Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 18. szám

Ignotus: A politika mögül
Austro-lengyel megoldás és dualizmus

Az ember lassanként megszokja a kiskorúságot. Sőt jól is esik. Furcsa ugyan - kivált ha kiteszed a lábad itthonról s közelről látod - hogy más nemzetek, s ha háborúsok, akkor meg éppen tesznek, vesznek, elmélkednek, vitatkoznak s készülődnek, szemben nemcsak a háború során őfelőlük felvetődött problémákkal, de a nálunk megmutatkozókkal is, míg minekünk, ha tudni kívánjuk, mi történik nálunk s mi készül velünk itthon: ellenségeinknél kell kérdezősködnünk. De van ebben valami jó is. Nem kell gondolkoznunk, s éreznünk magunk s egymás iránt a rémítő felelősséget, hogy szavainknak része lehet sorsunk igazításában. Csak a jó isten tudja, mi vár ránk, de viszont mi nem tudjuk, nem gondolkozunk rajta, nem is ér semmit, ha gondolkozunk, mert tenni úgysem tehetünk benne semmit. Igaz, hogy úgy ülünk a tétlenség padján, mint mikor a vak embert kísérője a tó vagy a folyó vagy a rohanó országút szélére ülteti. De vak emberektől tudom, hogy ez egészen jó és bátorságos érzés, semmi kísérteties vagy félelmetes nincs benne, hasonlatos ahhoz, amit ők tudnak tőlünk látóktól, ahogy az utas a tökéletes biztosság és alapozottság érzésével ül a tengeri hajón, s ha eszével tudja is, idegeivel nem tudja elhinni, hogy egypár deszka választja el a halálos mélységtől. A népvándorlás óta nem vetődtek fel nagyobb életkérdések a mi darab hazai földünk s a rajt élők felől, mint amiket a háború alakít ki, s nem holmi plátói kérdőjel gyanánt, hanem rögtön és halálbüntetés terhe mellett való gyakorlati megfelelésre. Már nincs kő kövön a világból, melyből 1914-ben a világháború indult, s a háború alján világszerte tombol a közjogi, a nemzeti, a piaci s az osztályforradalom. Nincs vonatkozás, mely bennünket is ne érintene, még pedig legéletünkben. S nincs egy sem, melyet szóval vagy betűvel érintenének nálunk. Egy egész nemzet, egy egész ország él most úgy a világbirok legközepén, a világháború legterhe alatt, mint a százhúsz éves cigányasszony, kit hiába kérdezek ki Napóleon, Goethe és Kossuth Lajos felől, akik pedig már az ő idejében éltek.

Ilyen körülmények között az ember leszokik róla, hogy még azzal is törődjék, amivel szabad, s bár ahhoz is hozzászóljon, amiről beszélnek. Annál is inkább, mert a kegyesen engedélyezett témák többnyire nevetségesen avultak vagy kicsinyesek ahhoz képest, amiről valójában szó van vagy szó lehet. Ami nehézségeket közvitára bocsátanak, annyira jelentéktelenek ahhoz képest, hogy minek a nehézségei, hogy mindig az a barátom jut eszembe, kinek nagy gyerekei voltak, szegény volt, de válni készült a feleségétől, s mind ez óriás nehézségekkel valahogy el tudta gondolni, hogy meg tudna birkózni, vagy amiatt nem tudott aludni, hogy a könyveivel mi lesz, s hogy' szállíttatja el suttyomban a ruháit?... Mióta a mi királyunk a német főhadiszálláson járt, az új német külügyi államtitkár pedig Bécsben: meg van engedve tudomásul vennünk, hogy a lengyel probléma megoldásáról van szó köztünk s szövetségesünk között, s hogy a mi óhajtásunk szerint az osztrák-lengyel megegyezés, vagyis a kongresszusi Lengyelországnak Galíciával s tán egy rész Osztrák-Sléziával való egyesítése s ez új államnak monarchiánkba való állása terve áll szemben a német óhajtású kis-lengyel tervvel, amely szerint csak a kongresszusi Lengyelország állna saját lábán, habsburgi főherceget választana királyának, de a német birodalommal szoros szövetségbe lépne. Nyilvánvaló, hogy ezek közül az austro-lengyel megoldás igazibb és teljesebb megoldás is volna, s úgy a monarchia, mint a magunk magyar érdekeink is sokkal jobban megfelelne, mint a kis-lengyel. Nehézsége nincs is igazában egyéb, mint hogy a németeknek kell. Ez azonban óriás nehézség -, mostani körülményeink közt s ahhoz képest, hogy minden egyéb érdekünk mekkora barátságot javall német barátainkkal: szinte megvíhatatlan. S mulatság, hogy mikor ez a nehézség vetődik fel, nálunk a töprengés s a szabadjára eresztett vita azzal a technikai mellékességgel vesződik, hogy jó, az austro-lengyel megoldás jó volna - de mi lesz akkor a dualizmussal?

Aki ötödik esztendő világháború után, a breszt-litovszki béke után s mikor az entente hadai egységes vezérlet alatt állanak, s Amerika, Anglia és Franciaország együtt csinálnak háborút és külpolitikát: aki szuverenitásokról, önállóságokról, szövetségekről s összetartozásokról való ilyen forradalmi tapasztalatok után ezt a nehézséget egyáltalában nehézségnek tekinti, az ebből a négy esztendőből semmit sem tanult. Annak esze, mint a vak ló, még mindig a régi közjogi taposómalomban topog. Azzal szinte felesleges, mert lehetetlen vitatkozni, mert mit értsen a szóból, ha nem ért a valóságokból? Ha én mégis hozzászólok e dologhoz, azért teszem, mert ebben, hogy úgy mondjam, múltam van -, mert már jóval, ide s tova egy évtizeddel a háború előtt mint meggyőződéses hatvanhetes kételkedtem a dualizmus mai formájának helyes, mai technikájának egyedül üdvözítő voltában, tehát már az austro-lengyel megoldás miatt előállandó szükség nélkül is felvetettem e monarchia államainak összefüggése s együtt dolgozása számára olyan technikai formákat, melyeknél sokkal szabadabbak nem kellenének akkor sem, ha e monarchia három független álladalomnak csakis perszonális unója volna. Éppen itt a Nyugatban fejtegettem nem egyszer, hogy sem a külügynek, sem a hadügynek közössége nem kíván közös minisztériumokat, s nem kíván, semmi esetre, olyan leplezett centrálparlamentet, aminő valójában a delegáció. Azt írtam, hogy ha megmaradnának a közös minisztériumok, még akkor sincs szükség delegációra, mert semmi nehézsége nincs, hogy vagy a miniszter, vagy első államtitkára mindig magyar ember legyen, s ekkor az osztrák állampolgár közös miniszter vagy államtitkár mint az osztrák kabinet tagja, a magyar állampolgár közös miniszter vagy államtitkár pedig mint a magyar kabineté felelhetne egyenesen az osztrák vagy a magyar parlamentnek. A két kabinetnek egyetértését biztosítaná az uralkodó közössége -, hiszen most is elképzelhetetlen, hogy egy percig is helyén maradhasson magyar vagy osztrák kabinet, mely a másik állambeli kabinettel hadi vagy külügyi dolgokban egyet nem ért. Ez a technika volna lehetséges, ha ragaszkodnánk a közös minisztériumokhoz. De nyilvánvaló, hogy ezekre semmi igazi szüksége nincsen sem a hadügy, sem a külügy közösségének, s két külön hadügyi és külügyi miniszter, külön-külön a magyar s az osztrák kabinetben, éppúgy nem volna veszedelme a közösségnek, mint ahogy a vám- és kereskedelmi ügyekbeli közösség igen szépen megvolt ötven évig, bár nincs közös kereskedelmi miniszterünk.

Ilyesmiket írtam, fejtegettem és ajánlottam sokkal, igen sokkal a világháború előtt, mikor még nem álltak előttünk olyan tanulságok, mint a magunk központi szövetségéé s az ententei táboré, s mikor, Ferenc József király még élvén, nemcsak az idevaló, de az ellenséges tollat is megkötötte a tekintet az ő személyes megszokásai s érzékenységei iránt. Mindenki tudta, ha kimondani nem is siettek, hogy a dualizmus 1867-i megformálásánál nemcsak arra a valóságos közösségre gondoltak, mely csakugyan meglegyen Ausztria és Magyarország között, ha egységes nagyhatalom gyanánt akar megállani a világversenyben, hanem arra a színre is, hogy ez az osztrák-magyar monarchia valójában s igazában még mindig a régi egységes ausztriai császárság gyanánt álljon kifelé, sőt álljon befelé is, az osztrák németek hiúsága, a régi katonák féltékenysége előtt. Aki a dualista formát valójában kieszelte: Apponyi György gróf, valójában nem is gondolt egy valóban és teljesen önálló Magyarországra, hanem, mint magyar hazafi, csak egy újraépített Magyarországra, mely az osztrák impériumon belül úgy találja meg a fejődéséhez és életéhez szükséges autonómiát, hogy megkapja az önállóság attribútumait, de ezeknek alján mégis benne maradjon a centralizmusban. Mikor Deák és Andrássy ezen a formulán kaptak, józan reálpolitikával tették, úgy ítélvén, hogy ez a legtöbb, amit mos el lehet érni békésen, s vagy nem igazán erős Magyarország s nem is lesz soha, s akkor ennyit is jó, hogy elért, vagy erősebb s még meg fog erősödni, s akkor nem lesz nehéz e kereteket elébb hatalommal megtöltenie, majd, ha kell és tudja, felrobbantania. S kijárt ez a forma s a benne foglalt lényeges engedmény Ferenc Józsefnek is, ki az ő hűségéért s lojalitásáért megérdemelte a magyartól, hogy meghagyja a világ előtt ugyanolyan imperátornak, amilyenül őseinek trónjára lépett volt.

Ma már az ilyen értékek nem értékek. Ma már az uralkodóknak mások a becsvágyaik, s ha valóságos uralomra s vezérletre tartanak, annál inkább. A szuverenitások fogalmát, a határok jelentőségét, a közjogok fontosságát a háború teljesen átértékelte. Az angol vagy a francia miniszterelnöknek ma nagyobb a hatalma, mint volt akár második, akár első Miklós cáré, s Wilson úr jobban beleszól Anglia dolgaiba, mint Bach vagy Schmerling szólt volt a mieinkbe. Az angol s a francia követ egyugyanazon politikát képviselik Moszkvában, noha külön államfőknek, külön minisztereknek, sőt külön szuverén birodalmaknak képviselői. San Franciscótól Mezopotámiáig (akár keletről nyugatra, akár nyugatról keletre) egy és egységes terv szerint szedetik, neveltetik s dobatik ide-oda az entente hadi ereje, noha nincs közös hadügyminiszterük, még közös vezérkaruk sincs... És így tovább, és így tovább... utólag jut eszébe az embernek, hogy a német birodalom bizonyára szorosabb szövetség, mint aminő a kiegyezési törvény papírosa szerint az osztrák-magyar monarchia, s mégsem látta kárát: sem hadi, sem külügyi fellépése, hogy például, Bajorországnak van külön hadügyminisztere s külügyminisztere, sőt külön külképviselete is. Amerika az ura ma úgy az angol, mint a francia, mint az olasz valutának, noha nincs egységes pénzrendszerük, s a német szén szabályozza Svájcnak vasúti forgalmát, noha Svájc és Németország közt nincs gazdasági szövetség. A közjogi formák, a technikai szerkezetek, mindezek az expediensek és kieszelések mily kicsinyes mellékességek, mily gyerekes tolakodások az óriás valóságokhoz, az élet nagyszerű engedelmeihez, irtózatos tilalmaihoz, ellenállhatatlan szükségeihez, megvíhatatlan akadályaihoz képest! A háború négy éve alatt Nagy-Britanniának, a világ legnagyobb birodalmának, alkotmánya teljesen megváltozott -, nem ugyan papíron, de a valóságban, s a hadi-kabinet s a gyarmati miniszterelnököknek londoni tanácsa révén a gyarmatok felett uralkodott hármas királyság e gyarmatokkal szövetséges birodalomba olvadt. Mégsem ment bele tönkre - de mennyire nem! - s éppen Magyarországnak, éppen az osztrák-magyar monarchiának élete vagy önállósága vagy megmaradhatása vagy együttmaradhatása fordulna meg azon, hogy Apponyi Györgynek 1866-ban kieszelt különben igen szellemes szerkezetén változtatás ne történjen?!

Ha csakugyan nincs minálunk egyéb akadálya az austro-lengyel megoldásnak, mint hogy a dualizmust nem lehet fenntartani, vagy hogy (ami természetes) Magyarország sem tartozhatik akkor Ausztriához szorosabban, mint tartozik az új lengyel királyság egyikhez is, másikhoz is: akkor akár ma proklamálhatnák az eddigi osztrák-magyar monarchiának helyébe álló osztrák-magyar-lengyel szövetséget. S ha van benne - ahogy az én hitem szerint van - magyar érdek, hogy a lengyelekkel összefogva biztosítsuk helyünket s jelentőségünket a Keleti tenger s az Adria között, akkor Magyarország megérdemelné, hogy kimaradjon a világ újjászületéséből, ha a történelem megújította nagyszerű lehetőségekkel szemben technikai bíbelődéseket vetne.