halk sercenésére az asszony felriadva összerezzent.

"Nézd... nézd... a gyerekek sírnak... a mi bűneinket siratják", zokogott fel hirtelen s rávette magát a kislánya testére. A férfi felállt s a bölcsőhöz lépett. Az apró gyerek csukott szemhéjai mögül sűrűn folytak a könnyek.

Azután ismét tökéletes, hideg csend állt be. Némán, tehetetlenül ültek egymásra meredt tekintettel, kétségbeesés lángolt a szemekben. Az ablak előtt sűrű köd gomolygott, a pályatest hatalmas ívlámpái csak mint elhaló, messzi csillagok rezzentették ki gyenge fényüket. Távolodó vonat füttyentése hallatszott a sűrű sötétből.

"Mintha valahogy világosodna a szoba", szólalt meg hirtelen Kuhár s figyelve körülnézett.

"Dehogy! Még tizenkét óra sincs", felelte az asztalos s értelmetlenül bámult Kuhárra.

Megint csend állt be, csak az asszony fel-felcsukló visszafojtott sírása hallatszott. A kislány erősen hánykolódott az ágyban.

Kuhár hirtelen felugrott a székről s kinyújtott karral mutatott a falra.

"Oda... oda nézz", mondta szaggatott, halk hangon s karja mereven ide-oda remegett. "Az órát nézd... a falon... az előbb még nem tudtam kivenni... most tisztán látom... éjfél lesz nyolc perc múlva."

Az asztalos előrehajolt s némán bámult a falra. Az asszony is felült az ágyban, ölébe szorítva lánya hánykolódó, kis testét.

A szobában valami halvány sárgás-zöld fény terjengett. A gyertya fénye el-elmosódott. Mintha valami világító köd lengett volna köröskörül, eredete sehol se volt a fénynek, lustán, lassan, érthetetlenül ömledezett szét a falakon. Az ablakon át nem jöhetett, kívül koromsötétség terpeszkedett. A bútorok körvonalai homályosak, elmosódva lengedeztek, mintha maguk is köddé váltak volna, mozogva belevesztek a fénylő sötétbe. A gyertya lángja fénytelenül, szünet nélkül zakatolva lobogott. S mintha minden mozgott volna a fényben, Kuhárnak úgy rémlett, hogy az asztalos inogva ül a széken, a falon a kép ide-oda úszott. Halálra válva, dermesztő csendben, mozdulatlanul meredtek egymásra a sápadt emberek.

Az asszony hirtelen felsikoltott s kinyújtott karral felugrott.

"A tükör... a tükörből jön a fény", sikoltotta. Mindannyian felugrottak s a tükörbe bámultak.

Az asztalos később azt állította, hogy ekkor a lépcsőház tájékáról valami recsegést hallott. De Kuhárék nem tudtak erről.

Mire az óra elverte az éjfélt, állati, eszeveszett ordítás hangzott el egyszerre, a még mindig a tükörbe bámuló három ember ajkáról.

A tükörben hirtelen megjelent egy emberi alak képe. A bal szélén jelent meg, elmosódva, alig felismerhetően s mind tisztábbra válva végtelen lassúsággal mozgott a tükör másik széle felé. Az alak mozdulatlanul állt, kissé előrehajtott fejjel, lábai sem jártak, maga a kép mozgott lassan, nagyon lassan előre. Hogy milyen háttérben mozgott, azt később nem lehetett megállapítani. Az asszony csak az arcot nézte, egyre csak az arcot, semmi másra nem emlékezett. Kuhár úgy vallott, hogy a saját szobájuk látszott a tükörben s abban mozgott az alak. Viszont az asztalos, kinek elbeszélése különben teljesen zavaros s gyermekes s ki megelőzőleg is valami lépcsőrecsegést hallott, azt állítja, hogy a lépcsőházban mozgott az alak, a lépcsőn lefelé s hogy még a lépcsőház eltörött padlásablakát is látta a tükörben.

Az alak gépszerűen, végtelen lassúsággal síklott a tükör másik vége felé. Mikor feltűnt, még egészen homályos volt, a tükör közepéhez közeledve, mindinkább kitisztult, sőt megnagyobbodott s már feltűnése második percében tisztán ki lehetett venni Diró arcát s magas sovány termetét. Karja kétoldalt szinte élettelenül lógott le, jobb markában hosszú kés villogott. Fejét előrehajtva mellére szegte, de hogy fölfelé nézett, szinte csak a szeme fehérje látszott a szemüregekben, iszonyatos, merev, fenyegető halotti tekintettel. Erről a tekintetről mind a hárman beszéltek később.

A tükör közepét elhagyva, a kép mindinkább megkisebbedett, elhomályosult. A szélét elérve, lassanként eltűnt a balkar, a törzs bal fele, a fej, majd az egész test. Utolsónak s még soká a jobb marokban levő hosszú kés villogása látszott, szürke fénye egyre gyöngülve s kisebbedve, de az utolsó csillogó pont még percekig látszott.

Mikor már ez is beleveszett a tükör homályos mélyébe, tompa pattanás hallatszott. A tükör pontosan a közepén kettérepedt.

Másnap aztán kiderült, hogy a házban levő összes tükrök az éj folyamán eltörtek. De hogy ezeknél hogyan történt, hogy a többi lakásokban is megjelent-e Diró tükörképe, azt nem lehetett megállapítani, mert az összes többi lakók aludtak. A házmesterné ugyan ébren volt, de szobájában nem volt ép tükör, egy kis elrepedt kézitükör csak az egyik fiókban. S úgy látszik a repedt tükrökre nem szállt rá a kép.

Körülbelül negyed egy lehetett, mikor Kuhárék szobájában a kép eltűnt s a tükör megrepedt. Az asszony akkorra már ájultan feküdt a padlón. A férfiak egész testét hideg verejték lepte be, egymásra néztek, elfordították fejüket, ismét egymásra néztek. Már csak a gyertya sárga lángja világította a szobát.

Később alaposan megvizsgálták a lakás minden kijáratát. Az összes ablakok, ajtók zárva voltak, még a konyhaajtó is. Ezt úgy látszik az asztalos zárta be öntudatlanul maga után, mikor tizenegy órakor berohant a lakásba. Öntudatlanul tehette csak, rettegő félelemtől hajtva, mert sehogy sem bírt visszaemlékezni, hogy hogy került be a lakásba s hogy bezárta-e az ajtót. De másképp nem történhetett, mert attól a pillanattól kezdve senki sem mozdult ki a szobából, a konyhában pedig nem járhatott senki idegen, mert azt egyrészt okvetlenül meghallották volna, másrészt belülről zárva el az ajtót, hogyan hagyhatta volna el valaki a lakást! Kuhár a szobát s a konyhát még az éjjel átkutatta, a szekrényeket, minden zugot-sarkot, dühödten százszor is megvizsgálva, irtózatos félelmében újra és újra visszatérve minden egyes helyre - de semmit sem talált. S reggelre a fájó szürke napvilág is hiába hatolt az elátkozott lakásba!

Körülbelül egy óra lehetett, mikor Kuhár felocsúdott beteges, remegő félelméből. A gyertya már tövig égett, újat kellett gyújtani. Az ablak elől eloszlott a köd, a pályatest lámpái halovány rezgő fényt vetettek a szobába. Hideg szél zörgette az ablaktáblákat s egy-egy rohamnál be-behúzott a réseken a fagyos levegő. Az asszony még mindig ájultan feküdt az ágyban, ahova befektették, az asztalos mozdulatlanul ült a széken s állati tekintettel meredt maga elé. Egész teste remegett, amikor a fény eltűnt a szobából, akkor ült le a székre s azóta mozdulatlanul ült ott, csak néha rándult ide-oda a feje.

Körülbelül egy óra lehetett, mikor Kuhár mindenre elszántan, összeszorított fogakkal elindult, hogy szándékát végrehajtsa. Egy skatulya gyufát dugott a zsebébe s magához vette nagy, vastag botját. A kabátzsebében kinyitva feküdt a kése.

Megrázta az asztalos vállát.

"Vigyázz az asszonyra... elmegyek..."

Ez észre se vette, tovább bámult maga elé s halkan, értelmetlenül mormogott.

Kuhár szitkozódva legyintett kezével s gyorsan kiment a konyhába. A kőpadlón keményen hangzottak léptei. Megállt az ajtó előtt, marokra fogta a botot s nagyot nyelt. Érezte, hogy egész testéről szakad a hideg verejték, fejbőre megmerevült s fájt, mintha ezer tűvel szúrnák. Egy nagyot lélegzett még, aztán halkan megfordította a kulcsot, halkan, hogy senki meg ne hallja s az ajtót remegő kézzel kitaszítva, kilépett a folyosóra.

Az udvarban csendesen, hidegen feküdt az éjszaka. A köd teljesen eloszlott s csak az örök füst s koromréteg lebegett a házak fölött. Néhány csillag gyenge fénye látszott az égen. Tökéletes csend borult az udvarra, az alacsony szél zúgása ide nem hatolt be s köröskörül az utcákon is néma csend lehetett. Kuhár csak saját lassú lélegzetét hallotta.

Alaposan, már amennyire a sötétség engedte, megvizsgálta, tekintetével végigkutatta az udvart, a házfalakat s a feléje lejtősödő tetőt. Sehol semmi mozdulat. Azután halkan, lassan megindult a lépcsőház felé. Erősen fogta a botot s melle előtt sebesen ide-oda hadonászott vele, tekintetét belefúrva a sötétségbe. Mikor elérte a lépcsőt, egy pillanatra visszanézett. A folyosó még teljesen üres volt.

Háttal nekidőlt a lépcső karfájának és a bottal folytonosan hadonászva, egy pillanatra megállt. Azon gondolkodott, hogy gyufát gyújtson-e, vagy pedig sötétben mássza-e meg a lépcsőt. Félt a gyufa lobogó, elhomályosuló világától. S a lépcsőházban erős léghuzat is járt, az hamar eloltaná a lángot. Viszont jól ismerte az utat s nem félt attól, hogy megbotlik vagy elesik s tudta, hogy a lépcső fordulóján túl már világosodik is, mert a vasajtó melletti ablakon egy közeli ívlámpa fénye szűrődik be.

Tehát elindult a sötétben. Óvatosan lépett fel mindegyik lépcsőre, de nem tudta elkerülni, hogy az ne recsegjen. S minden recsegésnél, mintha végigvágtak volna rajta, szinte megtántorodott.

Egyszer botja hadonászás közben hangos koppanással a falnak vágódott. Elállt a lélegzete, megszédült s erősen belekapaszkodott a karfába, mert érezte, hogy különben lezuhan. A lépcső éleset, nagyot recsegett. Percekig állt utána mozdulatlanul, zsebében görcsösen markolva a kést, balkezével sebesen maga előtt suhintatva a botot.

A hátralévő utat még lassabban, óvatosabban tette meg, bár a forduló után a pályaudvarra nyíló ablak némi gyenge világosságot árasztott a lépcsőre. A vasajtó már meg is csillant előtte s ekkor hirtelen átvillant az eszén, hogy vajon mitől csillog a vasajtó, hisz annak jog szerint rozsdásnak kellene lenni s ő még sohasem látta, hogy lepucolták vagy csak le is mosták volna.

Állt az ajtó előtt s hallgatta a szíve dobbanását. Kívül a szél egyre erősbödött s már szinte vihar erejével suhogtatta a fákat, zengette a sürgönydrótokat. Távoli mozdonyfüttyentések, mint sikoltások csapódtak be a törött ablakon.

Azután kinyitotta a recsegő vasajtót s belépett a padlásra. Szélvész erősségű léghuzat csapódott az arcába s egy pillanatra visszaremegtette. De már a következő pillanatban előre lépett s visszafojtott lélegzettel hajolt előre.

Diró ajtaja tárva-nyitva volt. Az ablak melletti asztalról petróleumlámpa világította erős lánggal a szobát. Mindent pontosan lehetett látni.

Diró a szoba közepén ült egy karosszékben, oldalt fordulva az ajtó felé. Lábai mereven támaszkodtak a padlónak, az ajtó felőli balkarja a szék karfáján keresztül lelógott. Feje előrehajolva, álla mellének esett. Arcát nem láthatta Kuhár, mert az egész test igen alacsonyan feküdt, szinte a padlónak csúszott s így a szék karfája s kidudorodó válla eltakarta. Mozdulatlanul feküdt a karosszékben.

Igen hosszú ideig tartott, míg Kuhár közelebb lépett, belépett a szobába. Maga sem tudta később, hogy ez hogy történt meg. Csak arra emlékezett, hogy amikor belépett, hangosan köszönteni akarta Dirót. De torka mintha összenőtt volna, egy hangot sem tudott belőle kiszakítani.

A küszöbön megbotlott s nagy zajjal, hangos lábdobbanással esett be a szobába. Diró nem mozdult meg. S ezen Kuhár még csak el sem csodálkozott. Azon sem ijedt meg, hogy zajt ütött. Természetesnek, magától értetődőnek érezte, hogy Diró nem fog megmozdulni... Igen! lehetetlennek tudta, hogy ez megtörténjék.

Azt állította később, hogy a félelem akkor az eszét vette. Nyugodtan állt egy helyben a szobában s nézelődött. Később a botot is letette az asztalra, elfelejtve pillanatnyi elmezavarában, hogy halálos veszedelemben forog. Arra emlékezett, hogy mialatt a szobában tartózkodott, egész teste jéghideg volt, irtózatosan fázott s belül a beleiben s a mellében valami állandó rettenetes feszültség rezgett, hogy a teste szinte ide-oda lökődött bele.

Percekig mozdulatlanul állt s nézelődött. Maga sem tudta, hogy mit csinál s csak később emlékezett vissza, hogy akkor tekintetével aprólékos gonddal végigvizsgálta, végigkutatta az egész szobát... hogy miért tette, nem tudta. Pontosan emlékezett minden egyes részletre.

A szobát erősen megvilágította a petróleumlámpa. Előtte az asztalon néhány teleírt, fehér lap feküdt. A lámpából vékony füst szállt a tetőnek. A szoba jobb oldalán állott az ágy, mellette egy szekrény. A bal falnál csak a tükrös szekrény állt, ezt utolsónak vette észre.

A huzat néhány lap papírost a földre fújt. Kuhár megfordult s becsukta az ajtót. Azután egy széket húzott a karosszék mellé, két térdére fektette a kezét s rábámult Diróra.

Sokáig ült s nézte a mozdulatlan, nyitott szemű embert. - Meghalt! - gondolta magában. De rögtön rá eszébe jutott: - fel fog támadni! - Kinn egyre erősebben zúgott a vihar.

S csak hosszú idő elmúltával vetődött tekintete véletlenül a Diróval szemben álló tükörre s vette észre, hogy a tükörből hiányzik Diró képe.

A karosszék üresen vetődött vissza... holott... holott Diró ült benne... de a tükörben nem látszott csak a szék... a támla is... pedig azt eltakarta Diró háta...

Kuhár fellökte székét s hátraugrott. Botját öntudatlanul lekapta az asztalról s az ajtóig hátrált. Szeme meredten csüggött az üres tükrön. Majd háttal nekiütődött az ajtónak s megállt. Hangtalanul bámult a tükörbe.

Röviddel ezután hallotta meg Diró szájából az első hangokat. Értelmetlen, zagyva hangzavar szállt feléje a karosszék irányából, valószínűleg a még mindig mozdulatlan Diró torkából. Ámbár!... néha úgy rémlett Kuhárnak, hogy a tükör felől hangzik a beszéd.

Néhány perc múlva Kuhár már eléggé tisztán értette meg a szavakat. Diró teste ekkor már megmozdult, rángatódzó vonaglás futott rajta keresztül s néha, mintha görcs feszítette volna, összehúzódott, aztán ismét kimerevedett. A hang mély s rekedt volt, néha dadogva szakadtak szét a szótagok, mintha irtózatos fájdalmak árán szabadulnának csak ki a levegőre, máskor meg mint a zuhatag, értelmetlenül nyílsebesen ömlöttek egymásra. Mennél tovább hallgatta Kuhár, annál kevésbé volt képes megállapítani a hangok eredetét, néha úgy rémlett neki, hogy a padló alól, máskor hogy a mennyezetről hangzik a beszéd s egyszer közvetlen közeléből, a fal mellől csapódott fülének.

Az ajtó mellett állt s nem bírt menekülni, nem bírt kimenni a szobából, pedig érezte, hogyha még sokáig ott marad, eszét veszti, beleőrül menthetetlenül. A vihar zúgását is egyre hallotta a beszéd közben s mereven bámult egy a lámpa körül táncoló suhogó éji lepkére.

"...nem akarom... nem akarom... nem akarom...

...szabad

...de nem akarom...

...segítség... az akaratom elszáll... megölték az akaratomat... meggyilkolták az akaratomat... így nem szabad élni...

...nem akarom... nem akarom nem akarom..." ez hangzott folyton-folyvást szünet nélkül.

Ezek a szavak belevésődtek Kuhár agyába. A többit azonban nagyrészt elfelejtette, mert nem igen értette. Még néhány szóra emlékezett:

...vagy az állat nem értékesebb az embernél,... most olyan vagyok mint az állat... most megbosszulom az állatot... az Istent bosszulom meg...

...nem akarom... nem akarom..." hangzott folyton közbe.

Körülbelül hét-nyolc percig tartott ez a görcsös, szaggatott jajongás. Azután lassanként csend állt be. Diró ismét mozdulatlanra merevedett a széken.

Kuhár még mindig az ajtónál állt. Maga-magáról nem igen tudott, mit sem érzett, csak egy vágyat: elaludni, rögtön elaludni vagy... meghalni. Kezével a kilincsre támaszkodott, ez zörögve remegett alatta, tekintetét nem bírta elszakítani a szék üres tükörképéről.

Hirtelen megtántorodott s felkiáltott.

A tükörben egyszerre megjelent Diró képe s ugyanabban a pillanatban irtózatos erővel kitört a fülsiketítő, rémes, kéthangú ordítás. Diró felemelkedett a széken...

Kuhár megfordult, felrántotta az ajtót s teljes erejét megfeszítve kiugrott, lerohant a lépcsőn. Kétszer nekivágódott a falnak, arcát és jobb kezét véresre horzsolva. A konyhába érve levágódott a földre s körülbelül egy óra hosszat feküdt önkívületi állapotban. Azután bement a szobába az asztaloshoz s alvó feleségéhez, leült egy székre s reggelig virrasztott szótlanul.

Délig odahaza maradt. S a délelőtt folyamán, egyrészt az újságokból, másrészt a szomszédok elbeszéléséből egy oly eseményt tudott meg, mely agyában először csak derengésszerű sejtelmeket ébresztett, melyet azonban később elválaszthatatlanul összeforrasztott az éjjel a padláson történtekkel.

Valami Lipták János fuvaros lakásán titokzatos merénylet történt az éjjel. A fuvaros ugyanabban az utcában lakott, mint Kuhárék, a merénylet híre villámgyorsan terjedt el s így csakhamar Kuháréknak is tudomására jutott. A délelőtti újságok már hosszú s furcsa riportot hoztak a hihetetlen eseményről.

A házmesterné jól ismerte Liptákot s így tisztára a véletlennek köszönhető, hogy Kuhár tudomást szerzett róla, hogy ez az a kocsis, akivel délután Diró a kapu előtt összeverekedett.

A kocsis szomszédai éjjel, úgy egy óra tájban, hirtelen hangos segélykiáltásra ébredtek. A kiáltás egyre erősödött, előbb dühös, majd fájdalmas ordítássá fokozódva. Megismerték a kocsis hangját s közvetlen szomszédjai, két gyári munkás, azonnal segítségére siettek. De a lakás ajtaja belülről be volt zárva s akárhogy döngették is, senki se nyitotta ki. A segélykiáltások körülbelül öt-hat percig tartottak, semmi más zajt nem lehetett hallani. Mire véget értek s már csak halk nyöszörgés hallatszott belülről, egész sereg ember gyűlt össze a lakás előtt. Tanácskoztak, mitévők legyenek, döngették az ajtót, kiáltoztak, de nem kaptak feleletet. A nagy lármára egy rendőr csöngetett be a házba s a közeli vasgyár éjjeli őre is feljött.

Végre egy fejszével feltörték az ajtót s a rendőrrel az élén behatoltak a lakásba. A konyha teljesen üres volt. A szobában, a padón vérbe fagyva feküdt a kocsis s halkan nyöszörgött. Mellette egy vastag bot, melyről még csepegett a vér. Az ágyban remegve, sápadtan feküdt a beteg asszony aki már több mint egy éve nyomta az ágyat s aki oly gyenge volt, hogy kihallgatása több mint két óráig tartott. Mikor az emberek behatoltak a lakásba, értelmetlen szavakat hebegett szinte hangtalanul s üveges tekintettel meredt maga elé. Erről az asszonyról az újságok azt írták később, hogy megőrült akkor éjjel.

A házaspáron kívül senkit sem találtak a szobában, a merénylőnek nyoma sem maradt. Felkutatták az egész szobát, a szekrényeket, mindent, de eredménytelenül. Pedig az ablak belülről be volt zárva s a lakás egyetlen ajtaját az emberek állták el tömegesen. Arra meg gondolni sem lehetett, hogy az asszony támadta volna meg férjét, hiszen hónapok óta oly gyönge volt, hogy segítség nélkül az ágyban felülni sem volt képes.

De nem találtak senkit a szobában, a kocsis meg félholtan feküdt a padlón. Az ő vallomása igen kis értékű. Azt mondta, hogy úgy tizenkét óra tájban jött haza a kocsmából, kissé be volt csípve, de azért egyenesen járt s egész józanul gondolt a holnapi fuvarokra. Épp vetkőzött, háttal az ajtónak, arccal felesége ágya felé fordulva, mikor egyszerre észreveszi, hogy az asszony arca eltorzul, halk sikoltást hall s látja, hogy erőlködik, hogy a karját felemelje s felüljön. A következő pillanatban, mikor épp kérdezni akarta, hogy mi baja, egy hideg kéz ragadta meg titokzatos erővel hátulról a tarkóját, felrántotta a székről s a következő pillanatban valaki ököllel az arcába csapott. S aztán ököllel, bottal verték percekig, védekezni nem tudott, csak kiáltani. A támadóját alig látta, mert vér borította el szemét, csak arra emlékszik, hogy igen hosszú, sovány embernek látszott. Azután lezuhant a földre s többre nem emlékszik.

Az asszony elbeszélése értelmében, zavaros, egy őrült beszéde. Az újságok teljes határozottsággal azt írták róla, hogy megőrült. Rendőri kihallgatása sem eredményezett semmi pozitívumot és bár egyébként normálisan viselkedett, a nyomozás kénytelen volt teljesen figyelmen kívül hagyni egy őrült beszédéhez hasonlító vallomását.

Azt állította ugyanis még az éjjel s később is teljes határozottsággal,hogy a merénylő a tükörből lépett ki. Mikor férje vetkőzött, a háta mögött az ajtó melletti tükörből hirtelen gyenge fény áradt ki s a következő pillanatban a tükör szélén emberi alak képe jelent meg egyre nagyobbodva s mindinkább testet öltve. S egyszerre csak - s ez már a másik pillanatban történt - már nem a tükörben, hanem a tükör előtt állt az ember és lassan, teljesen hangtalanul megindult a férje felé. Kezében hosszú kés villant meg.

S később a tükörbe tűnt vissza az alak s akkor a tükör eltörött.

Kuhár még aznap elhatározta, hogy azonnal kiköltöznek a házból. Még délután útra kelt, de csak a következő hónap elsejére tudott lakást szerezni, messze ettől a városrésztől, az ellenkező végén. Estére tért haza fáradtan, betegen, agyongyötörve.

De már ekkor, ettől a naptól kezdve, rohamosan követték egymást az események.