Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 10. szám · / · Balázs Sándor: Kisváros

Balázs Sándor: Kisváros
IV.

Tibor már nyolckor pontosan az irodában volt, a boldogság nem hagyta aludni, csak hánykolódott az ágyában és mihelyt lehetett, fölkelt. A kollégái már tudtak az éjszakai nagy mulatságról. Kenderesi nem jött be, beteget jelentett, mert a többiek még azután is ott maradtak a Koronában, hogy Ilonkáék elmentek és csak reggel ötkor kerültek haza. Mikor a fanyar törvényszéki elnök értesült Kenderesi esetéről, nagy dühösen rácsapott az előtte levő aktára:

- Úgy látszik, ez az ember teljesen megérett a nyugalomra!...

Az egész délelőttöt édes bódulatban töltötte el Tibor. Tett-vett, írt, tárgyalt, beszélgetett, ahogy jött, de voltaképpen nem látott mást, mint Ilonka arcát, nem hallott mást, csak az ő hangját és hajának illatát és csókjának ízét érezte csak. Alig várta, hogy múljon az idő és délután legyen, hogy vizitelhessen náluk. Ez most már kötelessége. Igaz, hogy ezzel megindítja a vizitek félelmetes lavináját, mert akkor mindenkihez el kell menni, de nem bánja, magára veszi, ezt is az asszonyért teszi.

Ebéd után próbált aludni, de megint nem sikerült. Az arca megsápadt, a szeme körül mély kéklő árok, de a szemében fényes tűz lobogott. Gondosan öltözködött fel, frissen borotválkozott és úgy indult el a szép viszontlátásra. Vajon hogyan fogadja őt Ilonka - ezen töprengett az egész úton. Mit fog csinálni? Hogyan adja jelét az ő összetartozásuknak? Mert valamit kitalál, az biztos. Nem azért asszony. Bár az ura ne volna otthon. Vagy legalább csak addig maradhatnának egyedül, amíg egy sietve adott csók tart.

Amikor Károly meglátta a bírót a kapun belépni, az egész napos rossz kedve még egy fokkal erősödött. Ez a fiatalember is tanúja volt az ő tegnapi részegségének, sőt be is jött az éjszaka ide hozzájuk, most mi a fenét keres itt? Vizitelni, ahá... örülök, örülök... Hát csak úgy lassan, lassan... inkább rosszul, mint jól...

Ilonka is bejött, langyos mosollyal az ajkán és nem szorította meg Tibor kezét, mint ahogy ez várta. Alig akadt mit beszélgetniük. Tibor hiába próbált bizalmasabb húrokat pengetni, ha az éjszakát említette, Károly még jobban begubózott mogorvaságába, az asszony pedig - mintha nem is tudna semmiről, úgy nézett el rajta. Tíz hosszú perc telt el így, igazi első vizit, annak minden feszességével és unalmával. Végre Tibor fölkelt, búcsúzott. Nem tartóztatták. Mikor a verandáról leérve, a pad előtt elment, szerette volna leköpni. Keserűség égette a torkát és sírni tudott volna.

Ez már mégis csak - nahát! Micsoda egy asszony ez? Játszik vele, bolonddá tartja, vagy mit akar? Azok után, amik köztük történtek! Az embert a guta kerülgeti a méregtől! Vagy csak az ura előtt tetette magát? Észrevett volna valamit? Eh, hiszen az lehetetlen. Aludt az, mint a halott. Hát akkor mi? Megbánta a nagysága? Sajnálja az elvesztett erényét? Jókor! Ezt hamarább is meggondolhatta volna. Akkor kár volt olyan könnyen a nyakába hullani tegnap este! És ő még milyen szerelmes lett belé. Ebbe? Érdemes is? Rosszabb ez az utolsó lafancnál! Nincs ennek szíve! Ki tudja, hány szeretője volt már?

Sebes lépésekkel ment ki a mezők felé, szitkozódott magában és a fogát csikorgatta. Egy faágat apró darabokra hasogatott a késével. Sokáig és gyorsan ment levett kalappal, öreg este lett már, mire hazaért a szobájába. Nem fogja szeretni, rá se néz többet, tőle akár fel is fordulhat, - erre a végső eredményre jutott, ezt mondta akkor is, mikor arccal előre levetette magát a dívánra és a fáradtságtól, éhségtől és csalódástól kimerülve elaludt.

Hajnalodott már, mikor felébredt. Nem volt egy pillanatig sem kábult, a sötét szobában, mint éles láng világított előtte Ilonka gonoszsága. Eszébe jutott valami. Igen, levelet fog neki írni! Ez lesz a legjobb... Hamar felugrott, villanyt gyújtott, papirost vett elő és írni kezdett. Együgyűen, gyermekesen, gondos apró betűkkel:

Asszonyom, az a hidegség, amellyel látogatásomkor megtisztelt, az a közöny, mely szeméből felém sugárzott, annyira őszintének látszott, hogy én nem is tudok benne kételkedni. Mivel érdemeltem ezt meg? Azzal, hogy szerettem? Mert sajnos, így kell mondanom: szerettem, múlt idővel, mert az én szerelmem már a múlté. A mai fogadtatás után nem is próbálok találkozni önnel Asszonyom, jobb lesz mindkettőnkre, azaz hogy csak rám, hisz önnek tökéletesen mindegy, hogy én mit érzek, mit csinálok és mit szenvedek. Mert szenvedek, értse meg, ezt a levelemet úgy akartam írni, hogy önnek erről sejtelme se legyen, de nem tagadom, nekem ma nagyon fáj a szívem és fáj akkor is, ha letagadom, lássa, most sírnom kell és nem küldhetem el ezt a levelet magának, mert a könnyek elmossák a betűimet...

Abbahagyta, összegyűrte a levelet, sírt. Szegény kis elkényeztetett dzsentri-gyerek, most először találkozott a kemény élettel és mert nem tudott mit kezdeni vele, hát sírt. De nem sokáig. Elszégyellte magát és levetkőzött, hogy megmosakodjék. A friss víz kissé magához térítette, fütyülni próbált és a fiatalok könnyelműségével biztosra vette, hogy hamarosan ki fogja heverni az egész ügyet. Már nevette előbbi kétségbeesését, majd bolond lesz egy asszonyért búsulni. Gombház!...

Délelőtt még bírta, hangos lármás volt, a szolgával sört hozatott a hivatalba és pertut ivott a zsidó joggyakornokkal. Ebéd után nem ment haza, úgy ahogy szokott, hanem leült kártyázni és egyik feketét a másik után itta. Vesztett. Öt óra után, mikor a társaság szétoszlott, ködös fejjel lépett ki az utcára. Sétálni kellene egyet, gondolta, de oly nyomorultnak érezte magát és úgy utálta az embereket, hogy menekült előlük haza, a szobájába. De az asszony, a kitagadott és magától eltiltott, ide is utána jött, szembeállt vele, mosolygott rá a félhomályból, gyötörte, szerelemmel és csömörrel töltötte el. Föl-alá nyargalt a szobában, az ökle összeszorult, átkozódott. Nagyon szerencsétlen volt.

Két nap alatt lesoványodott, a felekhez gorombán beszélt, ő, a mindig előkelő!... mintha kicserélték volna. Mindenki észrevette rajta a változást s ha valaki kérdezte, hogy mi baja, nem-e beteg, azt mondta, hogy a gyomra fáj. Nem is hazudott, ha egy falatot evett, a gyomor táján kegyetlen nyomást érzett. Gyomoridegesség - intett fejével az öreg törvényszéki orvos. Nagyon sok embernek van, de többnyire csak házasoknak.

Harmadnap, hogy délben kijött a hivatalból, találkozott a Kossuth utcán Ilonkával. Egyedül ment, kis csomagot vitt a kezében és már messziről mosolygott. De Tibor átvágott az utca túlsó oldalára, alig hogy megemelte a kalapját és arra sem nézett. Otthon persze megint agyonkínozta magát. Hátha már megbánta és csak azért jött, hogy találkozhassék vele? Eh nem, mit áltatja magát, az nem olyan asszony, nincs annak szíve, mit törődik ő ilyesmivel? Vagy talán gyönyörködni jött az ő szenvedésében? Akkor is rosszul csinálta, nevetni kellett volna rá, hangosat köszönni, nem átmenni a túlsó oldalra, inkább hozzá csatlakozni, viccelődni, hadd lássa, hogy kutyába se veszi, azért, hogy valaki olyan gonosz, azért még nem esett ki a világ feneke és neki eszébe se jut bánkódnia miatta, de ő ahelyett úgy nézett, mint a vasvilla, jaj, az ő bolond feje!...

Még nem esteledett be egészen, amikor kopogtak az ajtón. A cseléd volt, akit akkor éjjel borzasan, egy ingben látott, amint a gazdáját vitte aludni. Névjegyet hozott. A névjegyre ez volt írva:Vasárnap este szívesen látjuk vacsorára, Ilonka.