Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 9. szám · / · Kádár Endre: Balalajka

Kádár Endre: Balalajka
Regény
II.

Az asszony közömbösségével, aki kispolgári családban nőtt fel s aki megszokta a képet, hogy szülők és gyerekek együtt alusznak és hálóöltözetben mutatják magukat, a forradalmár környezetben felvett közömbösséggel, amelynek nincs érzéke a profán külsőségek iránt, s a fel nem ébresztett asszony testietlenségével és tudatlanságával fekszik szeretője mellett. A másik alszik, ő ébren. Ilyenkor szokott ébredni és élni. Fantáziájával, amelyben minden a megvolt élet bensőségével maradt meg, felkap valamit s végig éli. Az ura visszakerül Oroszországba, örökölnek, új politikai éra kezdődik, az ura nagy állást kap... Orosz herceggel ismerkedik meg, az ura elvesz a képből, fogatot, autót kap, palotája van a Chaussé d'Antinen... Folytatja tanulmányait, tanárnő lesz s a gyerekével szép, egyenletes, boldog életet él...

Ma a múlt nyugtalanítja. A pár szó, amit Makainak mondott, visszahozza a múltját. Mért olyan boldogtalanok mind a ketten, mert azok, azok voltak, ha nem is mondják. Ha nem volnának olyan szegények, talán jobban lenne? Talán ez minden? Mi lesz, ha vége lesz a háborúnak, ha ő is, Natasa is összeszedte magát s visszamegy az urához Párizsba? Mihez kezdenek? És hogy fognak egymással meglenni? Mikor először meglátta, tizenkilenc éves volt, mikor hozzáment húsz, most huszonhárom, nem az, aki régen volt, gondolkozik, tudják-e folytatni az életet? Hol a baj? Tud-e még ő más valakivel új életet kezdeni? Szép, finom, gyöngéd, mindenit megnyer: és ez az élete? Vajon a hollandus nem fog-e valami újat jelenteni, nem hoz-e valami megoldást? Vagy jön a nyomor? Mennyi adóssága van és itt a tél, mennyi mindenféle kellene!

Andrej! Hatalmas válla, szomorú feje, puha vonásai, hátrasimított szőke, nyakig érő haja! Mit csinál most? Együtt ül biztosan Steinerrel, Utinnal, legjobb barátaival és beszélgetnek.

Mily szép volt! hogy nem maradhatott úgy!

Cap-Martin.

“Keresünk egy francia kisasszonyt két kis gyerek mellé. Művelt, szimpatikus jelenség otthonra talál. Balabanoff. Cap Martin. Villa Rose."

Haza meg sem írja, ajánlkozik. Nincs türelme semmit se csinálni, tudja, hogy igent fog válaszul kapni s csak azért nem pakol előre, azért nem meri hangosan kimondani, mert babonás s azt hiszi, hogy így nem fog beteljesedni a dolog.

Telegramm. “Várjuk kisasszony". - Mily barátságos, szívből jövő e két szó: jó emberektől jön.

Az első utazás. Egész éjjel, egy pillanatra nem tudja lehunyni a szemét, oly telin boldog: mért? Ez az igazi boldogság, a nevetlen. A hajnali kékbe borult városkák egymásután maradnak el mellette. A vonat egyszerre leszalad a tengerre. Egy pár méter s ott a végtelen víz. A Côte d'Azur. Körül, fent, amerre lát csodakert, kaktuszok, pálmák, exotikus, dús virágok.

Kora reggel. Fehér, nyitott balkonú villák, urak és hölgyek tenisz és lovagló-dresszben, a nap a tengeren: Menton, Cap-Martin.

Tenger, napfény, reggel, első impresszió: a kép amit első látásra a riviérai pompából felfog, felemeli, kiemelkedik sorsából, érzi énjének legszebb és legteljesebb formáját és élete felragyogva jelenik meg előtte. E pillanatban kedvet és tehetséget érez egy ragyogó sorshoz, amely azelőtt nem jutott volna eszébe.

A peronon két gyerek. A fi hét éves, a lány öt. Szőkén, hosszú hajjal, fehér ruhában, meztelen térddel, édes gyerek arccal, egyszerre megszereti őket. Mögöttük az anyjuk.

Madame Balabanoff. Először szemét látja meg mély feketeségével, dús fekete pillájával, összeérő szemöldökével, olajos, puha nézésével magához húzza tekintetét, emléknek: az egész arc, mintha egyedül szem volna. - Széles, elefántcsontszínű, tatár arc.

Feléjük indul, hozzájuk ér, az asszony rámosolyog, ő mosolygósan üdvözli, a gyerekekhez lehajol, azok a nyakába ugranak s mire hazaérnek, öt perc: régi ismerősök, régebbi ismerősök, mint mikor egy év múlva elválnak. A szimpátia oly egyszeri dolog.

A ház.

Az egyemeletes villa a tengerparton. Belépnek a kertbe, jön feléjük Balabanoff, negyvenöt év körüli, zömök, fekete bajuszú ember, tartózkodó, zárt, de jóságos tekintettel, üdvözlik egymást.

Megmutatják szobáját, mily boldog meglepetés, a tengerre nyílik, tele van déli nappal.

- Köszönöm madame!

Tatjána Arkádievna megsimítja arcát és megcsókolja. Mily boldog nap! Megismerkedni egy új környezettel, mely csupa szépet és jót ígér. A gyerekek virágot hoznak neki. “Hogy szeretünk téged, a másik kisasszony kiállhatatlan volt, csak téged szeretünk!"

Megsimogatja a fiú hosszú haját, az felnéz rá az anyja nagy fekete szemével, de több hűséggel, a térde közé veszi és úgy maradnak csendesen. - A háziszolga hozza a poggyászát. “Pakolni akarsz?" kérdi a fiú. “Nem, maradj." A gyerek kimegy. De öt perc múlva visszajön, megkérdi, hogy kész van-e és ez napközben számtalanszor ismétlődik: különféle kifogással bekopogtat, hogy bejöhessen hozzá és nála maradhasson.

Délig henyél, lefekszik a díványra, kiáll a balkonra, újra: lefekszik és tíz perc múlva ki a balkonra, boldogan, felnyílt szájjal lustálkodik s keresi helyét a napon, mint a macska.

Ebéd. A család. Pavlovszky, az orosz nevelő. Kis szőke ember, tompa orral, hátra fésült hajjal, keveset beszél. Amit mond, az is furcsa betű ízű, nincs benne élet. Mellette Elperin hosszú szakállával, égő, barna-piros szemével, előbb vendége a háznak, aztán, hogy örökre itt maradt, olyan titkár féle. Vele van a felesége is. Jobbra tőle Szoroko, a szobrász, borával társalog, sűrűn iszik, viszont ebéd után csak úgy ömlik a szó belőle. Jobbra tőle, tizennyolc éves gyerekember: Szomov, száműzött forradalmár, mint mindnyájan az asztal körül.

Mily különös és megható környezet. Balalajka! Egyszerre játszani kezd fülében lánykori emléke. A diákok a szomszédban, történeteik. Száműzött emberek, kik testvérmódra élnek egymás mellett, akinek van, tartja a többit, mindenki szabad, mindenki otthon van. Ki mit akar, azt csinál, nem tartozik a másiknak, csak szeretettel, de mutatni azt sem tartozik.

A cselédek, az öreg szakácsné, a dada, a háziszolga, hogy bánik velük mindenki s ők milyen patriarkális bizalmassággal és tisztelettel közelednek gazdájukhoz.

Oroszország! Ahogy háttal ül a tengernek s a körötte levő arcokat nézi s a cselédeket, akik jönnek-mennek, Oroszországban érzi magát. - Ahol már három igazi orosz van, együtt, egyedül, ott Oroszország.

Mintha nem Cap-Martinben volna, itt a déli tenger partján! Alig mer szólani, elfogult, Tatjána Arkadievna meg akarja szólaltatni, mindazzal a szimpátiával, amit érez, felel neki. A társaság csendes figyelemmel fordul feléje. Csinos, vidám. A hangja, szív-mosolya, tiszta feje, barna haja, rózsaszín arca, rozsdabarna, aranyló szeme, középnél alig magasabb alakja, kézzel varrott, finom kis blúza, zajtalan charme-ja tetszik, látja, megfogja mindannyiukat.

Délután sétál Tatjána Arkadievnával. Az asszony animáltan kapaszkodik belé, a maga szimpátiáján felül érzi, a férfiak alig megmutatott, de biztosabb érzése hajtja feléje, mennek-mennek a tengerparton s Tatjána Arkadievna gyakran, észrevétlenül oldalt néz rá, asszonyi tekintettel fejének fellelhető hibáit igyekszik megkeresni. Ő mosolyog rajta. Mindenfélét kérdezget, mit csinált Párizsban, mit viselnek most, mi a divat legújabb detailja, Tatjána Arkadievna szereti a ruhát, kicsit feltűnően öltözködik, de rajta nem kellemetlen. “Hány éves?" “Tizennyolc." “Én harmincegy. Az uram negyvenöt." - Hogy nem mindig olyan nyomott a hangulat, mint ma, kezdi újra. De ma halott van a házban. Elperinéknek meghalt a kis fiúk. Este lesz a temetés.

Mily impresszió, mily valószínűtlen! Tegnap még Párizsban. Aztán a vonaton. Minden a megszokott kép, váratlan nincs. És most egyszerre ez a környezet, ez a villa. Első napja, első estéje. Tatjána Arkadievna siet hazafelé. A temetésre intézkedéseket akar tenni. Újra találkozik vele, együtt van Elperinnével, ölelgeti és vigasztalja. Mindhárman bemennek a halottas szobába. A kis gyerekkoporsó ott fekszik egy ládán. A koporsót maga az apa ácsolta, ott ül a halott mellett, fejét a kezére támasztva. A másik oldalon, szemközt a halott aprósággal a szobrász, kezében rajztömb s ceruzája alatt a halott feje. Mindez egy más környezetbe gondolva iszonyatos, itt természetes. Ezek közt az emberek közt természetes. Ez az élet, mint megannyi más dolog.

Tíz óra felé mindannyian felállanak s mennek a temető felé. Az apa a hóna alá veszi a koporsót, az apró sírgödör kész, az apa, a szobrász, a temető-őr, egy-kettőre elföldelik. Maguk közt történt, nincs kíváncsi.

Haza mennek. Éjfélig áll ablakában a tenger előtt. Élete előtt. Kérdi, mit jelenthet sorsában, hogy épp azon a napon temettek valakit a házból, mikor megérkezett. A pillanat szomorú volta nem tud hozzáférni fiatalságához: tizennyolc éves, érintetlen, az élet most kezd ébredezni benne, reménykedő, boldog szájjal alszik el.

*

Folyik tovább a kép. Minden idegével odabámul a filmre, amely szeme előtt úgy ront el, mint a szél, vagy lassan húzódik, mint egy riviérai kocsikorzó.

Csendes napok.

...Néhány hét oda. A napok oly szelíden boldogok, jeltelenek, összefolynak és csak ízükre emlékszik vissza. Nyári, harmatos kert. Reggeli séta. A gyerekek. Fogja e valaha így szeretni a maga gyerekét? Mennek sétálni, a két gyerek elöl. Egyszerre a fiú visszaszalad, átöleli két lábát, azután szorosra fogja a kezét és fel, a szembe nézve rá, mennek tovább. Vajon szereti-e úgy Natasát, mint a két gyereket? Ma még nem, bizonyosan nem. Talán azért, mert még nem ébredt fel benne az ember.

...Időről-időre valaki jön, neve: mellékes, úgy is felvett neve van legtöbbjének, beköltözik hozzájuk, marad s úgy él közöttük, mintha odatartoznék és két napi útról jött volna meg. Ez a nagy szolidaritás olyan, mint valami utópisztikus regény. Balabanoff százezer frankot kap évente Oroszországból, ennyit hoz a birtoka s a százezer frankot felemészti a ház. Egy hotel, ahol mindenki kedvére lakik. Egyik vendég pár napra jön, a másik hónapokra és egyszerre eltűnik, oly névtelenül és zajtalanul, mint ahogy érkezett. Nemhogy unatkoznék közöttük, az élete folyton gazdagabb. Ez a misztikus, csendes, őszinte életmód folyton ébren tartja. Este nem tud elaludni névtelen érzéseitől és ha álomra hajlik a feje, visszarántja magát, ne még, ne aludni, oly boldogság élni. A napja mindig ugyanaz. Korán kel. Sétál. Tanul a gyerekekkel. Kézimunka Tatjána Arkadievnával. Ebéd. Utána lefekszik a díványra. Baudelaire, Alfred de Vigny, Rimbaud, Sully Prudhomme, Richepin, Maupassant, Flaubert, Musset, Anatole France, Regnier, óh drága könyvek. Egyedül van, óh szólani kell valakihez, akihez a leglelkéből szólhat, akinek elmondhatja azt, ami benne bizsereg, aminek nincs neve, van egy pár sora, amelybe mindent bele tud mondani és bele tud érezni. - És utána hallgat, mit felel szíve a megkezdett hangulatra. Szép órák, édes, boldog órák! Egy év! oda.

Tatjána Arkadievna ideges. Ilyen nyugtalannak még nem látta. Mi az, Tatjána Arkadievna nem jól érzi magát? Kicsit fáj a feje. S milyen kellemetlen, éppen ma, ma, mikor vendég érkezik. Vendég, régi barát. És úgy átmenet nélkül rászalad: “Vigyázzon ma chére, veszedelmes ember, a nők bolondulnak érte." Nevet: óh! óh! de kicsit izgatott. Nem tudja mért, este csak az utolsó percben megy le az asztalhoz, kicsit fél a találkozástól. “Jöjjön Andrej Alexejevics, hadd mutassam be önt: a mi kis Marienk." Ránéz: magas, szinte túl magas. Karcsú, széles vállú. Vékony arca, nőies szája, kisfiús tekintete, tarkójáig érő nagy haja. Minden rajta lányos, bús. Ártatlan, kisfiús szomorúság ezen a remek atléta termeten! Mily szép ember, mily csendes ember. Szomorúság a szája körül, hallgat, valamiért hallgat. - Nyugtalanítja. De mit is érdekli őt? Orosz! Szép, hatalmas szál ember, elegáns alak, széles váll, gyönyörű tiszt lehetett és mily orosz. - De mért nem tudott egész éjjel aludni. Két-három futó szót váltottak és e két-három szó százszor visszakerül.

Ül a tengerparton Andrej és nézi a vizet. Olyan-olyan szomorú, mintha halottat hurcolna magában. A gyerekek Andrejjel vannak. Kis féltékenységet érez, mintha szívesebben volnának vele. Andrej magához emeli őket, megadó, alázatos, emelkedett szelídségével az orosznak, rájuk néz, beszél hozzájuk. Kicsit komikus ez a nagy darab ember, hogy tud beszélni a gyerekekkel és mindig komoly dolgokról. A tengerről, a csigákról, a parti növényekről, az orosz parasztról. Vékony kisasszony szája, szűzi csendessége.

Mennek fel a hegyoldalra. Andrej mögötte. Virágot szed. A gyerekek velük, mindenfélét kérdezgetnek. Ő megy előre, mindig előre, ne szólni, menni, menni. Szúnyogok, darazsak: A levelek mind pirosba fordultak, a nap pörköl. Andrej csokrot köt, a gyerekek is. A gyerekek hamarább készen vannak, hozzászaladnak és átnyújtják: “Nesze." Megy, Andrej elébe kerül. Kezében csokor. Vékony száján mosoly: “Mademoiselle."

Nyár. Idegen alig van. Olyan a forróság, alig lehet kimenni. Gyerünk fürdeni. Végtelen víz, tenger. Mindenség! Kék! Megfoghatatlan! Némító! Csendesítő! Áll előtte s elvész, belőle is tenger lesz, a végtelen van benne, benne mos, benne hullámzik, benne nyújtózik el. Nem tudat, nem érzés, nincs: tenger. - Csak idáig érne, hogy előtte eltudna feledkezni magáról, örökre ott maradna. - A láb a forró homokban, folyondárok, tengeri növények körülötte, a lába csúszik, süllyed a forró homokban és egy pillanatra az az érzése: süllyed és eltűnik körülötte ez a nagy valószínűtlenség: a végtelen világ. - Mily boldogság forró homokban állani, érezni és semmit sem érezni.

Andrej pár lépéssel arrébb, összefont karral, lába a homokban, felső testét mozgatja a víz, mint egy tengeri növényt.

Megint oda három hónap. Most már arca van napjainak, emlékszik mindegyikre. Séta a quain. Andrej mögötte: keze a zsebében. Most már kevésbé tartózkodó. Beszél magáról. Milyen igazán, egyszerűen! Milyen szenten-szépen komoly!

Vitatkozik Szorokoval.

Amaz jobban beszél. De övé az igazság! Úgy van! Úgy van! - kellene kiáltania. A morál, a tiszta morál erősebb.

*

Vacsora felett ülnek. Négyen vannak ott: Tatjána Arkadievna, Marie, Andrej és Szoroko. Tatjána tréfás kedvében van - vagy ideges éppen - Szorokoval kezd. Kenyérgalacsint dob feléje, azután zsörtölődni próbál vele. Bő, gazdag, flegmatikus természet a szobrász, bánja is ő, sőt avánszokat ad, bántja magát, perel magával, csúfolódik, vastag jó kedvével ő szórakozik legjobban az ilyen játéknál.

- Hamis-kártyás - szól rá tréfás, leleplező hangon Tatjána. Andrej felé fordul: - Képzelje, délután kártyáztunk, hát nem csalt! nem hamisan játszott?

- Mikor nem tettem, Tatjána Arkadievna!? - nevet és hunyorgat Szoroko.

- S az istentelen még dicsekszik vele!

- Tatjána Arkadievna, kegyed valóban nem játékos. S így nem tudja megérteni, mi az, micsoda gyönyörű érzés hamisan játszani. Egyetlen igazi játékos sem játszik a pénzért - úgy-e ez közismert - hanem azért, hogy lebírja a szerencsét, ezért az érzésért. Mennyivel nagyobb, izgatóbb, ellenállhatatlanabb az aztán, amikor a leleplezés folytonos veszedelmével, megfinomulva és felemelkedve az ember a maximálisát éri el annak a fölény, hatalom érzésnek, amiben bizonyára a játék nyújtja a legnagyobb lehetőségeket. Legyűrő szerencséd van, reszket körülötted minden játékos, az ördög tart ki melletted, íme itt a legizgatóbb alkalom, ki kell hívnom ezt a természeti veszedelmet és egy pici-pici kis korrektúrával le kell győznöm. - Ezért csal az igazi játékos, mert még nem láttam született kártyást, aki ne csalt volna.

- Micsoda morál!

Jót nevet:

- Morál! - Vastag kezével lecsapja - Morál, bánom is én! - Nevet: - Morál! hol van ebben a nagy világban morál? - A morál a kapitalisták által a szegényekre kivetett adó, amivel mindenki csal. Morál? Morál? Milyen jogon van önnek birtoka Tatjána Arkádievna? Örökölte. S ősapja? Rabolta, vagy ajándékba kapta. Hát aztán az anciennitás elég ok arra, hogy a rablást morális ténynek tekintsük?

- Micsoda gondolkodás!

S most már ott vannak, következik a mindennapos nehéz beszélgetés, ami nélkül az orosz nem lehet meg. Itt ebben a társaságban, amelyben Balabanoffot kivéve, nincs iskolázott fő, mindannyian tanulatlanok, az orosz kereső természetével hajnalig elszoktak vitatkozni, filozófiák közt tapogatódzva, gondolatokat hozva, abban a hiszemben, hogy az övék, nem tudva arról, hogy a társadalom szerves voltánál fogva bizonyos idő múlva a legelvontabb filozófia is lepergedezik mindannyiunkhoz.

- Hát hogy micsoda gondolkodás? - készül neki Szoroko.

- Igen - mondja Tatjána. - Szeretném tudni, hogy lehet ilyennel élni?

- Élni: lássa, az a legegyszerűbb, mert az nem tőlünk függ. Élni muszáj. Ami pedig a tudatot illeti, ott, amint látja, nincs baj. A fő az, hogy az embernek jó lelkiismerete legyen s az megvan. Isten különös kegyelme folytán mindenkinek megvan.

- Hogy érted ezt - kérdi Andrej.

- Mert hogy is van? - Az asztalra könyököl és szembe néz velük. - Mert hogy is van a dolog? jó barátom, Andrej Alexejevics! Láttál már olyan embert, akinek nem jó a lelkiismerete? - Nem várja a választ, felel: - Én nem! Mert hogy van? Két életünk van, Andrej Alexejevics, két egész életünk, az egyik, amelyiket itt látsz például: Iván Ivánics Szoroko, a dologtalan, a lump, a csirkefogó, s a másik: itt, itt belül. (A szívére mutat.) - Az az élet, amit itt látsz, amit te megfoghatsz, nem számít, nem az igazi, az igazi belül van. Nem az az életünk a fontos, amit a külvilággal élünk, hanem az, amit óhajtunk, amit akarnánk, amire lelkünk után rendeltetve volnánk. Ez pedig a legtisztább!

- Honnan volna az különben, hogy mindenki oly felemelten morális, mihelyt másról van szó! Itt nincs csalás, ilyen vagy, mert ilyennek érzed magad. Észrevetted-e az embernek ezt a kettősségét? Nézed-e az embert közelebbről? Figyelted-e száz, ezerszámra őket? Nézted-e tetteiket, hallgattad-e szavukat és odahallgattál-e akkor, amikor magukról beszéltek? Nem vetted-e észre, hogy a komiszak, aljasok, nemtelenek, irigyek mindig mások, következésképpen aki ítéletet mond, nem az. Gondolkoztál-e ezen a jelenségen? Gondolkoztál-e azon, honnan van az, hogy az ember megítéli embertársait, honnan tudja és meri tenni? Honnan veszi hozzá a lelki fensőbbséget?

Iszik egy korty bort és ivott a beszélés gyönyörűségéből, egy tekintetre ha megállott és már folytatja:

- Mondd meg nekem Andrej Alexejevics, magyarázd meg nekem, barátom, itt egy példa: ismered Iván Vladimirovics Petroffot? Ismered. - Nem ismered: tudod, hogy él? tudod, hogy minden alávalóságot, amit el lehet követni, elkövetett? - Ő az, aki anyja párnája alól kilopja az utolsó rubelt, aki kitudja titkodat, átsegít halálos veszedelmeken és a következő órában, mert öt rubel kell neki, elad a titkos rendőrségnek. - Mondd meg nekem, honnan veszi egy ilyen alak a lelki nyugalmat és erőt ahhoz, hogy megítéljen valakit? Valakit, mint Vaszil, mint Balabanoff, ki maga a tisztesség, a jóság, a becsület. S látod, a múltkor, mikor itt volt, együtt éjszakáztam vele s mikor így beszélgettünk s annyi idő után kicsit kipihenve magát, a lelke megtisztult, nem az volt, akinek ismertük, aki öt rubelért mi mindent tett, - tán gyilkolt is! - hogy éljen, - hanem mondom, olyan volt, mintha gyónás után lett volna, oly pataktisztán, oly mélyről beszélt s mit mondott: Balabanoff gazember. Az utolsók utolsója s kérded, miért: mert elhagyta a vallását. - S tudod, mért mondta, mért tudta oly igaz mély, őszinte, becsületes elítéléssel mondani, úgy annyira lelkéből, hogy hallgatnom kellett: mert ezt az egyetlen egy dolgot nem követte el. Ez adott moralitást neki.

- Így vagyunk körülbelül a moralitással, asszonyom - intett Tatjána Arkádievna felé. Mindenkinek van valamije, amiben szent. Különös kegyelem folytán, mindenki magában hordoz egy szemernyi istenit, egy anyagtalan részét az Istennek. Mindenki morális ember, hogy is lehetne más! Ezért látja meg a mások vétkeit! Hogy magunk is vétkezünk? Az nem tőlünk jön. Azt az élet téteti velünk. Minden ember isteni, morális lény, mind a legszebbre, legjobbra vágyik s nem tőlünk van az, hogy az életünk nem hasonlít belső életünkhöz. S berendezve meg úgy vagy, hogy rendszerint arról tudsz, amint szeretnéd a dolgokat, amint akartad s nem arról, ahogyan történt. Te azt érzed, hogy akartad, hogy gondoltad. Nem veszed-e észre, - itt a bizonyítékom - különösen nőknél, akiknél jobban megfigyelhető ez az öntudathamisítás, hogy nem tudnak, nem emlékeznek, nincs tudatukban az, amit külső életük rosszat vagy rútat elkövetett. A test, a külső elköveti az immorális, a becstelen dolgot, de itt a lélek, az isteni, a morális, amely nem engedi magához a szennyet, megemészti, megőrli, eltünteti. A belső mindig feloldoz és Istenhez emel. Mert ha nem így volna? Lehetne-e annak a maró, mérgező tudatával élni egy hosszú életen át, mindannak a szívtelenségnek, mocsoknak, hazugságnak, csalásnak, megalázkodásnak, ami egy élet? Nem lehet, ez alól nincs kivétel. Akinél a belső nem oly erős, hogy el tudja tüntetni a tudatból a külső vétkeit, az nem élhet, az megőrül, az főbe lövi magát, vagy ha megmarad, életre nem képes, összetört.

- Látja, Tatjána Arkádievna, így van nálam is. Azért beszélek én, ahogy beszélek. Azért nem érzem magam bűnösebbnek, gyengébbnek, mint más, ezért van életörömöm. - Az ujjával int: - Nem az az érvényes, amit maga lát. Az nem én vagyok. - Az igazi itt van belül. Erkölcsös, jó. S akarja tudni, nálam mi az az egy, amivel fölötte állok a legtöbb embernek, amiért könnyen megítélem őket: emberi, humánus vagyok.

- S tegyük fel, hogy igazad van - szól Andrej. - Mi következik abból, azt szeretném tudni. Az, hogy megadja az ember magát a sorsnak és belenyugodjék abba, hogy sohasem éri el a megkívánt morális életet.

- Mit, te azt hiszed, hogy az ember valaha elérheti azt, amit kívánt?

- Azt. Mért ne?

- Ugyan! Az, amit kívánsz: az nincs.

- Nem értem - mondja Tatjána kíváncsian.

- Úgy hogy: nincs. - Sokszor átgondolt gondolata: úgy látszik művészi tartalma, amit képtelen volt munkába önteni, ilyenféle gondolatokban párolgott el: - Ami megvan, az nincs többet, Tatjána Arkádievna. Az életben ez a legborzasztóbb és egyben a legszebb. Amint megvan valami, már nem az. Nincs meg az értéke. - A legszebb nő, hogy megvan, van egy másik, aki jelentéktelenebb, de szebb, mert elérhetetlen. S jól van: mert ha így soha-soha nem lehet semmije az embernek, mindig van valami, ami után újra meg újra vágyhatik.

- Ezek szavak - mondja Andrej idegenül. - Ezek szavak, még pedig ártalmas szavak. Olyan, mint az ital. Ámítja, megzavarja, lerészegíti magát az ember vele. - A gondolkodás, mint minden emberi a világon, kell, hogy céltudatos legyen. Nem azért gondolkodol, hogy valamit tudomásul vegyél, ugyebár, hogy a gondolkodással még jobban gyöngítsd exisztenciádat, hanem hogy segíts magadon. Ilyenképpen a gondolkodás sohasem végződhetik azzal, hogy így van, nem tehetek róla, hanem azzal, hogy így van, de így és így lehet a jobbért küzdeni.

- S te azt hiszed, hogy megbírsz magaddal? Hogy a morális embert fölibe tudod magadnak helyezni? Igen, azonnal, mihelyt valamit elkövettél. - Látod, azért találom én, hogy a legkülönb, ami e földön van, a keresztény vallás, mert számol az ember e kettősségével, tűri a bűnt s hozzá segít, hogy újra meg újra morális ember légy.

Andrej nem az érvekre felel, hanem folytatja a maga gondolatát:

- Szerencse, hogy a te fajtádból mind kevesebben vannak. Még mindig túl sokan, de kevesebben. Az embernek nem csak gondolkoznia kell, hanem hinnie is. S ha a gondolat a nihilizmusra vezet, pokolba a gondolattal. De nem úgy van: a gondolkodás nem áll ott meg, ahol te megállasz, a gondolat száll, feljebb száll. - A te ideáiddal az ember sohase hagyhatja el szolgaságát, sohase lehet boldog, szabad.

- Lehet? - nevet hamisan hunyorgatva Szoroko.

- Lehet. Holnap talán nem. Ezer év múlva talán nem. - De mi a végtelenségben ezer, tízezer év? - Az ember egyszer mégis győzni fog: szabad, boldog lesz.

- Gyermekes gondolat!

- Neked gyermekes! Mert belőled hiányzik mindenféle hit. Te mindennap mást hiszel, hiszed-e vajon azt is? Nézd, egy példát mondok s abból meglátod, mi hiányzik neked, mit jelent az ember életében a hit? - Éjjel léket kap hajód, elmerül s te úszol az óceánon. Egy darab fába kapaszkodsz. - Este hallottad, hogy három napi járóföldre van tőled az első kikötő. Előtted a tenger, a nagy nihil. Úszol, fenntartod magad a deszka segélyével, hajnalodik, erőd fogytán, előtted a nihil, megadod magad a sorsnak, hiábavaló. Elmerülsz. Hited van: akkor azt mondod magadnak, ki kell úsznom, meg kell találnom a partot s tartod magad, tartod magad s ím, emberi erővel átúsztad a nihilt, három napig étlen-szomjan, haldokolva, de eléred a földet.

A francia lány felnyíltan, szemében és száján szerelemmel nézi. Hívná, mondaná, csak egyet intene, vele tudna menni, nem kérdene semmit, menne vele.

*

Ott feledkezve e képen, nézve magát és Andrejt, minden mozdulatot és minden tekintetet vissza akarna hívni a múltból.

*

A kép megáll. Makai nehezen lélegzik, jobbra-balra tusakszik, felébredt:

- Te fenn vagy kis barátnőm! - nézi Mariet, aki az ágy hátának támaszkodva ül mellette. - Felébredtem. Olyan szívnyomásom van.

A víz után keresgél. Marie veszi a poharat és átnyújtja neki. Makai felül és a felébredt kedvtelen hangjával mondja:

- Úgy fáj a szívem. S mind gyakrabban. Most már majdnem minden éjjel felébredek. Itt a szív mellett valami vastag nyomás. - Beledöf a takaróba: - Még ez a piszok háború kellett! - Kortyol, haragszik, elkeseredett. - Óh, jaj!

- Szomorú.

- Borzalom. Mondom, hogy nem érdekel, nem akarok rágondolni, nem izgatom magam, vigyázni fogok a szívemre s bennem van, nyugtalanít. Ki! Mi! Óh! Az este egy háborús leírást olvastam az Oeuvreben, Le Feu a címe, Henry Barbusse-től, Istenem, micsoda borzalom! S hogy hat ez a leírás az emberre. A valóság bizonyosan nem fog úgy meg. A fene egye meg az ilyen jó könyveket, amik nem hagyják aludni az embert!

Végre eszébe jut Marie:

- Te mit csinálsz?

- Nem tudok aludni!

- És mit csinálsz. - Kedves, kedves.

Megöleli, hozzáfordul, megcsókolja. A nő hagyja. Makai simogatni kezdi. A nő arcáról hiányzik az a fényesség, ami a férfinak felelni szokott. A test hideg. Nincs rajta semmi érzéki, ódikus fény: elfogyasztotta a múlt.

Makai kis lelki küzdelem után jó lesz.

- Próbáljunk aludni.

- Én még nem tudok.

Emberek, tárgyak emlékének karavánja ott áll s vár ahol elhagyta őket, mikor Makai fölébredt. Félszeme most is rajtuk. Az előtérben az ura s benne, az első nagy impresszió, a szerelem csodálkozása.

Makai ásít:

- Bocsáss meg.

Mariet nem zavarják az ilyesmik, odahallgat, hogy a fiú folyton feljövő ásításából megértse, kihalássza a szót:

- Hogyan?

- Hogy min gondolkozol?

- Sok mindenen.

- Mégis.

- A múlton.

Átöleli:

- Ne légy szomorú kis barátnőm. Ha megígéred, hogy vidámabb leszel: no, ha megígéred...

- Nos mi? Mondja gyorsan.

- Holnap este elmegyünk a Comédie Française vendégjátékába.

- De igazán!

- Igazán.

- Hogy örülök! Képzelje: két évig voltam Párizsban és egyszer sem voltam a Comédie-ban. - Óh, de mit öltök fel? Nincs semmim. Na, nem baj, majd csak összeállítok valamit. A fehér blúz, sötét szoknya jó lesz? Estélyi ruhám nincs, nincs.

- Nem baj, jó lesz a fehér selyem blúzod is. Csak öltsd fel mosolyod, kokett, fényes pillantásod...

- Mon cher, a maga szellemének jót tesz az ilyen éjjeli ébredés.

- Hány óra?

Marie oldalt fordul, megnézi az éjjeli szekrényen fekvő órát:

- Fél egy.

- Még egy kikötésem van.

- Tessék!

- Rögtön, igazán megmondod, mire gondoltál.

- De fogja-e érdekelni?

Kislányosan mondja s hangja a beletett érzéssel édesebben cseng el. És mindjárt utána:

- El voltam, messze. A Riviérán. Első találkozásom az urammal.

A szoba tele holdfénnyel. Az ablakban ott a tó s körül a hegyek, a fák, az éjjeli táj bűvöletes képe, a levegő mintha ezüstszürke, átlátszó köd lenne, a víz bugyborékolva, mintha minden bugyborékában boldogan élne, a fák beszélgetnek, a hegyek gondolatosak: mintha a természet magáról álmodna és ebben az álomban fantasztikus meseszépségben elevenedne meg.

Az éji világ bejön az ablakon és magához szíja a nőt és a férfit. El kell halgatniuk.

A hangulat sokáig ott marad közöttük. És mikor Makai ráemlékszik beszélgetésükre, csendesebben, a meghatottabb hangjából mondja:

- Várom...

Kicsit dadogja:

- Hidd el Marie... én oly hálás vagyok neked, hidd el... nekem mindent elmondhatsz, mindent mondhatsz... én meg fogom érteni. Beszélhetsz az uradról is... hogy szereted... máskor talán fájna... De most... így éjjel, sötétben, egyedül önmagunkkal, az életnek oly más képe van.

Megsimítja homlokát s mikor ujja véletlenül felcsúszik kopaszodó fejére, még melankólikusabb lesz.

Az asszony pillanatig hallgat és felel:

- Mon ami, azt hiszem, az életnek mindig más képe van. Rágyújthatok egy cigarettára?

- Parancsolj. Én is szeretnék, de félek, hogy akkor igazán nem tudok aludni.

Marie rágyújt és szíjja erősen a vékony egyiptomit, az alkoholista átérzésével, akinek a cigaretta a foglalkozás, a szórakozás, az élet. Harminc-negyven cigaretta, közben egy kis bolondozás, henyélés, egy kis olvasgatás s oda egy nap.

A dohányos szájmozdulatával kifordítja szájából a füstöt. Az előbb még egymás mellett ülő gondolatai, mint a felzavart madársereg, összevisszaságban repülnek fel. Mesélni akar, de hol is kezdje és hol is hagyta el a fantáziálást? Végig szalad szemével azon a néhány képen, amit már nem volt ideje lejátszani magának, mert Makai felébredt és kizavarta hangulatából.

Andrej gyakran rajta felejti szemét. S most mit csinál? Ül, fejét kezén támogatva. - Óh, a Place Vendôme, nyári reggel. A Montmartre, a Moulin Rouge, a sovány komikus cingár lábával, cingár hangjával. Ahol tartott?

Most mosolyog. Boldog. Ott szedi a boldogságot, ahol van: a múltban vagy a jövőben, gyáva reményeiben. A csalódottak le nem mondásával, ezerszer és milliószor át meg át éli életének egy boldog szakát, egy évet, egy napot, egy órát. Mert boldogok akarnak lenni mind, mindnyájan. Feljön belőlük a legősibb élet, a legősibb ösztön: boldognak, kielégítettnek lenni. Ez az érzés oly erős és oly örökkévaló, hogy a kultúra, a társadalom tízezer éves nevelésével nem tudta elnyomni. Az emberek nem tudnak nem boldogok lenni. Az élet iszonyú szomorúsága tán onnan van, hogy bár boldog ember sohase volt, mindenki a boldogságra akarja alapítani életét.

Hogy is lehetne boldog az ember! Minden ebben a kultúrában, mely lehet, hogy még századokig tart, arra van, hogy boldogtalanabb legyen. Nincs meg többet vad, tudatlan boldogsága, nevetése, életének semmibe vevése, nincs nomád szabadsága és nincs meg a fennkölt szabadsága, amelyet egy távoli kultúra ígér iszonyú messzeségben. Minden ami arra lenne rendeltetve, hogy az élet könnyebb és emelkedettebb legyen: törvények, vallás, szokások, könyvek, lapok, színház: mind organikus, mindből hiányzik az üdvözítő lélek, mind arra jó, hogy az ember agyát leszűkítse, szolgaibbá tegye, hogy az ember reménytelenül boldogtalan legyen.

Mosolyog, szeme gondolatának kielégült boldogságában megfényesedik. Mindig olyan, mint egy apáca, akinek lelkében megfogant az isteni hit, az isteni tudat. A múltjával való folytonos egyedüllét, a folytonos lelki gyakorlat, az odaadás átszellemültté teszi, olyan mindig, mint egy fiatal apáca, szűz homlokán az imádságban eltöltött éjjelek áhítatos ragyogásával. Néha egy-két napra a test öröme után, amely azonban alig érinti, arca elközönségesedik, duzzadtabb, parasztibb lesz. De aztán ismét megvékonyodik, érzékietlen fényesség ragyog rajta, amellyel nőknél elég gyakran találkozik az ember s nem jön rá, honnan van az arcnak olyan lelki megnyilatkozása.

- Hát ott, ahol tartottam?

- Oroszos ingblúz volt rajtam. Reggel. A szalonban. Én. Andrej. Tatjána.

- Ott, ahol tartottál.

- Oroszos ingblúz volt rajtam. Reggel volt. Ott ültünk a szalonban. Elmesélek magának egy jelenetet, amely egyszerre eldöntötte, mi lesz velem. Furcsa hogy a legnagyobb dolgok szó nélkül, csendben történnek. Mikor megindulnak, tulajdonképpen már befejeződtek. Mikor kimondjuk az első szót, már menthetetlenül elvégeztetett. Oly édes, oly sohasem hallott szép volt. Tatjána Arkádievna a zongoránál ült.

- Előbb mondd meg, ki az a bizonyos Tatjána Arkádievna?

- Tatjána Arkádievna, madame Balabanoff, az orosz hölgy, akinél voltam. Nos, az uram ott ült a másik széken, úgy hogy ha Tatjána oldalt fordult a forgó széken, szemközt lehetett vele. Én az ablaknál ültem, kézimunkáztam arccal a világosság felé, arcukat nem láthattam. Csendes nyári reggel. A nap még nem volt túl erős, legalább a kert fái között nem. A szobában oly üde volt a levegő. Keveset és ritkán beszélgettünk.

- Egyszer csak azt mondta Tatjána:

“Ugye, milyen orosz lett a mi kis Marienkból! Nézze csak, Andrej."

- Nyersselyem orosz, fiús ingblúz volt rajtam csakugyan s hajam, tudom is miért, akkoriban lesimítva, fonat nélkül, egyszerűen viseltem. Én kicsit visszanéztem, elpirultam, Tatjánára néztem, mily jó nő, a testvérem, az anyám, magam sem lehettem volna jobb magamhoz.

“Egész orosz" hallottam Andrej mély, komoly hangját, amelyben e percben tudom is én miben és hogyan, bár nem hangzott különösebben, minden ami aztán következett, benne volt. Mi, nem tudtam, de reszkettem.

- Mintha most történnék: Tatjána Arkádievna egyet fordul. Szemközt a zongorával. De nem üti le a billentyűt. Aztán belekap. Egy Csajkovszky dalt játszik, hevesen, tavasziasan s mikor kész, ahelyett hogy folytatná, leüt néhány hangot s a zongora mormoló, jóleső diszharmóniával zöng el. Ül. Háttal. Semmi sem mozog rajta, csak a nyakán a bodrok s néha az ideges ér. Andrej - látom - gondolkodva ül helyén. Nem beszélnek egymással, Tatjána háttal ül feléje, mégis úgy érzem, hogy életük leghevesebb beszélgetése történik közöttük. Óh e pillanatok, minden pillanat olyan, mint egy mázsás kő, leomlik, utána egy másik, lehull, elterül: nem lehet kibírni! érzem, hogy életre szóló dolgok dűlnek el.

- Egy pillanatra azt gondoltam - bolond gondolat - hogy szerették egymást s most valami történik közöttük, nem bírtam a feszültséget, amely belém is kapcsolódott, egy észrevétlen pillanatban kiléptem az alacsony francia ablakon.

Más hangon, simán, mintegy kísérve magát:

- Mentem gondolat nélkül, valami miatt eltelten, boldogan s mielőtt időm lehetett volna boldogságom okáról, vagy oktalanságáról gondolkoznom mellettem termett Andrej. Hallottam mögöttem lépését s erre nem tudom mért, még jobban siettem, ő még jobban sietett, elért s mikor hozzám ért, szótlanul jött mellettem.

“Ma meleg lesz" mondta.

“Igen."

“Megyünk a tengerpartra."

“Megyünk."

Nagyokat lépegetett s úgy jött mellettem.

“Volna-e kedve csónakázni?"

“Ahogy akarja, kérem."

A csónakban ülünk, pár szót beszélgetünk: a víz mily kék, minden nap más a színe. Kikötünk. Indulunk hazafelé. Már itt a ház. Oly boldog vagyok, hogy mellette mehetek. Úgy szerettem vele lenni. Érzem, hogy hozzám közelebb van, mint másokhoz. Velem beszél s ha hozzám beszél, fiatalabb, animáltabb. Ha másokkal beszél, mindig mintha csüggedt volna. Barátok vagyunk és annál boldogabban barátok, mert distancia van barátságunkban és gyöngédség. Nekem kimondhatatlanul jól esik, hogy komolyan vesz. Úgy érzem, e pillanattól fogva egész közel kerültünk egymáshoz. Mily szép, bizalmas órákat fogunk együtt tölteni, mennyit érezhetek meg vele az élet szépségéből és nagyságából.

- Egyszerre megszólal:

“Még nem mondtam önnek, hogy ma elutazom, mademoiselle."

- A kapu itt van, alig válthatunk két szót, a szívem majd kiugrik az izgalomtól.

“Elutazik?"

“Megyek vissza Párizsba."

“Párizsba."

- Valahogyan mindketten megálltunk, hallgattunk akkor egyszerre így szól, először alig értem:

“Mademoiselle, volna kedve oroszul tanulni?

“Igen" mondom és végig olvad egész testem, reszkettem, alig tudtam a lábamon állni. Óh, az utolsó szó! Elém áll, a szemembe néz és csendesen mondja:

“Ha megérkezem, küldeni fogok önnek egy orosz nyelvtant."

- Nagy fiú, óriás gyerek, hogy szeretlek! Egész délután nem látom. Keresem mindenfelé hol lehet, nem találom. Kopogtatok az ajtaján, nem felel, nincs ott. Keresem a rendes sétautunkon s míg megyek, szinte elfelejtem, mit is akarok, minden helynek, minden nyomnak meg van a maga emléke: itt álltunk, itt ezt mondta, itt mosolygott.

Boldog átéltséggel ragyog arca, hol van, kinek mesél, nincs tudatában: érez. A másikat megfogja a hang, a kis elhalkulás, a reszketés, az öröm, a sóhaj, a bánat, a remény, az embernek, az isteni hangszernek egyedül igazi hangjai, levegőnél is láthatatlanabb és megfoghatatlanabb anyag. Magába szálltan hallgat.

- Megyek haza, megyek a szobámba, egy csomó mezei virágot találok ott. Már esteledik. Kérdem az öreg szakácsnét, hol van Andrej. “Elutazott." Szó nélkül elutazott. Oly boldog vagyok, egy szemernyi szomorúság nem fér belém. Leülök egy fotelbe s amikor a torkomig ér az öröm, felállok, egy másik székre ülök s elengedem magam, megint nő, szorítja torkom valami édesség. Leszáll az este. Nem gyújtok lámpát. Óh élet! Húsz éves vagyok! Mi fog jönni. Az életem egyszerre fellendül! Vége a gyerekkornak, élni fogok, szerelem! óh élet, élet! Boldogság! Határtalan, egyetlen!

- Ez az! - mondja más hangon, meglátva a szobát és benne magát. Kicsit elhallgat. A kiábrándulása pár percig tart, ajkán új mosoly.

“Tatjána Arkádievna, óh madame, köszönöm, hogy meglátogat!"

- Tatjána átölel:

“Mi az, kis barát, mért ül sötétben?"

“Úgy szeretek sötétben ülni."

- Aztán kicsit hallgatunk. Tatjána le akar ülni s éppen a fotelre, amelyen a virágaim fekszenek. Felveszi a virágokat, nézi, aztán leteszi. Szám kinyitom, fogam közt ott a szó: Édes, kedves, jó-jó, drága asszonyom, oly boldog vagyok, engedje, hogy elmondhassam önnek, oly boldog vagyok. Az első hang összehorpad ideges fogam közt, nem tudom kimondani. Tatjána leteszi a virágokat. Kicsit csendben ülünk. Kimegy, visszajön egy virágvázával. Összeszedi virágaimat, a tartóba teszi és vizet önt rá. Aztán megint leül. Én nem bírom tovább. Odaesem hozzá, átölelem és sírok, ő a hajam simogatja, könnyezik. És a könnyétől egyszerre oly jó lesz a szívem. Milyen nő, milyen jó ember! Harmad vagy negyed nap megyek a szobájába és akkor veszem észre, hogy az asztalról hiányzik valami. A váza. Amit nekem adott. Egyszer az öreg orosz cseléd, míg a szobámban takarított, megkérdezte, hogy kerül hozzám a virágtartó. Tatjána Arkadievna nagyon szereti, Andrej Alexejevicstől kapta. - Milyen jó is, ha az embernek legalább egy-két embere van, akire így gondolhat vissza.

- És aztán? - kérdi hosszas hallgatás után Makai.

- Azután. Még kétszer jött az uram. S ott megesküdtünk. S mentünk Párizsba. Azt majd egyszer máskor, most késő van.

- Köszönöm Marie. Olyan szépen mesélsz. A hangod!

- Merci, mon ami.

- Nem, nem, hagyd.

Még meghatottságán keresztül is Pest beszél belőle:

- Micsoda muzsika! A hangod!

Empatikus, széjjelömlő, nem szolid: észreveszi és elbúsul rajta.

Marie huncutul próbálgatja:

- Merci mon ami, valamit akar tőlem.

- Óh nem, komolyan mondom.

De azért vár. Marie megfogja a kezét s fáradtan mondja:

- Aludjunk, mon ami.

Ő azonban még nem tud aludni. A felizgatott képzelete minduntalan visszaugrik a múltba. Mért hozza elő urával való boldog jeleneteit? Csak azért, mert mai életében oly kevés az öröm s minthogy bizonyos mennyiség olyan, mint a táplálék, nem lehet nélküle élni, onnan hozza, a múltból, ahonnan legkönnyebb megszerezni? Csak ezért, vagy mélyen a lélek fenekén lelkiismereti furdalásai vannak és ezzel a társasegyüttéléssel akarja lelki ösztöne tudatát védelmezni?

Kevés a leckéje, a legnagyobb bajjal tudja fönntartani magát, hiányzik minden, ruha, harisnya, cipő, minden napra meg vannak a gondjai, ez a bizonytalanság és ez a rettenetes életfélelem a végtelenig tágítja megérző képességét.

...És jön mindig az éj, az éber álom, a szegények, a csalatottak, a bűnösök éje. Az éj a szegényeké, a bűnösöké, a nőké. Sötétben testetlenül, gondolatban szabad élniük lelkük szerint. A sötétbenlátó, mint amilyen Marie volt, mihamar eléri az életnek azt az intenzitását, amihez képest a nappal durva vázlat. Milyen durván él az ember az élet külsőségei közt, olyasvalami, mint a lélek megnyilatkozhat-e anélkül, hogy őrültnek, vagy legalább is baroknak ne látsszunk? Ím az éjszakában feloldódom, minden énem él, kijön minden vágyam, minden haragom, minden gyermekességem, minden “hisztérikus" finomságom. Szárny, mely akaratom szerint egyszerre Japánba tenne le, szárny, mely egyszerre éreztetné velem kis köröm után végtelen földeken át, a világ végtelen zónáját: ez az éj, a lelkigyakorlatozók éjjele. Övék a szenvedés és a megismerés. Ők látják meg a legtöbb valóságot, amit csak a sötétben való hosszas járás után lehet beérni s amelyet a nap durva világa alatt nem lát meg a szem.

Benne az élet teljességében, amit az éjszaka láttatott vele, egyszerre megint azt kereste, hol maradt el az ő élete?

Az ő saját élete? Hogy van az, hogy a hite a boldogságban nem elég ahhoz, hogy boldogok legyenek. Mit tett ő? Mért nincs meg mindaz, ami jár neki. Adják ki neki az életét! Hol az ő saját élete? Hol maradt el?! Kié ő, mindenkié s nem a magáé?

Rimánkodó, kínzott s rögtön követelő tekintettel néz az éjszakába, mintha onnan kellene jönni a segítségnek, amely hozzá segíti életéhez.

Hol az ő élete, az ő szabad élete? hol az ő saját, emberi élete? Az ő egyedüli élete, a magáé? Tehet-e, élhet-e? Hogy van az, hogy magának legkevesebb van magából? Egyik élete ide van kötve, a másik Párizsba, a harmadik Natasához? Hol az ő saját élete? Hol van az, amit az élet ígért? Hol a tenger, hol a családja, hol vannak örömei, hol van mindaz, amit az élet a lánynak ígér.

Adják ki az életét! Ő nem így gondolta. Hadd menjen! Hova?! Hogy?! Nincs, nem lehet, vége! Megvan kötözve egyszerre háromfelé. Andrej, Natasa s itt ez, ez aki mellette fekszik. Óh borzasztó, mindig mindennel kötöttebb lesz. Ki ez itt mellette? Mellette fekszik? Mi köze hozzá? Ki ez itt? Senki. Mi köze hozzá? S a többiek? S mindenki előbb következik a maga életében, mint ő maga. Hol a család, foyer, adják ki a jussát, ami az életből jár...

Kínzottan heveredik el. Az éj sötét. Érzései fájóan világosak. Nem tud megnyugodni, egyre jobban fáj: hol maradt el az élete, hogy juthat hozzá? kin keresse? hol és hogyan? Az egész oly világos: az élet ígért neki, hol van hát?! tud egy napra is egyedül maradni és a maga életét élni? Nem lehet. Nem lehet.

A kínja addig keveredik benne, míg egészen egy lesz, megáll, fagyottan fekszik el idegében, forog, nem tud megszabadulni tőle. Sóhajt, de hiába, nem tudja magából kisóhajtani magát.

A Sötétség, ki felvidította, ki kifárasztotta, elaltatja.

(Folyt. köv.)