Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 14. szám · / · Kádár Endre: Balalajka

Kádár Endre: Balalajka
Regény
IV.

Közeledett a karácsony, megy, nem megy, tudnia kell, hogy idejében értesíthesse Mariet. Megy a rendőrségre s végleges választ kér, többször biztatták, szeretne biztosat tudni, ha megengedik a kiutazást, nála nem megy az olyan könnyen, sok időbe telik, míg rendbe tudja hozni a dolgait.

Megkapta a választ: mehet. Három napon belül meg is kaphatja a szükséges papírokat. Ámul a gyors és könnyű intézésen, ő persze nem sejti azt, hogy a pétervári francia követség utasítására, egyszerre előzékenyen kell kezelni az orosz politikai menekülteket.

Hát mehet. Jó, kellemes érzés, milyen régóta először! Ez a magára maradottság, amiben él. Néha hétszámra nem lát embereket, a barátok veleérzésből hagyják, nem zaklatják, egyedül, egészen egyedül, a pár szó, amit a garçonnak kell mondania: ez az egész. Arra, hogy utazhat, ez a borzasztó kietlenség, a hónapok egyedülléte el kezd fájni. Embert, társaságot akar látni. Gyerekét, a jó Lídia Fedorovnát. Marie, rá is felejtő közeledéssel gondol. Az özvegység, amiben két év óta él, kijön rajta. Szegény, eltikkadt élet! Akkoriban, hogy egyedül maradt, ráadta magát a vegetáriánus étkezésre, amit az ő természetével nem szabad lett volna tennie, mert a tejes-főzelékes táplálkozással fizikai volta szenvedett, éhezett, kiéhezett, igen gyakran erős és kínos neuralgikus fájdalmai voltak. Arra a gondolatra, hogy utazik, mind kedvesebb és kedvesebb lett neki az, amit az utazásban látott. Már ölében ült kisleánya. Marie a régi-régi volt, közösen elmondták egymásnak a két évüket. Ezek a jó, lelkes beszélgetések! Ez a szép közös élet.

Szegény ösztön-ember! Lehet-e tisztább fantázia, mint egy érett férfié, ha az: erre, e lelkesebb életre vágyott, az nem juthatott eszébe, hogy e nagy lelki vágya a prelúdium a test életéhez.

Írt neki:

Chčre Marie!

Köszönöm jóságodat, ha - mint biztatnak - megkapom az írásokat, még karácsony előtt ott leszek. Köszönöm gyöngédségedet, megvallom, éppen a legjobbkor jött. Mint a múltkori levelemből láthattad, a háború végképp kimerített, elvette minden bizalmamat, reménységemet, akkor gondoltam rá, hogy egy cselekedettel mindent elintézek, hazamegyek.

A napjaim merő tűnődés. Fejem, hajam megöregedett s lelkem is csupa múlt, csupa tűnődés, semmi jelen s oly kevés a jövőből. Mi maradt neked belőlem! Ah, ma chčre, hogy sajnállak fiatalságoddal!

S mégis mi van neked s mi lehet nekem egyéb gyerekünkkel, mint egymásnál keresni azt, amit az élet még adhat. Annyi biztos, úgy nem mehet tovább, mint ahogy eddig volt közöttünk. Semmi, semmi lelki kapcsolat. Ha oly különböző a természetünk, emberi okossággal igyekeznünk kell azon, hogy ami nem megy érzésből, barátságból adjuk meg egymásnak. Mert minden élet jó, minden rossz jó, minden élet elképzelhető, még az is, amelyben két ember bántja, kínozza, gyilkolja egymást, csak egy nem: amelyben nincs semmi, semmi, csak üresség, amelyből nem lehet kijutni. Én úgy érzem múlt életünket, olyannak mint a levegőt: színtelen, s mehetnék ezer métert felfelé és százezer métert hosszában, sehol semmi megfogható, csak az üresség. Hol tudnálak megfogni? Hol lehetne találkoznunk? Mondd. Vársz valami jót az együttlétünktől? Téged is megérzőbbé, nem jól mondom, mert az, nagyon is az vagy, (hogy jobban kifejezhessem magam, oroszul írom e mondatot, ha nem értenéd jól, magyaráztasd meg Lídia Fedorovnával) téged is érzőbbé tett az élet, az éved? Mondd fiam?

Úgy vágyom már látni az én kis Natasámat. Lídia Fedorovnát melegen üdvözlöm. Téged a viszontlátásig ölellek.

Andrej.

Mariet boldoggá tette a levél. Hisz eddig csak megvetés sugárzott ura felől s tőle e közeli hang, melyben valami megbecsülésféle volt, mintegy rehabilitációképpen hatott. Oly erősen érzett, ismerte e képességét, hogy utána érezte és elhitte neki a maga gyönge voltát, ezek a jó szavak tehát kétszeresen megkönnyebbítették: talán még sincsenek a dolgok oly rosszul benne. És e melegebb légkörben mely a levélből és a maga hangulatából támadt, megint kinyíltak az emlékek.

Különben is ez volt életének legboldogabb, nem remélt boldog szaka! Van de Meene jobb és gyöngédebb volt hozzá, mint valaha. A történéstelen jelenetet, ami köztük volt, nyomon követte egy pár nap, mialatt Marie zavart és elfogult volt, amiért kegyetlen szemrehányásokat tett magának a jó ember. Nem volt benne semmi tudatos agresszivitás, mégis mikor Marie felé közeledett, megszédülve mellette, érzésében volt egy csepp bizonyosság, hogy a fiatal asszonynak viszonya van a magyar fiatalemberrel. Ez bátorította fel, ezzel mentette magát. S hogy nem történt közöttük semmi s hogy így újra inkább azt akarta hinni, hogy Marie ártatlan, a múlt miatt megrémült, ha történt volna valami! Nem tudta volna elviselni a roppant felelősséget azért, hogy ő volt az, aki helyrehozhatatlanná tette két ember életét.

Mind több jósággal igyekezett elfeledtetni Marieval azt a napot, minduntalan parfümmel, cukrokkal, apró dísztárgyakkal lepte meg s a pénzzel se volt baj, mert mindig talált valamilyen formát arra hogy segíthesse. Utoljára például ezerfrankos takarékkönyvet küldött neki, amelyet azonban a Natasa nevére állíttatott ki.

...Így várta Marie Andrejt.

S mikor megjött, ebben a vegyes társaságban, amelyben a nők férjüktől távol, özvegyen, vagy elváltan éltek, büszkeséggel hordozta körül. Kinek van közülük ilyen férje: ilyen termettel, nemes, volt tiszt, ismert forradalmár.

S valóban, kettejüket együtt látva: a nők irigyen nézték őket, mert ketten együtt, kettőjüknek sokuk volt: Marienak charmeja, az urának külseje, nemesi neve, múltja. Azt a szomorító és egyben megszégyenítő érzést érezték, amelyet minden özvegy, elvált, elhagyott, magános nő, még az is, aki öntudatosan csinálta a sorsát, gyakran érezni fog házaspárok között, az asszony előtt, aki férjével jelenik meg. A nőnél a lánykorán túl, az egyedüllét sértő mínusz. Azért, mert múltat vagy történetet jelez, mert névtelenül ellene vall s rágalmazza a nőt, aki nem tudja védeni magát.

*

Lídia Fedorovnát valami hajtja, hogy időnként Marienak fájdalmat okozzon Szívesen elbolondozik vele, hallgatja fecsegését, de néha, különösen ha valami nyomja, vagy ha a másik megelégedett - s ilyenkor mintha kivirulna - marja belül valami, nem tud ellent állni magának: kellemetlenkednie kell. Vagy két héttel Andrej érkezte előtt, amikor már szinte bizonyos, hogy meglátogatja őket, egyszer megint előfogja Mariet. Tudja, hogy most jön a hollandustól és kérdezgeti:

- ... És mit mondott még van de Meene? - kérdi karba tett kézzel, kihallgatva, miről beszéltek az órán.

- Hogy milyen szép a teintem.

Már körülbelül mindent elmesélt, miről beszélgettek. Lídia Fedorovna kineveli benne a legrosszabb tulajdonságokat. Bántja, lenézi, rövideszű franciának tartja, karaktertelennek: úgy!: tehát tudtul kell neki adnia, hogy van de Meene sajnálja, de nem óhajt ismeretségeket kötni, ami vérig sérti Lídia Fedorovnát. Buta, karaktertelen, jelentéktelen: úgy!: ha Lídia Fedorovna nem kérdezné ki, magától jelentkezne és elmondaná, milyen hízelgő kijelentéseket kap minden alkalommal.

A napokban azt találta mondani neki Lídia Fedorovna, hogy a vonásai nem finomak, mire hozza a hollandus szavát: "Hogy milyen szép a tekintem."

Csakugyan: csupa szelíd villogás, a fehérnek az a sokszínű csodálatos színe, amelyet csak egy oly komplikált valami, mint a lelkesített test, tud kiadni.

Marie büszkélkedésében van egy kis agresszivitás s csak azért, mert Lídia Fedorovna száján felismeri azt a kéjes-gonosz mosolyt, amellyel játékait kezdeni szokta.

- Hogy milyen szép a teintem!

S tüntetően, elragadott édes szájjal, meghordozza.

Madame Szemenoff féloldalt cvikkerezi.

- Tudod, a teinted! De mi marad meg abból a jövőre és a jövőnek? - (Az ám! Hiszen Lídia Fedorovna az utókornak él, mikor pedagógián dolgozik) - Már most kezd a szemed körül rakódni a ránc.

- Hol?

- Nézd meg!

- A teinted. A teinted elmúlik.

- Vous savez - szűr vissza Marie - inkább élek a jelennek, mint az utókornak.

Lídia Fedorovna megverten, kicsit visszavonul s új haditerven gondolkozik.

Újra mosolyok, gyorsan:

- S mit csinál van de Meene! A te jó van de Meened?

- Már az enyém?

Új mosoly.

- Mert tudom, hogy gyöngéd ez a jó ember?

Marie tökéletesen megadja magát. Nem borzasztó, ezt a kis örömét se hagyják, ezt az egyetlent, ami valami kis világosságot és nyugalmat hoz életébe.

Makai jön, látja madame Szemenoff győzelmes tekintetét, amely invitálja a látványhoz s gyors mozdulattal, mintha valamit elfelejtett volna, kimegy a szalonból. Ismeri már e jelenteket, utálja is miatta Lídia Fedorovnát. Hogy ő hasonlóképpen bánik vele, az más, neki igaza van. Ok nélkül sohase bántja. Például ma! Az egyik tanítvány, egy görög fiatalember, ír Marienak, hogy látogassa meg. Beteg és látni szeretné. "Kellemetlen" mondja, félig tanácskéréssel - "mit tegyek? E szegény, beteg fiú szerelmes belém, lázas, nehéz tüdőbeteg, csak látná, hogy néz a szemével!" "Mi közöd hozzá, mi vagy te, szamaritánus?" "Ha látná magában is lenne valami szánalom!" "Az könnyen lehetséges. De a szánalom miatt nem rontanám a magam életét is." "Óh milyen egyszerű, milyen könnyű így beszélni! - Milyen más egy nő! Látná maga azt a szerencsétlen fiút. Talán meghal. Talán én megmenthettem volna."

A végső konklúzió: "Oda akarod magad adni - szánalomból?" "Micsoda durvaság! Milyen szegény ön, hogy nem tudja érezni, mi a szánalom."

Ilyen napon torkig van vele, most azonban, hogy Lídia Fedorovna kínozza, megint csak húz hozzá. Estefelé Marie felkeresi a szobájában. Mint jó házasok közt, a reggeli vihar felejtve. Marie szomorún engedi el magát a széken.

Makai csokoládéval kínálja.

Szórakozottan bontja ki a csokoládé bonbonokat és olvasztja el szájában egymás után. Egynél félig nyitott szájjal elnéz. A szemén könnyborulat.

- ...S tudja mit mondott?

- Lídia Fedorovna? A vén satrafa!

- Ő. Hogy Goldbergné...

Kérdőleg néz rá.

- ...Az az apró orosz asszony, aki múltkor odajött hozzánk a cukrászdában. Hogy nekem viszonyom van!

Kínjában rágni kezdi a csokoládét, már rég megrágta, lenyelte, az érzés, ami kihozná a sírást, az arcizmaiba szaladt és azokat jártatja.

- Hogy nekem viszonyom van!

Makai megnézi, de nem találja a tekintetet, mert az a végtelenbe van. Hogy viszonya van!

Az ablakhoz megy és kifelé néz, hogy elrejtse nevetését. Nevetnie kell. Hogy viszonya van! Nem: a szomszédnak van! Ez a nő beteg! vagy bolond. Mit, sír? Meg van bolondulva? Mit beszél?

- ...Amikor ezt hallottam, a könny elfojtotta a torkom, szerettem volna meghalni. Ilyen aljasság.

Nem hisz a fülének, még egyszer végigrezegteti maga előtt a szavakat, hogy hangzott: "Amikor ezt hallottam, a könny elfojtotta a torkom, szerettem volna meghalni. Ilyen aljasság." Ez az ártatlan lélekhangja, az ártatlanul megbántott lélek melankóliája.

Nem értem, teljességgel nem értem. Nincs-e viszonyunk... idestova egy éve? Na jó, szégyelli magát Lídia Fedorovna előtt, fáj neki a dolog, hogy tudják: jó, értem, de hogy előttem?

- Ilyet mondani! Ilyen aljasságot!

És elkezd tisztán, ártatlanul, szűzin, igazán, kis, csendes, fájó szívkönnyeket sírni.

- A szívemet tépi.

Valami hozzáér, de még nem értette fel a dolgot. Férfi és fiatalember, keveset ért még meg: annyira önző. De itt már tanult az életből. Ha nem mást: figyelni. Odaül szemközt Marieval, szemében részvét, együttérzés, kezét a nő térdére fekteti, mintegy megnyugtatást magnetizálva át rá, csendesíti:

- Kedves barátnőm, nyugalom. Ne sírj. Mi az? - S percre kitör belőle a férfi logikája, kicsit nyersebben:

- Nem értelek !

Fejét rázza, benne gondolatában: nem lát, nem hall, borult, oly szomorú! Egy szó fájdalmasan cseppen el szájáról:

- A szívemet tépi. Ilyen aljasság! Ilyet feltételezni rólam!

Nevetni szeretne. S rákiabálni: Ébredj! Velem húgom, velem beszélsz, nekem beszélsz, nekem mondasz ilyeneket! Őrült! Vacak: "Feltételezni rólam!"

A síró nő tiszta komolysága, igaz gyásza újra lecsendesíti.

- De hát...! - próbálja a világra ébreszteni.

Az nem hall, bánkódva a fejét rázza. Oly tisztán, oly igazán fáj magában, oly megkínzottan, hogy őszintén, hogy azt, aki nézi, gondolkodásra kényszeríti. Lassan, lassan az élet titkainak egy nagy pillanata világosodik fel előtte. Világos, ez a nő nem tud cselekedetéről, teljességgel nem.

A tudatban nincs, a tudatban nem volt. Azért érez oly halálos rezzenést arra, hogy hangosan kimondták előtte. Megtenni: az más. Megteszik, hogy hívják: a tudat nem regisztrálja. Meg akarod gyűlöltetni magad, meg akarsz sebezni egy női lelket, mondd szeretődnek azt: viszonyunk. Szerető, jó előkelő lelkű nőnek nincs viszonya, a lélek morális szükséglete, a lélek önfenntartási ösztöne nem engedi meg, hogy tudatához férjen a csalás gondolata. Nőnek, jónak, nőnek, szeretőnek, szerelmesednek - értsd meg - nincs viszonya. - Boldog veled, a boldogtalan eljön hozzád, megcsókol, szeret, ismeri minden holmidat, nincs tovább. - Nem vetted-e észre még, mért és hogy félsz vele minden találkozáson, hogy emberek közt, elárulod magad, elárulod őt, nem csodálkoztál: ő soha se fél, nem tud veszedelemről, biztos - mért: mert nem csal, nem hazudik, sőt biztosabb, mert egész őszintén adhatja magát... Az, aki számot tud magának adni arról, hogy ő csalja az urát, hogy ugyanazt a mocskosságot műveli, mint a szomszéd X-né, ott, annál nincs sok keresni valód, annak nincs többet illúziója. Aki számot tud magának adni cselekedeteiről, aki nevén nevezi őket, az már nem nő. Nem nőn-nő. Az már hideg, korrupt, illúziótlan, vagy túl kijózanító, oly egészséges, racionális, hogy kiesik e romantikus korból. Abból hiányzik a nő legédesebb bája, az állatiság, a macskaság, a szüzesség, amivel egy nő újra meg újra az tud lenni, a miénk, az egyetlen, a tudatlan, igaz, mert semmire sem emlékszik a tudatban semmi sincs s az érzés: elmúlt, tehát nem volt.

S ami így van a nőnél, nincs-e majdnem így a férfinál? Ki tud a mindennapos harcairól, ballépéseiről, csalásairól? Szerelméről igen, mert a férfinál a szerelem nem lehet kompromittáló a becsületére. De egyebekben! Mindnyájan gentlemanek vagyunk, olyanképpen, mint Casanova, az ember azzal a boldog vakságával, ki hat kötetében páratlan objektivitással tudja elmesélni kisebb, nagyobb kalandjait: - hol charme-mal, hol anélkül - lop, rabol, csal, öl, szélhámoskodik, de hányszor fordul elő ez a szó "honneur", gavallér voltának gondja, becsületérzése sohase hagyja el.

*

Harmad napja van itt s hogy az életére ment, mindig csak ostobaságokat csinál, minek hívta ide, nem jobb lett volna neki Párizsban, magának pedig egyedül.

- Ki az? Lídia Fedorovna. Nem lehet bejönni. Még nem vagyunk felöltözve.

- Mikor jöhetek?

Mikor jöhet! kérdi szemével Andrejtől, aki mellette fekszik. Az elbúsultan bánomisént int.

Délután négy óra.

Marie szeretne felkelni, fáradt, elnyúzott, elkínzott, torkig van. Nem mer. Már megint visszajött beléje az az állandó szorongás, ami Párizsban rajta volt, jaj, megmozdul és felborul a béke.

Úristen, még csak két nap múlott el, hogy fog eltelni a hét! Szeretetet akart mutatni neki s volt annyi asszonyi tapasztalata és ösztöne, hogy tudta, hogy a férfi a legelégedettebb, a legveszélytelenebb abban a bágyadtságban, ami pillanatai után rákövetkezik. - És neki olyan mindegy, csak minél hamarább túl legyen rajta.

Szánalomból, valamilyen anyás szeretetből, jól akart bánni az urával.

Meg hátha Lídia Fedorovna valami gonosz kijelentést talál rá tenni, amire nem tud felelni! Bánja is ő! Talán legjobb, ha egyszerre végre mindennek.

Kihűlt az érzés: kihűl az ágy, kihűl a szoba, a szem egyszerre meglátja a tárgyak hideg képét, elszáll a nincstelenség kellemes fátyla, ami felettünk lebegett.

Andrej felkel és kezdi húzni a cipőjét.

Marie legjobb mosolyát ragyogtatja rá: felkelhet, lesz elég ideje és kicsinosíthatja magát a délutáni teára.

És erre egyszerre váratlanul!

- Tudod - fordul feléje - ez nem mehet így tovább!

Elámul?

- Mi?

- Ez! Ez! Ez az élet!

- Mi?

- Az, hogy közöttünk nincs semmi lelki élet. Csak ez! Itt vagyok két napja, volt valami mondanivalód? Tudtál valamit szólni hozzám? Odahallgattál, amikor arról beszéltem, ami engem foglalkoztat!

Bőgő panasz:

- Lealjasít! Elpiszkít ez, ez az ágy! Ebből is hiányzik nálad a lélek!

Vadállat, orosz vadállat, hol nem keresi még a lelket! Most megint jelenetet fog csinálni! - Az arcom össze lesz törve. Délután egész társaság! juj! Ott lesz az a fiatal magyar író, Lídia Fedorovna barátja. Bęte! Bęte! Orosz vadállat. Lelki élet! Je m'en fiche.

Hideg arcot mutat, nem ijed meg, gyorsan végezni akar:

- Hát mit akar tőlem, mondja meg egy szóval, mit akar tőlem?

- Vagy megváltozol...

- Hogy?

- Vagy megváltozol! Akarod az én életem, élsz mellettem. Velem szenvedsz. Velem gondolsz. A családodra, a gyerekedre, megelégszel azzal, amit én kereshetek rád, megelégszel ezzel az élettel, vagy ha nem?

- Nem.

- Mész a pokolba Válunk.

- S a gyerek?

Ez fejbe sújtja:

- A gyerek? Én szegény gyermekem.
 

- Hát mit csináljak én egy harminc hónapos poronttyal, egy kis lánnyal? Te lelketlen.

- Oroszországban.
 

Ez éppen eleget mond. Oroszországban! Válnak hát, egyedül marad a gyerekkel, azután? Mihez fog? Bonjour madame Latude, nem jobb lett volna a könyvkereskedőhöz menni? Kicsit okosabbnak kellett volna lennie, akkor elvette volna Morel s gimnáziumi tanárné lenne. Milyen megható volt, mikor kezét kezébe fogva, a télikabátja zsebében melengette. A diákok balalajkát pengettek.

- Ti mit csináltok? - nyit be Lídia Fedorovna.

Andrej nem tud más arcot csinálni.

- Csak nem veszekedtetek? - mondja kárörvendő arccal. De hogy felé fordul, szívből jövő komoly lesz a hangja:

- Mi az Andrej Alexejevics?

- Ez az élet Lídia Fedorovna, ez a keserves élet. - Nem az, nem az élet, nem a küzdelem, mi az? - De evvel, így!

- Mit akar, egy kicsit kokett.

És egyikről a másikra néz, mind a kettőnek fájdalmat akar okozni. Andrej megzavarodik. De megkapja gondolatát, elfelejti Lídia Fedorovna szavát s feléje fordul:

- Semmi lelki élet. Semmi közösség. Semmi. Semmi. Ön tudja, mily boldogtalan volt lelki életem, mennyire vágytam a szeretet után.

Lídia Fedorovna két szeme összehúzódik.

- Mennyire vágytam, öt éves gyermekkorom óta, hogy vágytam a szeretet után. Hogy, hogy! Mindabból a gyűlöletből, a nemszeretetből, amit apám, anyám, testvéreim iránt éreztem, mind szeretet lett. Mindaz a szeretet, amit nem tudtam neki adni, megmaradt. Nőtt s a szívemet feszítette, hogy adjam valakinek, akit egészen szerethetek. És én olyan keveset vártam.
 

Marie meghatódik.

Lídia Fedorovna is, és meghatott, meggyőző hangon mondja:

- S ezt egy ilyen franciánál kereste?

Most már nincs benne semmi kímélet iránta. Az arca felvilágosodik:

- Váljatok el!

- Azt nem! tudja meg! - ugrik fel Marie. Az ura képe egyszerre élni kezd benne, odamegy hozzá s átöleli. - Veszekszünk, de azt nem. Nem vagyok jó, de majd igyekszem azzá lenni.

És rögtönös ragaszkodást érez az urához. A gyerek! A négy év! Riviéra!

Egyszerre vibrálni kezd benne ez a múlt.

- Hát persze az a legokosabb, ha igyekszel az uradat követni - mondja Lídia Fedorovna, hogy nincs mást mondania.
 

- Tu sais - szól kis hallgatás után Mariehoz - a magyarok megtalálják egymást. Madame Bechstein az én fiatal barátommal próbált kezdeni.

- Lehetetlen! ilyen csinos fiú. Nekem nagyon tetszik.

- Gondolom.

S így beszélgetnek.
 

- Mes enfants - szól Lídia Fedorovna - mehetünk uzsonnázni.

De még nem áll fel.

- Eredj - szól Marienak - nézd meg, meg van-e már terítve?

S amint kimegy Marie, pár pillanatnyi elmélyedés után, egész-egész komolyan, oroszul:

- Tudja Andrej Alexejevics, megmondom hol a hiba: magának egy oroszt kellett volna elvennie s azok közül is egy erős lelket.

Vár.

- Hagyja Lídia Fedorovna! Nekem így volt. Én is ismertem egynéhányat. Egyet: tudja. Azt hittem: mit mindent! a legszebb, a legnemesebb. Az volt. - Meddig. - Amíg próbára nem tétetett. Azt hittem kápolna s jobban megláttam: kerti pavilon. Én nem találkoztam azzal, akivel találkoznom kellett volna.

- Ki tudja?

- Azt csak megérzi az ember - ha nem máskor - akkor, mikor már késő.

- Semmit sem lehet mondani, Andrej Alexejevics. Talán magának nem volt elég szeme hozzá. Az ember mindenhez elég okos, de a saját életéhez nem. Talán volt valaki, aki úgy szerette, aki úgy megértette...
 

- Gondolja, hogy az ember nem érzi meg azt, ami legtöbbet ér az életében: hogy szeretik. - Gondolja, hogy én nem éreztem volna meg? Hisz mindig, mindig, amikor eleresztem magam, az agyam a múltba szalad s arra gondolok, ott folytatom, ahol réges-régen abbamaradt: ha az anyámat szerethettem volna, hogy ú -, hogy jött velem. Én, én a szeretete, a hűséget ne éreztem volna, amire egyedül vágytam.
 

- Egyszer, egyszer talán. Esküvőnk után, emlékszik arra, hogy először jöttünk Montreuxbe. Kirándultunk hajón Genfbe. Én úgy ültem, ahogy szoktam, elmélázva, mikor észrevettem, hogy a túlsó padon egy fiatal lány ül s engem néz. Annyit tudok, hogy lengyel volt, egyszer leesett a mellette levő könyv és láttam a szláv betűt. Valami diáklány féle. Néztük egymást: hogy? Éreztem, hogy vele, csak vele tudnék igazán, tökéletesen boldog lenni. Csak vele! Úgy érzetem úgy láttam rajta, hogy amióta csak emlékezni tudunk, együtt vagyunk. Feleségem. Alig akart kiszállani. Eltűnt.

Négy-négy ujját összeteszi és két hüvelykujját egymásnak feszíti. Így lekötötten marad.
 

- Mért sír, Lídia Fedorovna. Jó asszonyom!

- Én úgy sajnálom önt, Andrej Alexejevics.
 

Jön Marie és jelenti, hogy az első vendégek már itt is vannak. Lídia Fedorovna kicsit maga elé néz, majd megtalálja hangját:

- Mes enfants, előre, teázni.

Marie marad, toalettet csinál. Madame Szemenoff már kora délután óta ünneplőben: nehéz, régi, dísztelen fekete selyemruha van rajta, elöl fehér betéttel, amelyen régi, súlyos fonatú aranylánc húzódik le a derékig. A szegény szobában groteszkül hat. De amint a szalonba ér, hol megterített asztalok állanak és néhány ember még nem találva meg helyét, felöltözve, társas evés előtt, az ehhez nem szokott emberek benső megilletődésével, animáltan igyekszik összeakaszkodni, itt ebben a környezetben, a karácsonyfa, a sütemények ünnepies levegőjében, dignitása jól esőn emelkedik ki.

...Már itt is vannak a vendégek. Dr. Schlütter, harminchat éves osztrák, jó család gyermeke, jogvégzett semmittevő, itt-ott állást vállalt, aztán abbahagyta, ravasz, mosolygós, páratlanul jezsuita, önző, élvező, de nem agresszív: kos alakú nagy orra, ürge szeme, a felszaladó ráncok az arcán ártatlan huncutsággal keresik kegyedet: "Kisztihand Gnädigste!" Mindenkivel egyformán jóban van s mint mindenki barátja van meghíva az uzsonnára.

- Tudja Andrej Alexejevics, ki lesz itt? Még nincs itt. Meg fog lepődni.

- ...?

- Iván Ivanics. A szobrász. Szoroko.

- Most már tudom. Itt van Svájcban? Itt Montreuxben?

- Nem. Most Lausenneban van. Üzentem neki. Jó estét, hogy is hívják az édes apját? - fordul a most belépő orosz felé, orosz szokás szerint az apa neve után tudakozódva, hogy illően szólíthassa. "Szergej Petrovics." - Itt van az az úr - fordul Andrej felé - aki az üzenetet vitte Szorokonak. Hadd ismertessem meg önöket: Szergej Petrovics Kudinenko - Andrej Alexejevics Koloszoff, de most jut eszembe, Szergej Petrovics, hogy ön azt mondta, hogy ismerik egymást?

A szőke kis ember nyakáig pirul, lesüti szemét:

- A dolog úgy áll - mondja gyerekes zavartsággal -, hogy én ismertem Andrej Alexejevicset. Többször láttam. - Hírből ismertem... annyi mintha... ismertem volna.

Szűzin, zavartan mosolyog.

Andrej tartózkodón nézi. Az, akinek látszik, vagy megfizetett ügynök? Ellenőrizni akarják, mit csinál itt? Tőlem nem fogsz hallani semmit!

Madame Szemenoff felbátorítja az alázatos kis embert, megkérdi, átadta e Szorokónak az üzenetet és azt, hogy mikor jön?

- Úgy egy félóra múlva, nemsokára itt a vonata.

- Bon soir, madame!

Madame Bechstein, fiatalra froufrouzva, érett mosollyal, karján a kis Mária Pavlovnával. "Remélem madame Szemenoff, jelen leszek a teán?" hívatta meg magát mindjárt akkor, amikor a délután terve felmerült, szeretett mindent mindjárt elintézve látni.

- Hát persze! Kegyedet felejteném ki? - mosolygott kicsit irónikusan Lídia Fedorovna.

Itt jön Makai. Üdvözölte a társaságot. Fáradt, sápadt. Ha Andrej ráveti szemét, rögtön mosolyog, de mosolya arcára szegeződik. A hajnali lumpolás után most jött egyenest az ágyból Charles, a penziósné fia, aki már is szívni kezdi a cigarettákat és csipegeti a malagaszőlőt.

Még néhány fontosabb vendégnek kell jönnie. Amíg tehette, az volt a legnagyobb öröme, hogy minél több jelentékeny embert láthatott vendégül magánál. Most például, hogy minél dekoratívebb legyen a szalon, meghitt Lausanneból egy ismert nevű pedagógust, akivel mindössze egyszer beszélt. Az ünnepnapokra lejött Bernből egy német és egy magyar író, mind a ketten újságírók, a németet ismeri Lídia Fedorovna, minthogy azonban az menyasszonyát jött látogatni, a magyarba kapaszkodik bele, aki így egyik reprezentatívja lesz a teának. Pláne, hogy a pedagógus az utolsó órában lemondott. Amint látja, hogy Szigethy benyit az ajtón, elébe megy s oda vezeti Andrejhez.

- Monsieur de Szigethy - monsieur Koloszoff, szintén de, de hát...

Andrej rosszalló tekintetére abbahagyja. Mosolyog - az a bizonyos női intelligencia, melyhez nem tapad többet semmi érzék, vagy tapintat, levált s maradt a száraz intelligencia - kedves akart lenni s folyamatosan mondja, büszkén: - Két nagy lélek! Tudom, hogy örvendezni fognak egymásnak. - Mindketten kínosan mosolyognak és közös szemmozdulattal eldobják a rossz bókot.

Lídia Fedorovna kicsit büszkén nézi őket. Nem is nagyon kíváncsi mi van bennük, de megbecsüli az értékes embereket. Ismerte Doyent, Susanne Desprest, Gorkijt, az angol Morelt, Haeckelt, Duset, minden nációból valakit, akinek valamiképpen neve van. A magabecsülése van abban - nem kell elfelejteni, hogy ismert pedagógus - hogy a kultúrát elébe helyezi a rangnak.

- Jó estét, milyen kedves, hogy eljött! - fúródik Marie a kis társaságba, nevetve és bizalommal üdvözli Szigethyt. Mintha az ura nem is volna ott.

A fiatalember udvariaskodott.

Marie menni akar s magával akarja sodorni az új ismerőst.

- Ne jönnek? - áll is megy is - s Szigethyt szinte magával viszi a mozdulat.

- Megyünk Madame - s hogy kimondta, állva marad.

Marie megy tovább:

- Bonsoir madame Bechstein. Ah bonsoir, monsieur Makai!

Kicsit azért is, leül vele, hátat fordít a többieknek s most már felejtve, hogy azért is akarta, jókedvűen nevetgél.

Kifésülve Gretchen frizuráját, szelíd kék szemével, ujja közt cigarettájával, kiöltözve, magasan jön az ábrándos madame Fournier, a penzió tulajdonosnője. Az ünnepi délutánra eljött a barátja, a könyvelő, erőteljes fiatalember. Senkinek se tűnik fel, a viszony pár év után szinte törvényes.

- Lehet szervírozni? - kérdi fejjelzést adva Lídia Fedorovnának.

- Lehet.

E pillanatban kintről jőve, megrendezve, mintha semmit se tudna róla, de a kosztüm alatt fehér selyem blúzzal, benyit madame Malavant.

- Pardon, egész elfelejtettem.

S menni akar. Lídia Fedorovna jó asszony: leülteti. S a párizsi ügyvéd felesége, felejtve e megalázó kis komédiát, leül. A háború előtt szalont tartott. De most ezerkilencszáztizenhat decemberben vagyunk és száznyolcvan frankból él két kis fiával. Ezerkilencszáztizenhat decemberben vagyunk s itt, hol annyi a magára hagyott nő - s ki nem boldogtalan? - erkölcsöket lehet kapni egy csésze teáért, egy előkelő tearoomban, hol a nő egy órára, hálásan dorombolva, elegáns múltjára felejtkezik.

- Micsoda szemtelen tolakodás! Ilyen arcátlanság! - csúsztatja át védencének, Maria Pavlovnának madame Bechstein, jól meghangsúlyozva és megjátszva. - És mindjárt folytatva, mosolyogva, visszaköszön a feléje intő madame Malavantnak: - Jó estét! Köszönöm. Nagyszerű színben van.

Kinn cirkál madame de Verneuil, egyszer elment az ajtó előtt, de madame Malavant már ott van: elvette tőle a kifogást amivel beléphetett volna: mit csináljon?

Ezek Lídia Fedorovna pillanatai.

- Charles! - int ennek a romlott tizenhétéves fiúnak, aki kávéházi közlékenységgel a legújabb kinóattrakcióról beszélget anyja szeretőjével.

Nem felel, hanem Prince-t utánozva grimaszol feléje.

- Te bolond! - mondja neki Lídia Fedorovna, szemüvegén mosoly játszik. - Odakinn van a petite madame de Verneuil, elfelejtettük meghívni, hívd be, te gosse! - Értsd mosolyát: Te tizenhét éves kölyök, azzal a harmincnégy évessel, aki anyád lehetne.

- Csak megiszom a teám! - mulattatja madame de Verneuil rovására. De gyorsan leönti s kimegy érte.

Szerényen, kicsit szégyenkezve jön be, és ez a kiszolgáltatottság, ez az őszinteség, ez alázatosság, amiben nincs semmi hamis, semmi tettetett, bús igaz alázatosság, megmelegíti iránta a szíveket.

- Szegény! - mondja madame Bechstein igazi sajnálattal, a végét meghúzva és kiszélesítve, mintegy hangsúlyozva és megmutatva, mennyire megtudja ő sajnálni az embereket.

...Az ablakba borul a téli délután. Havas csend. Szép-karácsony. Mért: mi teszi: a karácsony ünnepét mindenki érzi. Mért: mert milliók és milliók rejtett életében egyszer egy évben, a legistenibben emberi emlékezetére föléled az ezerkilencszáz esztendős ember és milliók és milliók projiciálják egymásra az ünnepet. A tél is teszi. Karácsony napján az ember egészen egyedül egymás közt van, a négy fala között. A bezárt szobában egyedül van magával. Míg egyéb ünnepeken, mint például húsvétkor, a Természet bejön az ablakon és az ember elvész benne. Karácsony ünnepén az ember nem natura, hanem ember.

Egymás közt duruzsolva, a tea, a sütemények fölött, semmisen, enyhülten beszélgetnek.

Kikapcsolódott belőlük életük, nem voltak egymásnak: a "kiszemelt", "aki ezt a gyereket tönkre tette", a "perverz", a "hisztérika", a "zsidó", tea fölött, belül melegen, a garderobeban hagyva a viselt életet, oly közel ültek egymás mellett, oly egyformán, mint amilyennek látszunk az ég végtelen magaslatából, mindannyiunk, erényeinkkel és vétkeinkkel.
 

Egy profán jött be a kis terembe. Iván Ivanovics Szoroko.

Erős az idege, nem hat rá a szoba, magát adja. Hevesen nyitja fel az ajtót s pillanatra megállva, két kezét örömös meglepetéssel a magasba csapva, robusztus rendetlenségében, nagy fejével, félrövid szakállából, hangos szájával és gyerekes, elragadtatott fiatal szemével, derb frissességet sodor maga körül.

- Ah! jó barátaim! Lídia Fedorovna! Hogy van? S te! Andrej Alexejevics? Még mindig olyan vidám kedvű vagy?

- Ma petite! - megy az első üdvözlések után Marie felé - megsimíthatom a haját?

És kövér kezével vigyázva végig megy Marie frizuráján.

- Jó volt?

- Nem.

Erre felemeli a kezét:

- Mért?

- Még egyszer kellett volna. Még sokszor.

Jó, hálás szemmel néz föl a szobrászra. Oly közömbös volt s most egyszerre oly szimpatikus.

S aztán az urát nézi azzal a gondolattalan tekintettel, amivel egykor a szobrászt nézte.

- S hogy tetszik magának a Marie ura? - int madame Bechstein Andrej felé, kis barátnőjét kérdezve. Az hallgat.

- Szép ember - folytatja nyájas elismeréssel. S utána kicsit gúnyolódva: - Na, de nem lehet valami mulatságos ember!

- Nem. De az nem is fontos.

Hol jár tekintete: Moszkvában: vőlegénye, a zsidó orvos szobájában.

- Nézze Andrej Alexejevics - húzódik Lídia Fedorovna Andrej és Szigethy felé, a nagy orosz és nagy lélek türelmetlenül repes benne, hogy együtt legyen a két másikkal - nézze csak milyen más világ van ma Oroszországban is. Nézze például ezt az elemi iskolás könyvet. Történelem. A gyerekek most az igazi történelmet tanulják s nem a meghamisítottat. Még a forradalmak is benne vannak. Itt van egy másik fejezet, tessék, nézzék, hogy mit ártottak nekünk a németek. Más világ van ám már Oroszországban is. Amint én a lapokból látom, nagy dolgok jönnek a háború után.

- Azt hiszi? - kérdi Szigethy - S ön mit gondol monsieur Koloszoff?

- Megbocsát Lídia Fedorovna, megbocsát monsieur de Szigethy én őszintén csak egyet tehetek, hogy nem mondok semmifélét.

- Óh pardon! - mondja a magyar s belepirul, annál inkább, mert úgy van ahogy mondja - én nem kérdeztem az ön titkai után.

- Én nagyon megbízom önben - mondja Andrej - Lídia Fedorovna meg éppen idestova húsz esztendő óta a legjobb emberem. De mit is mondhatnék? Ügyes kitérést:... Annak én nem vagyok embere. S bármi mást mondanék, az már nem az én véleményem volna, de több, mint amivel én rendelkezhetem.

- Belátom.

- Természetesen - mondja Lídia Fedorovna.

Az osztrák közelebb húzódik hozzá.

- Wie geht es Ihnen Gnädigste?

Lídia Fedorovna gyűlöli a németeket, mindenki tudja, de ha lehet, szívesen beszél németül, hadd lássák hány nyelven beszél és milyen kitűnően. Az meg éppen kedvére van, hogy a fiatalember hozzácsatlakozott és alkalma van ebből a hangulatból egy másikba átmenekülni, amelyet talán még mohóbban élvez, mint az emelkedettet.

- Mit csinál a kis Menzelné? - kérdi közelebb húzva székét az osztrák felé. Hamisan mosolyog, mire az, e kihívásra, félig zavarban tettetett ravaszdisággal hunyorgat vissza.

- Sokat van vele együtt?

- Én? alig. Néhányszor.

- Ah, ah, biztos vagyok benne, hogy azért költözött a hotelébe, mert ki akart kezdeni önnel.

- Aber, Gnädigste...

- Csak hagyja doktor, tudom hogy nagy sikere van a nőknél. Ez a kis Menzelné! a kis szőke, no higgyen nekem, kis hisztérika, ha mondom! Ön miatt költözött a Hollande-ba.

A partit ilyenképpen akarja összehozni, hogy az asszonyt, ki különben maga is akar, minél előbb elbuktassa.

Most az osztrák hajlik feléje, ravasz és hálás szemmel:

- Gondolja, Gnädigste?

Marie két csésze teától mámort kap. Egy gondatlanabb perctől, amelyben nem érzi életét, nem érzi kötöttségét, néhány kedves vagy tréfálkozó szóra, egy kis süteményre, teára, olyan lesz mint a gyerek, aki látja a felnőtt szemén, hogy tetszik, amit csinál és ettől fogva játszik, pajkos lesz, kacarászik megférhetetlenül.

- S hogy vagy, szép kis virágom? - nevet rá a szobrász s hangszerelt nevetésében egy tekintet a kulcs, hogy ő se veszi komolyan a tegeződést, csak tréfál, szeretettel s még valami tisztelettel.

- Ha már oroszhoz mentél, mért nem jöttél hozzám?

- Je me moque de tous les russes!

S rányújtja nyelvét.

- N'est ce pas? - fordul Makai felé.

Az szinte ájultan fészkelődik a helyén. Az Andrej jelenléte, megközelíthetetlen sötétsége amúgy is ránehezedik, kibillenti magából és ez a tónus, ez a frivol játék, amit most Marie elfelejtve, elbocsátva magát csinál, megreszketteti. Kevés tapasztalattal, élve alig élve, azok a szavak, azok a helyzetek, azok a személyek, amelyeket regényekből, hallomásból ismert s amik túl vannak a polgár láthatárán, mindig elámították, megzavarták, zavarba hozták, bizonytalanná tették. - Az élet, amint a fiatalnak megmutatkozik, oly valószínűtlen, mint a történelem.

Marie megbomolva, feloldódva engedte el magát: mintha belül egész felbomlott volna, lelkének egész fluiduma kiragyogott és széjjelszaladt szeméről. A benső eloldódás ebben az állapotában a bőre megvékonyodott, s a szem, a száj, az éji bogár érzéki fényét szórta széjjel. Néha oly őrülten, oly semmire felfáj az élet! Most mire arra, hogy három csésze teát ivott, hogy az összes lángok fel voltak gyújtva, hogy Szoroko egy pár szót szólt hozzá, hogy a magyar író háttal ült neki, mire: semmire, arcizma úgy vert, mint a verébszárny. Úgy fájt, most jött ki rajta a délután, az egész rákényszerített és elszenvedett élet, az a testi és lelki felvertség, amibe az ura hozta. És ebbe a vérző érzékenységbe még újabb kínok jöttek rá, összekeveredve a régiekkel: oly kimondhatatlan vágyódást érzett, nem mást, nem egyebet, mint a magyar íróval együtt, egyedül lenni. Az háttal ült neki -, Lídia Fedorovna, Szoroko, az egyik ravasz, kárörvendő szemmel nézte a másik érzéki fidélitással. Makai hiúságfájással. Mind benne volt idegében.

Mindannyiukat benne érezte idegében, minden színükkel és mind magának minden hangját, amit a mások kirezgésére jelentkezett. Mert bizonyos, hogy egy időben több és sok érzést vagyunk képesek érezni, oly finoman már, hogy tudatunkba nem is kerül. Csak az a rosszullétszerű köd, ami bennünk egy elindulásunkat körül veszi, az ad valamilyen képet arról, hogy e nagy érzésünk körül ott van minden más vonatkozásunk, ami a legtávolabbról is viszonyban lehet gondolatunkkal. Múlt, jelen, jövő, bánat, felelősség, hiúság, szánalom: minden lehetőség ott zsong az elindult érzés mögött.

- Eh bien! hát mit csináltok itt? - kérdi egyszerre a szobrász, aki időközben madame Malavant-nal beszélgetett.

Marie a szót nem hallotta meg, csak a megszólítást, oly erősen belül és oly öntudatlanul - minden énje belül felhasználódva - él, a kérdésre felemeli szemét és kihajló alsó ajka szélén új nedvesség rakódik meg:

- ...?

- Hol jártál, hogy nem hallgattál ide, kérdem, hogy mit csináltok?

- Mint mindig: semmit.

Összenevetnek.

- S hogy vagytok együtt?

- Nagyon jól, ő Párizsban, én meg itt.

Megint összenevetnek. Andrej elfogja a tekintetet és elbiggyeszti száját. Hogy kiszolgáltatja mindenkinek! Hogy megmutatja a legközömbösebbnek is, hogy nincs köztük semmi: ez a szabados, futkosó tekintet!

Hogy megcsalta a szeme előtt ezzel is! Tud-e a nő, odadobva magát, oly szemérmetlen lenni, mint egy-egy tekintetével?

Lefelé néz, hogy ne lássák, mi történik belül, de az a vak bőr, ami a szem fölött merevedik s amint egy árnyékban átvillan a szem, még borzalmasabb való. Pillanatokra kimarad belőle a lélek, elájul, de fölnéz és megtalálja a magyar író hű arcát. Hozzáhúzódik.

- Ismeri ön jól az orosz írókat ?

- Meglehetősen.

- Ki tetszik önnek legjobban?

- Ami mindegyikükben van: az orosz lélek. Oly istenien emberek és oly emberien isteniek.
 

- Dosztojevszkij, nekem Dosztojevszkij.

A másik megérti, mire akart feleletet adni.

- Dosztojevszkij - mondja csendesen. - Ha rá gondolok mindent megértek, megbocsátok. Az ember nem tehet semmiről. Nem felelős semmiért. Olyan, amilyen.

De lesüti szemét, nehogy Mariera kelljen néznie.

Szigethy még itt-ott visszamosolygott Mariera, de most hogy beszélgetni kezd Andrejjel, féloldalt ül neki és egész elvesz a fiatal asszony számára.

Vallásról, tudományról, a háborúról beszélgetnek. Lídia Fedorovna azon az oldalon kielégítette már magát és újra hozzájuk csatlakozik.

Hogy ki csinálta a háborút és mi okozta? Most már benne vannak a beszélgetésben, nem kérnek egymástól diszkréciót, felvették egymást a tudják, hogy a magukért való nemességük megóvja őket mindenféle perfidiától. Andrej nem óvatos többet.

- Mindennek a németek az okai! - mondja.

Lídia Fedorovna közéjük férkőzik s elhelyezkedve, helyeslésre húzza össze magát s jöjjön az alkalmas érv, teljes súlyával rá fogja dobni.

- A németek! - mondja Andrej - mindennek németek az okai. Micsoda gyűlöletes faj! A folytonos borzalmaik. Miss Edith Cavell!

A csalódott itt-ott feltetsző ámulatával nézi a magyar az oroszt. Kiváló, nagyeszű, rendkívüli ember, forradalmár, hős: állította be neki andrej Alexejevicset Lídia Fedorovna, s aki ott ül előtte, fáradt, kiszítt ember, a korlátoltak leverő ragaszkodásával ismételte azokat a gyűlöletes, ostoba torzításokat, amikben fel lehetett ismerni a Matin-t, a Petit Parisien, az Echó de Paris-t s egyéb hasonló sajtót. Nem mintha az, amit a magyar mondhatott, eredeti lett volna, ahhoz nem állunk eléggé magasan önmagunk felett s nem vagyunk annyira primitívek, hogy egy mondat természetszerűségével elintézzük magunknak a háborút, s ha nem, mit érnek az okos és szellemes mondatok? Meg akarod magyarázni a háború okait, annyi mintha a csillagok összeszámításához fognál, ez a módszer annyira hiábavaló. A különbség a kettő beszélgetésében mindenesetre annyi volt, hogy a magyar fiatal magán keresztül beszélt, fiatal magán keresztül az elinduló század: gyűlölet nélkül, humanizmussal és bizonyos kritikai gondolkodással.

- Én nem szeretem a franciákat - mondja egyszerre Andrej, hogy ezzel is megtámassza érveit, ő nem megy az érzése után - én nem vagyok elfogult velük szemben. A cári Oroszországról meg, gondolhatja, meg vannak a tapasztalataim. Mégis mindazok után, amiket láttam, tapasztaltam, az az érzésem, hogy mindennek a németek az okai. A militarizmus...

- Én azt mondanám, az európai szellem! - felel egy pillanat múlva Szigethy. - Mért a németek? A többi népek másképp, vagy rosszabbul csinálják azt, amit a németek csinálnak. a fegyverek, az eszközök, amiben összpontosul egy nép ereje, másutt talán mások, de egész Európában a szelem egy. Annyira egy, hogy lássa, az Internacionale nem is tud jelt adni magáról. És ön, bocsánat, szélső szocialista! lám: így argumentál! Németország imperialista! Hát a köztársasági Franciaország nem az? Hát egy ilyen állam, mint Románia, nem az? hát a csehek nem azok?

- Elfogadom, amit mond. Valóban így van. A kérdés csak az, a népek közül melyik mutatott eltávolodást az erőszaktól, a militarizmustól és melyiknél legerősebb az elnyomó szellem?

- Melyik nép távolodott el legjobban az erőszaktól? A látszat nem szól a mai német haditechnika mellett, de Európa, Németországgal együtt a fejlődés és átváltozás olyan stádiumában volt a közelmúltban és van időszerint, hogy ebből a húsz-harmincéves történelemből ítéletet mondani, rövidlátás lenne. Olyan jogtalan, mintha egy felcsapott könyvet a kikapott sora után ítélne meg. Én azt hiszem hogy a búr háborút vívó Anglia szelleme, nem sokat különbözik az úgynevezett militarizmus szellemétől. Az európai szellemben, ott a baj.

- De én tapasztalatból beszélek - ugrik el fantáziája a feleletnél a logikus gondolkodástól. - Én ismerem a németeket otthonról. Fel tudom önnek sorolni, a legvérengzőbb kormányzók Oroszországban németek voltak.

- Ez igaz! - mondja Lídia Fedorovna. - Ez igaz! Nem tudja ön elképzelni, mit ártottak nekünk minden időben a belső németek.

Andrej:

- Az orosznak nincs szíve ölni, kegyetlenkedni, maga helyett hát a németet nevezte ki hóhérnak. Ők a legtúlzóbb oroszok nálunk.

Ez nem bizonyít sokat. Mindenütt a jövevények a legtúlzóbb nacionalisták. Nekik egy nemzedéken kell behozniuk századok érzését. Nekik új. Úgy érzik, alibit kell bizonyítaniuk vele.

- Ez azonban nem változtat azon, hogy minden szerencsétlenségünket ők okozták! - mondja Andrej s lefelé néz egy pontra.

Elvesztette a vitatkozás fonalát, halálosan fáradt s így ellenőrizhetetlenül kioson belőle a gyűlölet, amit fogva tartott, amit mint orosz érzett a németek ellen, ami hogy másképp nem tudta kiélni, így égett ki rajta. A németek mindenütt benn Oroszországban, négy-öt millió sebesült, halott, égő városok (melyekben járt), elhagyott várak, az orosz nem bírta el ezeket.

S milyen fáradt volt! Múltja ha ránehezedik, egymagában olyan teher, hogy össze kell szakadnia alatta. És azután ez az élet! Együtt ezzel a szemérmetlen franciával, akihez oda van kötve! Gyereke van tőle. Össze-vissza volt önmagában, elvesztette struktúráját és való lénye szabadon folyt belőle. Nem emlékezett arra, miről is beszéltek, hol hagyták el, csak mondta, ami jött belőle,össze volt taposva, megőrölve, olyan volt mint egy álmodó, aki kibeszéli álmát, elárulja magát.

A magyar nem akarja megbántani s felel neki, bár szeretné abbahagyni. Beszélgetésük fárasztó, nála a meggyőződés helyett az ellenkezés kezd jelentkezni. Okossága könnyű, hiányzik belőle a lelkesedés, ami nélkül még okosság sincs.

- Mindenütt többé-kevésbé egyforma az államgondolat! - mondja a vitatkozás során. - Milyen képe van önnek az ön Oroszországáról - tér rá gyorsan -, hozzá szokott ön ahhoz a gondolathoz, mi lenne Oroszországból, ha egyik napról a másikra megszüntetnék a militarizmust és mindazt, ami a militarizmussal egyet jelent? Jogszerűen: mi maradna a nagy Oroszországból? Az ön oroszai készen vannak arra, hogy felszabadítsák népeiket?
 

- Én nem bánom monsieur, akárhogy is van, nem bánom ha egész Oroszországot elveszik, csak Moszkva maradjon meg: egy darab tiszta orosz föld, csak az legyen a miénk, de az miénk legyen. Az orosz nem rossz.

Lídia Fedorovna már majdnem könnyezve, ajkát becsípve, felébólingatva helyesel. Szigethyt még tartja logikája, férfi logikája s egy percre visszataszító érzéssel nézi a magahagyott embert. Finom idegrendszere azonban enged, megérzi, elfogadja azt, amit rendesen a nők szoktak megérezni, a logikátlanság logikáját, amiben egyszerre elvész az okosság, a sorrend s előbúvik az érzés, a vitatkozó most már nem arról beszél, amit vitatott, hanem érzését védi amely teljesen ellentétben áll azzal, amit vitatott.

Európa sorsa, emberek, nyugati kultúra, internacionalizmus, mindaz, amiért az elején debattált, mik ezek, hogy van ezekkel, nem tudja, csak egyet tud, amit tudnia kell, azt az egyet, ami van: hogy ő Oroszországnak egy darabja.

Mi van tovább beszélni való? Elengedi magát a székén, annyira tehetetlen, mint amennyire egy szikvizes palack lehet, amelyből egyszerre elszabadul a gáz s benne ott marad a csendes víz, halott magából nem tud többet feljönni. Jobbra balra pislog, lát arcokat, lámpákat s ez minden.

Iván Ivanovics, ki eddig félfüllel odahallgatott a beszélgetésükre, az utolsó szavaknál feláll és odalép közéjük.
 

- Hát a hajótörött, aki kiúszik, Andrej Alexejevics!? - Nevet húsos, nagy egészségének komiszságával Andrej arcába és piszkos kezével riogatva, bőszítően orra alá halászik. Andrejnek eszébe jutnak a négy év előtti beszélgetései, eszébe jut kedvenc hasonlata, fellobban benne az élet:

- Te hallgass! Veled nem beszélek. Te profán vagy! Te ma ezt neveted ki, holnap meg amazt!

- Eh bien, hát ne beszéljünk rólam, hanem rólad! Na hát, ha jól értelek, neked minden mindegy, csak Moszkva maradjon meg.

Folytatja:

- A háború harmadik évében ide jutottál, neked az egész világ mindegy, csak Moszkva maradjon meg, de az aztán szín orosz legyen! Így beszél Andrej Alexejevics Koloszoff, a szocialista, a menseviki...

Szomorú, csendes, amint mondja:

- Bepiszkítasz te mindent!

Szoroko leintő mozdulattal elhajítja a szót, ismeri e klisét és fölényével csak nevetni tud rajta. "Bepiszkítasz mindent" ez annak a felelete, aki valami irrezonábilis érzésen csügg, ez az utolsó riposzt.

- Bepiszkítasz mindent! - nyújtja Andrej arca elé, mintha odanyújtott kezében tartaná a két szót. - És te, és ti! Ködbe takartok mindent. Profán vagyok! Mi? Hiszed-e, hogy ebben a hitetlenségben sokkal több hasznos és pozitív cselekedet van, mint a ti akarásotokban. Nem hinni, tagadni: végeredményében hit. Ebből még jöhet és jönni fog valami pozitívum, ha nem is rajtam keresztül. - De ti, ti! - gesztikulál hevesen - tőletek mit várhat a világ! A te fajtádtól! Mit tudtok ti? na mondd! Íme! Húsz évig ragaszkodtál s itt vagy! Tessék! Akartok, küzdötök, bumszt! és a végén visszahulltok! Igaza van Bakuninnak, tőletek nemesektől, nem lehet semmit várni. Sohasem tudtok megszabadulni magatoktól. Igaza van Bakuninnak, még a munkásoktól sem lehet semmit várni, ők is a miliőben ragadnak. Burzsoák vagytok föntről lentig, még az egetek is az! Poklotok! az! Az Úrban és szolgáiban is a magatok bűneit: nyomorult szolgaságotokat tisztelitek! - Milyen nyomorult ez a világ! - csapja össze a kezét és fölfelé néz, kétségbeesése tiszta és gyermeki. - Milyen jövőtlen. De nem, itt vannak a pópák, a senkik fiai, mint Bakunin mondotta, ezek az intellektüellek, ezek ha megszaporodnak, ezekben lehet bízni.

Leül, felemeli a kezét, valami súlyosat akar mondani, de közben eszébe jut: minek, nincs semmi értelme! mozdulatával mintegy földhöz vágja a beszélgetési témát.

De nem adja magát oda e kényelmetlen hangulatnak, ami most következik: beszédbe ered Lídia Fedorovnával, aki mihamar szintén kikerül az előbbi pillanatokból, mert Iván Ivánics Szoroko oly ízesen tud fecsegni.

Iván Ivánovics leül Szigethy mellé. Régi barátsággal, mint ahogy a természetében fekszik, beszél a magyarral, egyszerre szeme gyerekesen huncut lesz, a levegőbe csap egyet a kezével:

- Akar egy jót nevetni?

- Hogyne.

- Lídia Fedorovna...

- Mi van vele?

- A nagy orosz, aki gyűlöli a belső németeket, meg a külsőket...

- Nos?

- Mondjam... német... Nem akarok hazudni, lehet, hogy már a papa, aki bevándorolt - állatorvos volt különben - naturalizáltatta magát, de nem bizonyos.

Szigethy elgondolkozik. Szoroko vándorol tovább. A magyar meglátja a másik magyart. Feléje megy. Hol láttam én ennek a Doppelgänger-jét? Ez a fontos tartás, ez a költői maszk az arcon, megvan, A. budapesti újságíró, fogadjunk, hogy ilyen és ilyen szájmozdulattal, ilyen és ilyen kartartással fog felém közeledni. Makai elérezte a másik gondolatát, s így nem következik be, amire fogadni akart, maga sem tudva miért, szinte pillanat alatt visszaakasztotta azt a lényét, amiben a vendég felé indult és egy jelentéktelenebbet, egyszerűbbet öltött fel.

Szigethy udvarias barátsággal üdvözli. Egy negyedóra: Makai szerelmes közlékenységgel mesél neki, nem érez a másikból semmi személyest, semmi agresszívat, boldog hogy egy magyarra, egy értékesebb s régi magyarra akadt. Szavában ragaszkodás, amit a másik egy pillanatban túlsietőnek talál. Hideg hullámot indít el magából. Makai megérzi, szavai ritkább lesz.

Csiba te, úr te! Vissza veled! Legyűri magában az érzését s megint megvan közöttük a hangulat. Andrej Alexejevics... Lidia Fedorovna német... Elgondolkozik. Nem harcol e ő is mindennap magával olyanképp, mint Andrej? S nem búvik e rajta keresztül is minduntalan a miliő? Az ember nem tudja magában erőre emelni az embert? Most küzd, tartja magát, mert fiatal és vissza fog hullani. Mindenek, ami a földön van, törvénye alatt a nehézkedési törvénynek: vissza kell hullania. Nincs előre, nincs fölfelé. Tíz, húszezer év történelem, hullámvonal, mindig ugyanaz, mit remélsz egyes ember hatvan éveiddel? Le kell vonni a materiális törvény következményeit: minden hiába. De az, hogy akarunk és akarnunk kell, nem azt mutatja, hogy az akarás nem hiábavaló, az akarás egy processzusa az örökkévaló embernek. S ha így van, mért várjuk,hogy tízezer év után elérjük azt, amiért akarnunk kell, a tízezer év, ami mögöttünk van, fejlődésünkben, változásunkban nem lehet-e olyan, mint az ötvenedik év felé járó aloénak a körötte levő növények sajátossága, hogy minden évben megújulnak. A háború! Korodban élsz. Mit kell hát tenned? Akarnod kell, mert azt a sejtjeid tétetik veled. S merre igyekezz vezetni akaratod? Élj a múltban! - A múltban csak a halottak élnek. A jövőben? Ott, a megnemszületettek. A jelenben? - Kevés és szegény. - A jelenben a jövőért.
 

S megint a háború jutott eszébe. A most megtalált vezérszó mellett, amihez ma eljutott, hogy vannak benne a dolgok s hogy tudná érvényesíteni magán e gondolatot. - A szülőföld szeretete, a talaj érzése, ma még erősebben benne van, mint valaha. Ez jól is van. S mi benne a jövő? az emberszeretet. - Mint ideál, hogy jobban felfelé nézett, még ez is kevésnek tetszett neki, család, faj, nemzet után a következő fejlődési fok: az emberszeretet végtelen lépés, de mintha kevés lenne. Kicsivel több s már megvan az ember vallásos kielégülése. Nem az ember, nem személy, nem személyek, hatalmasabb szeretetet! Belső inspiráció, egy nagy megérzés, azt sejtette vele, hogy a szeretetnek még nagyobbnak, teljesebbnek kell lennie, az ember: kevés, az ideál, amit keresett: tágabb, szublimabb, személytelenebb, így fejezhető ki: szolidaritás az Ismeretlennel.

*

Megtalálva az elindulási pontot, a két magyar, legtöbbet magában mondva, emberi és magyar problémákról kezd beszélgetni.

*

Úgy egy hét múltával azt mondja Marienak és Lídia Fedorovnának Andrej:

- Úgy veszem észre, hogy figyel valaki.

- Honnan gondolja azt Andrej Alexejevics?

- Észrevettem.

- Na akkor megmondhatom én is, hogy tegnapelőtt este én is láttam valamit. Egyszer odanézek a szalon ablakra, ott látom, hogy leselkedik valaki. - Elszaladt. - Vajon oroszok vigyáztatják?

- Lehet, hogy Svájc. Vagy még inkább Franciaország. - Ugyan a svájci konzullal is alá kellett íratnom a passzust. Két heti tartózkodásra szól az engedelem s a rendőrségen jelentkeznem kell. Tudja: háború van, orosz politikai menekült, szemmel tartanak.

Mariet elszomorítja és kifárasztja a dolog.

- De mégis csak azt hiszem, hogy a franciák figyeltetnek meg. S ez aztán nem kellemes. Hiszen jól tudja ön, hogy csak kijövetelre adtak útlevelet s ha most valami kifogással megtagadják a visszatérésre az engedelmet! - Merci.

Ezen tévetegen elgondolkoznak.

Andrej egy nagy fotelban ül s álmos fáradtsággal nyújtózik el. Mindig álmos. Ez az élet, amit itt kezdett el s amihez úgy kezd hozzászokni, mint a többi hozzászokott, még passzívabbá teszi. - Éjfélig társaságban beszélgetnek, aztán ketten együtt: ezek a hajnalig való fáradtságos beszélgetések, fáradt csókok, nem akart, de megjövő ölelések, délben való felkelések! Ez a hét! A kis hotel kölcsönkérő, úrizüllött élete s a háború levegője, ami itt érzik ezekből az emberekből: ez az unt, terhes, rothadt állapot, mely már nem is borzalmas, nem is monumentális, nem is félelmetes, csak unt és fárasztó, felejtető, butító, önfenntartó ópiummal tölti el. Szinte jól érzi magát ő is, kinyújtózva ebben a felelőtlen, eltartó rendetlenségben, mely ha szobánként felnyílik, délutánig mosatlan lavórt, sarokba dobott szennyest, félig betolt fiókokat, sütővasat, mellette kétszersültet, szalagot, levélpapírt, piszkos bútordarabot, gyűrött függönyt ásít kifelé! Minden kinn, annyi lelkiereje nincs a lakónak, hogy valamit vissza is tegyen. A börtönben, Szibériában még acélosabbá erősödhetik a jellem, ebben a szennyben, a ki nem takarítottságnak ebben a lealázó piszkában el kellene veszni.

- S gondolja, hogy nem eresztik vissza Franciaországba? - kérdi Marie.

- Meglehet.

- Szerintem ez nem is olyan nagy baj - mondja Lídia Fedorovna jóságosan.

- Bajnak nem baj, sőt!

- Te most úgy is sokat keresel! Mennyit is fizetsz a kicsiért?

- Nyolcvan frankot.

Lídia Fedorovna meggömbölyödik, szeme fényesebb lesz, megtalálta, hogy kell Andrejen segíteni, óh, tapintatosan.

- Tu sais, nekem van egy ideám. Maradjon itt Andrej Alexejevics!

S mielőtt Marie szólhatna:

- Azt mondtad ugye, hogy Natasa sovány, rosszul táplált s el kell az asszonytól venned. - Én is azon a véleményem vagyok, a gyerek rossz színben van. Nos, ha a gyereket magadhoz veszed, okvetlen kell valakit venned, hogy óráid után mehess. Én úgy gondolom, hogy amíg te oda vagy, Andrej Alexejevics lesz a gyerekkel, hogy szereti a gyereket, hogy tudja nevelni, milyen hatással lesz a gyerek lelkére!

Én csak tudom.

- Na mit szóltok hozzá?
 

A tarantász megáll az oszlopos ház előtt. Taligáján három muzsik megy el mellette. Az a patriarkális szeretet, amivel köszöntik. Adjon Isten, Gregor Anasztanovics, Vaszil Petrovics, Mit szóltok a vetéshez. A vadász kutya farkát csóválva fut a lába elé. Madarak repülnek. Vadszőlő inda a házon. Az ablakban várja valaki, a felesége, csak az arcát nem tudja kivenni.

- Hogy mit szól hozzá, Andrej Alexejevics?

- Mihez?

- Elgondolkozott?

- El.

- ...Hogy maradjon itt. Maradjon köztünk. Maradjon velünk. S maga a gyerekkel lesz, Marie meg megy az órái után.
 

- Ha ön jónak gondolja.

S ránéz régi barátnőjére. De az csak arra gondol, milyen jó, milyen praktikus, amit ajánlott, (milyen eszes ötletei vannak neki) s meg-meghelyesli, amit előbb mondott.

- Jónak, Andrej Alexejevics. Legalább maga is összeszedi magát egy kicsit.
 

Leereszti fejét. Idejutott. Óh én édes gyermekem! Jó lesz vénasszonynak, a gyereket őrizni, míg oda jár a kereső. S hogy keresi ezt a pénzt, ezt a sok pénzt, annak is jó lenne utánajárni. Hova jutottam! Én vagyok én? Melyik az én énem, amelyiknek végig kell csinálni mindezt, vagy a másik, amely párhuzamosan belül, rezerváltan él. Minek beszéljek velük, minek mutassam meg magam - hiába, nincs mit tenni! Hagyjuk az életet cselekedni.

Egy pillanat volt ez s Marie mindjárt felelt.

- Nem, Lídia Fedorovna, ez lehetetlen. Én nagyon szeretném, ha az uram itt maradna, de nem úgy.

- Hogy nem úgy?

- Mégse férfinak való a gyereket őrizni. Keresek éppen eleget ahhoz, hogy ha itt kell maradnia, úgy is megéljünk, ha a gyerekhez gondozót veszünk.
 

- De hisz csak nem gondoljátok, hogy bármiképp itt maradok! - mondotta nyersen, felébredve magából, kipihenve pillanatnyi elsatnyulását, amint megtalálta roppant passzív energiáját.

Harmadnap hírül hozta valaki, hogy Iván Ivánovics Szorokot lopás miatt Lausanneban letartóztatták. Azzal vádolják, hogy egy cukrászdában egy hölgy ridiküljéből kilopta a pénztárcát.

- Szegény - mondta Lídia Fedorovna maguk közt, amint négy-öt orosszal együtt ült s először hallotta a dolgot. - Szegény - mondta csendes siratással, szomorún, megrovás nélkül, a többiek fejbillegető szolidaritásával, a minden oroszban egy nihilizmussal, a korrupciónak valamely ideális mély értelmével, melynek az ember forma szerinti bűneire annyi megbocsátása van.

*

Andrejnak mégis sikerült minden baj nélkül eljutnia Franciaországba, Marie a határig vele utazott.

Vannak kényszerítő szentimentalizmusok, amelyek mindenkiben egyformán enne vannak. Valahogyan, valakink elutazik. El, a bizonytalan jövőbe. Ím a vonat mehetnéken kaparja a sínt, prüsszög, alig lehet visszatartani, a poggyászokat dobálják, az emberek idegesen mosolyognak egymásra, csók, mechanikus csók, integetések, fogadkozások és a vonat viszi a fejet, amely mint a rab néz ki az ablakán. Az ember, az itt maradt, a másik, az elment fájó ürességét érzi.

Hogy elment olyannyira vele érzett, oly kimondhatatlanul fájdalmasan érezte azt a végtelen szomorú hiányt, ami a másikból a világba nyílik.

(Folyt. köv.)