Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 8. szám · / · Berkes Imre: Nem haltam meg tőle

Berkes Imre: Nem haltam meg tőle
IV.

- Ez a segédjegyző - mondta egyik délután Jóska s oldalba lökte Gyuszit, úgy hívta föl rá a figyelmét a gyorsan tovasurranó fiatalemberre.

A boltban üldögéltek. Gyuszi fölkapta a fejét, Gyertyánfy után bámult, de csak a peckes, gőgös járását látta már s a keskeny hátát, amint hirtelen hajlással eltűnt az út kanyarodójánál.

- A Linust lesi, - dobbant meg Gyuszi szíve s mintha Jóska kitalálta volna a gondolatait, hirtelen felkiáltott.

- Hallod-e Gyuszi! - tudom én, hogy lehet a segédjegyzővel elbánni! Szombat este bemegy a kocsmába, ott szokott inni és duhajkodni egy darabig, amikor aztán onnan távozik, akkor csak úgy inognak a lábai, ilyenkor kellene az útjába állni, majd meglátod...

- Szombat este - rebegte Gyuszi és komoran ráncolta össze a homlokát... Talán szombat este meg is fogják ölni Gyertyánfy Pistát.

De nem kellett szombat estig várni. Még aznap este, amikor éppen a jegyzői lak előtt ténferegtek, egyszerre elébük toppant Gyertyánfy Pista, Gyuszi szíve megint erősen kezdett dobogni, amint szemtől-szembe állt ezzel a rettenetes és félelmetes emberrel, aki tulajdonképpen nagyon is vézna és esett külsejű legénynek látszott. Gyuszinak szívdobogása mellett most újra és határozottan az volt az érzése, hogy Jóska hazudott, a segédjegyző és Linus között nem történt semmi. Amikor Jóska észrevette a segédjegyzőt, szemtelenül feléje fordult és az arcába kiáltotta:

- Maga disznó fráter!

Nem várta meg szavainak a hatását, mert lábait a nyaka közé szedve, végigröpült az utcán, mintha nyílból lőtték volna ki.

Gyuszi zavartan állt ott, nem tudta, mit kezdjen, Jóska után fusson-e vagy ismételje meg azt, amit Jóska mondott. De ugyanilyen zavartan bámult maga elé a segédjegyző is, talán azon gondolkodott, hogy a furcsa megszólítás őt illette-e. Pislogva nézett körül, nincs-e valaki a közelében és nem azt a másikat akarta-e Jóska megbántani. De nem látott senkit az est csendes szürkületében, csak ketten ácsorogtak itt, ő és Gyuszi, míg lejjebb gyenge és lassan oszladozó porfelhő mutatta az utat, amelyen Jóska tovaloholt, nehogy bátor föllépéséért számot is kelljen adnia Gyertyánfy Pistának.

- Ah, a Jóska, a kis Jóska, - dadogta a segédjegyző - no, nézze meg az ember, nem is hittem volna, hogy ilyeneket tanult Pécsett az iskolában. Hogy azt mondta nékem, disznó fráter...

Elnevette magát, csak úgy rengett bele.

- Na, majd nevet a nagymamája, ha elmesélem néki, hogy miképpen viselkedik a Jóska úrfi.

Amíg ezeket mondta, Gyuszi is összeszedte magát, kis termetét kihúzta, halálsápadtan bámult a segédjegyőre és kissé rekedten vágta feléje:

- Igaza volt!

- Igaza volt?... No, te is, hát te is haragszol rám, te kis galagonya gámonya...

- Galagonya az öregapja és kikérem magamnak, tisztelt segédjegyző úr, hogy engem tegezzen, mert én is gimnazista vagyok és eminens diák és igenis kikérem magamnak, maga a galagonya!

A segédjegyző kíváncsian billentette félre a fejét és gondolkodni kezdett. Azon töprengett, mi az ördög lelhette ezt a két fickót, hogy mint két összeesküvő, az útját állják, mintha vétett volna valamit nékik és törte a fejét, hol kerülhetett szembe velük, vagy egyáltalán mi rossz fát tett a tűzre Bükkyék portáján... Gondolkodott és nem jutott eszébe semmi.

- Nana, - intette le a segédjegyző Gyuszit, - csak ne olyan hevesen kis öcsém, mert ha dühbe jövök, akkor aztán nagyon dühös ember vagyok és tulajdonképpen nem mondanád meg, hogy mit akarsz tőlem?

- Hogy én mit akarok?...

Pír öntötte el Gyuszi arcát, a szíve most még jobban kalapált, mint az imént, mert most érkeztek el ahhoz a pillanathoz, amikor néki el kellene mondania azt, amit tud és felelősségre kellene vonnia a segédjegyzőt. Kalapált és zakatolt a szíve, remegett egész testében, de szó nem tolult az ajkára, bizony, akárhogy készült is erre a támadásra, most nem talált választ a feltett kérdésre, mert mit mondjon, hátha nem is igaz, csak hazugság és miért keverje bele Linust egy olyan piszkos dologba, amihez Linusnak semmi köze.

- Semmit se akarok, - motyogta Gyuszi, - csak azt akartam mondani, hogy nem értem ezt a Jóskát, miért hagyott itt engem a csávában...

Érezte, hogy amit mondott, rossz volt, hogy nem ezt kellett volna mondania, de a kiejtett szót már nem tudta visszaszippantani.

- Nohát akkor szent a béke, - toldotta hozzá a segédjegyző.

A zsebébe nyúlt, mintha keresett volna benne valamit.

Gyuszi kíváncsian meredt rá. Megint erősebben zúgott a benseje, mert erre a mozdulatra az jutott eszébe, hogy a segédjegyző talán revolvert keres a zsebében. De tévedett. Revolver helyett kicsiny levélkét húzott ki a zsebéből, még egyszer megnézte a borítékot, közelebb lépett Gyuszihoz, lehajolt hozzá és majdnem suttogó és kissé akadozó hangon mondta néki:

- Gyuszikám, tenne-e maga nékem egy kis szívességet?

- Én? - Gyuszi nyelt egyet, hogy a segédjegyző már nem meri tegezni.

- Igen, igen, látja, Gyuszikám, én éppen maguk felé indultam, ismerem én már az ilyen diákos csínytevéseket, amiket maguk most kieszeltek én ellenem, no de én jó ember vagyok és az ilyesmiért nem haragszom meg. Hátha megtenné, akkor arra kérném, adja át ma este ezt a levélkét Linuskának.

A levelet odacsúsztatta Gyuszi kezébe. Gyuszi égő tekintete ráesett az írásra. Ez volt rajta: Pajtás Lina kisasszonynak, saját kezeihez... Azt hitte, hogy rögtön elsüllyed szégyenletében, ebben a gyalázatban, amibe belesodródott, hogy az az ember, akit meg akart verni, akit felelősségre akart vonni, most benne csak valami nyomorúságos és ostoba postásgyereket lát, lélektelen és érzéstelen bábot, aki házról-házra jár a levelekkel és nem tudja, hogy azokban mennyi könny, mennyi csók és mennyi fájdalom lappang... Hogy ő vigye el a segédjegyző levelét Pajtás Lina kisasszonynak!...

Hirtelen kihúzta magát, majdnem a lába hegyére állt, hogy fölérjen a segédjegyzőig és kicsiny öklével belevágott Gyertyánfy Pista orrába. A vér azonnal elöntötte a segédjegyző beretválatlan arcát, kissé meg is támolyodott a váratlan, de erős ütéstől, a következő pillanatban azonban egy lépést tett előre, elhatározott és kemény lépést, miközben görcsös ujjai sebesen Gyuszi nyaka felé lendültek, hogy egyetlen szorítással beléfojtsa a szót. De ugyanekkor kinyílt a jegyzői ház egyik ablaka, az öreg jegyző szólt ki rajta, annak a hosszan elnyújtott hangja szűrődött alá, amint hívó hangon invitálta visszafelé a segédjegyzőt:

- Gyertyánfy úr, jöjjön csak vissza, valamit elfelejtettem.

Gyuszi ripityánként hasogatta össze a segédjegyző levelét, megvető és fölényes mozdulattal hátat fordított néki és gyors léptekkel iramlott tova a kocsiúton.

- Ez ugyan megkapta a magáét, - mondta magában önérzetesen Gyuszi, amint itt-ott hátra-hátrakapva a fejét, loholt előre. Az utca üres volt, hallotta a segédjegyző dörmögő szitkozódását, amiért vissza kellett mennie és nem tudta őt nyomban követni... De mindenesetre jó lesz, ha holnap elutazom, mert ez az ember egész biztosan agyonüt engem...

Nem tudta, mit csináljon, mondja-e meg Jóskának, mi történt vele, vagy panaszolja-e el az egész dolgot a levéllel együtt Anna néninek... Nem, nem, ez nagyon férfiatlan volna... Alig várta, hogy hazaérjen, az úton nem találkozott senkivel, azon töprengett, hova bújhatott el Jóska... A gyáva pimasz, milyen csúnyán viselkedett, hogy cserbenhagyta, mert a találkozás másképp is végződhetett volna. Egy ideig a kertben bujkált és bár maga előtt is szerette volna letagadni, minden ideges érzése, szíve és lázadozó agya Linus felé kergette, vele szeretett volna találkozni, hogy elmondja néki a levelet, az orrba ütést, a Jóska gyávaságát és azt az elhatározását, hogy most már követelni fogja tőle, mondja meg, mi az igazság a dologban, ismeri-e a segédjegyzőt s ha ismeri, megcsókolta-e, vagy ha ő nem is csókolta meg, szívesen vette-e a segédjegyző csókját?...

Mindenfelé kereste Linust, de nem találta. Bement a konyhába, ott se volt, kiállt az udvarba, ott ődöngött egy darabig, bement a boltba, de amint észrevette, hogy a plébános éppen akkor érkezett a bolt elé, hirtelen megfordult, megint az udvar felé tartott, onnan a ház hátsó felébe, a pince felé sietett. De útközben megállt az istálló előtt, besandított és meglátta a fehér kecskét, a kecske mellett ott ült a fejőszéken Linus és fejte a kecskét. Nagyon okos, türelmes, tiszta kis állat volt a kecske, szép, fehér tőgye duzzadtan és ruganyosan mozdult meg Linus ujjai között és teje sugárzón, frissen ömlött alá a köcsögbe.

- Nini Gyuszi, - mondta Linus, - de csak fél szemmel sandított rá a fiúra.

- Én vagyok, - rebegte Gyuszi és...

Azt akarta mondani, hogy téged kerestelek, de elharapta a szót és csak ennyit mondott:

- Meg akartam nézni a kis kecskét.

Linus melegen, kedvesen nevetett.

- No, ezen ugyan nincs sok bámulni való. Olyan kecske ez, mint a többi, igaz, hogy nagyon jól tejel, de most van az ideje. Akarsz te is kecsketejet?

- Nem, nem, isten ments, - tiltakozott Gyuszi, - én nem vagyok tüdővészes.

- Nem csak a tüdővészesek isszák ezt. Én sem vagyok tüdővészes, mégis szívesen iszom a kecsketejet.

Fejés közben félig oldalra hajlítva könnyű termetét, derűsen vizsgálgatta a diákot, aki zavartan, lelkében valami bámész érzéssel csüngött a leányon. Egyre az ajkára tolult a segédjegyző neve, de mégsem merte kiejteni, félt, hogy összetörné kettejük barátságát, Linus a szívére venné az alaptalan vádaskodást és soha többé meg nem bocsátana érte... De akkor miért ír a segédjegyző levelet Linusnak, s ha ír néki, miért akarja azt titokban ő vele elküldeni? Ez birizgált az agyában és bárhogy is türtőztette magát, mégis kibuggyant a száján.

- Láttam a segédjegyzőt.

Linus arca nyugodt maradt.

- Ismered?

- Hogyne ismerném.

- Már régen nem volt itt, pedig máskor gyakrabban szokott idejönni, - jegyezte meg Linus, de a hangja érzéstelen és száraz volt, mintha a világ legunottabb és legközönyösebb dolgáról beszélt volna.

Linus felugrott, a köcsögöt a kezébe kapta, a kis kecskét a helyére lódította, kisietett az istállóból és sebtében megcirógatta a Gyuszi kipirult arcát.

- Sietek, megitatom a papát.

Gyuszi utána bámult és nagyon, nagyon szégyellte magát. Linus még egyszer hátrabillentette a fejét, a szeme szinte sugárzott, de nem szólt semmit. Gyuszi utána sompolygott, mielőtt elérhette volna, kijött a belső szobából Jóska és feléje tartott.

- Annak ugyan megmondtam, - dicsekedett. - Megverted?

Gyuszi szemrehányóan mérte végig Jóskát.

- Miattad ugyan agyon is verhetett volna engem...

Aztán elmondta, hogy támadt rá a segédjegyzőre, hogy csapta orrba, de a levelet elhallgatta.

Jóska hihetetlenül rázta a fejét.

- És nem ölt meg?

- Látod, hogy itt vagyok és nincs semmi bajom.

Jóska nem hitte egészen a Gyuszi meséjét, de azért módfölött imponált neki, hogy nem követte őt azonnal a menekülésben.

Este, amikor a gyengén tovasikló víz a legmelegebb és a nyári nap még benne hevül a víz minden cseppjében, le szoktak menni a malomárokba és ott megfürödtek. Most is elindultak. Leértek a sötét, majdnem parttalan árokhoz, amelynek a vize alig látható folyással imbolygott tova sima medrében. Levetkőztek és beugrottak a vízbe, amely alig ért a térdükön fölül. Meghemperegtek a langyos iszapban, lubickoltak, puha, szertefröccsenő sárral dobálóztak, lebuktatták egymást a vízbe, kacagtak, ugrándoztak, aztán lemosták egymás testét és kiszaladtak az árok partjára. Csak úgy nedvesen cihelődtek neki az öltözködésnek, amikor váratlanul, orvul mögéjük került egy sötét arcú ember, a kezében két vékony, hosszú fűzfavessző libbent meg. Mind a két fiút csúnyán, kegyetlenül megvesszőzte. Jóska veszettül kezdett sipítozni, Gyuszi ellenálló mozdulattal, dühösen fordult meg, meglátta a segédjegyző vörösre dagadt orrát, tehetetlenül lekuporodott, a segédjegyző még egyszer végigsuhintott a hátán.

- Majd adok én nektek, taknyosok! - dörmögte rekedten.

Megfordult és eltűnt a füzesek között.

A két fiú gyöngyöző testén hosszú, vöröslő, erősen égő és sajgó csíkok keresztezték és szelték egymást át... Könnyeiket, dühüket és elkeseredettségüket elfojtva, lázasan kapkodták magukra a verés után vékony ruhájukat...