Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 9. szám

Ignotus: A politika mögül
A választójogi mágnások

Mikor e sorokat írom, vasárnap, április 28-n, még nem bizonyos, hogy Wekerle Sándor lesz újra Magyarország miniszterelnöke. De bizonyos, hogy aki lesz, nem fogja megkapni az engedelmet, hogy választasson - azaz hogy ha meg is kapja, például őszre, sem ő, sem az ország nem lesz benne bizonyos, hogy csakugyan választhat-e majd. Enélkül pedig a választójog felől csak kompromisszumot lehet kötni.

Sokat hallom szidni azokat a mágnásokat, kik valaha ellenzői voltak az általános választójognak, ma pedig mereven megkötik magukat ennek Vázsonyi-féle verziójában, holott, magyarázzák, a Tisza s a Vázsonyi választójoga közt mindössze kétszázezerrel kevesebb vagy több választóról van szó, s ennyiért nem érdemes a dolgot törésre, az országot háborús választásba vinni. Nem is azért nem akarnak engedni, mondták, mintha a mágnások választójogba volnának szerelmesek, hanem mert a választójog csak azért kellett nekik, hogy ezzel a királynál megbuktassák Tisza Istvánt, az országban pedig, választáson, a munkapártot, - ez választás nélkül nem lehet, s a választójogban való megegyezés óhatatlan a munkapártot szerzi vissza a kormányhatalomba, vagy egyenesen, vagy rövid átmenet után.

Hát tegyük föl, hogy így van. Tegyük föl, hogy a választójogú mágnásoknak még a választójognál is fontosabb, hogy ne a munkapárt kormányozzon, s hogy ők maguk választassanak. Hát aztán? Csodálni való ez? S nem inkább az a csodálni való, hogy nem így érez, nem így gondolkozik, nem erre tör s nem ezt akarja mindenki, aki a választójogot komolyan akarja?!

Ha volt valami bűn és hiba a választójogot napirendre tett júniusi változás körül: az volt, hogy nem Andrássy lett a miniszterelnök, hanem Eszterházy, az volt, hogy Eszterházy nem hívta kormányba a szocialistákat, a radikálisokat s a nemzetiségieket is, hanem megelégedett, az egy Vázsonyit kivéve, a szokott folyosói invertárral - s az volt, hogy ez az így amúgy is élhetetlenül s féllábbal induló rendszer nem kezdte azon, hogy mindenekelőtt választasson, és megszabaduljon a választójogot ellenző munkapárt többségi hatalmától. Nem szólva arról, hogy akkor

cenzúrázva

s a friss megújulásos mámor közepett, melyet ez a változás kiváltott, s amikor a munkapárt holtan s megszégyenülve fetrengett a porban: a választások könnyebbek és diadalmasabbak lettek volna, mint volnának ma. De azért ma is biztosra mennének és biztos többséget szállítanának egy választójogi kisebbségi kormánynak. Ám szólni kell arról, hogy mit ér az egész választójog, kivált olyan mérsékelt s a mai társadalmi birtokállományokat tükörszerűen tisztelő, aminő a blokk-megállapodási, ha ennek a választójognak, végrehajtásának, a vele való választásnak s a választás kormányzati ágya megvetésének továbbra is a munkapárt az ura? Nem láttuk-e, hogy az a tíz hónap is, mialatt pedig a munkapárt csak az ő volt ellenzékén keresztül uralkodott, s ez a volt ellenzék, kormányra kerülve, csakúgy, mint emberanyagában, kormányzásában és politikájában is ott folytatta, sőt némely fele még rá is licitált, ahol a munkapárt elhagyta volt: hogy ez a tíz hónap mennyit ártott a még meg nem lévő választójognak, hányat elkedvetlenített mellőle, s hánynak foszlatta szét várakozásait, miket eljöveteléhez fűzött? Ha már elejével nem látták be, most a vaknak is meg kell látnia, hogy a választójog - kivált aminőt Magyarországon a feltétlen tisztelendő tekintetek feltétlentiszteletével meg lehet csinálni - magában semmi, ha vele, vagy miatta, vagy általa, vagy, ne szégyelljük kimondani: kifogásával előlegbe nem vesszük azt a demokratább országvitelt, amit a választójog, ha végrehajtása a régi rezsim kezében marad, a maga erejéből sohasem fog, vagy csak hosszú évek múlva s rettenetes válságok, ha nem katasztrófák után, megcsinálni? Igenis: aki a választójogba nem egyszerűen belenyugszik, vagy a választójoggal meggyőződéséből áldozva megegyezik, hanem igazán és erősen akarja a választójogot, annak ugyanazért, amiért a választójogot akarja, még a választójog hátráltatása árán és még inkább s főképpen kell akarnia, hogy a választójog körül, vagy, ha úgy tetszik, a választójog kifogásával, megtöressék az országban s a parlamentben a munkapárti többség. Mert ha nem, akkor a választójog akár meg se volna majd, ha végre meglesz - ha ugyan egyáltalában meglesz. Amit tehát a választójogi mágnások ellen vetnek, az, ha igaz, csak dicsőségükre válik, csak erkölcsi komolyságukat, csak meggyőződésük mélységét mutatja, - azt, hogy a választójogba nemcsak taktikából nyugodtak bele, hanem a lelkét és lelkükből akarják.

Viszont meg kell látni, hogy, mint nem most történik először: a sudár engedelmesebben meghajolva várja a közeledő záport, mint a vastag törzs s a szétágazó gyökér, amely pedig táplálkozni fog vizeiből. Amik az országban a választójog körül történnek, amik azzal megtörténhetnek, az csakugyan mind arra vall, hogy itt nem kell a választójog. Ez nem azt jelenti, hogy ne volna rá szükség, sőt ne volna életszükség - csak azt, hogy nem mindenkinek van érzéke e szükség iránt, nem mindenki érzi egyformán, és, kivált, nem minden rész és réteg van áthatva az egésznek szükségeitől. Vannak, akiknek valóban van attól félteni valójuk, s vannak, akikre nagyjó volna, de nem tudnak oly messze gondolni, hogy ezt meglássák, s észrevegyék, hogy a közelebb jót is csak e messzén keresztül szerezhetik meg. A legnagyobb baj e dologban is, mint nem egy dolgunkban, az, hogy a mi országunknak nemcsak etnikuma nem egységes és egyenletes, hanem a mesterségek, a kenyerek, a foglalkozások, a kultúrfokok s ehhez képest az érdekek sem oszolnak meg benne egyenletesen. Szigetek és enclaveok, városi intellektualitás és ipari munkásság főképp, melyeknek, ha ugyan már meg nincs nekik az övék, kell az a választójog, amely az ország egészének szükséges, - a nép nagyjában érzéketlen iránta, bármennyire már azért is kellene, hogy ez érzéketlenségéből kiemelje, - kiemelje ne csak a maga javára, hanem az egész országéra, az egész társadaloméra, tulajdonképp azon kiváltságos rendek javára is, melyek most azért ragaszkodnak kiváltságaikhoz, mert nagyrészt már egyebük sincs, mint kiváltságuk, s nem tudnak arra a magaslatra emelkedni, ahonnan meglássák hogy kiváltságaik árán olyan országhoz jutnának, ahol ismét egyebük is volna, ha kiváltságuk nem is. Ez szomorú kilátás azon egész demokratikus megújulás számára, mely nélkül az ország katasztrófa elé megy - de ezzel tisztában kell lennünk, s tovább ezek felől nem szabad ábrándban élnünk. Rettenetes, de úgy van, hogy akik válságoktól félve lázasan sürgetik a megegyezést, azok - köztük igen sok tisztes jóhiszemű - igazában az igazi katasztrófa-politikusok. Mert elrontják a most való demokratikus megújulásnak még azt a kevés esélyét is, amit a soi disant új rendszer gyámoltalansága még meghagyott, s akkor aztán ez a mi országunk is olyan ország lesz, aminő volt a háború előtti Oroszország: egy nagy test, melynek egésze kiált a megújulás után, de a részei, a rétegei s a csoportjai közt való évszázadnyi és hegy és völgynyi különbségek útját állták e megújulásnak. A megújulás aztán mégis csak elkövetkezett - de teremtő isten: hogyan?! Új társadalmi jog nem lehet ajándék, még ha ajándékba adják sem, s társadalmi változás és térfoglalás nem mehet végbe harc nélkül, még ha ez a harc nem is fegyveres s nem is erőszakos. Abban a percben, ahogy első perctől fogva nem akartak a júniusi változás kapcsán választani, mindenesetre választatni, föltétlen választatni, választatni, még ha világháború tombol és rekvizíció folyik is: abban a percben az egész júniusi változás játék volt vagy lett, - bizonyára jól gondolt játék, de játék, még pedig játék a tűzzel... Széchenyi óta olyan igaza nem volt mágnásnak, mint a mi választójogi mágnásainknak.