Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 17. szám

Barna József: Morfeusz Ószeresnél

Hatalmas árnyékú, kemény felhők függtek hegyükkel lefelé fenyegetőzve. Poros felszél fagyott beléjük, hirtelenében állhattak meg. Ősállatok ferdült sziluettjei voltak. A sötétség súlyokban függött közöttük. Itt-ott kék reflexek húzódtak meg és alant általában minden őszi vizes volt. A vizenyős feketeségből mintha hídkőhegyek szúródtak volna fölfelé és megadóan érezni lehetett, hogy ámbár végtelenül messze, mégis idevonatkozva vannak valahol elmosódott hajók, mikre nem lehet egyenest kimondani, hogy nem hajóroncsok zöld tengeriszapon.

A sok dimenziójú nedvesség össze nem függő, kígyózó formákat vett föl - nagy területeken, egész addig, ahol már sokkal sötétebb volt, megállító tintasötétség. Aztán határozottan kanyarodás volt észlelhető, legalább is annyira, hogy magányosan meredő sarokház vált ki a morcos homályból lényegesen más fajta sötétséggel, több realitással és jóval több fenyegetéssel. És ekkor valamely bizonyosság felé sóhajtott az ember, remegő és meg-megálló lélekkel. Valami unalmas meghitt lét kellett volna! De csak nehezen türemlett elő az utca: a realitás.

Tompa erőlködésbe került, hogy három párhuzamos nagyon ferde vörös fa igyekezett árnyékká lenni, elhasznált, csurgó levelekkel. A leveli kicsiny vájukból céklavörösen savanyodott ki a víz, mi nem bírt árnyékot rontani. Ez automata facsoport (nevetségesen egybevágó fák voltak) kezdetleges sátort formált egy ijedt gázlámpához, melyen túl - iszonyú! - már semmi sem történhetik. Sokkal hátrább, egy másik oldalon, alacsony, ravasz házacskák lapultak, erőlködve függönyzött ablakaik alacsonyabban feküdtek, mint a víz - sokkal! és csak rajtuk keresztül lehetett volna bebújni. Minden mozgás nélkül egyik kis ház, melynek majdnem, hogy színe is volt (óh, idegesítőn közel volt hozzá) alakot bocsátott ki magából, vagy inkább belőle befelé beszélő alak érzett ki. És ez majd tejért fog menni. Legalább is úgy mondta, hogy tejért kell mennie, legalább is a céklavörös vízcseppnek így pityeregték ki más-más űrtartalmú tócsákba pittyenve. S hogy ennek tejért kell majd menni, az így kimondhatatlanul szomorú volt. De lehet, csak a pityergő hang tette, amellyel lassan elmondta.

Rá, hogy a gázlámpa bús téli mosókonyha, sírós ablakának benyomását keltette, ködoszlop ereszkedett az egészre - mosókonyha szaggal. És szinte megkönnyebbülés volt, hogy nem kigondolt, de magától adódó, ott lézengő, kézenfekvő, a dolgok aggó vágyaiból fakadó gondolathoz lehetett menekülni: hogy szerte magasabban, metsző hűsséggel, kékacélfényű csillagcikázások teszik meghitté a világűrt, mely nem vesz tudomást ez agyonnyomott ködrészletről. -

Megint ott volt a sarokház egyedül, elhagyottan, mindentől messze. Nem lehetett tudni, miért sarokház, de ha elment volna előtte az ember, rémségesen hosszú, üres utcát rótt volna... Akkor ez a ház volt a legfontosabb az egész hídkőhegyek alatti világban. Magasságát a felhők miatt nem lehetett megbecsülni, de nem volt hórihorgas. A barna, savós vakolatporhanyóban borús ákombákomok szivárogtak és nem lehetett tudomást szerezni a kőkeménységről sem. Az egész házról eleinte semmi fogalma nem volt az embernek.

Kisvártatva, fokozatosan, bizonyos szorongások árán meg lehetett különböztetni, hogy én is jelen vagyok és hogy végre is nem mások számára feszül itt a titokzatosság. A maga észrevevéssel pedig borzongató és féltő félelem járt, mely titkolózni szeretett volna. Például rettenetes erőfeszítéseket tettem, hogy az Istenért, észre ne vegyem az ellenséges felhőkről, csúcsaik mely hevességgel szegződnek a háznak.

A tettetés végig kitartott, különben nagy változások állottak volna be.

A házban - e pillanatban már kétségtelen volt - én jártam. Lépcsőház volt a ház belseje, szorosan egymás mellett kanyargó két lépcsőház. Össze lehetett téveszteni őket. Agyon voltam akkor hajszolva, féltem az adminisztrációktól. Óh halottbizonyosan tudtam, hogy nincsenek rendben az írásaim s remegtem a fenyegető rögtöntől, mely könyörtelenül dob majd vissza a hosszú kálváriába, mit elölről kell ismét hogy kezdjek. Óh nem csupán irataim okoztak gondot: életemben sem volt minden a rendjén. Pedig ilyesmi is várt akkor elintézésre.

A fal mellett meghúzódva loholtam a végzetes köveken. A szőnyeg borította első emeletnél meggyorsítottam gyenge lépteimet a "vörös" lépcsők felé: éppen nem szerettem volna, ha szolgák szólítanak meg s előbb derül ki valami. Ám kisvártatva ismét a földszinten találtam magam. Tudtam, hogy nehézségeknek nézek elébe, hogy itt a testi ügyességet is megkívánják. Neki iramodtam az emeletnek, de furcsa vonalú visszapattanásban újra lenn bámészkodtam a vak falakra. Verejtékes kísérletek útján jöttem rá, hogy emeletnyi magasságban meg újra a másik lépcsőhöz tévedek, amelyik ugyan végeláthatatlanul hosszú, de lehetetlen rajta fölfelé jutni. Minden erőmre volt szükségem, hogy ismét össze ne keverjem a lépcsőket... a vöröscékla lépcsőket.

Újból aztán, mikor öntudatomat ráncba szedve figyelmesen széjjelnéztem, nem láttam immár sem a másik lépcsőt, de az enyémnek a folytatását sem. Ellenben ekkor nem volt már előttem ismeretlen, hogy itt csupán akarati kérdés forog szóban, mert ha lépcsőm másik oldalán visszafordulva lépéseim súlyviszonyát fölfelé valónak rendezem, bízvást előre fogok jutni. Ilyképpen, valóban el is fogytak a fokok, de hihetetlen erőfeszítésekbe került. Sikeremtől felbuzdulva még inkább nekifohászkodtam és mentől magasabbra hágtam, annál kezdetlegesebb építkezésformákra leltem így fokozatosan. Végre is kamra-, pince- és padlásaromákon keresztül nyert építkezés tágas színhelyére érkeztem. A padlaton vizes, homokos kavics fáradt súllyal hepe-hupázott, bakok, állványok, vasgerendák összevisszasága, téglák, hűs márványok szanaszétsége. Éles, pincenedves porszilánkok ostromolták a szemeimet, terekre lehetett lelátni.

Egészen elhagyott tájak következtek. Korhadt deszkákon keresztül magas emelet rácsnélküli gangjára kúsztam ki. Igen keskeny volt és lazán leferdült a régi rongyos falból, erősen félni lehetett, hogy lezuhanok. Alul rémséges nyomor tátongott, barna ócskavasakkal, gőzös esőtanyával. Céltalan fédereskocsikhoz abroncsok dűltek, rúd- és ostorcsápjaikkal állati sötéten értelemért motoztak az eső nyomasztotta ketrecben.

Többször lezuhantam, de ez nem volt az igazi. Még mindig ott kapaszkodtam a repedt márványokon. Nehéz klasszikus évszázadok tették az időt mely alatt előre vánszorogtam s később csakugyan ógörög kultúra épületromjai vették körül az eseményeket - üres fehér folyosók kongtak szálkás falépcsőkre borultan...

Maga az fiatalember - szólított meg az ószeres anélkül, hogy hangját vettem volna. A magas férfiú alig látszott ki holmijai közül - éppen nem a sötétség miatt. Élettelen tárgyak haldokló célszerűségeikkel csupán helyzeti zűrzavarban voltak, de egy ilyen díszharmónia is éktelen lármát csapott, hogy az ember beleszédült és sok fontosat elfelejtett.

Az ószeres kiásta magát kedvencei tömkelegéből, vérszegény lámpát vett a kezébe és intett, hogy kövessem. Feltűnően szikár alakján krémfehér barátcsuha ráncosodott, fehér zsinórövén hatalmas papírvágó fityegett hegyes térdeit ütögetve. Arcéle tökéletesen a Dantéé volt, de némely pillanatban valamely Sherlock Holmes változatnak nézhette az ember: mindazonáltal kétségtelen, hogy Balzaccal volt dolgom.

Bús feledékenységemben eltökélve követtem. Padlásgerendákon lépkedtünk keresztül, dohos könyvtártermeken kongattunk végig. Vége-hossza nem volt a korhadt fából tákolt állványoknak. Csempe kötetekből sárga-barna, ódon levelek fanyalodva virultak elő, mintegy végtelen virágágyak sorozatain. Ószeres-műkertész szerető gonddal gyomlálta e bárgyulva leliffenő, ernyedtté puhult hajtásokat. Hirtelen megkérdezte a nevemet, meg azt, hogy mikor születtem - 10.000 d., indexszel mondotta - 60 millió 704.

Ezzel eltűnt a szemeim elől, de csakhamar vastag, kopott barna könyvvel a hóna alatt tért vissza. Előre sietett és jelezte, hogy itt végeztünk. Visszatértünk a szobájába, mely most olyan volt, mint a vurstli valamely megkülönböztetett része, furcsa hajlamú emberek számára. "Itt 10 fillérért hurcolkodósdit lehet játszani." És mintha nekem is kedvem lett volna akkor ilyesmihez, hogy búfeledőn eltereljem gyötrő figyelmemet.

De az ószeres rázuhintotta a könyvet az asztalra s tollbokrétás porolópálcájával, mely egy belső zsebből került elő, úgy mászkált a fölfedett lapokon, mintha tóraolvasást vezetett volna. Én meg el-elborult kedéllyel térdeltem a kemény szék lyuggatott lapján a könyv fölé kuporodva: mint akit halálra ítélnek majd, szűkölő lélekkel nagyon is jól tudtam, hogy kiválóképp engem érdekel az, ami itt következik.

- No, ez nem igen köti le a figyelmét - mondotta - majd keresünk valami régebbit.

- Azt hiszem mindenre emlékszem - válaszoltam finom, megtört hangon.

Gúnyosan mosolygott s megelőző lapokat vágott fel. Fényképek voltak abból a koromból, amikor még szoknyát viseltem. Most kétéves képet mutatott, mely egyszerűen megdöbbentett: a tágra meresztett szemekből gonosz győzelem triumfált.

- Mi ez itt - dadogtam - hisz szép kis gyerek voltam!

A hangja végzéssel babráló fogalmazóé volt, amikor szólott: "Jó, de ez pillanatfelvétel arról, mint kegyeskedett lelökni ikertestvérét az asztal tetejéről a megkelt kenyér mellől a csörgő okából."

Tagadó hebegés akadt fel kiszáradt szájpadlásomon. Ő pedig - gyerünk át a 21. évre - folytatta. lupét vett elő és vizsgálni kezdte a kép alatti hieroglifákat.

- Mi ez itt, mi ez itt! - keseredett el a torkom fuldokolva. - Ez már biztos hamisítás... ilyen rövid idő alatt, nevetséges! Ilyet nem lehet csak úgy bebeszélni. Nézzen meg engem a húsz évemmel, hát olyan vagyok én, mi? Nézze meg kérem az én számat!

- Látom - mondotta enyhén, fölényesen és megértőn mosolyogva.

- Igen? Hát akkor miért fordult be a felső ajkam kegyetlenné keményedve, mi? mondja meg, na! - válaszoltam a sírók fölösleges szavaival tódítva.

- Ne felejtse el, hogy közben ott hagyott egy drága, kis francia lányt, aki szerelemre és franciára tanította magát.

- Ugyan - hisz nincs is ilyen ismerősöm.

- Majd lesz, ne búsuljon. Mit gondol fiam - folytatta meglepő szelídséggel - nem tudom, miért jött el éppen most hozzám? Miért éppen most. Mi? Maga, drága fiú, dilemmában van. Most valami egészen újnak kell elkövetkeznie magánál. Un egy bizonyos fajta életet, amit ráerőszakoltak a képmutatók. Szakítani akar vele. És szakít is, afelől nyugodt lehet.

Esetlenül kapálózni kezdtem s fájdalomig összegyűrve, bedugtam a füleimet, mire mindent még tisztábban hallottam, mert a holmik vak duruzsolása is megszűnt. Ekkor csettintett a nyelvével és tovább lapozott.

Körülbelül úgy gyűlöltem már ekkor, mint hideg, halottőrző embert, ki nagyképűsködik a temetés-rendezésnél.

Nem volt erőm szóhoz jutni, amint egy 25 éves képhez lapozott.

No igen - magyarázta - hát bizony jól ment a dolga, kérem, és hát alsó gyönyörökbe tévedt az egyéniség, s egy kissé biz bele is tetszett feledkezni - óh tisztán tapasztalás céljából, innen, hogy az arc nemes oválja imbecill szemeknek keretje. De ím mellé adom a megnyugtatást is: a hiba mihamarabb ki lesz reparálva. Itt van mindjárt ez la - 45 éves ugyebár, megérkezett, nyugodt szemű úriember. Kissé ugyan hideg és higgadtan önző - no, nem túlságosan vonzó. Pénz áll a házhoz. Megérkezett a révbe. Jó családapa is, kiről a nemes megbékéltség csak úgy sugárzik. Másrészt nem lehet tagadni - biztos a szeretőiben is.

Keményet nyeltem, sírásra voltam beállítva, de összefeszült fogaim nem bocsátották ki a hangot.

- De nem akarom annyira untatni - folytatta - majd vastagabban lapozok. Itt aránylag már elég öreg, minthogy a 60-as éveket gázolja. Látja...

- Nem igaz, ez nem igaz, nem létezik, úgyis éntőlem függ, mit akar maga ezzel - jajgattam, mint egy nagyon kicsi kis leány és elfelejtettem az ószerest a hármas aromájával.

Az ószeres tudományoskodva dörzsölte a kezeit és kommentárba fogott:

Látja kérem milyen ártatlanok a szemek (lupét vett elő s közelebb hajolt). Igazán, csak túlságosan ráncosnak találom és furcsa a színe az arc bőrének. Nini, különös, még az orr hegye is termeli a ráncokat, pedig ez aztán ritkaság. Mindenesetre (rálehelt a lupéra, tisztítani kezdte) nem azért oly nagyon ártatlanok, mert - hisz az úgyszólván hihetetlen is lenne ugyebár - hogy is mondjam csak, nem azért, mert nemrég kéjgyilkosságot követett el, mert ugye...

Felüvöltöttem, vak dühvel fejjel rohantam neki az ószeresnek és iszonyú erőlködéssel ragadtam meg az acél kezeket, melyek higgadtan fejtették le az enyéimet.

Az ószeres keblén pihentem kimerülve, keservesen sírtam. Az ószeres magyarázott: T. i. érdekes és feltűnő jelenség, mikor az erkölcsi ítélőképesség megrogyott, a bűnök többé nem könyveltetnek el, rájuk többé nem is emlékeznek már,a lélek kiürül, megint tabula rázává lesz: a szemekre kiül az üres naivitás és azt hinnék róla... itt van ni mindjárt...

- Hazugság - ugrottam fel veszekedettül. Ádázul hadonásztam, hogy eltöröljem beszédének értelmét. - Hazugság - kiáltottam - hagyd abba, ószeres, hazugság! Nem tudod te mi az öntudat, milyen az én öntudatom, mit értek én az alatt. Nekem van egy öntudatossági elméletem, azt nem lehet becsapni, azon megtörik minden betegség. Ebből semmi így elkövetkezni nem fog, semmi - toporzékoltam. - Én minden pillanatomról tudok, idő az nincs, én nem fogok megöregedni. Megsúghatom neked (ekkor leengedtem a hangomat, szinte danolva ejtettem ki a szavakat): a pillanatok halva születnek. Én az én öntudatommal, minthogy az idő végtelen kis részét is igenlem, kilesem, megállítom és megölöm őt. Végül dicsőséges öntudatom következtében ketté esem: egy szubjektív és egy objektív énre. Az objektív figyeli, ellenőrzi a szubjektív minden mozdulatát. Nem azért szenvedek én annyit a szerencsétlen öntudatom miatt, hogy...

Kimerülve, halkan és alázatosan könyörögni kezdtem.

- Ugye kérem, lehetséges, hogy most ez egy álom, hisz úgy mondják, sok minden lehetséges, és kegyed - bár egy feltűnően bölcs férfiú benyomását teszi rám - talán még se létezik. Óh, bocsánatot kell kérnem, ha udvariatlan voltam kegyeddel szemben, de néha - így mondják otthon is - nagyon ideges vagyok. Pedig az igazat megvallva, szeretnék Önnel jó viszonyban lenni, már az álom kedvéért is, hogy t. i. ez álom lehessen.

Ismét, mint faragatlan némber veszettül kiabálni kezdtem. De hangom szenvedélytelen, kongó és rikító volt:

- Ha maga nem is egyezik bele, majd nem sokat kérdezzük ám, akkor is, tudja, akkor is tisztában vagyok vele, hogy álmodom, hogy nem itt vagyok függőleges, hanem a zöld díványon hanyatt és vízszintesen. Maga pedig addig van itten, ameddig akarom, maga komisz könyvekből van összebogarászva!

Dicsekvő hangom elakadt, hogy láttam az ószeres konok nemtörődömségét. Mint portékáját összeszedő vándorkereskedő, kimért mozdulatokkal hajtotta be a barna könyvet és engem figyelemre se méltatva, gonddal porolgatni kezdte.

Letört lélekkel indultam neki a limlomoknak és csak mikor a fagubanc tetején kallódtam, vettem észre, hogy lábukat felvető hokedlik ingó tömkelege bukdácsol alattam, mint kaleidoszkóp ékkavicsai, melyek mind az idők végéig is teljes motívumokra fognak szertezülleni. Szédületesen süllyedtem és amint idegenkedve néztem még vissza hajszolt öntudatom kinzókamrájára, olyan volt minden általán, mint félbemaradt téli építkezés jéggé gyökerezett hópihékkel a meszes szálfákon - a salétromverte sárga téglagarmadákon.