Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 3. szám · / · Nagy Dániel: Börtönök bús lakója

Nagy Dániel: Börtönök bús lakója
Regény
X.

- Mi az ördög leli azt a kutyát?

Öreg Andris, a Szarka ugatására azonnal felébredt, de csak éppen, hogy felébredt. Nemhogy leugrott volna az ágyról, kilesett volna az ablakon, hanem mi az ördög leli azt a kutyát?

Felkönyökölt, a fülét hegyezte s csak a falon keresztül nézett az istálló felé.

- Mi az ördög leli azt a kutyát?

Az öreg asszonyra nézett, jól megnézte, aztán a feje alá nyúlt. Nem hirtelen, csak úgy hogy ne nagy zajt csináljon az ujjaival, lassacskán okos vigyázatossággal, nehogy felébredjen az öreg asszony. A kulcs a feje alatt volt, a gelebibe is lehetett, de hátha a feje alatt volt. Szarka csöndösödni kezdett, hallani lehetett a hangján, hogy nincs olyan túl nagy veszély, de hátha mégis van valami? Ha nem nagy is. Ha kicsi van is. Akármilyen van, ha van. Kell pedig lenni valaminek: szarka nem ugat bolondjából.

Úgy állapodott meg, hogy kisurran, szétnéz egy kicsit s ha minden rendben van, visszalopózkodik.

Szép csöndes vigyázatossággal nyúlt az öreg asszony feje alá s mégis, mikor a kontya alá ért az ujja: az öreg asszony olyan hirtelen felnyitotta a szemeit, mintha egér szaladt volna a kontya alá. Öreg Andrisnak már annyi ideje sem volt, hogy rendes fekvőhelyzetbe tehette volna magát. Csak annyi ideje maradt, hogy a szemét becsukhatta s hirtelen jóízű álomba merülhetett.

Az öreg asszony nézte egy kicsit, felkönyökölt s még úgyis nézte egy kicsit.

- Apjuk.

Öreg Andris szépen, egyenletesen horkolt s mintha egyre mélyülne az álma, egyre erősebben horkolt.

- Apjuk.

Csöndesen szólította, aztán megrángatta egy kicsit.

- Hallja-e?

Jobban megrángatta s hangosabban rászólt.

- Kend úgy alszik, ültében?

Öreg Andris, a fejét megrázogatta, a horkolást megcsendesítette, nagynehezen felébredt.

- Szóltál talán?

- Aszontam, hogy úgy alszik kend ülve?

- Ülve?

- Úgy ültében, mint a kotló a tojáson?

- Hát, hogy őrködjek feletted másképp? Ültömben csak hamarabb meglátom ha bánt valaki.

- Hát azért?

- Persze azért. Mit bolygatod meg az álmom? Jobb lesz ha elalszol: más is pihenni akar.

- De ki bántana, hogy azt mondja kend?

- Ki? Hát... majd meglátod.

Nem akarta a csendőröket említeni, nehogy kiverje velük az öreg asszony szeméből az álmot. Pedig csak kiverte. Éppen a csendőrökkel verte ki. Ha azt mondta volna, hogy a legyektől óvja, azok miatt őrködik talán még elaludt volna az öreg asszony. Hogy nem mondta ki: nem lehetett más, amit ki nem mondott, csak a csendőrök.

- Aztán csakugyan elgyönnek?

Öreg Andris nem felelt neki, nehogy kiverje a szeméből az álmot.

- Azt mondtam, hogy csakugyan igaz, hogy elgyönnek a csendőrök?

Nem tudta mit feleljen, nem akarta a szeméből sehogy sem kiverni az álmot. Ha azt feleli, hogy jönnek, féltében nem alszik el, ha meg megbékéltetősen felel: örömében nem alszik el.

Szarka egyre ugatott s mintha hangosabban kezdett volna ugatni.

Öreg Andrisnak nagyon mozoghatnékja volt, csak azért nem mozgott, nehogy az öreg asszony szeméből kiverje az álmot. Megint úgy tett, mintha jóízűen aludna.

Csakhogy már az öreg asszony is figyelte Szarkát s ahogy figyelte egy kicsit: odalapult az öreg Andris oldalához.

- Apjuk.

Öreg Andris felijedt.

- Na.

- Nem hallja kend?

- Mit?

- Szarkát.

- Mit halljak rajta?

- Nem hallja kend, hogy ugat?

- Nem ott jár az én eszem, mit hallanék rajta? Nyugodj oszt ne bújj úgy ide, mert mán egészen letaszítsz.

Szarka a kapuhoz szaladt s olyan élesen csattogott, mintha vagy most vittek volna ki a kapun "valakit", vagy most jönnének be a kapun "valakik".

Az öreg asszony szívverése is elállt egy kicsit, az öreg Andrisé is.

- Kimék! - mondta öreg Andris, s úgy leugrott az ágyról, mint kéthetes házas korában, mikor vizet kért éjszaka az öreg asszony.

Csakhogy az öreg asszony se volt öregebb nála, ő is leugrott s ő is úgy leugrott, mint kéthetes menyecske korában, mikor vizet kért éjszaka öreg Andris.

- Itt hagyna kend?

A derekába kapaszkodott.

Öreg Andris szabadulni akart.

- Csak a szénát nézem, mingyárt gyövök.

- Hászen itt a kulcs, hogy mehetne?

- Hoci hát! Nem hallod, hogy nekem kiabál Szarka?

Nem tudni kinek kiabált: szakadatlanul kiabált.

Az öreg asszony nem adta oda a kulcsot, hanem maga próbálta a kulcslyukba igazítani. Sehogy se talált bele, úgy reszketett a kulcs, mintha gyújtványhideg rázta volna. Öreg Andris is megfogta, ketten fogták, mégse bírtak a kulccsal. Mikor Szarka kiáltott, a kulcs mindig elrezzent a kulcslyuk szájától. Egyszer aztán túlságosan elrezzent. Kirezzent az öreg asszony kezéből is, az öreg Andris kezéből is. A földre esett. Egyik sem nyúlt utána: egymásra néztek, s egyformán elsárgult mind a kettő.

Valaki az udvari ablakot kopogtatta.

Öreg Andris azt hitte Szép Ilonka, az öreg asszonynak meg volt mire gondolnia.

- Bújj az ágy alá - súgta öreg Andris. Majd én kinézek.

- Inkább kendhez bújok - mondta az öreg asszony s még öreg Andrisnál is fehérebbre fehéredett.

Öreg Andris a kulcsért hajolt, de csak lehajolt, fel már nem bírt egyenesedni, mintha görcsöt kapott volna a háta.

Most már nemcsak kopogtak az ablakon, hanem szóval is beszóltak.

- Alusznak, édes apám?

Már most csoda-e, hogy görcsöt kapott az öreg Andris háta? s csoda-e, hogy feljajdult az öreg asszony?

- Szentháromságosegyjóuristen élek-e?

- Ki szólt? - mondta öreg Andris s úgy kapkodta a lábait, kétrét görnyedtében, mint a csintalan tehén fejésidő alatt, pedig jól hallotta ki szólt.

- Nincsenek itthon, édes apám?

- Jóska: - mondta az öreg asszony s ami kis esze megmaradt, az is elment féltében.

Az ágyhoz szaladt, rá feküdt, megint felkelt, a padkára kuporodott, onnan is leugrott, aztán az ablakhoz ment, a függönyt majdhogy le nem szakította, olyan hirtelen szétrántotta.

Jóska valóságos igazi élőformájában, katonasapkásan, szamárbatyuval a hátán, az ablakba hajolt s a szeme éppen az öreg asszony szemével találkozott.

- Jaj apjuk, - tántorodott hátra az öreg asszony - feltámadt.

Öreg Andris felegyenesedett, de felegyenesedve sehogy sem bírta a lába, a padkára ült s úgy ült, mintha koporsóból vették volna ki s nem magától ült volna le, hanem más ültette volna a padkára.

Jóska türelmetlenkedni kezdett, hol az ajtót kopogtatta, hol az ablakot.

Az öreg asszony a kulcs után kapott s maga sem tudta hogyan, ajtót nyitott, a konyhaajtót is kinyitotta, aztán visszaszaladt, a padkára ült s ő is úgy ült a padkán, mint öreg Andris. Úgy ültek ketten, mintha bemeszelt fából lettek volna.

Csizmakopogás...

Bakancskopogás volt, csak csizmakopogásnak hangzott.

Aztán a kis szoba fakilincse csattant egyet, aztán mintha kemenceláng csapott volna képen valakit, valakinek nagy melegség vágódott a képéhez, aztán megint csizmakopogás. Aztán mintha macska karmolászta volna a nagy szobaajtót: az ajtó kinyiladozott és jó reggelt édes szüléim.

Édes szüléimnek olyan egyszerre becsukódtak a négy szemeik, mintha drótonrángatós szemeik lettek volna.

- Tán felzavartam édes szüléméket?

Az öreg asszony szemén először egy cérnányi vékony nyílás keletkezett s mikor kinézte rajta magát, nem bírta tovább tartani, úgy tett, ahogy a kegyetlen szíve diktálta, a Jóska nyakába ugrott, arcon csókolta, sipkán csókolta, ott csókolta, ahol a szája elibe került.

- Hogy volt hát édes fiam? Talán csak összezúzott osztán azt hitték, hogy nem hevered ki? Jaj de nagy fájdalom, de nagy öröm is most már.

Elég nagy öröm volt. Ha édes anyának feltámad a fia, az elég nagy öröm az édes anyának.

Az édes apának is nagy öröm. Öreg Andris is úgy örült, hogy - amikor ő is felmozdította egy kicsit a szempilláját, úgy táncolt a szeme örömében, hogy semmit sem látott velük, csak egy forgó feketeséget, mintha fergeteg vitte volna el a világot a világról.

Az édes apának is nagy öröm. Mikor észhez tért egy kicsit, mikor feljebb pattantak a szempillái, még akkor is úgy táncoltak a szemei, mintha Jóska is táncolt volna, az öreg asszony is, meg külön, a batyu is a Jóska hátán. Úgy örült, mintha késsel hasogatták volna a hátát. Úgy örült, hogy mikor Jóska az ajtó felé tekingetett, mintha a szívét is késsel hasogatták volna.

- Apjuk, - mondta az öreg asszony - kend nem csókolja meg a fiát.

- Honne, - mondta öreg Andris. Miért ne? Csak mit bitangol azért ilyenkor? Nem gyöhetett volna nappal is?

Nappal volt már, a nap egészen felbújt, azért mégis csak. Legalább délfeléig várt volna.

- Nem azért gyöttem édes apám, - mondta Jóska. - Csak nagy gyakorlaton vagyunk, aztán mikor a faluba érkeztünk, nem bírtam tovább, azért jöttem. Lemaradtam, hogy a bakancsom szorít, oszt pedig haza szaladtam.

Úgy szorította a bakancsa, hogy mikor a falu szélére értek, nem bírta tovább.

Az apjára nézett, nézte, várt valamit tőle, várt egy kicsit.

Az öreg asszony a keze fejét simogatta, öreg Andris meg a hullámzó levegőt nézte s azt kívánta magában, hogy bár a ház teteje szakadna le, s ott temetné el, ültő helyében.

Jóskát egyre-jobban szorította a bakancs, nem sokáig bírt várni, nem sokáig bírta a szorítását kitartani: mikor sehogy se akart felnyílni az ajtó, kimondta:

- Azt nem bírtam édes apám, hogy Ilonka nagyon húzta a szívem. Azért szöktem, hogy őtet megnézzem egy percre. De úgy látom, mintha csak elűzte volna édes anyám.

Az anyjára nézett, az anyja meg öreg Andrisra, öreg Andris meg csak egyenesen, előre. A levegőbe nézett s egy kicsit mintha megint sötétedett volna körülötte a levegő. A fülébe már ott zsongott az öreg asszony ítélkezése, készült rá, várta s hogy le ne forduljon, a padka szélébe fogózkodott. Az öreg asszony is megtámaszkodott, elsárgult egy kicsit, ő meg az öreg Andris ítélkezésére várt.

Jóska is öreg Andrisra várt. Sejtett valamit, látott valamit s mintha a batyuja lett volna nehezebb, az ajtónak dőlt s csak kis híja, hogy fel nem jajdult. Sejtett valamit. Nem olyan borzalmasat, mint a valóság volt, azért mégis majdhogy fel nem jajdult. Azt sejtette, hogy Szép Ilonkát nagyon megkínozhatta az anyja, nagyon kegyetlen lehetett hozzá, elűzte hazulról. Nem a valóságot sejtette. A valóságot még csak aztán tudta meg.

- Édes apám, - mondta - ha egyikük sem felel, nem tudom mit gondoljak. Ha egyikük sem felel, nem tudom mit csinálok.

Öreg Andris felelt. Csöndesen dadogósan, de mégis felelt. A valóságot felelte.

- Felelek - mondta. Azt felelem, hogy amit anyád is jól tud, azt felelem.

Még nem felelte ki egészen, még az öreg asszonyra is rá-rá pislogott, mintha könyörögne hozzá valamiért.

- Azt felelem, - mondta aztán, - hogy akit te keresel, az már régen enyészetnek indult.

A valóságot felelte. Jóska semmit sem csinált: most is úgy állt, mint mikor még semmit sem tudott a valóságból s most is csak öreg Andrist nézte. A batyu nagyot rántott rajta, összerándult egy kicsit, mást semmit sem csinált.

Öreg Andris, ha már belekezdett, tovább is ment.

- Azt felelem, hogy úgy dédelgette szegény anyád, mintha, édes gyereke lett volna. A tenyerén hordozta. Úgy megszerette szegény anyád, hogy aszongya, hogy inkább ő halt volna meg helyette.

Az öreg asszony is éledni kezdett, ő is felelgetett.

- Az fiam - mondta, - szent igaz, szegény apád még cseresznyét... vagyis jól mondja szegény apád, olyanok voltunk hozzá, mintha saját édes gyerekünk lett volna. Szegény apád, még tejet is lopott...

- Azt felelem, - vágott közbe öreg Andris, - ami szentigaz: megmérgezte magát. Azt mondta, inkább meghal, de olyannak mint te, sose lesz a felesége. Azt felelem.

Jóska, most már, nemcsak a batyut támasztotta az ajtóhoz, hanem a fejét is odatámasztotta, s ahogy úgy hátravetett fejjel állt a könnyei nem a földre, hanem amint az állánál a nyaka felé kanyarodtak, a katonablúz alá bújtak el.

- Azt felelem, - felelte tovább öreg Andris, - hogy úgy megutált téged, mintha sohase szeretett volna. Azt mondta, nem is szeretett sohasem. Azért mérgezte meg magát, hogy ne zaklathasd tovább, azt felelem.

Jóska most azt csinálta, amit egy juhász-szamár szokott csinálni eső előtt: vékonyan is bőgött, vastagon is:

- Hol van hát?

Egyszerre felelt öreg Andris is, az öreg asszony is:

- A temetőben van.

Jóska, most már azt is csinálta, hogy a katonasapkát is lekapta a fejéről s úgy rázta a foga közt, mint a Szarka mikor ruhadarabokkal játszik. Azt is kiabálta, hogy megöli magát. Bőgött is, a sapkájával is játszott, meg azt is kiabálta, hogy megöli magát.

A keze a kilincsbe akadt, a batyu nagyon húzta, cipelte azért s még az udvaron is azt kiabálta, hogy megöli magát.

A szava édes szülémék fülébe hasított, édes szülémék meg csak álltak, egymást nézték, se öreg Andrisnak nem jutott eszébe, hogy utána kellene menni, se az öreg asszonynak.

- Mi lesz most?

- Az lesz, - mondta öreg Andris, - hogy köszönd meg, hogy rád nem vallottam.

- De ha nem én öltem meg, mit vallott volna akkor?

- Ha nem is ölted meg. Azért csak téged gyanítanak, mert ha meghalt, csak temiattad halt meg. Jóska is temiattad hal meg. Ha aztán azt is megtudják a csendőrök, azért is te szenvedsz.

Az öreg asszony szemlátomást öregedett. A szemei kicsire zsugorodtak, az apró, száraz kezein, kékes foltok nőttek.

- Mit csináljak hát most már?

- Imádkozzál. Az a legjobb, ha imádkozol. Ha meg majd a templomot kizárják odamenj. Az a legjobb.

- De hátha addig csakugyan Jóska is elpusztítja magát?

- Ha sietsz, akkor nem pusztítja. Inkább még én is imádkozok. Azért imádkozok, hogy Jóskát segélje az Isten. Csak az, hogy ne háborgass akkor. Én kint imádkozok te meg bent imádkozz.

- De messzire mén kend?

- Dehogy messzire. Itt térdelek le az istállóba. Ott csak jobb, mint a szabad ég alatt.

Jobbnak jobb, hogyne. A szabad ég alatt csak nem való. Meglátják az embert, megbámulják. Úgy a legjobb, ha egymagában legyen az ember, de azért fedett helyen legyen.

Az öreg asszony olvasót vett a kezébe s imádkozni kezdett.

Öreg Andris is olvasót vett a kezébe, ő is imádkozni kezdett. Hangosan, hogy az öreg asszony is hallja. Közbe-közbe meg az ajtó felé lépegetett.

Még a konyhában is hangosan imádkozott, hogy onnan is hallja az öreg asszony. Az udvaron aztán, egészen elcsendesedett: az olvasót a nadrágzsebbe gyömöszölte.

Szabad ég alatt nem való imádkozni.

Az istállóig szabad ég alatt volt, az istállóajtó előtt már volt egy keskeny ereszet, ott már megint rákezdte, nem hangosan, csak úgy magában kezdte rá. Imádkozott. Nem rendes imádságot, csak amit a templomajtóban is elszokott mondani az ember.

- Jaj édes jó Istenem, el ne hagyj.

Lehajolt, a szemét az ajtóhasadékhoz illesztette, s mikor semmit látott, besusogott.

- Fenn vagy Ilonka?

S mikor választ nem kapott, a kilincshúzó után nyúlt, s nehogy felijedjen Szép Ilonka, csak csendesen húzta meg. Először csak a fejét dugta be. Nem nagyon, éppen csak hogy a két szeme belül legyen. S mikor már mindent látott s mikor azért semmit sem látott, megint elsusogta magát.

- Hol vagy Ilonka?

Ilonka nem felelt, a piros paplan sem felelt, a szénaszálak sem feleltek, senki sem felelt, semmi sem felelt: minden mozdulatlan volt, csönd volt, nagyerejű csönd, nagynémaságú csöndesség s öreg Andrist mintha szíven suhintotta volna egy kicsit.

- Ilonka.

A piros paplan után nyúlt, alá kukucskált.

- Ilonka.

A paplant egészen felemelte, a párnákat is felemelte.

- Istenem, üres.

Üres volt. Olyan üres volt, mint mikor éjszaka néz az ég felé az ember, mikor se holdvilág, se csillag nem süt az égen.

- Jaj Istenem, de kezdel verni megint.

Már jól elkezdte, verni a jó Isten, még bírta azért, még a szénát is áttapogatta.

- Szólalj hát meg Ilonka.

A könny már a torkát szorítgatta, s mikor hiába tapogatott, mikor a végére ért a szénarázásnak, nem bírta tovább tartani: az öreg könnyecskék megindultak s csak akkor vette észre, hogy nem bírja tovább tartani, mikor a keze fejére csöpörgőztek.

- Mé' nem szólsz hát Ilonka?

Látta már, hogy nem fog megszólalni, tudta már, csak bolondította még egy kicsit magát. S mikor csak nem szólalt meg Szép Ilonka, még egyszer elölről kezdte, a szénát egészen széthányta, olyan apróra, mintha aranypénzt keresett volna közte.

- Nincsen.

Sehol sem volt. Volt valahol, csak ott nem volt sehol.

Nézgelődött még egy kicsit, aztán a széna közé ült. S mikor sehogy se bírt a nagy titokra rájönni, mikor egyre jobban belezavarodott az esze: a puskájára gondolt.

Később Jóska is eszébe jutott. Attól fogvást, a puska is állandóan eszébe volt, Jóska is.

- Elloptad tőlem gyerek. Apádtól loptál...

Az öreg asszony rányitott később.

- Kend még most is imádkozik?

- Imádkozok.

- Menjek gyónni?

- Ne.

- Ne menjek?

- Ne.

- Mért beszél kend olyan kurtán?

- Azért.

- Volt itt valaki talán?

- Nem.

- Beteg kend talán?

- Nem.

- Úgy néz ki, mintha összeborzolta volna valaki.

- Nem baj. Estére szolgálatba megyek.

Az öreg asszony rosszat sejtett, nem ment gyónni, a szobába húzódott, ott imádkozgatott...

- "Estére szolgálatba megyek."

A Nemes úrfi kastélya a legszebb ház volt... Todorevszky gróf a legszebb házat választotta... öreg Andris estére szolgálatba megy...